62 - Árva emlékek...

~Auróra~

Sokat vándoroltunk a szigetek között, de sehol sem volt maradásunk.. kóbor lelkek voltunk, én, a sárkány barátaim, és Ani, a kedves vikingnő.

Sok minden történt, de nagy részükről nem érdemes írni... Többnyire új helyre repültünk, halásztunk, játszottunk... Ani és Fogas tanítgatott repülni. Noxiku meg minden alkalommal egy közeli ágon ült, és néha magában fintorgott, meg nevetett, ha leestem. Azután pedig otthon a fejemhez vágta, hogy sosem fogok rendesen repülni...

- Mégis honnan tudhatnád te azt!! - haraptam a farkába, mire arcon karmolt és elfutott.

- Pimasz csitri vagy te Csillag, egy depressziós kis liba!

Ezzel a mondatával vérig sértett engem... Csitri? Liba?? És depressziós?? Nem vagyok depressziós. De nekem is lehetnek fájdalmaim nem?? Elvégre eddig mindenkimet elvesztettem, akár ismertem, akár nem... Ez nem elég indok, hogy néha szomorú is legyek? Hiszen ő nap mint nap házsártos... Mint egy vén cipzárhát.

No mindegy... nem sokat törődtem ezek után már vele... De amit mondott, mégis elgondolkodtatott... Tényleg túl sokat nyafognék? - ültem egy szirten és a Holdra meredtem.

- Min gondolkodsz, Csillag? - ült mellém Fogas.

- Semmin... Semmi lényegesen. - mosolyogtam rá. - Csak hogy.. milyen lenne az életem, ha nem így alakulnak a dolgok...

- Ezen sajnos én is sokat agyalok.. - suttogott.

- Tudod... - válaszoltam félénken - A szüleid biztosan nagyon rendesek voltak.... - mosolyogtam.

- Igen... azok voltak. - nevetett halkan.

- E-emlékszel rájuk? - lepődtem meg.

- Igen... - hajtotta le a fejét. - De csak képek ugranak be... és pár szó, amit édesanyám mondott nekem...

- Mik voltak azok? - érdeklődtem finoman. Ekkorra igazán megkedveltem Fogast. Ő visszafogott volt, és felettébb kedves és megértő. Mindig öröm volt neki elmondanom, ha Noxiku sértegetett xdd Ő mindenki panaszait meghallgatta és új erőt adott, még ha nem is szándékosan tette ezt.

- Beterelt az üregeinkbe... és azt mondta: Fiam... maradj itt, és ne gyere elő, csak ha már csend lesz! Szeretlek kis Tüskegolyóm... - és ekkor megpuszilt... és elcsúszott az üregekben a felszín felé. Sajnos többre nem nagyon emlékszem... Viszont ekkor láttam őket utoljára...

- Értem.... - gondolkodtam el. - Tüskegolyó volt az igazi neved?

- Nos.. anyukám így hívott, az biztos... de nem emlékszem, becézés volt-e csupán... Nagyon régen volt.... azóta a csapdászok sokkal erősebb és veszélyesebb fegyverekkel vadásznak.

- Talán.. az én szüleim is nekik estek áldozatul...? - szorult el a szívem.

- Nos... én valamiért ezt nem hiszem....

- Miért? - lepődtem meg.

- Apa egyszer azt mesélte, hogy a sziget keleti felére két világréme költözött... Megkarmolták a szemét mert túl közel ment... Azt mondta ő sem szívesen csatázik velük. Talán a szüleid lehettek....

- Lehetséges volna? - hűltem el és zakatolni kezdett a szívem.

- Akivel az apám nem mert kiállni, azzal a csapdászok sem bírhattak sokáig. - felelte még halkan.

- És.. nem tudod esetleg, hogy hogy nézett ki az a két világréme?? - kezdtem el izgatottan faggatni.

- Nem igazán... arról apukám nem mesélt, én pedig sosem láttam őket...

- Hát.. azért köszi Fogas. - öleltem meg.

- Nincs mit. - mosolygott. Ekkor futott oda hozzánk mosolyogva Forte.

