47 - Átoktörés (kincskeresés) 2. rész

###

~Starfire~

- Halóóóóóó!!! - ordítottam át a sötét helyen, ahová valamilyen rejtélyes módon kerültem, mire valaki válaszolt is:

- Halóóóóó!! Halóó! Haló.... halo.......

- Ki van ott???

- Ki van ott, ki van ott, ki van ott.....

- Na jó, ilyet nem játszunk! >:( - toppantottam idegesen, mikor rájöttem, hogy csak a vízhang szórakozik velem. Vajon hol van mindenki? Mi történt? Hogy kerültem ide? ÚR ISTEN MI EZ A HANG??? =OO - keringtek fejemben a gondolatok és megfagytam. Moccanni sem tudtam az ijedtségtől.

- De jó lenne, ha itt lennének a többiek... Bármit megtennék most Cukorkáért... :(( - Viki Rettenetes Réme. - Legalább viszont nincsen sötét..... - jah igen, a falak világítottak. Valami kő volt rajta, ami világított. Azonban, ahogy ez a mondat elhagyta a szám, a kövek fénye lecsillapodott. Szinte már semmit nem lehetett látni. Halk, süvítő hangokat hallottam meg magam mellett, mintha egy szellem kerülgetne!! =O Ijedten arrébb ugrottam, és összehúztam magam, mert hirtelen az egész hely olyan kísértetiessé vált, mintha egy szellemek és démonok járta házban lennék.

- Hé, van ott valaki? - hallottam egy hangot a barlang egy távoli szegletéből. Ugyanabból az irányból még fény is jött, de a kanyar miatt nem láttam jobban oda.

- Ó nem, nem dőlök be mégegyszer a piszkos trükkeidnek te vízhang! - húztam mérgesen össze a szemem és kissé magabiztosabb pózt vettem fel.

- Haló, valaki?? - jött azonban ismét a hang ami.... Vikié volt???
- Viki??  ..... Viki.. Viki... Viki...... - vízhangzott a kiáltásom.
- Starfire? VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ SEGÍTSÉÉÉG!!!!! - ordított úgy, hogy beleborzongtam. Szemem előtt lepörgött egy jelenet, ahogyan egy sárkány szétmarcangolja a gazdámat! Ereimbe hevesen pumpálta szívem a vért, én pedig nagy lendülettel lódultam meg Viki irányába. A fény egyre erősödött, a talpam nagyokat koppant a talajon, a tüskéim pedig már készen álltak a harcra. Befordultam egy kanyarban és megláttam a felém rohanó lányt.
- Starfire!!! - ugrott a nyakamba, aztán hirtelen fel a hátamra.
- Mi a baj?? - néztem rá riadtan, miközben ő csukott szemmel szorította a nyakamat.
- Egy szörnyeteg!!! - ordított, mire előre fordultam. Fel voltam készülve minden borzalomra, Suttogó halálra, Éjfúria tömegre, Ölvészekre, mutáns Szörnyennagyokra, Tűzféregkirálynőre, de még arra is, hogy Vadóc (Viki újonnan szerzett sárkánya :P ) támadt meg minket. A fény hirtelen elsötétedett, már semmit sem láttunk. Viki mégjobban belém kapaszkodott, de szinte meg sem éreztem. Kész voltam megkűzdeni az ellenféllel. De ilyen borzalomra nem számítottam..... Valami magas sivítás szerű hang hallatszott, és léptek zaja. Aztán újra kivilágosodott a barlang és megpillantottuk.... Egy 5 centis, 8 lábú szörnyeteget:
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ EGY PÓÓÓÓK!!!!!! - ordítottunk fel és rohanni kezdtünk az ellenkező irányba. A szörnyeteg meg utánunk! Nem vagyok benne biztos, lehet csak az ijedtségtől jojózott a szemem, de egyre nagyobb lett!!!!!!!!

