Kérdőív 1.0

Sziasztok! Szolgálati közlemény! °^°
Oké, nem, azt akkor mondhatnám, ha többen írnánk a blogot és nekik írnék XD de jól hangzott!

Nos, bocsássátok meg szórakozottságom :P Hoztam nektek valamit! ^^
Egy régebbi bejegyzésben (gyerekek, kerestem, de fogalmam sincs mikor írtam...), szóval említettem, hogy csinálhatnánk valami kis közös programot, ami a bloggal kapcsolatos, és most végre sikerült összedobni egy kérdőívet / tesztet, ahogy jobban tetszik *-*

Itt a linkje: Sárkány Naplók 1. Kérdőív

Akié hibátlan lesz (vagy 1-2 hibás, amennyi kimaradás volt a blogon, nem hibáztatlak titeket, ha kb csak a dolgok felére emlékeztek), szóval az kap egy oklevelet tőlem ^^ Remélem megfelel nektek és lesz hozzá kedvetek!

Van 2 hetetek beküldeni, szóval fogadjátok szeretettel, és sok sikert a kitöltéséhez! ^^

- Adás vége! *zúgás*

Kampány a fanficekért

Sziasztok!
Ne haragudjatok, de ezúttal nem részt hoztam, hanem egy kis linket és pár szót :)


Kérlek, olvassátok el ezt a cikket: http://kissordeath-andreaszabo.blogspot.hu/2016/07/kampany-fanficekert.html?m=0


Én igenis egyet értek  leírtakkal! A fanfickiók szerintem igenis fontosak, ha valaki írni kezd, főleg mivel, én is így kezdtem és azokkal foglalkozom :D Azóta van két saját történetem, amit próbálok  lehető legegyedibbre írni, de azt hiszem, mindig imádni fogom a fanficeket, mind írni, mind olvasni *-*
Szóval muszáj volt csatlakozni ehhez az egészhez, ha ti is egyet értetek, vagy szeretitek a fanficeket, légyszi kövessétek a példánkat, és ha van blogotok, tegyétek ki a plecsnit ^^ Hogy idézzek:



Ha támogatod a kampányt, csak annyit kell tenned, hogy:

- kirakod a plecsnit

- megosztod a cikket

- elterjeszted a fanfictiont

- olvasol fanfictiont

- írsz fanfictiont

Nah, nekem kész is! ^^

63 - Minden világossá válik

Azon a héten nem sok minden történt velünk. Egyre melegebb kezd lenni és a napjaink nagy részét azzal töltjük, hogy szirteken napozunk, vagy az árnyékban hűsölünk.

A közeg nyugodtabb lett, mióta Noxikuval kicsit megbarátkoztunk, azt hiszem azóta egy kicsit nyíltabb, de mindenesetre kevesebbet nyaggat. De mégis... minden szigettel, amivel nyugatabbra költözünk, Ani egyre furcsábban viselkedik. Gondterheltnek tűnik és szomorúnak. Kevesebbszer enged el minket egyedül és egyre rövidebb időkre. Azt hiszem félt minket valamitől... érezzük, hogy jobban tesszük, ha a közelében maradunk.

Sosem maradtunk túl sokáig egy szigeten. A leghosszabb idő 5 nap volt, az is azért, mert sokat kellett odáig repülni az előző lakhelyünkről és Fogasnak belesajdult a szárnya.

Azonban akadt egy sziget, ahonnan sosem jutottunk tovább együtt... úgy, mint egy csapat.

A többiekkel egy vadvirágos mezőn kergetőztünk akkor éppen, míg Ani egy fa tövében ült és azt hiszem egy fadarabot faragott.

A rét színesen terült el körülöttünk, főleg fehérben, sárgában és vörösben úszva, itt-ott kék foltokkal. Megálltam egy pillanatra, hogy megszagoljak egy velem közel egy magas szárú pipacsot. Az illata isteni volt és mámoros érzés volt számomra. Úgy éreztem: ez a béke illata.

Persze egyből kizökkentett, mikor a mellettem elrohanó Gyöngy apró testével súrolta az enyémet, közben azt kiabálva: Te vagy a fogó!

Megingattam a fejemet, majd játékosan felnevetve utána vetettem magam a fűben letaposott nyomában. Persze ez a jól ismert: mindenki mindenki ellen felállás volt. Ami rövid úton eredményezte, hogy a csapat minden sárkány tagját bevontuk a játékba. Harsány nevetések, prüszkölések és játékos morgás hangját vitte felőlünk a szél.

- Muszáj ilyen hangosan játszanotok? – horkantott ránk Noxiku, aki egy sziklán feküdt, amolyan úri pózban. – Napozni szeretnék! – hunyta vissza a szemét és fejét közelebb emelte az éghez. Megtorpantam és ránéztem, majd kajánul elmosolyodtam, mikor ötletem támadt. Lopakodva a sziklája mellé másztam hát. A szél enyhén fújt, vitte a virágok illatát és a nap kellemesen sütött. Noxiku meg sem moccant, csak élvezte napfényt. Ismét elvigyorodva ugrottam neki, mire letántorodtunk a szikláról: hanyatt feküdt a fűben és én a hasára estem keresztben. Én már rég nevettem, mire ő felfogta mi történt.

- Csillaaaag…. – morgott, mire felpattantam és fenekemet az égnek emelve néztem szembe vele.

- Nah gyere, fogj meg! – futottam el, ezzel egyértelművé téve: most aztán ő a fogó!

Megforgatta a szemét, de elmosolyodott és utánam vetette magát. Már ő is játszott velünk.

Össze-vissza futkostunk, és most először úgy tűnt, mindenki ugyanúgy élvezi a szabadidőt. Lihegve megálltam és csak néztem őket mosolyogva. Most minden olyan békés, minden olyan szép… Elkomorodtam, mikor eszembe jutott a sziget, ahol születtem. Szomorú arccal néztem az ég felé, ahol a fehér felhők, mint vattapamacsok szálltak lassan a széllel. Fájdalmas mosolyra húztam a számat, mikor nekik suttogtam:

-Merre jársz, Sapphire? Ott is olyan jó, mint itt?

De persze a felhők nem feleltek. Nem is tudom, miért vártam tőlük a választ… úgy éreztem, talán elviszik neki az üzenetemet. Hiányzott. Hiányzott ő, a szüleim, és még az a három kis viharszelő is, akit otthagytam a barlangunkban. Remélem, jól vannak. Ha minden jól megy… még egyszer, mind találkozunk.

Békés gondolatmenetemből Ani hangja zökkentett ki, ahogy enni hív minket. Boldogan futottunk mind oda hozzá, és ő egyenként dobott nekünk pár halat. Ő is evett néhány sült heringet, majd a háta mögül előhúzott valamit. Érdeklődve néztünk rá, mikor néhány fadarabot tett le az ölében, és egyenként oda hívott magához minket.

- Csillag… gyere ide. – szólt végül nekem is és az ölébe másztam. Két mellső lábammal törökülésben pihenő térdeire álltam, míg a fejemet az arca felé emeltem és megnyaltam az orrát. Halkan felnevetett, majd kezébe vette az utolsó faragványt és a nyakamba akasztotta. Egy összegömbölyödött bébisárkányt formázott a fadarab, és még meleg volt a nő kezeitől. Felnéztem rá és a tekintetünk összefonódott. A szemében könnyek gyűltek… Félelem volt benne és fájdalom, amit nem tudtam hová tenni. Ez az ajándék… mintha búcsúzott volna tőlünk.

Hozzábújtattam a fejemet és ő átölelte a nyakamat. Nem akartam elengedni, hiszen ő olyan nekem, mint a pótmamám. Nem hagyhat el minket! A többiek is ugyanúgy éreztek, akárcsak én… Mindegyikőnk szívéhez közel állt. És tudtuk, hogy valami meg fog változni. Ők is odabújtak hát hozzánk, és Ani mindegyiküket szorosan magához ölelte. Az én szemeim is könnyezni kezdtek.

-Ne haragudjatok, srácok… De hamarosan szét kell válnunk. Értem fognak jönni. Haza fognak hurcolni… Mert megígértem nekik. Csakis azért engedtek el, mert megígértem, hogy vissza fogok menni… Hozzá kell mennem egy férfihoz, akinek ígéretet tettem. – suttogta elhaló hangon. – És ahol én lakok, titeket csak bántanának… Nem maradhattok velem. – engedett el minket és az arca vörös volt a sírástól. – Ez az utolsó napunk együtt. Kérlek, legyen szép ez a kis idő! És ha hiányoznék… ez a kis ajándék talán majd segíteni fog, hogy emlékezzetek rám. – mosolyodott el. Fogas még egyszer képen nyalta, majd felvette a hátára és mindannyian megindultunk a tengerpartra.

…

Aznap sötétedésig lubickoltunk a tengerben. Ani is levetette a ruháit és bejött velünk, együtt játszottunk. Talált néhány hínárt és azokat húzkodta előttünk, mi pedig el akartuk kapni, néha egymásra is ráugrottunk érte. Forte például előszeretettel úszott alánk és ijesztett meg, vagy dobott a levegőbe minket. Gyöngy Ezerfog hátáról csapott néha a mancsával a vízbe, ugyanis ő nem tudott úszni, és homoklidérc lévén nem csodállkoznék, ha soha nem is tanulna meg.

Nyugtalan voltam, igen… De még egyszer utoljára boldog. Aztán következett a baj…

A part közeli fák között vertünk tábort, és egy fa tövében aludtunk el… Ani Fogasnak dőlve, aki hosszú farkával egy körbe zárt be minket, mi pedig ezen a körön belül feküdtünk Ani és Fogas mellett. Aznap éjjel pedig nem igen tudtam elaludni. Nem tudtam elképzelni, hogy válhatott ilyen hirtelen komorrá a mennyország. Ugye most nem én rontottam el?

Felkeltem és kisétáltam a homokos partra… leültem a szemcsék közé. Már kihűltek, a napfény nem melegítette őket. Rideg volt, de csodálatos. A tenger halkan hullámzott, és a félhold fénye egy csíkban tükröződött rajta.

- Mihez fogok holnaptól kezdeni? – suttogtam magamnak. Váratlanul Forte ült le mellém, bár nem pillantottam oda.

- Ugye… én is ezt kérdezem magamtól. – mondta halkan. A szája nevetett, de tudtam, hogy belül a szíve meghasad. - Azt hiszem én Fogassal és Gyönggyel maradok… Gyöngy még nem tud repülni, nem hagyhatom egyedül. Megbeszéltük Ezerfoggal, hogy vele maradunk. – mondta, majd rám pillantott – Te is velünk tartasz?

- Azt hiszem… - suttogtam, de csak a holdat kémleltem – … hogy az én utam másfelé vezet. – néztem ekkor rá - Még van pár sárkány, akit meg kell találnom.

- A barátodat?

- És a szüleimet is. – bólintottam.

- Értem… - sóhajtott és ő is nézte a vizet. – Noxikuról tudsz valamit?

- Nem beszéltem vele erről… - pásztáztam a homokot. Egek, hogy fognak mind hiányozni…

- Azt hiszem, ő szívesebben menne veled… - mosolyodott el Forte. Hirtelen rámeredtem, és a szememben kérdések halmaza csillogott.

- Miből gondolod ezt?

- Ugyan Csillag… nagyon kedvel téged. Sosem lett volna kedvesebb, ha te nem barátkozol össze vele. – kuncog – Biztos vagyok benne, hogy nem akar egyedül maradni. Még ha nem is mondja.

- Ebben én is biztos vagyok. – nevettem fel halkan. Talán valóban magammal kéne vinnem? Nem… Az ő útja másfelé vezet, mint az enyém. Neki is biztosan vannak dolgai, amiket meg kell tennie. De ezek nem egyeznek az enyémekkel. Ő bosszút akar. Én csak békét. És a családomat.

- Hé, az ott mi? – hunyorított Forte a horizont felé. Én is felálltam és úgy kémleltem. Valami egyre közeledett a víz felszínén. Sőt nem egy, több is. Hajók.

- Hajók!!! – kezdtünk el ordítozni és Ani felé rohantunk. Rögtön fel is ébredt mindenki, és odaráncigáltuk a nőt a parthoz. Kezét a szeme fölé tartva kémlelt, mire meglátta, mire a felhajtás.

- Jaj ne, előbb jöttek! – kapott a szájához és kapkodva rohant vissza a táborhoz. Felkapta a kis táskáját, a füstölgő, elszenesedett fadarabokat szétrúgta a földön, mintha ezzel eltűntethetné a nyomokat, és futni kezdett a fák felé. Egy idő után megtorpant és kiabálni kezdett nekünk, mikor mi is megálltunk előtte.