- Hé gyerekek, vacsora van! :)

A vacsora hamar eltelt, teljesen tele ehettem végre magamat. Az utóbbi időben nem volt túl jó a fogás, most azonban volt hal bőséggel.

- Uhh.. kipukkadok. - fogtam a hasam elégedetten, s megnyaltam a számat.

- Én is. - ásított Gyöngy. - és akkor mindig elálmosodom.... - mondta halkan és már szuszogott is.

- Én még elmegyek inni a patakhoz... - állt fel Forte, de utána mentem.

- Várj meg, én is megyek! - kiáltottam és utána döcögtem az eltelt pocakommal.

Lassan lépdeltünk a Holdvilágnál, mígnem a csillogó vizű pataknál kötöttünk ki.

- Milyen tiszta a víz... - jegyeztem meg.

- És finom is! - egészített ki nevetve Forte és nagyot kortyolt.

Ahogyan én is inni kezdtem a víztükörben egy ismerős fényt láttam meg. Azonnal fel is pillantottam és elérzékenyülten mosolyogtam.

- Mi az Csillag? - nézett rám Forte, majd ő is az ég felé meredt.

- A sarki fény.... - ültem le és csak bámultam tovább. Gyönyörű volt ezen az éjjelen a fény: kékes és zöldes fényei ide-oda hullámoztak, persze csak komótosan, haloványan. A legszebb, amit valaha láttam.

- Másik nevén az Aurora borealis... Róla kaptam a nevem.

- A neved? - nézett rám Forte.

- Igen. Tudod, mielőtt Ani Csillag névre keresztelt volna, én már elneveztem magam... magam, mert nem volt, ki elnevezzen.... Így lettem Auróra. - mosolyogtam könnyes szemekkel.

- Gyönyörű név egyébként.... - gondolkodott el - Nem csodállom, hogy ragaszkodsz hozzá.

- Bizony... nekem is tetszik. - töröltem meg a könnyeimet. - Figyelj Forte... tudom, nem illő megkérdeznem... de neked mi történ a szüleiddel? - néztem rá. Forte a szemembe nézett, majd nagyot sóhajtva fordította el a fejét.

- Egy barlangban éltünk akkor még... Amit a tenger vájt ki, ám visszahúzódott onnan később. - kezdett halkan mesélni a vízparton ülve - Az apukám éppen mesélt nekem... Tudod, velem leginkább ő foglalkozott. - mosolygott fájdalmasan.

- Én voltam a legkisebb a testvéreim közül, akik már mind kirepültek. Apukám egy kedves kis dajka mesét mesélt el éppen nekem, mikor hajók eveztek felénk. Hangosan kiabáltak, és Apukám nekik rontott. Már majdnem elzavarta az összes embert, mikor az egyikük egy szigonyt szegezett apukámnak....

- .... - én lélegzet visszafojtva hallgattam őt.

- Hallottam az ordítását.... De aztán azt mondta, ne nézzek semerre, csak előre és repüljek el, amilyen messzire csak tudok! És én elmenekültem... Nem akarta, hogy lássam ahogy....... - kezdett el egyre jobban sírni.

- Jahj Forte... - könnyeztem én is - Ne haragudj, hogy feltéptem a régi sebeket.... - ültem közelebb hozzá és mancsomat az övére tettem.

- Még.. senkinek nem mondtam el.... - sírt és váratlanul átölelt. Nem szóltam semmit meglepettségemben, csak visszaöleltem.

- Köszönöm, hogy meghallgattad....

- Nincs mit Forte....

Hamarosan már visszafelé ballagtunk a többiekhez. nagy csönd volt.. nem igazán tudtam mit mondani ezek után.... de mégis megpróbáltam.

- Fogas.... Fogas apukája talán látta a szüleimet. - mondtam halkan.

- Tényleg? - kerekedett el a szeme.

- Igen... azt mondta, szerinte nem fogták el őket az emberek.. Nagyon remélem, hogy így van.

- Én is Csillag. Vagyis Auróra...

- Nyugi.. hívj csak Csillagnak. - mosolyogtam rá. - Végülis ez csak egy név... a sárkány ugyanaz.

- Milyen igazad van... - mosolygott rám.