- ÁÁÁÁ VÉGÜNK VAN!!!!! - sikított Viki a fülembe, én meg ugyanezen az állásponton állva ordítottam vissza neki, aztán megpróbáltam felrepülni, de nem jött össze. A fejemet bevertem a plafonba és leestünk.
- Erre! - kiáltott fel Viki. Nem kellett kétszer mondani, rohantam utána az elágazásba. Aminek a végén egy nagy fal köszöntött minket.
- Jahj ne, zsákutca!!! - rémült meg Viki.
- Klassz, mind megfogunk halni!!! - feleltem. Ismét elkezdett közeledni a fenevad, mi pedig ordítva egymáshoz simultunk, s vártuk a halált.

Egyszerre valami fura hangot hallottam, és mikor kinyitottuk a szemünk John állt köztünk és a pók között.
- Nektek meg mi bajotok? - kérdezte értetlenül, miközben mi még mindig reszketve, a bestia felé böktünk.
- Jé, egy pók. - nézett oda - Várjunk ti... - vigyorodott el - ti.. ti féltek egy póktól? - nevetett fel.
- Nem vicces! Igazán segíthetnél! - förmedtünk egyszerre rá, továbbra is halálra váltan. Az persze épp egyikőnket sem izgatta, hogyan került oda.
- Starfire, sárkány vagy! Miért nem égeted el? - nézett vissza rám értetlenül, de még mindig nevetve.
- Hát őőőő........ - gondolkodtam el. - Tényleg!
- Te vagy a nagyobb, mutasd meg neki! - bíztatott. Félve felálltam és a pók elé léptem. Kísértetiesen mozgatta a rágóit, vagy mi az. Brrrr!!! Kirázott a hideg. De aztán erőt vettem magamon, és nagy levegőt vettem. Gázt gyűjtöttem a lövéshez, aztán egy egészen kevés kis tűzzel elkergettem a pókot.
- Ezazz sikerült!! - kiáltottam boldogan fel. Visszanéztem rájuk, és John elismerően biccentett.
- Ügyes. - nevetett. - Akkor ezek szerint... itt valóra válnak a legrosszabb rémálmaink... - mormogott valamit, de nem figyeltem, csak odadörgölőztem Vikihez, aki büszkén megsimított. De aztán mikor kinyitottam a szemem a lány kezdett eltűnni. Szimplán elmosódott!!
- Viki! - kiáltottam, de már eltűnt. Aztán ismét elhomályosodott a szemem, és minden sötét lett.


Ismét mindent élesen láttam, de már nem ugyanott álltam! Tudok teleportálni, vagy mi?? =O ÚÚÚÚÚ RÁ KELL JÖNNÖM HOGY CSINÁLTAM!!! *O* - ugrottam meg az örömtől és körbenéztem merre van egy pók, hogy jól móresre tanítsam és ismét tudjak teleportálni! Azonban John oldalba bökött.
- Mi van veled?
- Ssst!, teleportálni próbálok! - förmedtem rá. Amúgy az egész hely totál sötét volt. Sokkalta, mint nálam az előbb. De egyszercsak kivilágosodott egy ponton, tőlünk jóval messzebb, és hangok jöttek.
- Nézzük meg mi az. - mondta John és megragadva a szárnyamat magával húzott. Alig mentünk pár lépést, halk suttogást lehetett hallani a fény irányából. Aztán hirtelen valaki felröhögött. Auróra. Aztán talán Tate? Egymásra pillantottunk és odasiettünk. Hamarosan megláttuk, ahogyan Nyesi áll a világításban, és némán bambul maga elé. Körös körül nevető sárkányok hangja volt.

- Nyesi, mi ez?? - kérdeztem, de nem felelt. Bámulta tovább az üres falakat.

- Nyesi!! - lökte kicsit meg John, hogy felébredjen. Lassan felénk fordult és ránk emelte üveges tekintetét. Rémület csillogott a szemében, és egyszerre fáradt beletörődés. Mint akiből elszállt a lélek, és feladta a harcot.