- Menjetek már, mire vártok?? Ha itt maradtok, meg fognak ölni, vagy befognak és otthon ölnek meg!! Kérlek, menjetek innen!!!  - hadonászott nekünk a fák felé mutatva. De nekünk nem akaródzott elmenni. Mikor nagyot kiáltva az erdő felé mutatott, mind követtük szemünkkel a kezét és odanéztünk a sötét fákra, majd vissza a nőre.

- Ahj, miért nem értitek, hogy milyen veszélyben vagytok?? – lett egyre hisztérikusabba hangja – Nem hagyom, hogy megöljenek titeket!! – kapott fel egy nagy fadarabot és elkezdett hadonászni vele. El akart minket ijeszteni, és ez részben sikerült is. Tényleg ijesztő volt így látni. Meg is ugrottunk, mikor felénk csapott, de tudta, hogy nem fog tudni megütni minket.

- Kérlek, menjetek már! Kérlek… - kiabált könnyezve. Ekkor Fogas végül beadta a derekát.

- Gyertek… ő akarja így. Tartozunk neki ennyivel. – fogta szájába a kis Gyöngyöt és ezzel megfordult és lassan elcsusszant a fák között.

- Baromságokat beszélsz! – kiabált neki Noxiku. Fortéra pillantottam. Tudtam, hogy ő is Fogasékkal fog tartani.

- Sosem felejtelek el, Ani… - suttogta az emberre nézve, majd ránk nézett. – Odin óvjon benneteket! – mondta és elrepült a sikoltó után.

- Istenek veletek… - suttogta Ani és ránk pillantott. A szemébe néztem, és lassan bólintottam. Közben már hallani lehetett, hogy az emberek jönnek a part felől. Keresték Anit.

- Gyere Noxiku, menjünk! – indultam meg a fák közé. A Grapple Grounder nagy szemekkel nézett rám, majd ismét a nőre és ismét rám.

- Hát te is elmész?

- Igaza van… nem maradhatunk. Ő választotta, hogy visszamegy, és nem mondta nekünk sem, hogy nem. Nem kérte, hogy harcoljunk érte… - magyaráztam könyörgő hangon – Csak azt kéri, hogy legyünk boldogok.

- De… - szorította össze a szemeit és láttam, hogy a fűbe hullott egy könnycseppje. – Ne haragudj, Ani… - suttogta és megindult felém.

A hangok már közvetlenül Ani háta mögül jöttek, és menekülőre is fogtuk, mikor egy kéz a vállán pihent meg.

- Örülök, hogy megvagy, lányom! – mondta a hang, és visszapillantva még láttam, ahogyan néhány ember megöleli és elmennek vele a hajók felé. Remélem, jó lesz neki ott.

- Most mi lesz velünk?? – kiáltott nekem Noxiku, ahogy a fákat erről-arról kerülgetve egymás mellett futottunk.

- Fogalmam sincs. – feleltem, és addig rohantunk, míg a hangok el nem ültek. Hirtelen ötlettől vezérelve felugrottam egy fára és egészen a lombokig másztam. Noxiku követte a példámat és egy szomszédos ágra kúszott fel. Onnan figyeltük, ahogy a hajók lassan elindulnak a Hold fényének csillogásában a habokon.

- Nézd… - suttogta az eget kémlelve. Arra fordítottam a fejemet és 2 alakot láttam ott repülni. A barátaink voltak. A valaha volt barátaink.

Elcsöndesült minden… Magunkra maradtunk a falevelek susogása közt.

Ismét leugrottunk egy tisztásra, és csak álltunk, egymás közt kb 2 méterrel. Nem mondtunk semmit, kínos csönd ereszkedett ránk, csak a szél fújt. Tanácstalanok voltunk.

- Merre tovább? - kérdezte halkan. Megingattam a fejem.

- Nem tudom. – sóhajtottam – Azt hiszem, én északra megyek. – néztem a szemébe – Arra vitték el a barátomat.

- Megyek veled… - jelentette ki, de én könyörgőn néztem rá.

- Nem jöhetsz velem. A te utad más merre visz.

- Mégis hová vinne? – mordult fel és összevonta nem létező szemöldökét – Nem maradt senkim… A szüleim meghaltak, a testvéreim ki tudja, merre járnak… Ani és a többiek elmentek… Nem akarok teljesen egyedül maradni. Csak te maradtál nekem. – suttogta a végét. Tudtam, hogy így érez, és mégis olyan furcsa volt ezt hallanom tőle. Fájdalmas mosolyra húztam a szám.

- Tudod jól, Noxiku, hogy nem helyes így tenned… - suttogtam – Nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha miattam nem találnád meg a testvéreidet. Kérlek, keresd meg őket, és légy velük boldog! Nekem még hosszú utat kell megtennem, hogy révbe érhessek… - Néztem a Holdra, majd lassan újra rá. A tekintetében láttam, hogy megértette.

- Akkor… itt a vége a csapatnak? Sosem játszunk már együtt 6-an, igaz? – nevetett fel fájdalmasan.

- Talán majd egyszer. – mosolyodtam el – Ígérem, ha az életben nem is találkozunk már… a felhők közt biztosan játszunk még egy utolsót. – ezek voltak a búcsúszavaim és még utoljára megöleltem… aztán elrepültem onnan… El a messzeségbe.

Sosem láttam őket többet.

…

Kalandjaim persze ezután sem értek véget. 2 hónapot töltöttem azzal, hogy dacolva a viharokkal, északra tartottam. Minden szigeten Sapphire-t kerestem, de sosem találtam rá. Emberek nyomait ugyan itt-ott megleltem, de hajókon utaztak, kevés helyen álltak meg. Nem sok nyomot hagytak maguk után. Nem volt támpontom.

Az egyetlen, amit megtaláltam: egy hatalmas vízi sárkány volt. Azt hiszem a fajtája Dagálysikló volt, de sosem láttam még ilyet azelőtt. Borzalmasan nagy volt, nem tudom, hogy nőhetett ekkorára! Ha jól láttam, talán titán szárnyú volt… De ezt is csak egy másik sárkánytól hallottam. Mármint, hogy létezik ilyen.

Az egyik szigeten szegődött a nyomomba, és azóta sem tudtam lerázni magamról.

Hetekig menekültem előle, mígnem egy napon zsákutcába futottam. Egy vízi barlangba repültem, és mikor előtűnt a vízből, elzárta minden kiutamat. Nem tudtam mit tehetnék, nem volt menekvés!

- Ha meg kell halnom, akkor is harcolni fogok a végsőkig!! – kiáltottam rá, és szemen karmoltam. Míg megzavarodott a fájdalomtól, én kihasználtam az alkalmat és a hátára ugrottam. Ott feltűnt, hogy felettem kis járatok vannak, amik kivezethetnek a felszínre. Azonnal felugrottam, és megragadtam egy a földből kiálló gyökeret. Éppen az előtt húztam fel magamat a járatba, mielőtt a nagy sárkány leharaphatta volna a farkamat.

Másztam fel, másztam az életemért, de eltévedtem, és a zuhogó esőtől sáros volt a talaj. Hirtelen egy nagy adag víz zúdúlt le és magával ragadott… Minden elsötétült.

Mikor felébredtem a sziklás tengerparton feküdtem kiterülve. Biztosan leestem a tengerbe és az itt vetett ki. Az egész testem csupa heg volt a kavicsoktól, de a tüdőmben felgyülemlett víz valahogy jobban zavart.

Felköhögtem az utolsó cseppig és lassan kezdett visszaállni a légzésem. Mellkasom egyre nyugodtabban járt fel le, és ekkor végre körbe tudtam nézni. Megmenekültem.

- De … mi történt? Hol vagyok?? – tápászkodtam fel, de a fejem megsajdult. Egy szép nagy púp volt rajta. – Ki vagyok? – egyenesedtem fel. Elfelejtettem… Te jó ég nem emlékszem semmire!! Hogy kerültem ide? Hol van mindenki? A szüleim? A családom? Igen, majd biztosan utánam jönnek, itt megvárom őket! Te jó ég, ez víz!!! – ugrottam meg és igyekeztem távol menni a tenger kicsapó hullámaitól. Hiszen én nem tudok úszni.

- Mi történhetett velem… - motyogtam magamban és pityeregni kezdtem. Hogy lehetek ilyen kis szerencsétlen. Eddig is az lettem volna? Vagy tökéletes volt az életem? Sosem tudom meg…

Hirtelen magam mögött hangokat hallottam meg. Lépések és szuszogás hangját. De már túl közel volt. Valaki mögöttem állt.

A szívverésem meggyorsult és behunytam a szememet. Lassan fordultam hátra.

Odanéztem, de egy hatalmas test volt velem szemben, nagyon magasra kellett néznem, hogy lássam a hozzá tartozó fejet. Nagy, duci teste volt, kicsi lábai, megint csak nagy szárnyai, és hosszú nyaka, amit felettem tartott. A pikkelyei élénk fűzöldek voltak, vizes testén csillogott a napfény. Egy Forrkatlannal néztem farkasszemet.

Nagyot nyeltem, ahogy egyre engem fürkészett a hatalmas állat, amelyhez hasonlót azelőtt még sosem láttam. - Bár megeshet, hogy láttam, csupán nem emlékszem… De jelen pillanatban nem volt ismerős.

Összehúztam magam, de mikor hátrahőköltem, megcsúsztam egy vizes kavicson és a fenekemre huppantam. Addig csúsztam távolabb, míg a hátam nekiütközött egy viszonylag száraz sziklafalnak, amiből nem egy páfrányféle nőtt ki.

- Ki vagy kis csöppség? Merre vannak a szüleid? – susogta lágy hangja, és annyira szerettem volna rendesen megfigyelni az arcát, hogy vajon az is ilyen kedvesen néz-e rám, de jelen pillanatban a pont mögüle sütő nap miatt nagyon keveset láttam magasan tartott fejéből.

- Nem tudom… A-azt hiszem Aurórának hívnak… - habogtam – Azt hiszem bevertem a fejem mikor… menekültem… valami elől… - próbáltam elővenni a emléket, de csak pár kép ugrott be, és ez időnként fájdalommal járt.

Némileg közelebb hajolt és megszaglászott, mire én rémülten lapultam a sziklához. Kicsit távolabb hajolt, de most alacsonyabbról nézett rám, és így végre kicsit meg tudtam figyelni a vonásait. Olyan lágyak voltak, olyan finomak…

- K-ki vagy te? – kérdeztem végül remegő hangon…

Rám nézett hatalmas, sárga szemeivel, melyekből melegség sugárzott felém. Végigmért, s sajnálkozó fintort vágott, majd maga elé nézett… s lassan elmosolyodott.

- Az új anyukád, kedvesem… - felelte és szárnyai közé vette apró testemet. Forró pikkelyei közt még sokat sírtam, míg álmot hozott szememre a fáradt elkeseredés…

…

Mikor felébredtem, egy barlangban feküdtem. Odabent nem volt senki, és ha nem érzem mindenhonnan annak a sárkánynak a szagát, aki magával vitt, esküdni mertem volna, hogy csak képzeltem azt a jelenetet a parton.

De igen, biztosan megtörtént, mert körülöttem Forrkatlan pikkelyek, és halmaradékok hevertek. Egy sárkány fészekben voltam. Felülről egy viszonylag kis lyukon sütött be a napfény, pont felettem, s az orromat meg is világította. Előttem pedig lassan hullámzó víz terült el, mint egy tavacska. Kellemes volt, de bezártság érzetem támadt, és nem tudtam elképzelni, hogy tud ide bejönni az a nagy sárkány?? Én még beférek azon a kis lyukon a plafonon, bár felfelé már nehéznek tűnik kimászni, de ő hogyan közlekedik?

Ahogy ezen agyaltam és felültem, hogy még jobban körbenézhessek, a vízből egyszerre buborékok jöttek fel. Egyre több buborék, és a víz alatt megpillantottam egy alakot. Mindenem csupa víz lett, mikor a Forrkatlan feljött a felszínre és ezzel mindent lespriccelt a barlangban. Megráztam magam és kérdőn pillantottam rá. Nevetett.

- Nyugi kicsim, ez csak egy kis víz. – mosolygott rám, még mindig a vízből – Jobban érzed magad?

- I-igen… sokkal. – mosolyogtam esetlenül. – Hogy jöttél be?

- A víz alatti kijáraton. – nézett maga mögé és minden világossá vált. Kivéve egyet: én hogy fogok kijutni??

- Egyébként engem Marinának hívnak. De hívj nyugodtan anyának. Már ha velünk maradsz. – mosolygott, és majdnem válaszoltam, mikor az agyam megakadt egy szón.

- Velünk?

Nem kellett sokat várnom a válaszra. Hirtelen a vízből hullámok csaptak ki, és előtűnt alóla négy ugrándozó, önfeledten játszadozó gyerek Forrkatlan. Pár hónappal lehettek idősebbek nálam, ahogy láttam. Bár ezzel akkor nem sokat törődtem, mert a lelkesedésüktől megint csurom víz lettem.