Lefeküdtünk hát a többiek közé, Forte-val együtt odabújtunk Gyöngyhöz, és a Fogas mellett alvó Anitához is. Mindenki ott volt, és mindenki aludt. Forte is hamar elszunnyadt.. csak én nem tudtam aludni. Néztem a magasan hullámzó fényeket, és azon töprengtem.. most milyen tökéletes minden...

- Túl tökéletes.... - kaptam észbe - Hol lehet ez a Noxiku? - néztem körbe, de sehol sem láttam.

~ Nem.. azért sem megyek utána.. addig is nyugalom van. - hunytam le a szemem és hallgattam a lenge szellő süvítését. De hiába próbáltam nyugodt maradni, egyre jobban idegesített a csönd. Hiszen Noxiku.. mégiscsak valahogy ennek a nagy "családnak" a tagja.

~ Ezért még kapni fogsz... - álltam fel és szimatolva utána sétáltam.

- Noxiku! Itt vagy? - kiáltottam a sötétben sétálva. Utamat a sarki fény világította kicsit be.
- Remek... - morgolódtam, míg meg nem láttam egy lábnyomát.
~ Tehát erre mentél! - gondoltam megszimatolva és utána eredtem. Nem kellett túl sokat gyalogolnom, hogy az egyre erősödő szag végül megmutassa magát a gazdáját is: Noxiku egy faágon ült és a fényeket nézte. Egymagában.
- Hát megvagy végre! - kiáltottam fel neki, mire rám pillantott.
- Mit keresel itt fruska? - morgott.
- Téged, ha érdekel. - húztam össze a szemem. Miért ilyen ellenséges folyton?? - Mi a fenét csinálsz itt ilyenkor?
- Semmi közöd hozzá, menj vissza a többiekhez! - fordult ismét az ég felé.
- Olyan csökönyös vagy! - morogtam és nagy nehezen felrepültem egy alsóbb ágra, ahonnan valahogy felmásztam arra, amin ő ült.
- Mondtam, hogy menj innen!! - kapott felém, de elhajoltam, pontosabban hátra estem, és épphogy nem estem le, csak csüngtem az ág szélén.
- Ez meg mire volt jó?? - acsarkodtam, mikor hirtelen valami ijesztő tűnt szembe. Noxiku arca és háta csupa karmolásnyom volt, amiken alvadt vér pihent.
- Mi történt veled? - kérdeztem rémülten és visszahúztam magam őmellé.
- Mondom, hogy semmi közöd hozzá! - húzta fel az orrát. - Csak egy kis csete-paté, semmi különös.
- Aham.. azért vérzel. - vágtam fintort.
- Hozzá tartozik a sebekhez. Majd begyógyul. - fordult nyugodtan előre. Úgy csinált mint valami háborús hős, aki tudja, hogy elvégezte a dolgát, és ezért nem félt sebeket szerezni.

- Kikkel verekedtél össze? - kérdeztem immáron nyugodtabb hangon. A szeme sarkából rám pillantott, majd nagyot sóhajtott.