- Nyesi, mit látsz? - kérdezte John ijedten.

- Ti is ki akartok nevetni? - mondta halkan, még mindig félig mint egy zombi. - álljatok be a sorba. - mondta ismét és szárnyával odaállított minket a fal felé, és tovább bámulta azt, rezzenéstelen arccal. Bár... mintha egy könnycsepp gördült volna le az arcán.

- Nyesi, mondd el mit látsz! Segítünk, bármi is az! - mondta ismét John közelebb lépve.

- Igen, mondd Nyesi! - mondtam én is, bár nem értettem John mit akar, de nekem is segített. Szóval jobban teszem, ha nem kételkedek.

- Nevető sárkányok.... Ameddig a szem ellát. Az istállóig áll a sor. - felelte a távolba bámulva.

- Tehát akkor a főtéren állhat a rémálmában. - mormogott tovább John. Nyesi folytatta:

- Ti álltok elöl. Mindenki aki fontos nekem. Tate a leghangosabb. - mondta ránk sem nézve.

- Nyesi, de mi nem nevetünk! - állt elé John.

- Igen Nyesi, szeretünk, és sosem röhögnénk ki! - próbáltam nyugtatni, de ijedten hátraugrott.

- Nem! Hagyjatok békén! Miért hinnék nektek? - kérdezte zaklatottan.

- Nyesi, gondolkodj! Sosem röhögnénk rajtad. Ne felejtsd el. Aurórát és Csontit ismered a legrégebben. Úgy ismered őket, mint akik simán elfordulnának tőled? - szónokolt John, mit ne mondjak hatásosan. Tanulnom kéne tőle az érvelést... Ilyen érvekkel szemben Vikinek ellenvetése sem lehetne egy halparty ellen a többiekkel! - És Szikra? - folytatta - Vele is jóban vagy, mindig segítettetek a másiknak! Valamint gondolj bele: szerinted Tate azért tett meg ennyit érted, hogy aztán simán elforduljon tőled és kinevessen?

- Bizony.... - suttogtam hangtalanul magamban. Nyesi nem szólt semmit, de ismét könny gyűlt a szemében, és mintha a szemében is fellobbant volna az élniakarás halvány szikrája.

- Mindannyian szeretünk téged. Soha nem okoznánk neked felesleges fájdalmat. Tudod, hogy ránk bármikor számíthatsz, és mi is számítunk rád. Gondolj bele abba is, hogy hogyan kerülnél Hibbantra, amikor egy barlangban vagyunk. - vitte be a végső csapást John, mire Nyesi megrántotta a fejét, és láttam, hogy végre teljesen magához tért. A nevetés is abban a pillanatban megszűnt, a fény pedig kicsit nagyobb lett. Sokkal barátságosabb lett az egész. Pár percig még csak nézett, aztán ránk emelte a tekintetét és lassan megölelt.

- Köszönöm.... - suttogta nekünk, majd újra felegyenesedett.

- Nincs mit. - feleltük. Aztán... megint kezdett minden homályossá válni...

- Ez mi? - nézett körbe Nyesi.

- Már megint.... - sóhajtott fel John. - Nyugi, csak még fel kell ébreszteni a többieket is.

- Vá, megint teleportálunk! - ugrottam fel örömömben, és minden sötét lett.