-Végre felébredtél! – kiáltott az egyikük, mikor megpillantott, és odaúsztak/futottak hozzám. Kicsit hátra kellett hőkölnöm a sok engem figyelő szempár láttán. Körbevettek és megszaglásztak, bökdöstek. Marina felnevetett, majd rájuk szólt, hogy hagyjanak levegőhöz jutni.

- Te milyen sárkány vagy, még sosem láttam hozzád hasonlót! – kérdezett érdeklődőn a fiatalabbik nőstény. Élénkzöld volt, de a hasa narancssárga és az alsó állkapcsán ugyancsak ilyen színű csíkok tarkították a mintát az állán.

- É-én világréme vagyok! – mondtam kicsit bátrabban, ahogy felemeltem a két szárnyamat büszkén, és megmutattam, hogy tudok világítani. Mindannyian elámultak.

- Húúúú!! Te valami nagyon különleges fajta lehetsz! – ámuldozott az egyik fiú is, aki egyébként teljesen zöld volt, csupán a farokúszóján ékeskedett két sárga folt.

- Gyere játszani, bírkózzunk! – ugrott nekem játékosan az idősebbik hím. Kék csíkos szárnyain csak úgy ragyogott a besütő fény.

Esetlenül ugrottan arrébb, mire a húga rászólt és lefogta a farkánál fogva.

- Tengerúszó, hagyd már szegényt! – szólt rá a rózsaszín mintás lány. – Az én nevem Nita! – mosolygott aztán rám.

- Ez a bolond Tengerúszó, ők pedig Hullám és Forrki. – mutogatta végig. Lopva Marinára pillantottam, aki szintén kimászott mellénk a vízből és mosolyogva figyelt minket.

- Neked mi a neved? – döntötte érdeklődve félre a fejét Hullám. Végignéztem rajtuk és Marinán is, majd egy pillanatra lehunytam a szememet. Miért emlékszek erre az egyre olyan élénken? Szinte semmi nem ugrik be, ha a múltamra gondolok. De a nevem, az élénken él bennem. Ahogyan ismeretlen, és mégis ismerősnek tűnő sárkányhangok mondják nekem: Auróra.

- Aurórának hívnak. – ültem le és elmosolyodtam. Összenéztek.

- Én mondtam!!! – kiáltott fel győzedelmesen az egyikük és elkezdtek egymás szavaiba vágva vitatkozni.

- De hát nem lehet az a neve!

- A tévhiteidnek hiszel, vagy neki?

- Hé, miről beszéltek? – döntöttem értetlenül a fejem. Tengerúszó felelt.

- Amikor anya hazahozott téged, beszéltél álmodban.

- Miket? – lepődtem meg.

- Valami barlangot emlegettél, és hogy egyedül vagy… Meg egy éjfúriát, valakit, akit Aninak hívtak, aki téged Csillagnak hívott, és valamit… az unokatesódról.

Ahogy ezeket mondták sorban ugrott is be pár dolog! Ani egy emberi nő volt, ő segített nekem!! Az arca és a hangja előttem van, de mi lett vele, hol van most?? Az éjfúria szó hallatára a szívem elszomorodott, de nem tudtam előkotorni emléket… De az, hogy ki az unokatesóm, egyenesen belém nyilalt.

- Felhő!! A kis Felhő! – ugrottam fel.

- Tessék? – nézett rám értetlenül Marina.

- Egy kis viharszelővel találkoztam valamikor! Felhőnek hívták, őneki ígértem, hogy a unokatesómként fogom kezelni, ha még egyszer találkozunk! – magyaráztam nevetve, míg le nem fagyott arcomról a mosoly. – Vajon mi lehet vele?

- Nem tudom kedvesem, de… talán majd ha kicsit nagyobb leszel, megtalálod őt. – tárta ki a szárnyait nekünk, és újdonsült testvéreim oda is futottak. Én is lomhán odacsoszogtam és leültem a többiek közé, majd éreztem, ahogy a Forrkatlan mama a szárnyával magához ölel bennünket. A testem Forrkiéhoz és Hulláméhoz nyomódott, de nem bántam.

- Ebédidő! – mosolygott és felöklendezett nekünk egy rakás halat, amit aztán egyesével, sorban adott nekünk, így mindenki ugyanannyit kapott. Olyan jól esett ez a melegség, hogy evés után mind el is aludtunk a szárnyai közt.

Onnantól fogva Marinát az anyukámnak hívtam és a kicsinyeit is a testvéreimnek tekintettem. Együtt halásztunk, játszottunk, esténként néztük a csillagos eget, és jót szórakoztunk, mikor megmutattam nekik, milyen fényesen világítok, mikor névadóm az égen táncol.

Anya sosem hozta szóba a múltamat, vagy hogy én nem is az ő tojásából keltem ki. Úgy bánt velem, akár a többiekkel, mintha valóban az ő kicsinye lennék. Ha bárki a szigeten mást mondott, azt forró vízzel fröcskölte le és így szép lassan mindenki elfogadta. Ha nem emlékeztem volna arra a néhány dologra, amelyekkel azonban rendszeresen álmodtam… még én is elhittem volna, hogy világéletemben velük laktam.

Az idő elteltével egyszer néhány új sárkány költözött a szomszéd szigetre. Hullám a hátán átvitt oda, vagy kicsit később, már repülve tettük meg ezt a távot, hogy meglátogassuk őket. Sokat csavarogtunk a szigeteken és kíváncsiak voltunk. Öt Viharszelő volt az! Szinte azonnal felismertük egymást Felhővel, de nagyon meglepődött, mikor elmondtam neki, hogy bevertem a fejem, és nagyjából semmire nem emlékszem a múltamból. A testvéreit még megismertem, de mikor egy barátomról kérdezett, nem tudtam mire gondol. Magyaráztam neki egy sort kevéske emlékeimről, és arról a pár dologról, ami nekem nem rémlett, de a többiek állították, hogy néha álmomban arról beszélek. Ezeknek egyik tárgya volt egy zöldes színű éjfúria. Felhő szomorúan nézett rám, de mikor megkérdeztem, mi a baj, csak megrázta a fejét. Mintha tudott volna valamit, amit én nem. De sehogy sem akart válaszolni. Végül nem nyaggattam.

Minden olyan tökéletes volt… olyan mesés, szép és szabad.

És mikor ez az érzés végigfutott bennem, hirtelen lepörgött előttem minden, ami ezután történt! Ahogy együtt felnőttünk, ahogy elindultunk világot látni… Mikor találkoztam Villámszárnnyal, Nyesivel és Csontival, akikkel akkor barátok lettünk.. Mikor lenyeltem azt az ékszert. Mikor hazaértünk és élménybeszámolókkal bombáztuk anyánkat. Mikor keresni kezdtem a helyemet a világban… és ezért egy másik szigetre költöztem. Az néhány hosszú, unalmas év. Az a nagy üresség, ami akkor volt bennem. Az a vihar… Mikor Hibbanton ébredtem. Amikor barátokra leltem. Amikor megismertem Danit… Az első nyilvános szereplés. A rémek és a közös fellépésünk. Mikor Karom először megcsókolt… A kis Skrillek, Villám! Az a családi összejövetel, ami kudarcba fulladt… Az a szörnyű pár nap a szigeten Krommal. Johnék kölykeinek születése. Mikor Starfire-vel berúgtunk egy doboz csokitól… Az a buli. A kincskeresés. Az átok megtörése. Ahogy elájulok. Ahogy a többiek hazavisznek.

És abban a pillanatban... minden világossá vált.

62 - Árva emlékek...

~Auróra~

Sokat vándoroltunk a szigetek között, de sehol sem volt maradásunk.. kóbor lelkek voltunk, én, a sárkány barátaim, és Ani, a kedves vikingnő.

Sok minden történt, de nagy részükről nem érdemes írni... Többnyire új helyre repültünk, halásztunk, játszottunk... Ani és Fogas tanítgatott repülni. Noxiku meg minden alkalommal egy közeli ágon ült, és néha magában fintorgott, meg nevetett, ha leestem. Azután pedig otthon a fejemhez vágta, hogy sosem fogok rendesen repülni...

- Mégis honnan tudhatnád te azt!! - haraptam a farkába, mire arcon karmolt és elfutott.

- Pimasz csitri vagy te Csillag, egy depressziós kis liba!

Ezzel a mondatával vérig sértett engem... Csitri? Liba?? És depressziós?? Nem vagyok depressziós. De nekem is lehetnek fájdalmaim nem?? Elvégre eddig mindenkimet elvesztettem, akár ismertem, akár nem... Ez nem elég indok, hogy néha szomorú is legyek? Hiszen ő nap mint nap házsártos... Mint egy vén cipzárhát.

No mindegy... nem sokat törődtem ezek után már vele... De amit mondott, mégis elgondolkodtatott... Tényleg túl sokat nyafognék? - ültem egy szirten és a Holdra meredtem.

- Min gondolkodsz, Csillag? - ült mellém Fogas.

- Semmin... Semmi lényegesen. - mosolyogtam rá. - Csak hogy.. milyen lenne az életem, ha nem így alakulnak a dolgok...

- Ezen sajnos én is sokat agyalok.. - suttogott.

- Tudod... - válaszoltam félénken - A szüleid biztosan nagyon rendesek voltak.... - mosolyogtam.

- Igen... azok voltak. - nevetett halkan.

- E-emlékszel rájuk? - lepődtem meg.

- Igen... - hajtotta le a fejét. - De csak képek ugranak be... és pár szó, amit édesanyám mondott nekem...

- Mik voltak azok? - érdeklődtem finoman. Ekkorra igazán megkedveltem Fogast. Ő visszafogott volt, és felettébb kedves és megértő. Mindig öröm volt neki elmondanom, ha Noxiku sértegetett xdd Ő mindenki panaszait meghallgatta és új erőt adott, még ha nem is szándékosan tette ezt.

- Beterelt az üregeinkbe... és azt mondta: Fiam... maradj itt, és ne gyere elő, csak ha már csend lesz! Szeretlek kis Tüskegolyóm... - és ekkor megpuszilt... és elcsúszott az üregekben a felszín felé. Sajnos többre nem nagyon emlékszem... Viszont ekkor láttam őket utoljára...

- Értem.... - gondolkodtam el. - Tüskegolyó volt az igazi neved?

- Nos.. anyukám így hívott, az biztos... de nem emlékszem, becézés volt-e csupán... Nagyon régen volt.... azóta a csapdászok sokkal erősebb és veszélyesebb fegyverekkel vadásznak.

- Talán.. az én szüleim is nekik estek áldozatul...? - szorult el a szívem.

- Nos... én valamiért ezt nem hiszem....

- Miért? - lepődtem meg.

- Apa egyszer azt mesélte, hogy a sziget keleti felére két világréme költözött... Megkarmolták a szemét mert túl közel ment... Azt mondta ő sem szívesen csatázik velük. Talán a szüleid lehettek....

- Lehetséges volna? - hűltem el és zakatolni kezdett a szívem.

- Akivel az apám nem mert kiállni, azzal a csapdászok sem bírhattak sokáig. - felelte még halkan.

- És.. nem tudod esetleg, hogy hogy nézett ki az a két világréme?? - kezdtem el izgatottan faggatni.

- Nem igazán... arról apukám nem mesélt, én pedig sosem láttam őket...

- Hát.. azért köszi Fogas. - öleltem meg.

- Nincs mit. - mosolygott. Ekkor futott oda hozzánk mosolyogva Forte.

- Hé gyerekek, vacsora van! :)

A vacsora hamar eltelt, teljesen tele ehettem végre magamat. Az utóbbi időben nem volt túl jó a fogás, most azonban volt hal bőséggel.

- Uhh.. kipukkadok. - fogtam a hasam elégedetten, s megnyaltam a számat.

- Én is. - ásított Gyöngy. - és akkor mindig elálmosodom.... - mondta halkan és már szuszogott is.

- Én még elmegyek inni a patakhoz... - állt fel Forte, de utána mentem.

- Várj meg, én is megyek! - kiáltottam és utána döcögtem az eltelt pocakommal.

Lassan lépdeltünk a Holdvilágnál, mígnem a csillogó vizű pataknál kötöttünk ki.

- Milyen tiszta a víz... - jegyeztem meg.

- És finom is! - egészített ki nevetve Forte és nagyot kortyolt.

Ahogyan én is inni kezdtem a víztükörben egy ismerős fényt láttam meg. Azonnal fel is pillantottam és elérzékenyülten mosolyogtam.

- Mi az Csillag? - nézett rám Forte, majd ő is az ég felé meredt.

- A sarki fény.... - ültem le és csak bámultam tovább. Gyönyörű volt ezen az éjjelen a fény: kékes és zöldes fényei ide-oda hullámoztak, persze csak komótosan, haloványan. A legszebb, amit valaha láttam.