- Pár kölyök volt... Egy sikló volt a vezetőjük.
- Sikló?
- Az. Citromsárga volt, meg ciklámen lila. - dugta ki fujjogva a nyelvét.
- És csak úgy egymásnak mentetek?
- Vérig sértettek!! Engem és a szüleimet!! - morgott hangosan, amitől megijedtem. - Azt mondták biztosan én miattam haltak meg.. mert hagytam őket meghalni! Mostmár érted miért kellett nekik rontanom??? - nézett rám vérben forgó szemekkel.
- Igen igen, csak kérlek ne bánts, megijesztesz! - hőköltem hátra. Noxiku sokszor volt ellenséges, nem egy karmolást köszönhetünk egymásnak. De egyik sem volt igazán mély, úgy éreztem igazán sosem bántana. De ezek a szemek.. mint amik gyilkolni akarnak.
- Akkor menj innen... nem nyugodhatok meg sosem teljesen. - fordult a Hold felé az égen. Elgondolkodva néztem rá.
- Sosem engedhetek senkit túl közel magamhoz... mert megint csalódni fogok...
- Miről beszélsz? - értetlenkedtem. Teljesen elvesztettem a fonalat.. eddig azt hittem nem is akar senkit közel engedni magához! Most meg hirtelen megsajnáltam..
- Meghaltak... a szemem láttára haltak meg, érted?? - kiabált le én meg riadtan az ághoz lapultam.
- Leszúrták őket.. kegyetlenül megölték.... és én semmit sem tehetem, mert egy fránya hálóban lógtam!! - toppantott, úgy hogy megremegett az ág. - De bosszút fogok állni rajtuk.... Akkor is ha belehalok.. de megbosszulom a szüleimet!!! - ordított és hallottam a hangján, hogy könnyezik. Még sosem láttam ilyennek.
- M-megértelek Noxiku...... - suttogtam.
- Dehogy értesz meg.. senki sem értheti meg.. te még csak nem is ismerted a szüleidet! - vágta a fejemhez, és ezzel szíven szúrt.
- Nah ide figyelj, te ütődött..... - morogtam hangosan - Én megpróbáltam megértő lenni, de te nem hagysz nyugtot senkinek!! És azt mondod én vagyok a depressziós! Vedd tudomásul, hogy veled van a baromi nagy baj!! - ugrottam merészen elé, amin meglepődött.
- Sajnálom, ami veled történt.. de ettől még talán annyit megtehetnél, hogy nem taposol bele az én érzéseimbe is, mikor segíteni akarok!! - húztam fel az orrom és leugrottam a fáról.
- Idióta! - morgolódtam hangosan és ideges léptekkel igyekeztem visszafelé.
- Csillag, vigyázz!! - kiáltott hirtelen Noxiku és rám ugrott. Éppen hogy nem talált el egy mérges sikló tüske. Bár igen pici volt.
- Mi a fene van?? - néztem körbe. Egy kölyök sikló, egy robajló és asszem egy albínó rettenetes rém állt előttünk.
- Na, most hogy a kis barátnőd is itt van, mindkettőtöket eltakaríthatunk erről a szigetről! - mondta a sikló. Ő lehetett az, akiről Noxiku mesélt.
- Ezért még megfizettek.... - morgott Noxiku és a siklónak támadt. - És hagyjátok ki Csillagot!!
- Miért, én szeretem a kölyök csatákat! - húztam össze elszántan a szemem és neki ugrottam a rettenetes rémnek és megharaptam a farkát.
- Á, én most mit tettem? - futott el nyafogva.
- Jézusom, azt hittem keményebb. - értetlenkedtem. - Te is ilyen vagy sikló?
- Tudtam, hogy otthon kellett volna hagyni a csitrit... - morgott.
- Mi egyáltalán a neved?? - kérdeztem.
- Nincs hozzá közöd kis világító! - karmolt meg az oldalamon. A seb körül pedig a bőröm színe kifakult és befeketedett. Egyébként ezt már észre vettem, ha valamilyen heg keletkezett a bőrömön, körülötte kicsit kifakultak a pikkelyeim és ott gyengébben is világítottam.
- Megmondtam, hogy őt hagyjátok ebből ki!!! - harapta meg Noxiku azt a szárnyát, amivel engem megsebzett.
- Hagyod békén! - szedte le a felordító siklóról utazótársamat a robajló.
- Maradj is ott a földön a porban, ahová tartozol! - ropogtatta ki az egyik szárnyát.
- Aki oda tartozik azok ti vagytok, vagy talán még lejjebre a föld alá!! - ugrott újra és újra nekik Noxiku, de azok mindig leszedték. Csak kifárasztották és hergelték, röhögtek rajta. Noxikut elvakította a düh, ezért nem volt képes úgy harcolni, ahogy szeretett volna. Csupán kétségbeesett harapásokat és karmolásokat produkált. Nagyon megsajnáltam. Tudtam, hogy most igazából a szüleiért kűzd. Ezért kellett neki segítenem...
- Ha őt akarjátok.. velem is kűzdjetek meg! - ugrottam fel egy ágra, s az északi fény előtt állva jómagam is világítani kezdtem haloványan.
- Ki a frász vagy te egyáltalán?? - rikoltott rám a sikló, akit nagyon zavart a jelenlétem.
- Auróra, a világréme. - mosolyodtam el és világítva ugrottam közéjük, majd kinyitottam a szárnyam és elsuhantam felettük.
- Te meg mit csinálsz? - nézett Noxiku utánam, majd észrevette, hogy a két másik kölyök lefagyva áll előtte.
- Már nagyon idegesítettek! - ugrottam közéjük. - Amúgy szívesen!
- Nem kértem, hogy segíts...
- Már mindegy. - vontam vállat és a sikló szemébe meredtem. - Nah ki is a gyenge árva?
- T...te!!! - olvadt ekkor ki és egy tüske a hátamba fúródott. Nagyon fájt!!
- Ezért még kapsz!! - karmoltam orron, és vad csata vette kezdetét.
Mostmár valóban mindenki ott harapta a másikat ahol érte. De senki sem adta fel.
- Noxiku, tűzelj rájuk te is!! - szóltam neki, mikor már a sikló szinte minden lövését eltüzelte.
- Nos öhm.. azzal az a baj, hogy.... - habogott - Nem tudok tüzet fújni.....
- Hogy hogy nem tudsz?? - kerekedett el a szemem.
- Nem tudom... csak azt, hogy nem tudok.
- Oké, akkor anélkül győzzük le őket! - gondoltam ki mást.