###
~Auróra~

Hamarosan (vagyishát... ki tudja mennyi idő telt el) egy teljesen másik helyen ébredtem fel. Totál sötét volt, de ijedtemben rögtön csináltam is némi fényt. Körbepillogtam és megállapítottam hogy egy barlanghálózatban vagyok. Még mindig. A falak vörösek voltak, akár az agyag, de színük időnként átcsapott feketébe, amitől olyan érzésem volt, mintha beszívtam volna egy köteg sárkányfű illatát. Legalábbis ilyennek képzelem el azt is...
Végül bizonytalanul felálltam, és elkezdtem jobbra-balra nézegetni, a többiek merre lehetnek. De senkit sem láttam.
- Hahó, hol vagytok? - adtam ki egy hívóhangot, de csak a visszhang válaszolt. Tudomásul kellett vennem tehát, hogy magamra maradtam...... Azt hiszem, ez a legrosszabb rémálmom...
- Hová lett mindenki? - hajtottam le a fejem félénken és akaratlanul is nyüszíteni kezdtem. A falak csak gúnyosan fitoktatták egyre csak változó színeiket, és szinte nevettek rajtam, ahogy nyüszítő hangom végighullámzott a termen. Egyszerűen nem bírtam tovább elviselni az össze-vissza vízhangzó nyüszítést, úgy éreztem beleőrülök, ezért inkább abbahagytam. Aztán direkt belevertem a fejemet a falba, hogy térjek kicsit magamhoz.
- Oké, nem szabad elhagynom magam... őőő...... Mit csináljak? Úristen mit tegyek? - járkáltam fel alá idegesen.
- Maradj itt kicsim, mindjárt visszajövök érted! - hallottam egyszercsak egy ismerős hangot. Felnéztem de nem volt ott senki.
- Ki az? - néztem körbe. Aztán hirtelen képek ugrottak be. Pontosabban inkább hangok, amiket elképzeltem és képet alkottak az agyamban. Az egyiken egy fészek volt 2 tojással. A következőn meg már egy Világréme acsarkodott egy Gronkellel.
- Hagyd őket békén, mocskos gronkel! - ordította egy női hang, az ami az előbb is megszólalt. Aztán úgy éreztem mintha zuhannék, majd ismét egy éles fájdalom az oldalamon és össze is rogytam.
Mikor kinyitottam a szemem egy barlang előtt álltam. Nagy volt és szép. Szép tágas. És .... túl magányos. Hirtelen egy ismerős alak lépett elém.
- Auróra, minden rendben? - kérdezte Nyesi, oldalán Csontival.
- Jahj, úgy örülök nektek! - ugrottam oda hozzájuk, hogy megöleljem őket, de hátrahúzódtak.
- Micsinálsz? Nem érdekel mi van veled, csak udvariasságból kérdeztem. - förmedt rám Nyesi.
- De hát..... - ijedtem meg.
- Na, mi most megyünk, jó magányt! - nevetett Csonti és elrepültek.
- De.... - ültem le lesújtva. Pár percnyi néma ücsörgés után Karom lépett oda mögém.
- Hát te itt?
- Karom!!! Úgy örülök neked!!! - ugrottam neki és képennyaltam.
- Aha, aha..... figyelj, lenne itt valami.
- Mi az? - néztem rá rémülten. Olyan kísérteties volt.... Még az arca is!
- Eljegyeztem Szikrát.
- MI??? - zakatolt a szívem, és azt hiszem még egy reccsenést is hallani lehetett, ahogyan összetört. Maga mellé húzott egy siklósárkányt, mint a leendő feleségét, aki viszont... ő meg Starfire volt????
- De... de... ő... ő nem is... mi folyik itt??? - akadtam ki.
- Jahj bocsi, odavannak értem amint látod. - mosolygott sejtelmesen és egyszercsak már azt vettem észre, hogy minden lány ismerősöm körülötte nyüzsög és majd elolvad. Még Rubin is ott volt!!! Bebújt a szárnya alá és nekidörgölte a fejét, aztán elkezdte csókolgatni..........
- Szóval.... a lényeg az, hogy rád már nincs szükség. Csáó. - mondta rám sem nézve és a csajtömeggel körülvetten elsétált a nagy sötétségbe, ahol már semmit nem láttam. Teljesen összeomolva éreztem magam. Elkezdtem bőgni, aztán egy nagy szakadék nyílt a földből, pont előttem. Gondolkodás nélkül levetettem magam és elvesztettem az eszméletem...