- Másik nevén az Aurora borealis... Róla kaptam a nevem.

- A neved? - nézett rám Forte.

- Igen. Tudod, mielőtt Ani Csillag névre keresztelt volna, én már elneveztem magam... magam, mert nem volt, ki elnevezzen.... Így lettem Auróra. - mosolyogtam könnyes szemekkel.

- Gyönyörű név egyébként.... - gondolkodott el - Nem csodállom, hogy ragaszkodsz hozzá.

- Bizony... nekem is tetszik. - töröltem meg a könnyeimet. - Figyelj Forte... tudom, nem illő megkérdeznem... de neked mi történ a szüleiddel? - néztem rá. Forte a szemembe nézett, majd nagyot sóhajtva fordította el a fejét.

- Egy barlangban éltünk akkor még... Amit a tenger vájt ki, ám visszahúzódott onnan később. - kezdett halkan mesélni a vízparton ülve - Az apukám éppen mesélt nekem... Tudod, velem leginkább ő foglalkozott. - mosolygott fájdalmasan.

- Én voltam a legkisebb a testvéreim közül, akik már mind kirepültek. Apukám egy kedves kis dajka mesét mesélt el éppen nekem, mikor hajók eveztek felénk. Hangosan kiabáltak, és Apukám nekik rontott. Már majdnem elzavarta az összes embert, mikor az egyikük egy szigonyt szegezett apukámnak....

- .... - én lélegzet visszafojtva hallgattam őt.

- Hallottam az ordítását.... De aztán azt mondta, ne nézzek semerre, csak előre és repüljek el, amilyen messzire csak tudok! És én elmenekültem... Nem akarta, hogy lássam ahogy....... - kezdett el egyre jobban sírni.

- Jahj Forte... - könnyeztem én is - Ne haragudj, hogy feltéptem a régi sebeket.... - ültem közelebb hozzá és mancsomat az övére tettem.

- Még.. senkinek nem mondtam el.... - sírt és váratlanul átölelt. Nem szóltam semmit meglepettségemben, csak visszaöleltem.

- Köszönöm, hogy meghallgattad....

- Nincs mit Forte....

Hamarosan már visszafelé ballagtunk a többiekhez. nagy csönd volt.. nem igazán tudtam mit mondani ezek után.... de mégis megpróbáltam.

- Fogas.... Fogas apukája talán látta a szüleimet. - mondtam halkan.

- Tényleg? - kerekedett el a szeme.

- Igen... azt mondta, szerinte nem fogták el őket az emberek.. Nagyon remélem, hogy így van.

- Én is Csillag. Vagyis Auróra...

- Nyugi.. hívj csak Csillagnak. - mosolyogtam rá. - Végülis ez csak egy név... a sárkány ugyanaz.

- Milyen igazad van... - mosolygott rám.

Lefeküdtünk hát a többiek közé, Forte-val együtt odabújtunk Gyöngyhöz, és a Fogas mellett alvó Anitához is. Mindenki ott volt, és mindenki aludt. Forte is hamar elszunnyadt.. csak én nem tudtam aludni. Néztem a magasan hullámzó fényeket, és azon töprengtem.. most milyen tökéletes minden...

- Túl tökéletes.... - kaptam észbe - Hol lehet ez a Noxiku? - néztem körbe, de sehol sem láttam.

~ Nem.. azért sem megyek utána.. addig is nyugalom van. - hunytam le a szemem és hallgattam a lenge szellő süvítését. De hiába próbáltam nyugodt maradni, egyre jobban idegesített a csönd. Hiszen Noxiku.. mégiscsak valahogy ennek a nagy "családnak" a tagja.

~ Ezért még kapni fogsz... - álltam fel és szimatolva utána sétáltam.

- Noxiku! Itt vagy? - kiáltottam a sötétben sétálva. Utamat a sarki fény világította kicsit be.
- Remek... - morgolódtam, míg meg nem láttam egy lábnyomát.
~ Tehát erre mentél! - gondoltam megszimatolva és utána eredtem. Nem kellett túl sokat gyalogolnom, hogy az egyre erősödő szag végül megmutassa magát a gazdáját is: Noxiku egy faágon ült és a fényeket nézte. Egymagában.
- Hát megvagy végre! - kiáltottam fel neki, mire rám pillantott.
- Mit keresel itt fruska? - morgott.
- Téged, ha érdekel. - húztam össze a szemem. Miért ilyen ellenséges folyton?? - Mi a fenét csinálsz itt ilyenkor?
- Semmi közöd hozzá, menj vissza a többiekhez! - fordult ismét az ég felé.
- Olyan csökönyös vagy! - morogtam és nagy nehezen felrepültem egy alsóbb ágra, ahonnan valahogy felmásztam arra, amin ő ült.
- Mondtam, hogy menj innen!! - kapott felém, de elhajoltam, pontosabban hátra estem, és épphogy nem estem le, csak csüngtem az ág szélén.
- Ez meg mire volt jó?? - acsarkodtam, mikor hirtelen valami ijesztő tűnt szembe. Noxiku arca és háta csupa karmolásnyom volt, amiken alvadt vér pihent.
- Mi történt veled? - kérdeztem rémülten és visszahúztam magam őmellé.
- Mondom, hogy semmi közöd hozzá! - húzta fel az orrát. - Csak egy kis csete-paté, semmi különös.
- Aham.. azért vérzel. - vágtam fintort.
- Hozzá tartozik a sebekhez. Majd begyógyul. - fordult nyugodtan előre. Úgy csinált mint valami háborús hős, aki tudja, hogy elvégezte a dolgát, és ezért nem félt sebeket szerezni.

- Kikkel verekedtél össze? - kérdeztem immáron nyugodtabb hangon. A szeme sarkából rám pillantott, majd nagyot sóhajtott.

- Pár kölyök volt... Egy sikló volt a vezetőjük.
- Sikló?
- Az. Citromsárga volt, meg ciklámen lila. - dugta ki fujjogva a nyelvét.
- És csak úgy egymásnak mentetek?
- Vérig sértettek!! Engem és a szüleimet!! - morgott hangosan, amitől megijedtem. - Azt mondták biztosan én miattam haltak meg.. mert hagytam őket meghalni! Mostmár érted miért kellett nekik rontanom??? - nézett rám vérben forgó szemekkel.
- Igen igen, csak kérlek ne bánts, megijesztesz! - hőköltem hátra. Noxiku sokszor volt ellenséges, nem egy karmolást köszönhetünk egymásnak. De egyik sem volt igazán mély, úgy éreztem igazán sosem bántana. De ezek a szemek.. mint amik gyilkolni akarnak.
- Akkor menj innen... nem nyugodhatok meg sosem teljesen. - fordult a Hold felé az égen. Elgondolkodva néztem rá.
- Sosem engedhetek senkit túl közel magamhoz... mert megint csalódni fogok...
- Miről beszélsz? - értetlenkedtem. Teljesen elvesztettem a fonalat.. eddig azt hittem nem is akar senkit közel engedni magához! Most meg hirtelen megsajnáltam..
- Meghaltak... a szemem láttára haltak meg, érted?? - kiabált le én meg riadtan az ághoz lapultam.
- Leszúrták őket.. kegyetlenül megölték.... és én semmit sem tehetem, mert egy fránya hálóban lógtam!! - toppantott, úgy hogy megremegett az ág. - De bosszút fogok állni rajtuk.... Akkor is ha belehalok.. de megbosszulom a szüleimet!!! - ordított és hallottam a hangján, hogy könnyezik. Még sosem láttam ilyennek.
- M-megértelek Noxiku...... - suttogtam.
- Dehogy értesz meg.. senki sem értheti meg.. te még csak nem is ismerted a szüleidet! - vágta a fejemhez, és ezzel szíven szúrt.
- Nah ide figyelj, te ütődött..... - morogtam hangosan - Én megpróbáltam megértő lenni, de te nem hagysz nyugtot senkinek!! És azt mondod én vagyok a depressziós! Vedd tudomásul, hogy veled van a baromi nagy baj!! - ugrottam merészen elé, amin meglepődött.
- Sajnálom, ami veled történt.. de ettől még talán annyit megtehetnél, hogy nem taposol bele az én érzéseimbe is, mikor segíteni akarok!! - húztam fel az orrom és leugrottam a fáról.
- Idióta! - morgolódtam hangosan és ideges léptekkel igyekeztem visszafelé.
- Csillag, vigyázz!! - kiáltott hirtelen Noxiku és rám ugrott. Éppen hogy nem talált el egy mérges sikló tüske. Bár igen pici volt.
- Mi a fene van?? - néztem körbe. Egy kölyök sikló, egy robajló és asszem egy albínó rettenetes rém állt előttünk.
- Na, most hogy a kis barátnőd is itt van, mindkettőtöket eltakaríthatunk erről a szigetről! - mondta a sikló. Ő lehetett az, akiről Noxiku mesélt.
- Ezért még megfizettek.... - morgott Noxiku és a siklónak támadt. - És hagyjátok ki Csillagot!!
- Miért, én szeretem a kölyök csatákat! - húztam össze elszántan a szemem és neki ugrottam a rettenetes rémnek és megharaptam a farkát.
- Á, én most mit tettem? - futott el nyafogva.
- Jézusom, azt hittem keményebb. - értetlenkedtem. - Te is ilyen vagy sikló?
- Tudtam, hogy otthon kellett volna hagyni a csitrit... - morgott.
- Mi egyáltalán a neved?? - kérdeztem.
- Nincs hozzá közöd kis világító! - karmolt meg az oldalamon. A seb körül pedig a bőröm színe kifakult és befeketedett. Egyébként ezt már észre vettem, ha valamilyen heg keletkezett a bőrömön, körülötte kicsit kifakultak a pikkelyeim és ott gyengébben is világítottam.
- Megmondtam, hogy őt hagyjátok ebből ki!!! - harapta meg Noxiku azt a szárnyát, amivel engem megsebzett.
- Hagyod békén! - szedte le a felordító siklóról utazótársamat a robajló.
- Maradj is ott a földön a porban, ahová tartozol! - ropogtatta ki az egyik szárnyát.
- Aki oda tartozik azok ti vagytok, vagy talán még lejjebre a föld alá!! - ugrott újra és újra nekik Noxiku, de azok mindig leszedték. Csak kifárasztották és hergelték, röhögtek rajta. Noxikut elvakította a düh, ezért nem volt képes úgy harcolni, ahogy szeretett volna. Csupán kétségbeesett harapásokat és karmolásokat produkált. Nagyon megsajnáltam. Tudtam, hogy most igazából a szüleiért kűzd. Ezért kellett neki segítenem...
- Ha őt akarjátok.. velem is kűzdjetek meg! - ugrottam fel egy ágra, s az északi fény előtt állva jómagam is világítani kezdtem haloványan.
- Ki a frász vagy te egyáltalán?? - rikoltott rám a sikló, akit nagyon zavart a jelenlétem.
- Auróra, a világréme. - mosolyodtam el és világítva ugrottam közéjük, majd kinyitottam a szárnyam és elsuhantam felettük.
- Te meg mit csinálsz? - nézett Noxiku utánam, majd észrevette, hogy a két másik kölyök lefagyva áll előtte.
- Már nagyon idegesítettek! - ugrottam közéjük. - Amúgy szívesen!
- Nem kértem, hogy segíts...
- Már mindegy. - vontam vállat és a sikló szemébe meredtem. - Nah ki is a gyenge árva?
- T...te!!! - olvadt ekkor ki és egy tüske a hátamba fúródott. Nagyon fájt!!
- Ezért még kapsz!! - karmoltam orron, és vad csata vette kezdetét.
Mostmár valóban mindenki ott harapta a másikat ahol érte. De senki sem adta fel.
- Noxiku, tűzelj rájuk te is!! - szóltam neki, mikor már a sikló szinte minden lövését eltüzelte.
- Nos öhm.. azzal az a baj, hogy.... - habogott - Nem tudok tüzet fújni.....
- Hogy hogy nem tudsz?? - kerekedett el a szemem.
- Nem tudom... csak azt, hogy nem tudok.
- Oké, akkor anélkül győzzük le őket! - gondoltam ki mást.

- Hergeld fel őket! – kiáltottam neki, miközben átugrottam a másik oldalukra.

- Csak ennyi telik tőled? – pattogtam fürgén a lomha robajló előtt, aki a farkával csapott minduntalan felém.

- Korántsem! – ugrottam el, s mikor ő felém rohant, szépen bele futott egy mérges szömörce bokorba.

- Á, ez nagyon viszket!! – forgott össze vissza és harapdálva, s mancsaival próbálta vakarni magát.

- Ez még nem minden! – ugrottam neki, s úgy belefejeltem az oldalába, hogy azzal gyakorlatilag bele taszítottam egy nagyobb pocsolyába, amiben ő seggre is ült. Bár mi tagadás, olyan kemény bőre volt, még az én fejem is fájt.