- Hergeld fel őket! – kiáltottam neki, miközben átugrottam a másik oldalukra.

- Csak ennyi telik tőled? – pattogtam fürgén a lomha robajló előtt, aki a farkával csapott minduntalan felém.

- Korántsem! – ugrottam el, s mikor ő felém rohant, szépen bele futott egy mérges szömörce bokorba.

- Á, ez nagyon viszket!! – forgott össze vissza és harapdálva, s mancsaival próbálta vakarni magát.

- Ez még nem minden! – ugrottam neki, s úgy belefejeltem az oldalába, hogy azzal gyakorlatilag bele taszítottam egy nagyobb pocsolyába, amiben ő seggre is ült. Bár mi tagadás, olyan kemény bőre volt, még az én fejem is fájt.

- Noxiku! – szóltam ekkor neki a sötétben, s amint megállapítottam hol van a siklóval harcoló bajtársam, ahhoz képest a robajló mögé ugrottam.

- Kapj el!! – kiáltottuk egyszerre Noxikuval, s én a robajló felől világítottam, ő pedig egy apró parazsat köpött nagy morgás közepette a sikló mellől, majd messze futott.

Ennek az lett az eredménye, hogy a félhomályban, míg a sikló a fény miatt a robajlóról hitte, hogy én vagyok, addig a robajló a hangok és a parázs miatt a siklóról hitte, hogy Noxiku! Ezért hát a sikló egy csomó tüskét lőtt a társára, míg a Robajló jól fejbe kólintotta őt. Ezek után az ütés és a siklóméreg bénító hatására mindketten kifeküdtek.

- Sikerült!! – ugrottam fel boldogan.

- Most annyi neked!!! – ugrott Noxiku a siklóhoz, hogy elharapja a torkát, de riadtan oda ugrottam.

- Meg ne öld!!! – termettem ott, de elővigyázatlan voltam, mert így beleharapott a mancsomba.

- Áúúú!!!! – sikkantottam fel és arrébb vánszorogtam bicegve.

- Csillag, jól vagy??? – jött riadtan utánam, és otthagytuk a két szerencsétlen balekot, ahol feküdtek eszméletlenül.

- Persze… - nyekegtem és pityeregtem közben, mert tényleg nagyon fájt, még vérzett is. Elszomorított, hogy ha ilyen erővel képes volt megharapni, biztosan kinyírja a másikat. Nem akartam, hogy gyilkos legyen!

- Tessék, megszabadultunk tőlük... menjünk vissza a többiekhez. – vánszorogtam könnyezve, de elém lépett.

- Előbb bekötjük a sebed. – nézett rám, majd kissé bűnbánóan félre pillantott, s szárnyával belém karolt, hogy segítsen menni.

- Legyen… - egyeztem bele.