Pár perc múlva felébredtem. Megkönnyebbültem, hogy ez mind csak álom volt.
- Fuh....... ilyen borzalmasat még sosem éltem át! Megnyugodtam, és megpróbáltam szép emlékeket felidézni. Például a viszontlátást Nyesivel és Csontival. Vagy az első csókom Karommal... Amikor együtt táncoltam Szikrával az esőben. Aztán egyszercsak úgy éreztem, mintha Valaki rámugrana. Starfire-t láttam, pont mikor hócsatában letámadott, hó is volt mindenhol, pont mint aznap.
- Na, Star, ez mi volt? - fuldokoltam a hótól, mire felkelt rólam, én meg nedvességet éreztem meg a nyakamon. Csupa vér volt! Rémülten pillantottam rá Starfire-re aki..... akit nem tudok mihez hasonlítani! Mint egy psichopata vámpírzombi! Talán ez a legmegfelelőbb szó rá. A vér is fojt a fogáról. Az én vérem!
Ijedtemben felugrottam, mire Szikra lépett felém.
- Áruló! Te vagy a világ legpocsékabb barátja!! - vágta a fejemhez ezt, és még sok mást, miközben egyre hátráltam. Sorra feltűntek mindannyian, ott volt Dani is Annával, de még Villám is. Mindannyian vérben forgó szemmel támadtak szavakkal, aztán fizikailag is. Mindenki ellenem fordult.... Ahogy menekülni próbáltam Villámszárnyat pillantottam meg a tömeg mögött egy sziklán.
- Látod Auróra, így jár az, aki ellent mondd nekem. - nevetett diadalittasan, gonoszsággal telten.
- Nyápic vagy Auróra! Még úszni sem tudsz!
- Bénaaaaaaaaa, háháhá!!!
- Nálad hülyébbet sem láttam még sárkányok közt!
- Mindenért csak nyafogni tudsz, jahj mikor érünk már oda, mikor érünk már oda? - gúnyolódtak mind és egyre csak közeledtek. Nem haraptak belém többször, csak ordítoztak és szidtak. Ez még jobban is fájt! Én meg csak hátráltam bőgve, és úgy éreztem nem tehetek semmit. Sarkon fordultam és elkezdtem az ellenkező irányba futni
- Ne, kérlek hagyjatok!! Kérlek, bocsánat, bocsánat!!! - ordítottam hátra nekik, és a könnyeim miatt mivel semmit nem láttam, hamarosan nekifutottam valaminek. Mikor felnéztem John állt előttem, mellette Starral, és Nyesivel.
- Mi a baj Auróra? - kérdezett Nyesi.
- Au, nyugi, nincs semmi baj! - nyugtatott Starfire.
- Au, csak mondd el mi a baj, segítünk ígérem! - jött oda John és szószerint fel akart rázni ebből a valóra vált rémálomból, de hátrahőköltem.
- Hagyjatok, engedjetek elmenni, sosem jövök vissza Hibbantra, ígérem!!! - kiáltottam vissza nekik és nem vártam meg, hogy nekem ugorjanak, elfutottam az egyik járatba.

###

~Nyesi~

Amint minden visszatért az eredeti fényére, egy teljesen másik helyen voltunk.

- Na jó, magyarázzátok el mi ez az egész! - förmedtem rá Johnra és Starra.

- Figyelj Nyesi, mikor bejöttünk a barlangba, hatása alá kerültünk egy átoknak! Mindünk szembesül a legnagyobb félelmével, és le kell győznie! Ha nem sikerül, akkor viszont akár örökre itt maradhatunk, szóval fel kell keltenünk Aurórát, mielőtt kárt tesz magában! - magyarázta el hadarva John. 

- Ahaaaa! Végre világos. - mosolyodott el Starfire is.