- Noxiku! – szóltam ekkor neki a sötétben, s amint megállapítottam hol van a siklóval harcoló bajtársam, ahhoz képest a robajló mögé ugrottam.

- Kapj el!! – kiáltottuk egyszerre Noxikuval, s én a robajló felől világítottam, ő pedig egy apró parazsat köpött nagy morgás közepette a sikló mellől, majd messze futott.

Ennek az lett az eredménye, hogy a félhomályban, míg a sikló a fény miatt a robajlóról hitte, hogy én vagyok, addig a robajló a hangok és a parázs miatt a siklóról hitte, hogy Noxiku! Ezért hát a sikló egy csomó tüskét lőtt a társára, míg a Robajló jól fejbe kólintotta őt. Ezek után az ütés és a siklóméreg bénító hatására mindketten kifeküdtek.

- Sikerült!! – ugrottam fel boldogan.

- Most annyi neked!!! – ugrott Noxiku a siklóhoz, hogy elharapja a torkát, de riadtan oda ugrottam.

- Meg ne öld!!! – termettem ott, de elővigyázatlan voltam, mert így beleharapott a mancsomba.

- Áúúú!!!! – sikkantottam fel és arrébb vánszorogtam bicegve.

- Csillag, jól vagy??? – jött riadtan utánam, és otthagytuk a két szerencsétlen balekot, ahol feküdtek eszméletlenül.

- Persze… - nyekegtem és pityeregtem közben, mert tényleg nagyon fájt, még vérzett is. Elszomorított, hogy ha ilyen erővel képes volt megharapni, biztosan kinyírja a másikat. Nem akartam, hogy gyilkos legyen!

- Tessék, megszabadultunk tőlük... menjünk vissza a többiekhez. – vánszorogtam könnyezve, de elém lépett.

- Előbb bekötjük a sebed. – nézett rám, majd kissé bűnbánóan félre pillantott, s szárnyával belém karolt, hogy segítsen menni.

- Legyen… - egyeztem bele.

Visszavánszorogtunk annak a fának a tövéhez, amelyik ágán azelőtt beszéltünk. Én ott leheveredtem a porba, míg ő a közelből hozott valami bogyót, amit aztán megrágott és úgy köpte rá a lábamra, mondván az majd segít a mancsomon.

- Fuj… - fintorogtam, de hagytam, hogy egy levelet rá tekerjen.

- Kész. – nézett fel rám, majd elfordult és a Holdat nézte.

- Köszi… - mondtam halványan mosolyogva, s felültem.

- Nem tesz semmit... hisz én haraptalak meg. – nyelt egyet. – Ne haragudj érte.

- Nem haragszom… de nem tudom elhinni, hogy tényleg megölted volna. – néztem rá búskomor fekete szemekkel.

- Aki rosszat mer mondani a szüleimre, azt kicsinálom. Nem értenek ők semmit, úgy beszélnek. – morgott halkan. De ezúttal egészen nyugodt volt és halk.

- Tudom… ettől még nem megoldás, ha gyilkolsz. – néztem én is az égre – Pont az ilyen gyilkoló sárkányok miatt utálnak és írtanak minket az emberek. Ne légy te is olyan.

- És ha én már eleve is olyan vagyok? – nézett rám, és nagyokat nyelt, amiből arra következtettem, hogy könnyekkel küszködik.

- Nem... te egész biztos nem vagy olyan. – néztem a szemébe. – Úgy érzem nem vagy olyan. - mondtam bíztatóan, s ismét a földre pillantottam. Hosszú percekig csöndben ültünk, ami furcsa is volt. Oldalammal néha éreztem, ahogyan farkát szorongva tekergeti, de ezt leszámítva nem mozgott. Tudtam, hogy ő is töri a fejét. Ahogyan én is. Muszáj volt hát megtörnöm a csöndet.

- Noxiku.. mondd… Te láttad, mikor a szüleidet megölték… igaz? – néztem ekkor rá. Nem viszonozta, maga elé meredt. Nem mozgott, mégis tudtam, hogy hallotta.

- Bocsi, nem kell válaszolnod… - kaptam el a fejem. Hogy lehetek olyan hülye, hogy azt higgyem, bízik egy kicsit is bennem, hogy elmondja?

- Igen, láttam. – mondta ekkor váratlanul. Akaratlanul is reflexből ránéztem. Engem nézett ő is.

- Az erdő egyik részén sétáltunk. De egy másik szigeten laktunk azelőtt, mint te. – nézett olykor szeme sarkából rám.

- Játszadozva futkostam a szüleim és testvéreim között. Egy nővérem volt, és 2 öcsém. Ahogy így játszottunk, egyszercsak megbotlottam valamiben és egy hálóban találtam magam. A két öcsém is egy másik ketrec fogságába estek, s ekkor emberek rontottak ránk. A szüleim, sőt a nővérem is harcolt ellenük, ő már megvolt 1 éves, majdnem felnőttnek nézett ki. Apukám azt mondta a nővéremnek, hogy vigyen el minket, míg ők feltartják az embereket… hogy elszökhessünk. – nyelt megint szokatlanul nagyokat.

- A nővérem ki is szabadította a két öcsémet, de engem nem tudott, mert egy ember már elkapott. Elrohantak, mert anyukám azt mondta, engem ő visz utánuk. De amint a testvéreim elillantak, az apukámat leszúrták egy hatalmas dárdával… És nekem végig kellett néznem. El tudod képzelni mekkora sokk volt látni?? – nézett rám, és az arca csupa könny volt.

- Mindenhol a tulajdon apám vére, aki holtan esik össze!!! És utolsó erejével felgyújtja az egész erdőt. És nem tudtam levenni a szemem a holttestéről, még akkor sem, mikor már régen halott volt… Pedig a lángok már a szárnyaimat perzselték.

- MENEKÜLJ NOXIKU!! – kiáltott édesanyám, s karmaival szétszaggatta a hálót, s kipottyantam belőle. Anyukámra ekkorra lasszókat dobtak és magukkal próbálták rángatni.

- ANYA!!! – futottam utánuk, de ekkor egy nagy rönk elém esett, majd mivel édesanyám ellenállt, őt is leszúrták. És én nem tudtam tenni semmit. Habár nem fordultak vissza értem, s a tűz miatt a szüleim testét sem tudták elvinni, pedig a bőrüket akarták. …

Ezután… Még vagy 2 percig csak álltam… és sírtam. És mikor egy rám hulló égő faág felébresztett, elfutottam, sőt elrepültem. Végül egy patakba ugrottam bele, s a másik oldalon másztam ki. Onnan néztem végig, ahogyan hamuvá ég az erdő. És velük a szüleim holtteste. És én nem tudtam mit tegyek. A testvéreimet sem akartam megkeresni. Úgy éreztem elárultam a családomat… Nem tudtam megmenteni őket, és hibásnak véltem magam. Nem tudtam mit csinálni….. Csak felüvöltöttem fájdalmasan! Amilyen hangosan még soha. És sárkányok válaszoltak rá, mint farkasok a farkasüvöltésre. Csakhogy ez a gyász hangja volt. Részvétet nyilvánítottak nekem, aki elesett szüleimet gyászoltam. Nővérem hangja is felcsendült, de erre már nem feleltem.

- Ne haragudjatok…. – zokogtam és elrepültem…. Elrepültem és soha nem mentem azóta oda vissza… És azt hiszem, ezért nem tudok azóta sem tüzet fújni… Nem.. nem megy….. – sírt hangosan – Túl fájdalmas…. rájuk emlékeztet és az erdőtűzre, belül nem is akarok tüzet fújni!!

- Jahj…….. – sóhajtottam fel és még én is szinte könnyeztem. Neki sem könnyű… azt hittem, hogy csak ilyen fajta, hogy morog… de… úgy tűnik, mindenki azért olyan, amilyen, mert ezt hozta ki belőle az élet…. Ő nem akar senkit közel engedni magához... hogy ne kelljen megint elvesztenie valakit... Míg én kedves akarok lenni mindenkivel, hogy ne kelljen azt a kínt átélniük, mint nekem…

- Sajnálom Noxiku. – bújtam ekkor egy kicsit hozzá, hogy megvígasztaljam.

- Nem kell… sajnálom helyetted is. – húzta ismét ki magát és próbálta abbahagyni a sírást.

- Tudod, nem kell mindig erősnek lenned… - húzódtam el – Mert akkor később még rosszabbul leszel. Néha... jobb csak sokat nyafogni. – mosolyogtam rá, mert ezzel magamra utaltam. Ő is elmosolyodott.

- Tényleg szeretsz megmosolyogtatni másokat, igaz? – törölte le a könnyeit.

- Igen, ehhez értek a legjobban ügyetlen kis életemben… - fordultam az ég felé, és mosolyogva láttam, ismét látni az égen a sarki fényt.

- Ugye gyönyörű? – néztem áhitattal.

- Micsoda? – nézett fel.

- Hát az Aurora Borealis… Az északi fény.

- Az… Auróra. - suttogta.

- Mégis tudod, az igazi nevem, mi? – néztem rá.

- Ahhoz mindenesetre túl szép, hogy elfelejtsem. – mosolygott. – De… hogy világítasz ilyen erősen? – nézett rám furcsállóan, ahogyan a testem reagált a fényekre, s világosodni kezdett. Kivéve azon a pár helyen, ahol a csatában egy másik sárkány megkapott.

- A fények. Tudod amikor az égen van, erősebbnek érzem magam, és jobban is világítok. – mosolyogtam. – Szóval lesz fényünk visszafele! – álltam fel. – Gyere, menjünk is, oké?

- Rendi. – állt fel ő is mosolyogva és visszaballagtunk.

Már kevésbé fájt a lábam, útközben a kötést is elhagytam. Mikor visszaértünk pedig lefeküdtem Ani oldalához, aki megsimogatott félálomban, s lehunytam a szemem. Noxiku pedig ezúttal szintén mellettünk foglalt helyet, méghozzá Ani lábához dörgölőzve. Most először, hallottam őt dorombolni.

Persze mindez pillanatnyi nyugalom volt csupán… Mégis tudtam, hogy bár árvák vagyunk… egy kis boldogság, még nekünk is kijár.

61 - Csapatban

~Auróra~

Anival és a másik 4 árva sárkánnyal rövid időn belül megbarátkoztunk. Minden nap máshol volt a táborhelyünk, mert Ani nem a szigetre való volt, s árvák lévén mi sem.. Valahogy így sem volt helyünk a világban. De azt nem tudtam Ani honnan jött, és miért nem a többi emberrel van. Ő egészen más ember volt, mint akiket eddig ismertem. Vikingnek vallotta magát. Azt hiszem ez egy ilyen ember csoport vagy ilyesmi lehet...

Mindenesetre nagyon más volt mint a vadászok. Máshogy öltözködött, máshogy viselkedett és máshogy beszélt. És ő tényleg szeretett bennünket. Mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat, ám ha kellett meg is szidott minket. Anyukánk helyett anyukánk volt. Ahogy azt a többiek is mondták.

Noxiku volt az egyetlen kellemetlenség a közegben. Azazhogy csíptem én őt is, csak hát.. ő nem csípett engem. Csak szó szerint.

Folyton morgott, karmolt, harapott, mindent csinált, veszekedett és verekedett velünk. Ő valahogyan egészen más volt, mint Gyöngy, Forte, vagy esetleg Fogas, akivel amúgy nem sokat beszéltem…

- Tűnjetek innen! – morgott rögtön Noxiku, ha túl közel mentem hozzá.

- Szívesen, de akkor dobd már légyszi ide azt a halfejet, ami a lábaid előtt fekszik! – emeltem fel kicsit, magabiztosan a farkam.

- Ezt? – mutatott rá mosolyogva.

- Azt. – bólintottam.

- Ez sajnos az enyém Csillag. – nyelte abban a pillanatban le. – Keress másikat.

- Arrr, nah megállj csak! – dühödtem fel és vicsorogva nekiugrottam.

- Hé, mit csináltok?? – futott oda Forte és Gyöngy, és végig nézték, ahogyan elkezdtünk verekedni. Mint egy kis golyócska, úgy gurultunk ide-oda, s hol ő nyomott földre, hol én őt, s közben hangosan acsarkodtunk.

- Nah nem adod fel? – morgott a képembe, mikor maromat a földnek nyomta.

- Nem.. nah és te? – terítettem most én le.

- Én sosem adom meg magam. – vigyorodott el és egy picike szikrát röpített az arcom felé, én meg ijedten lehunytam a szemem, mert azt hittem nagyobb is jön. De nem jött, ehelyett kiszabadult és elfutott előlem.

- Nah kapj el, ha tudsz Csillag. – vigyorgott magabiztosan.