Visszavánszorogtunk annak a fának a tövéhez, amelyik ágán azelőtt beszéltünk. Én ott leheveredtem a porba, míg ő a közelből hozott valami bogyót, amit aztán megrágott és úgy köpte rá a lábamra, mondván az majd segít a mancsomon.

- Fuj… - fintorogtam, de hagytam, hogy egy levelet rá tekerjen.

- Kész. – nézett fel rám, majd elfordult és a Holdat nézte.

- Köszi… - mondtam halványan mosolyogva, s felültem.

- Nem tesz semmit... hisz én haraptalak meg. – nyelt egyet. – Ne haragudj érte.

- Nem haragszom… de nem tudom elhinni, hogy tényleg megölted volna. – néztem rá búskomor fekete szemekkel.

- Aki rosszat mer mondani a szüleimre, azt kicsinálom. Nem értenek ők semmit, úgy beszélnek. – morgott halkan. De ezúttal egészen nyugodt volt és halk.

- Tudom… ettől még nem megoldás, ha gyilkolsz. – néztem én is az égre – Pont az ilyen gyilkoló sárkányok miatt utálnak és írtanak minket az emberek. Ne légy te is olyan.

- És ha én már eleve is olyan vagyok? – nézett rám, és nagyokat nyelt, amiből arra következtettem, hogy könnyekkel küszködik.

- Nem... te egész biztos nem vagy olyan. – néztem a szemébe. – Úgy érzem nem vagy olyan. - mondtam bíztatóan, s ismét a földre pillantottam. Hosszú percekig csöndben ültünk, ami furcsa is volt. Oldalammal néha éreztem, ahogyan farkát szorongva tekergeti, de ezt leszámítva nem mozgott. Tudtam, hogy ő is töri a fejét. Ahogyan én is. Muszáj volt hát megtörnöm a csöndet.

- Noxiku.. mondd… Te láttad, mikor a szüleidet megölték… igaz? – néztem ekkor rá. Nem viszonozta, maga elé meredt. Nem mozgott, mégis tudtam, hogy hallotta.

- Bocsi, nem kell válaszolnod… - kaptam el a fejem. Hogy lehetek olyan hülye, hogy azt higgyem, bízik egy kicsit is bennem, hogy elmondja?

- Igen, láttam. – mondta ekkor váratlanul. Akaratlanul is reflexből ránéztem. Engem nézett ő is.

- Az erdő egyik részén sétáltunk. De egy másik szigeten laktunk azelőtt, mint te. – nézett olykor szeme sarkából rám.

- Játszadozva futkostam a szüleim és testvéreim között. Egy nővérem volt, és 2 öcsém. Ahogy így játszottunk, egyszercsak megbotlottam valamiben és egy hálóban találtam magam. A két öcsém is egy másik ketrec fogságába estek, s ekkor emberek rontottak ránk. A szüleim, sőt a nővérem is harcolt ellenük, ő már megvolt 1 éves, majdnem felnőttnek nézett ki. Apukám azt mondta a nővéremnek, hogy vigyen el minket, míg ők feltartják az embereket… hogy elszökhessünk. – nyelt megint szokatlanul nagyokat.

- A nővérem ki is szabadította a két öcsémet, de engem nem tudott, mert egy ember már elkapott. Elrohantak, mert anyukám azt mondta, engem ő visz utánuk. De amint a testvéreim elillantak, az apukámat leszúrták egy hatalmas dárdával… És nekem végig kellett néznem. El tudod képzelni mekkora sokk volt látni?? – nézett rám, és az arca csupa könny volt.

- Mindenhol a tulajdon apám vére, aki holtan esik össze!!! És utolsó erejével felgyújtja az egész erdőt. És nem tudtam levenni a szemem a holttestéről, még akkor sem, mikor már régen halott volt… Pedig a lángok már a szárnyaimat perzselték.

- MENEKÜLJ NOXIKU!! – kiáltott édesanyám, s karmaival szétszaggatta a hálót, s kipottyantam belőle. Anyukámra ekkorra lasszókat dobtak és magukkal próbálták rángatni.