- Attól tartok nehéz lesz... - indult meg közben a fiú. - Auróránál van a nyakék. Vagyis ő a fő célpont. Az átok nem fogja egykönnyen engedni. Az is lehet, hogy nem csak egy félelmét mutatja neki, hanem minél többet csak lehet!

- Akkor..... jó lesz ha sietünk. - fintorogtam ijedten.

- Merre menjünk? - kérdezte Star. De a válaszra nem volt szükség, Auróra hangos sikítását hallottuk meg a távolból. És egyre erősödött.

- Ne, kérlek hagyjatok, kérlek, bocsánat, bocsánat!!! - ordította összeszorított szemekkel és egyenesen Johnnak rohant.

- Mi a baj Auróra? - néztem rá rémülten. Vagy 10x ijedtebben nézett vissza rám, mintha szellemet látott volna.

- Au, nyugi nincs semmi baj! - lépett közelebb Star és nyugtatni próbálta. John azonnal vette a lapot és megragadta a világrémét.

- Au, csak mondd el mi a baj, és segítünk ígérem! - mondta neki, miközben kicsit megrázta, hátha attól felébred, de az hátrébb lépett és kitépte magát a kezei közül.

- Hagyjatok! Engedjetek elmenni, sosem jövök vissza Hibbantra, ígérem!! - ordított nekünk, de már el is suhant. Egyszer csak suhanó árnyakat láttunk utána futni. Mi magunk voltunk! Ordítva rohantak utána. A saját hasonmásom egyfolytában azt szajkózta: Gyáva nyúl!

- Az én rémálmomat is ilyen jól lehetett látni? - kérdeztem halálra váltan a többieket, mikor a "szellem tömeg" már eliramodott.

- Nem, semmit nem láttunk. - jelentette ki John idegesen. - Gyertek gyorsan! - intett és utánuk rohantunk mi is.

###

~Auróra~

Ahogy fejvesztve rohantam egyre csak a járatokban, úgy éreztem nincs kiút. Ez már a vég. Hiszen mi lenne most velem? A barátaim magamra hagytak... Az otthonom nem otthonom többé. Most mi lesz? - és ahogy ezen gondolkodtam, egyszercsak egy szakadékba estem. Ott feküdtem az alján, és mikor végre sikerült felemelnem a fejem, rögtön fülelni kezdtem, hogy jönnek-e még a többiek. De nem hallottam semmit. Lassan feltápászkodtam, és megállapítottam, hogy a jobb maromon elég szép egy karcolás lett. Vér buggyant ki belőle. Nyüszítve végignyaltam néhányszor, míg a csípő érzés alább nem hagyott valamennyivel. Ekkor felnéztem és rájöttem, hogy lehetetlen, hogy én innen kimásszak... Túl meredek volt. Hogy miért nem repültem fel? Igazából magam sem tudom mitől, de a szárnyam totál le volt zsibbadva. Az igazat megvallva rohanás közben az utolsó pár méteren már a földön húztam végig magam mellett.

Megint hangok jöttek, odaföntről. Megdermedtem és vártam, hogy ki lesz az. Nyesi volt, John és Starfire.

- Auróra, jól vagy?? - rémültek azonnal meg.

- Mit érdekel az titeket?! Hagyjatok! Inkább itt pusztulok meg, minthogy tovább bántsatok.... - néztem rájuk könnyes szemekkel. Sajnálattal néztek vissza rám.

- Na jól van, Nyesi, segíts felhúzni mielőtt megint jön valami rémálom! - fordult oda John a többiekhez és Nyesi leakarta hozzám nyújtani a fejét, hogy kiszedjen a "repedésből", de egyszercsak mögöttük fájdalmas ordítást hallottunk.

- Karom! - kiáltottam fel rémülten. Hátrakapták a fejüket és ők is meglátták, amint Karom lekötözve áll egy magas sziklán, mellette pedig Villámszárny néz le ránk szánakozóan.