- Hülye vagy! – ugrottam mérgesen utána.

- Kérek egy halat kárpótlásul!! – futottam a nyomában.

- Ezek.. most verekednek, vagy játszanak? – néztek minket félre döntött fejjel a többiek.

- Fogalma sincs.. – vonta meg vállát Gyöngy.

- Mi, én komolyan mondtam! – néztem meglepődve rájuk.

- Megvagy! – ugrott ekkor egy ágról rám Noxiku, s diadalittasan kihúzta magát.

- Asszem győztem… - szállt le rólam.

- Jó látni, hogy te csak kergetőztél… én viszont kérem a halam. – álltam elé.

- Jó, ha neked csak az kell… - forgatta meg a szemét és felöklendezte nekem, amit elnyelt előlem. Nos igen, ugyebár a sárkányok néha adnak a saját gyomrukból halat a  másiknak, attól még, hogy nem a szüleimmel nőttem fel, ezzel én is tisztában voltam. De mégiscsak.. Noxikuval nem voltunk olyan jó bizalmi kapcsolatban, szóval ezt furcsállottam. S nem is voltam hajlandó elfogadni.

- Nem kell az a hal… a vacsoránál kérek egyet a tieid közül. – mondtam zavartan.

- Hát jó… - mondta s benyelte újra. – Akkor kellemes éhezést… - mondta kissé talán sértődötten és felrepült az egyik fára. Én meg mentem a két lányhoz.

- Ez mi volt? – nézett rám Forte meghökkenve.

- Semmi, nem tudtam megverni… - ráztam meg magamat sértődötten.

- Az kit érdekel. Ő sem vert meg téged.

- Ezt meg mire kéne vélnem? – vontam fel nem létező szemöldököm.

- Arra, hogy szerintem nem akart verekedni, inkább játszani.

- Nekem sose adta így vissza a halamat, amit megevett előlem. – nézett hatalmas szemeivel az enyémbe Gyöngy.

- Noxiku egy bunkó, és kiszámíthatatlan. – morogtam – Adja vissza a halam és tovább nem érdekel a dolog.

Aznap este azonban nem kaphattam meg azt az elrabolt halat.. mert nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt vártuk. És ahogyan Ani tervezte.

Azon az estén szürkületkor furcsa szagok kezdtek el terjengeni a levegőben.

- Emberi szag! – szimatoltunk mindnyájan. Ám Ani nem volt ott velünk, elment valahová, azt hiszem gyógyfüveket szedni.

- És most? – néztünk össze.

- Hol lehet?

- Mi lesz, ha megtalálják? Vagy minket?

- Akkor jól ellátjuk a bajukat! – toppantott Noxiku.

- Igen, biztosan hasra esnek majd félelmükben 3 kölyök sárkánytól, meg egy majdnem felnőtt suttogó haláltól. – forgattam meg a szemem. – Ezek egyszer… MEGÖLTEK EGY FALKA ÉJFÚRIÁT!!

- Ugyan, honnan tudod te azt?! – morgott.

- Tudom…. – halkultam el – egy… egy barátom így lett árva valaha…. – hajtottam le a fejemet.

- Ohh sajnálom…. – nézett rám Gyöngy is és ők is lehajtották kicsit a fejük. Még Noxiku és Fogas is. Ez a sárkányoknál egy fajta részvétnyilvánítás…

- Igaza van… képesek ilyesmire. – felelte Fogas halkan.

- Akkor mi legyen? – mondta viszonylag halkan Forte.

- Először is lehalkíthatnád magad. – mondta Noxiku.

- Ez nálam suttogás.

- Akkor addig ne beszélj, csak ha muszáj. – tanácsoltam. – Oké? És bújjunk el…

- Oké. – bólintottak és elrejtőztünk a bokrok között.

(Hangulatfestés képpen!!)

Nem kellett túl sokat várnunk, és Ani futott felénk. Minket keresett.

- Fogas!! Gyöngy, Csillag!!! Noxiku, Forte, merre vagytok?? – kiáltozta, mire oda futottunk hozzá.

- Á, végre megvagytok! – ölelt meg. – Mennünk kell, észrevettek, fel akarják gyújtani az erdőt!!

Nem kellett kétszer mondania, mind felmásztunk Ezerfog hátára, s ő is mögénk ült, így indultunk ki a sűrű erdőből.

- Mondd, hogy tudod, merre megyünk! – kérlelte Forte Fogast.

- Tudom, merre megyünk, csak azt nem, hogy nem állják-e utunkat ott. – felelte gondterhelten.

- Jobbra!! – kiáltott ekkor fel Noxiku, s hirtelen elkanyarodtunk. Még időben, mert egy szekerce repült felénk balról.

- Megtaláltak! – bújt hozzám Gyöngy.

- Sokan vannak, minden irányból! – mondta Noxiku.

- Fel kell repülnünk! - néztem az égre. – Csak fentről nem tudnak ránk támadni.

- És mégis hogy jutunk fel nagyokos?

- Igen Csillag, itt nem tud Fogas felrepülni, túl sok a fa!

- Hát akkor majd csinálunk helyet. – mosolyodtam el.

- Gyerünk sárkányok, itt az ideje kiállnunk magunkért! – ugrottam át a suttogó hátáról egy ágra, melyre nagy nehezen visszahúztam éppen leesni készülő hátsó felem.

- Csillag! – ijedt meg Ani.

- Gyertek, tartóztassuk fel őket!! – ugrottam egy ember fejére, mire arra rászorult a sisak.

- Gyerünk!! – lelkesült be Forte és ők is nekiestek a csatának. Nyilakat kerülgettünk, lábak közt futkostunk. Pont mint Sapphire-ral. Tudtam, hogy ha neki bevált, nekünk is be fog.

Ani nem sokára vette is a lapot, s bebújt Fogas fején lévő tüskéi mögé.

- Döntsd ki a fákat gyökerestül! – súgta neki, s ezzel eltűntek a föld alatt.

Nem sokára sorra el is kezdtek kidőlni a hatalmas fák, ahogyan Ezerfog szét rágta a gyökereiket.

- Segítség!! – kiáltott Gyöngy, akire rádobtak egy hálót, de nem, nem nyernek mégegyszer ők!!!

- Engedjétek el!! – ugrottam oda és széttéptem a hálót. Már eléggé egyértelműen vesztésre álltunk, reméltem, hogy Aniék sietnek.

- MENJETEK INNEEEEEEEEEEEEN!!!!! – kiabált az emberek arcába Forte. Messze voltam tőle, mégis sajgott a fülem.

- Adok nektek ránk támadni! – fejelt le valakit Noxiku is.

Ekkor egyszercsak egy hatalmas fa éppen mellettünk dőlt ki, s ezzel közém és az emberek közé állt. A föld alól pedig Fogas és Ani tört fel.

- Menjünk a többiekért Fogas!! – kiáltotta Ani, s fel is kaptak minket, majd repültünk fel az égnek.

A pech (vagy tán mégsem az lett volna?) az volt, hogy egy nyíl éppen az orrom előtt húzott el, s meg is karcolta annak hegyét, én meg ijedtemben hátra estem, le egy fára.

- Csillag!!!! – nyúlt utánam ijedten Forte. Az emberek meg ugyanígy tettek. Futni kezdtem előlük a földön, mígnem egy peremhez értem. Ahonnan nem volt már út. csakis a tenger. Én meg valahogyan nem éreztem ehhez az ugráshoz kellő vonzalmat a vízhez. Meg a haláloz.

A többiek már repültek felém, de láttuk mindnyájan, hogy nem fognak elérni. Mögöttem pedig egy sereg ember volt, akiken átjutni lehetetlenség volt.

S ekkor megdobbant a szívem. Tömény élni akarás volt ez az ijedt dobbanás, összement a pupillám, tudtam mit kell tennem. És nem mertem ellen szegülni az ösztönnek.

Abban a pillanatban a lábaim megmozdultak. Futottak, majd már csak a levegőt érték, akárhogyan kapáltak. Leugrottam.

Ugrottam és zuhantam. És abban a percben reflexből szétnyílt az a két szép szárnyam, és ezúttal fel is emelt a szél!!!

Feldobott, siklottam rajta, de nem mertem megmozdulni. Csak annyit éreztem, hogy a légáramlat a testemhez szorítja a lábaim, s engedtem ebben neki. Szememmel szaporán pislogtam, ahogyan fújt bele a szél, s ekkor, ahogyan visszatágult a pupillám, rájöttem mi is történt. Ijedten nyeltem egyet, mikor rádöbbentem, hogy messze magasan nincs semmi a talpam alatt, csak a hullámzó tenger méterekkel lejjebb.

Meg kellett próbálnom csak még valamit.. csapni a szárnyaimmal. Nagy nehezen rávettem magam, hogy ha már ez az első, és talán utolsó eset, hogy repülhetek, hadd próbáljam ki én lökni magamat előre.

Megmozdítottam hát a szárnyaimat lefelé, és meglepődve tapasztaltam milyen nehezen nyomom le. De ahogy lenyomtam kaptam is fel kitárt helyzetbe. Próbálkoztam még, s nagyon jól elszórakoztam vele. Hiszen mégiscsak… életemben először repültem!!! Szárnyaim már nem csak felesleges, nem használt végtagok voltak csupán, hanem a világot és életet jelentő szervek.

- Repülök… - kezdtem halkan mosolyogni. Ekkor repültek mellém a többiek.

- Minden rendben Csillag?? – nézett tátott szájjal Gyöngy.

- Repülök!!! TÉNYLEG REPÜLÖK!!!!!! – kiabáltam boldogan és esetlenül csapkodtam szárnyaimmal, miközben nem vettem észre, hogy vészesen a tenger felé haladok.

- Remek, lesz még rá esélyed nyugi, inkább gyere. – felelte ez a szájhős, miközben a túloldalamon repült.

- Te is tudsz repülni, Noxiku? – csodálkoztam rá.

- Miért, mire számítottál? Csak a pisisek járnak egész életükben a földön.

- Csillag, gyere! – nyújtotta mosolyogva a kezét Ani, s nagy nehezen oda evickéltem a karjai fölé, majd becsuktam a szárnyam és bele estem a kezei közé.

- Ügyes vagy kicsikém, már tudsz repülni!! – simogatott meg. A keze melege a szívemet is melegséggel töltötte el.

- Igen…. meg tanultam repülni.

Nemsoká találtunk egy másik, nagyobb szigetet. Innen fentről minden olyan szép volt. A sziget pedig olyan nagy és olyan zöld.

Itt szálltunk le, s az éjszakánkat is itt töltöttük. Tábort vertünk egy hatalmas fán!! Ani karjai közt aludt Gyöngy, mellette a lábán Forte, s én is hozzá bújtam az oldalához. Összekuporodva, fejemet a nő oldalának támasztva szívtam magamba a szívek melegét, s szinte mintha doromboltam volna, olyasmi hangok hagyták el a torkomat.

Résnyire nyitva volt még ekkor a szemem, s elégedett pillantások közepette láttam Noxikut, ahogyan bátortalanul ő is oda vánszorgott Ani mellé, s hozzá bújt a másik kezéhez. Ani kedvesen megsimogatta a fejét, majd Noxiku felugrott egy másik ágra és ott feküdt le.

- Jó éjt… - dörmögte Fogas mély, nyugodt hangja, s ezzel hunytam le a szemem.

- Jó éjt.

60 - Helyes útra terelés

~Auróra~

Elindultam hát a havazásban a semmibe... Sokáig mentem, egészen elfagytam.. de most mégsem zavart. Lehajtott fejjel nyomultam be előre, az erdő mélyébe. Abba a sötét erdőbe, ahová még sosem dugtam be az orrom. Ez a legvészjóslóbb hely az egész szigeten... Már messziről dögszag és emberi veríték szaga csapja meg a sárkány orrát. Nincs olyan épeszű állat, aki önszántából arra megy. Én mégis arrafelé vettem az utamat.

Megálltam egy ponton, ahol egy fa tábla volt egy fatörzsre szögelve. Fogalmam sincs mi állhatott rajta, emberi írás volt, én meg azzal nem sokat törődök.

Csupán rápillantottam, majd nagyot sóhajtva meredtem az erdő felé. Halkan fújt a szél, s lágyan fújta a hópelyheket, a fák közül pedig csak a halk feketeség köszönt vissza sóhajomra. Hirtelen végigfutott egy érzés a gerincemen, hogy nem kéne, s fejemet megrázva arrébb léptem másik irány felé.

Már majdnem el is sétáltam a tábla és az erdőbe vezető ösvény mellett... Amikor valami furcsát láttam meg a szemem sarkából.

Elnéztem arra, amerről láttam, azaz az erdő felé. De már semmit sem láttam. Hosszan, gyanakvóan néztem körbe, füleltem, szaglásztam, de semmit sem láttam. Épp megnyugodtam volna, mikor egy suttogást hallottam, egy ismeretlen, ám mégis oly ismerősnek tűnő fiú hangtól.