- ANYA!!! – futottam utánuk, de ekkor egy nagy rönk elém esett, majd mivel édesanyám ellenállt, őt is leszúrták. És én nem tudtam tenni semmit. Habár nem fordultak vissza értem, s a tűz miatt a szüleim testét sem tudták elvinni, pedig a bőrüket akarták. …

Ezután… Még vagy 2 percig csak álltam… és sírtam. És mikor egy rám hulló égő faág felébresztett, elfutottam, sőt elrepültem. Végül egy patakba ugrottam bele, s a másik oldalon másztam ki. Onnan néztem végig, ahogyan hamuvá ég az erdő. És velük a szüleim holtteste. És én nem tudtam mit tegyek. A testvéreimet sem akartam megkeresni. Úgy éreztem elárultam a családomat… Nem tudtam megmenteni őket, és hibásnak véltem magam. Nem tudtam mit csinálni….. Csak felüvöltöttem fájdalmasan! Amilyen hangosan még soha. És sárkányok válaszoltak rá, mint farkasok a farkasüvöltésre. Csakhogy ez a gyász hangja volt. Részvétet nyilvánítottak nekem, aki elesett szüleimet gyászoltam. Nővérem hangja is felcsendült, de erre már nem feleltem.

- Ne haragudjatok…. – zokogtam és elrepültem…. Elrepültem és soha nem mentem azóta oda vissza… És azt hiszem, ezért nem tudok azóta sem tüzet fújni… Nem.. nem megy….. – sírt hangosan – Túl fájdalmas…. rájuk emlékeztet és az erdőtűzre, belül nem is akarok tüzet fújni!!

- Jahj…….. – sóhajtottam fel és még én is szinte könnyeztem. Neki sem könnyű… azt hittem, hogy csak ilyen fajta, hogy morog… de… úgy tűnik, mindenki azért olyan, amilyen, mert ezt hozta ki belőle az élet…. Ő nem akar senkit közel engedni magához... hogy ne kelljen megint elvesztenie valakit... Míg én kedves akarok lenni mindenkivel, hogy ne kelljen azt a kínt átélniük, mint nekem…

- Sajnálom Noxiku. – bújtam ekkor egy kicsit hozzá, hogy megvígasztaljam.

- Nem kell… sajnálom helyetted is. – húzta ismét ki magát és próbálta abbahagyni a sírást.

- Tudod, nem kell mindig erősnek lenned… - húzódtam el – Mert akkor később még rosszabbul leszel. Néha... jobb csak sokat nyafogni. – mosolyogtam rá, mert ezzel magamra utaltam. Ő is elmosolyodott.

- Tényleg szeretsz megmosolyogtatni másokat, igaz? – törölte le a könnyeit.

- Igen, ehhez értek a legjobban ügyetlen kis életemben… - fordultam az ég felé, és mosolyogva láttam, ismét látni az égen a sarki fényt.

- Ugye gyönyörű? – néztem áhitattal.

- Micsoda? – nézett fel.

- Hát az Aurora Borealis… Az északi fény.

- Az… Auróra. - suttogta.

- Mégis tudod, az igazi nevem, mi? – néztem rá.

- Ahhoz mindenesetre túl szép, hogy elfelejtsem. – mosolygott. – De… hogy világítasz ilyen erősen? – nézett rám furcsállóan, ahogyan a testem reagált a fényekre, s világosodni kezdett. Kivéve azon a pár helyen, ahol a csatában egy másik sárkány megkapott.

- A fények. Tudod amikor az égen van, erősebbnek érzem magam, és jobban is világítok. – mosolyogtam. – Szóval lesz fényünk visszafele! – álltam fel. – Gyere, menjünk is, oké?

- Rendi. – állt fel ő is mosolyogva és visszaballagtunk.

Már kevésbé fájt a lábam, útközben a kötést is elhagytam. Mikor visszaértünk pedig lefeküdtem Ani oldalához, aki megsimogatott félálomban, s lehunytam a szemem. Noxiku pedig ezúttal szintén mellettünk foglalt helyet, méghozzá Ani lábához dörgölőzve. Most először, hallottam őt dorombolni.

Persze mindez pillanatnyi nyugalom volt csupán… Mégis tudtam, hogy bár árvák vagyunk… egy kis boldogság, még nekünk is kijár.