- Erre gyere, Auróra! - suttogta a szél, és egy picike fénylő pontot láttam meg, mint valami pirosan fénylő Tűzféreg.

Eluralkodott rajtam az a jól ismert kíváncsiságom, amit nem lehet egykönnyen kiverni az én fejemből. Szinte gondolkodás nélkül utána vetettem magam, annak ellenére, hogy a fénylő gömb egyenesen a sötét fák közé ment.

- Gyere vissza!! - kiáltottam utána, és loholtam a nyomában, szaporán kapkodtam apró lábaim, miközben ő is elég gyorsan haladt, olyannyira, hogy rendesen megfigyelni sem volt időm.

- Erre, Au! - suttogta tovább sejtelmesen.

- Hová viszel? - kérdeztem lihegve, mire egyszercsak eltűnt, s ijedten fékeztem le.

Körbenéztem, s én voltam az egyetlen fénypont a környéken.

Mindenhol csak fák, a sárban meg az én lábnyomaim. Igen, itt sár volt, mert annyira sűrűn álltak itt a fák, hogy a hó csak nagyon kicsit jutott ide be, ami mégis, az meg sárrá lett a talajon.

- Kísérteties ez a hely... - hajtottam le a fejemet. Éreztem a levegőben az igencsak erős szagokat.. a halott sárkányok szagát.

- Hogy fogok innen kijutni.....? - néztem ijedten körbe, s kerestem a lábnyomom.

- Kellett nekem így körbe körbe járkálni.. - vágtam ijedt fintort, mert a lábnyomaim jórészébe vagy 10-szer tapostam bele.

Ekkor valahonnan egy furcsa nesz hallatszott. Azonnal felkaptam a fejem és mereven figyeltem, mi lehet az. Nem mertem mozogni, csak hallgatóztam, s levettem a fényem. A levegőben emberszagot éreztem.

Lépések zaját hallottam egy bokor mögül, de nem mertem megmozdulni, abban reménykedtem, ha nem mozdulok, nem vesz észre.

Ám egyre közelebb jött.... Nagyon féltem, csak úgy vert a szívem. Egy nő volt az.

Megállt előttem, s én ránéztem a magas emberre. És láttam, hogy a szemembe nézett. Már tudtam, hogy biztosan lát engem, de még mindig csak vártam, a mancsaim nem engedték a talajt.

Némán mintha elmosolyodott volna, úgy véltem a félhomályban, s lassan felém nyújtotta a kezét. Ám itt eltörött a mécses (képletesen), és hanyatt-homlok menekülni kezdtem.

Futottam ahogy tudtam, míg a sötétben bele nem ütköztem egy fába. Ijedten megráztam a fejem, és futottam volna tovább, de a lábam beleakadt egy zsinegbe és egy fa ketrec esett rám a fáról.

Rémülten próbáltam feldönteni, de annyira úrrá lett rajtam a félelem, hogy még annyi eszem sem volt, hogy elharapjam az ágakat, vagy átmásszam alatta. Eddigre pedig a nő beért engem.

- Nyugodj meg kedvesem, segítek rajtad! - jött oda csendesen és a kezét felém nyújtotta, mire én vicsorogva kaptam az ujja után, s bár nem éreztem, azt hiszem egy kicsit meg is haraptam.

- Hhh..! - kapta magához a kezét, amiből egy kis vér buggyant ki.

- Segítek, de előbb meg kell nyugodnod, kedves! - mondta még mindig nyugodtan, s a tarisznyájából, ami az oldalán volt, egy kis sárkányfüvet vett elő, amit az orromhoz tett. Ahogy beleszagoltam elnyugodtam, félig becsukott szemekkel elterültem a fa ketrecben és olyan nyugodtságot éreztem, amilyet már régen nem...

- Jól van... - mosolyodott el, és eltette a sárkány füvet - Ugye, hogy így kellemesebb? - mondotta, s levette rólam a ketrecet, majd testemet az ölébe vette.

- Nem lesz semmi baj... Biztos azok a gonosz sárkány vadászok vitték el a te szüleidet is... - simogatott meg, s én csukott szemmel tűrtem.

- Én gondoskodom rólad, nem kell félned... - mondta halkan, s az ölében elindult velem a kopár fák között.

- A többiek örülni fognak neked... De először is kell neked adnunk egy nevet... - beszélt hozzám, s én egészen elnyugodtam.

- Mivel világréme kölyök vagy, és ilyen szépen világítasz... legyen mondjuk a neved Csillag! A gyönyörű kis Csillag... - simogatott tovább, mígnem odaértünk egy tisztásra, ahol tűz lobogott, s ahogy oda lépett a nő, egyszerre 3 másik apró sárkányfióka kapta fel boldogan a fejét és oda futott hozzánk.

- Ani!!!

- Végre visszajöttél Ani, úgy féltem!!

- Igen, Nuxiku, megint folyton ijesztgetett minket!

- Pofa be, nem is igaz! - vágta arcon a farkával az imént említett srác.

- Ki ez a sárkány, Ani? - néztek ekkor rám és mikor Ani leguggolt, odamásztak és megszaglásztak.

- Auróra vagyok.... - húzódtam ijedten hátra Ani (úgy tűnik ez a nő neve) karjai közé.

- Ő itt a kis Csillag, mostantól velünk lesz egy ideig. - mosolygott a nő.

- Szóval Csillag... - mosolygott kissé gonoszul egyikük, az a kis hím Grapple Grounder, vagy mi...

- Auróra... - javítottam ki, miközben Ani letett a földre a többiek elé és felállt.

- Ismerkedjetek, hozok egy kis tüzifát. - mondta és elment a fák között.

- Szia Csillag, az én nevem Gyöngy! - köszönt kedvesen egy nálam jóval fiatalabb, nőstény homoklidérc.

- Az enyém pedig Forte! - mondta nem halkan egy másik nőstény, egy dörgődob.

- Ordítozó csitri... - fordult mogorván el a másikuk.

- Ez a morgolódós öregúr pedig Nuxiku. - forgatta meg a szemét Forte.

- Bármikor elveszítheted azokat a szép nagy fogaidat. - vigyorodott el a válla felett.

- Micsoda mogorva alak vagy.. - morogtam.

- Nem kértem véleményt.. - vetette oda és el is sétált.

- Ennek mi baja van? - néztem a többiekre.

- Minden -_-  - felelte Gyöngy.

- Jah és amúgy itt van velünk még valaki! - mutatott a háta mögé egy fa alá Forte. Egy eléggé nagy suttogó halál pihengetett ott, még fiatal volt, de volt akkora mint egy felnőtt. Békésen aludt, engem mégis kirázott tőle a hideg.

- Ő meg Ezerfog. De mi csak Fogasnak hívjuk. - dugta ki szórakozottan a nyelvét Gyöngy.

- Ééértem... - nyeltem nagyot.

- Nyugi nem kell félned tőle.. őt is ilyen kis korában találta meg Ani, és nevelte, hogy egyszer majd, ha elég idős lesz, egyedül is boldogulhasson. Minket is így mentett meg.

- Igen.. A mi szüleink már nem élnek... - hajtották le a fejük, s velük én is. Vajon az enyémeket is azok az emberek ölték meg?

- Veled mi történt, Csillag?

- Hosszú történet, de nem vagyok Csillag! - háborodtam fel.

- De igen, Ani ezt a nevet adta neked... nekünk is ő adta.

- És mi volt a nevetek azelőtt? - döntöttem meg a fejem.

- Már... nem emlékszem... - gondolkodott Gyöngy.

- Én sem tudom... - felelte Forte.

- Ne haragudjatok.. - sóhajtottam, s ekkor jött vissza Ani.

- Gyertek kedveseim, jön is a vacsora! - mosolygott, s köré gyűltünk. Kissé bizalmatlanul vettem el tőle egy halfejet, de élvezettel nyeltem le. Ez az egész dolog furcsa volt. De nem ijesztően furcsa.. csak egyszerűen különös.

Nem volt átlagos társaság, és még embert sem láttam ilyen kedvesnek.. De végülis egészen nyugodt volt a közeg... Egészen..... De valami akkor sem hagyott nyugodni.. Mi lehetett az az.. izé? Ami idevezetett.. piros kis fénygömb... és beszélt... és tudta a nevem.

~Dani~

- Ezazz sikerült!! - ugrottam fel boldogan, mire mindenki körülöttem riadtan pattant fel és hőkölt hátra.
- Hrr!! - hörgött izgatottan Karom és Villám.
- Nah mi van vele??? - ugrott oda Anna is azonnal.
- Már minden rendben lesz vele! - vigyorogtam, nyakig fürödve az ideges izzadtságban, de ennél jobban még sosem örültem életemben.

*Fél órával ezelőtt...*

- Akkor vegyük át mégegyszer... - mondta komoly hangon John, miközben én az ágy mellett térdeltem, ahol Au feküdt eszméletlenül.
- Be kell férkőznöd a gondolataiba.. már ez sem lesz egy könnyű dolog, mert valószínűleg nem akar majd az elméje beengedni. Lehetséges az is, hogy látni fogsz valami Aura hasonlító, elmosódott kis lényt, és őt kell meggyőznöd, hogy nem akarsz rosszat. De ha bármi jelét látod, hogy rád támadna, azonnal gyere ki a fejéből!!
- Értem. - bólintottam komolyan.
- Hrr? - nézett Johnra és rám Starfire, ugyanis elég hamar híre ment így barátok között, hogy mi mire készülünk, és kb mindenki odacsődült.
- Azért Star, mert lehet, hogy valami nagy baj történik Dani agyával, vagy esetleg Au felébred, de elfelejti, hogy ki volt előtte és mi történt vele egész eddigi életében. - világosított John fel minket.
- És, ha már bejutottam? - kérdeztem aztán sietősen.
- Ha sikerülne bejutnod... - fordult ismét felém John - Elvileg bele fogsz látni mindabba amit éppen átél. És talán még abba is amit érez, mert elég közel álltok egymáshoz. - gondolkodott.
- Ha ez megvan, valószínűleg látni fogod azt az utat, amit látnia kéne Aunak, ami igazából történt vele, amit átakart ugyebár élni.
- Ezt meg hogy érted, John? - vágott közbe izgatottan Viki és Anna is.
- Nos, a problémát az okozza, hogy Au szívét annyira megterhelte valószínűleg amit éppen átélt, hogy az agyát elborította a szomorúság, ezért a valóság és az a mit lát eltérhet egymástól.
- Például... tegyük fel hogy éppen megenne egy halat igazából.. és ő annyira szomorú, hogy nem eszi meg és mondjuk ezért gyenge lesz, ha megtámadják, vagy ilyesmi? - gondolkodott Viki.
- Hát olyasmi. - felelte John.
- Krrrgggr? - húzta össze a szemét Karom.
- Nyugi, Dani látni fogja a különbséget. - mosolyodott bíztatóan el John, majd rám nézett és biccentett nekem is.
- Akkor elkezditek? - kérdezte Anna félve.
- Igen, kezdjük máris! - mondtam rögvest.
- Dani! - ugrott ekkor mellém Anna és hirtelenjében megcsókolt...
- Ügyes legyél... - mosolygott bíztatóan, de láttam a szemében, hogy nagyon félt.
- Nem lesz semmi baj... - mosolyogtam rá nyugtató tekintettel, s bólintott.
Vissza ment Viki és Villám közé, s én Au felé fordultam.
- Sok sikert Dani! - mondta John és leült mellettem kicsivel egy székre.
- Rendben. - feleltem és koncentrálni próbáltam.. mikor még egy hang belemászott a fejembe.
~ Nagyon vigyázz rá!! Kérlek... - hallottam, s nem néztem hátra, de tudtam, hogy Karom az.
~ Nyugodj meg... segítek rajta. - válaszoltam, s kizártam a szörnyennagy hangját. Aura néztem, és rákoncentráltam. Beleférkőztem a gondolataiba.


< Először eléggé furcsa volt, mert olyan volt, mintha egy virágos erdő közepén találtam volna magamat.
Hatalmas fák voltak körülöttem és szépen szűrődött be fentről a fény, a fű pedig selymesen zöld volt.
- Hiszen ez gyönyörű... - fordultam körbe, s ahogy így bámultam, valami a fejemre hullott. Levettem, hogy megnézzem: egy szirom volt. Felnéztem a hatalmas fákra, s láttam, hogy a virágok sorban hullanak le a fákról.
- Azt hiszem sietnem kell... - dobtam el és futni kezdtem az erdőben.
Nem mentem sokáig és egy kaput láttam meg. Egy kő kapu volt, az oszlopain, amik tartották, sárkány domborművek voltak, ahogyan repülnek, a másikon pedig sírtak.
- Biztos erre kell mennem. - mondtam, s ökölbe szorítottam a kezemet, úgy indultam tovább, mikor valami kis lény termett előttem.
- Innen ne tovább, ember!! - morgott rám a kis vakarcs. Nagyon furcsán nézett ki, hatalmas fülei voltak, nagy szemei, apró lábai, hatalmas szárnyai és hosszú farka, aminek a vége úgy lobogott mint egy lóé, mikor vágtat. Apró orrocskája aranyosan mozgott, az egyik füle mögött egy ceruza volt betűzve, s az oldalán jópár heg volt, a legtöbb a szívénél.
- Ez lenne Au lelke? - suttogtam magamban, ahogyan felmértem a kis aranyost.
- Nem mehetsz be, nem zavarhatod meg a bent folyó dolgokat!! - vicsorgott fehér agyaraival rám.
- Au.. be kell jutnom! Tudom, hogyan segíthetnék rajtad! Tudom, hogy hallasz.. kérlek, engedd, hogy segítsek! - léptem közelebb hozzá.
- Senki nem léphet be, MÁR MEGMONDTAM!!! - ordította el magát és hirtelen hatalmassá változott. A fogai már kint voltak a szájából, hatalmas tüskéket növesztett, és szinte folyt a nyála, ahogy apró szemeivel rám meredt.
- Azt mondtam tűnés! - mondta eltorzult hangon.
- Soha! - ráncoltam össze homlokomat elszántan.
- Akkor meghalsz! - tátotta ki száját és forró tűzgolyót okádott felém, ám én időben elugrottam.
~ Dani, azonnal gyere ki onnan!!! - ordított a fülembe John hangja.
~ Ahj, hagyjál, nem látod, hogy nem érek rá?! - kiáltottam rá, mire "Au", most talán hívjuk léleknek, felém suhintott a farkával és majdnem agyon csapott, ám én belé kapaszkodtam. Az egyik fáról leszakítottam egy ágat és bele akartam döfni a farkába, hogy elengedjen, ám John ismét rám kiáltott.
~ Dani, meg ne próbáld megsebezni!!! Ha megsebzed, megfog sérülni a lelke és belehalhat!! Ebből a csatából egyikőtök holtan fog kikerülni, ha ne jössz ki most AZONNAL!!!
- Hrr... - hörögtem, mert a lélek megszorított a farkával, én pedig eldobtam a botot.
- És ha... megszelidíteném...? - nyökögtem erőtlenül, minthogy folyamatosan szorította ki belőlem a szuszt.
~ Megszelidíteni?? - riadt meg - Dani, ne próbálkozz, az még soha senkinek nem sikerült!!
- Hát most én leszek az első... - mondtam s kihúztam a karomat a szorításból.
~ Vagy pedig belehalok...
~ Dani!!! - kiáltott ismét, de kizártam a hangját.
- Nah jól van.. ketten maradtunk Au... - mondtam halkan és elengedtem magamat, mire valahogy kicsúsztam a szorításából.
- Hát te meg mit csinálsz? - nézett rám értetlenül.
- Au, én tudom, hogy a szíved mélyén te is tudod, mennyire fontos vagy nekem! - kiáltottam rá, miközben egy fára próbáltam felmászni.
- Nekem nincs senkim, hazug emberfajzat!! - kapott felém mancsával, s sorban ezernyi fa kidőlt mögöttem a végeláthatatlan erdőben.
- Engem mindenki itthagyott... - láttam könnyet a szemében.
- Nincs igazad Au! Nagyon sokan állnak melletted!! - álltam ismét fel, s tetőtől talpig koszos voltam már.
- Ne próbálj meggyőzni, sosem engedlek be!! - harapott felém, de csak a levegőt találta el, s én átbújtam alatta.
- Talán nem jut eszedbe valamiért, de számtalan barátod van!! - kiáltottam, s miközben ő folyamatosan megenni vagy elpusztítani próbált és minduntalan elugrottam, és szónokoltam tovább. Ám ő nem enyhűlt, és az erőm pedig egyre fogyott.
- Ott vannak a rettenetes rémek, Szikra, Nyesi, És ne feledkezzünk meg Starfire-ről sem! - ugrottam ekkor ismét el, s egy lökéshullám hátra vetett.
- A forrkatlanok, akik a családtagjaid, meg a viharszelő unokatesód.... - keltem fel nehézkesen.
- A szerelmed, Karom... és a nevelt fiad, a kis Villám.. aki már nem is olyan kicsi..... - nevettem kínomban, ahogy rám meredt, s felém nyújtotta borzalmas nagy fejét.
- Sírsz? - hökkent meg, s kitágult kissé a pupillája is. S valóban, könny gyűlt a szememben...
- És.. én is itt vagyok neked.... - emeltem felé a kezemet.
- Legalábbis eddig azt hittem én is fontos vagyok neked.... Te fontos vagy nekem Au.... Te vagy a legjobb társ, akit valaha kívánhattam volna....... - mosolyogtam sírva, és ő nem támadott többször. Csak bámult engem meghökkenve.. Engem és a kezemet.
- A sárkány bőrbe bújt őrangyalom vagy.. tudnod kell.... Nélküled nem lennék most sehol sem.... És neked köszönhetem azt is, hogy Együtt lehetek Annával..... A legjobb barátom vagy Au........ - hunytam le a szemem, és hullottak a könnyeim.....
Mígnem... egyszercsak..... éreztem a lehelletét, a kezemen... S az orrát a tenyerembe fektette.
- Sosem hagynám, hogy miattam sírj Dani...... - nézett rám könnyes szemekkel, s én hirtelen átöleltem a nyakát.
- De Anna nem miattam van veled.. csakis magad miatt... Nem vagyok olyan nélkülözhetetlen tényezője az életeteknek, mint gondoljátok.... - mondta halkan, és asszem elkezdett összemenni, de csak lassan, nagyon kicsit...
- Csak a bajba kerüléshez értek.... - mosolygott fájdalmasan.
- Olyan egy kishitű vagy.... és drámai. - öleltem megint magamhoz. - De az tetszik, hogy drámai vagy. - mosolyogtam, s ő hirtelen megint olyan kis picike lett és az ölemben ült.
- Köszönöm Dani.... - nézett fel rám, mikor elengedtem, de még mindig az ölemben ült.
- Nincs mit. - mosolyogtam boldogan.
- De igazad van, tévedtem... - hajtotta hátra szégyenlősen hatalmas füleit.
- Van még valami, amihez biztosan értek... hogy jó kedvet csináljak nektek! - ugrott fel és képen nyalt, én meg felnevettem.
- Ne, Au, neee!! - nevettem hangosan és hanyatt dőltem...

***

- Azt hiszem, menned kéne... - állt aztán fel és ismét a füle mögé tűzte a földön heverő kis ceruzát. Erre az összes fa, amit leromboltunk, ismét vissza állt a helyére. Ám a virágok még mindig potyogtak róluk...
- Be kell menned a kapun, hogy segíts nekem. - állt a kapu elé, amiben hirtelen megnyílt egy amolyan energia kapu, amin át lehetett látni a túlsó világba.
- Ezek szerint bemehetek? - álltam fel.
- Igen. csak kérlek siess.. ha az összes virág leesik, a lelkem elveszik félúton az élők és a holtak között...
- Rendben, sietek! - vágtam rá ijedten, s mégegyszer megöleltem.
- Köszönöm! - mondtam, s befutottam a kapun.

Odabent egy furcsa erdőben találtam magamat. Egy nagyon sötét erdőben. Havazott, de csak gyengén érzékeltem.
- Hol lehetek? - néztem körbe, s az egyik fán egy táblát pillantottam meg.
- "Sárkány temető, a vadász klán területe, ha kedves az életed ne menj tovább!!" - olvastam le róla.
- Ez nem túl bíztató... - vágtam fintort mikor valami sárga fény támadt, s egy fa mögé bújtam.
- Látta Aurórát, ahogyan szomorúan arrafelé ballagott, ránézett a táblára.
~ Milyen kis pici és aranyos.. és szomorú.... - állapítottam meg.
~ Vajon mit tesz most?
Auróra csak nagyot sóhajtott, s tovább ment az erdőbe. Követtem merre megy, de úgy, hogy ne lásson, hátha megtud látni...
Ahogy így követtem, láttam, hogy egyszercsak, ahogy semmire nem figyelve lógatta a fejét, a lába beleakadt egy zsinórba, és egy ketrec borult rá. Nagyon megijedt és csak kapálózott de nem tudott kijönni belőle. Mígnem egy nő termett ott, aki annyira ismerős volt....
Sárkány fűvel megnyugtatta őt és kivette a ketrecből, majd elvitte magával egy tábortűzhöz. Ott pedig több másik árva sárkány társaságában hajthatta álomra a fejét.
Ám itt hirtelen az álomkép szerte foszlott, s én ismét ott találtam magam, ahol először álltam.
Kék fény vakított el, s ismét megláttam Aurórát, ismét a fa mögé bújtam. Kezdtem kapizsgálni, hogy is van ez.
Au megnézte ismét a táblát.... és hosszan nézett az erdő felé. Azonban ezúttal nem ment tovább, hanem elindult kifelé az erdőből.
~ Már értem! Ha nem megy be az erdőbe, nem találkozik azzal a nővel, aki megmentette!! - értettem meg a dolgot, de azt még mindig nem tudtam mit tehetnék.
- Végülis ez most egy álom.. itt bármi megeshet.... - gondolkodtam el, s lehunytam a szemem.
~ Azt kívánom, hogy Auróra csak egy piros fénygömböt lásson belőlem, és torzan hallja a hangomat.... - kívántam magamban, s remélve, hogy sikerült, átfutottam egy másik fa mögé, hogy lássam, lát-e egyáltalán engem. És igen, oda nézett.
Sokáig nem mertem megmozdulni.. ám végül erőt vettem magamon és elé álltam.
- Erre gyere, Auróra! - mondtam, s suttogó hangom hallatszott a szélben víszhangozva. Azt hiszem sikerült a kívánság.
Au meglátott, s én gyorsan elszaladtam arra, amerre tudtam, hogy mennie kell, s ő utánam eredt.
- Gyere vissza!! - kiáltotta, de nem lassíthattam, így is alig voltam nála gyorsabb.
- Erre, Au! - mondtam csak újra.
- Hová viszel?? - kiáltott utánam, és ekkor egy tisztásra értünk, ahol hirtelen megszűnt a kívánságom, és ő megtorpant. Szemével engem kutatott. Azt hiszem már nem látott... Pedig még nem voltunk ott a ketrecnél!
- Ahj, most mi lesz, vissza akar jutni! - figyeltem, ahogyan a lábnyomait fürkészte.
Ekkor felkapta fejét, és én is oda figyeltem. Lépteket hallottunk. Éreztem a félelmét... ahogy szaporán dobogott a szíve.. az enyém is úgy dobogott.
Majd rövid időn belül elő lépett az nő, aki a ketrecből kiszabadította Aut igazándiból...
Auróra futni kezdett, mígnem ismét beletaposott a ketrechez tartozó zsinegbe, és így is a ketrecben végezte.
- Nyugodj meg kedvesem, segítek rajtad! - mosolygott a nő és kiszabadította, majd a ölébe vette a kicsi Aurórát.
És ekkor beugrott....
- Ez itt a nagyim???? - hűltem el, mikor felismertem a nagymamámat, s ráeszméltem, hogy Csillagnak nevezte el, s Au azt mesélte, régen a mamám Csillagnak hívta őt....
~ Hát így találkoztak... - mosolyodtam el, s többet nem is akartam tudni, lehunytam a szememet, s ezzel kijöttem a kapu túlfeléről.

Amint átértem, láttam, hogy a fák ismét virágoznak, már minden rendben volt. Elégedetten sóhajtottam fel.
- Sikerült....
- Hát itt vagy! - ugrott oda a lélek.
- Köszönöm Dani, sikerült neked!! - nyalt megint arcon.
- Igazán nincs mit. - nevettem boldogan. Igazán nagyon boldog voltam.
- De mennem kell... mostmár rendben leszel. - simogattam meg.
- Sosem felejtem ám el neked ezt.... - mosolygott rám, s még intettem neki, s ekkor szakadt meg a kapcsolat. >


Mindeközben a többiek néma csöndben, izgalom lázában égve figyeltek engem, ezért ijedtek meg, mikor hirtelen felébredtem és boldogan nevetni kezdtem.
Amint mindenkiben tudatosult, hogy sikerült az akció, mindenki boldogan felugrott, és hurrázni kezdtek, Anna pedig a nyakamba borult.
~ Megtettem, amit lehetett Au.. mostmár csak rajtad múlik... mi vissza várunk. - mosolyogtam felé, s kezem az oldalára tettem.
- Nézzétek!! - kiáltott fel valaki, s Aura néztünk. Halványan ugyan... de mosolygott.