- Ó milyen megható.... De nem feledkeztél el véletlenül valamiről? Vagy mondjam inkább úgy, hogy valakiről? - hajolt oda Karomhoz, aki visszamorgott neki.

- Mit akarsz tőlem?? Mondd meg, megteszem, csak hagyd őt békén!! - ordítottam fel hozzá.

- Terítsük le! - ordított fel John, mire Star nekiugrott Villámszárnynak, de.... átugrott rajta mint egy szellemen???? o.O 

- Hagyd Star, csak ő győzheti le! - kiáltott neki Nyesi, mikor megértette a helyzetet. Bár én személy szerint mindebből egy szót nem értettem, de nem is igen érdekelt! Lefoglalt az, hogy az ősellenségem elkapta a szerelmemet!

- Tőled nem akarok én semmit! - kiáltott le hozzám Villámszárny. - Annál többet ettől a jóképű Szörnyennagytól, igaz-e édes? - ment oda hozzá, túlontúl közel. Amaz nagyot horkantva húzta el a fejét, de úgy éreztem, minden egyes érintéssel egyre jobban képes vonzódni az ölvészhez.

- Hagyd békén!!! - ordítottam fel zokogva és nekiugrottam a szakadék falának, hogy felmásszam rajta, de visszaestem és még a fejemet is bevertem.

- Auróra, ne tűrd el Villámszárnyat! - ordított le nekem John, ahogy a földön hevertem.

- Ne add meg magad többé neki Au!! - ordította Nyesi is.

- Jusson eszedbe Au, hogy már megfélemlítettél egy gronkelt, nem kell behódolnod többé senkinek kényszerből! - mondta John is.

- Miért higyjek nektek? - kérdeztem tőlük. - Hiszen ti is csak bántani tudtok! - gondoltam most az iméntire, mikor üldöztek...

- Auróra, tudod, hogy ez nem igaz! - mondta Nyesi. - Szeretünk! - és mikor ezt kimondta a szívem egy piciny darabja, mi kitörött az egészből, mintha visszaforrt volna.

- Bízzátok csak rám... - tolta Starfire hátrébb a többieket.

- Auróra! Emlékszel arra, amikor elmentünk megkeresni Szikrát, mert kintrekedt a hóviharban?

- Igen.... - sóhajtottam, közben Villámszárny enyelgését hallgatva Karommal, aki egyre kevésbé ellenkezett.

- Betemetett téged a hó. De utánad repültem és kiolvasztottalak. Mert nem hagyhattam, hogy kihűlj! A legjobb barátnőm vagy Au! - mondta halkan, mire kinyitottam a szemem. Melegség áradt szét bennem.

- Meg mikor berugtunk attól a csokitól... - mosolygott halványan. - Hiba volt tudom.. De milyen jól éreztük magunk akkor. Emlékszel rá? Ahogy megdobáltuk azt a tájfumerángot hóval?

- Micsoda? - értetlenkedett Nyesi.

- Ne szólj közbe! - förmedt rá.

- E-emlékszem... - válaszoltam halkan és visszagondoltam. Egy pillanatra elmosolyodtam. - vicces volt.

- Igen, az volt! Au lehet, hogy most azt hiszed, senki nincs melletted, de tévedsz! Mind veled vagyunk. Csak.. jusson eszedbe, hogy ki vagy. - fejezte be és csend következett. Villámszárny elégedett mormogása azonban egyre hangosodott, és hirtelen szívemet elöntötte a düh.

- Látod, nincs szükséged, arra a nyápicra... - mondta Villámszárny, mire lassan és nehézkesen felmagasodtam.

- Talán nincs... De ez a nyápic is tud azért kűzdeni, ami az övé. - morogtam, mire a többiek rám néztek.

- Ezaz Au, adj neki! - kiáltott Nyesi, mire vadul morogva nekiugrottam a falnak, és csodával határos módon sikerült is karmaimmal megkapaszkodnom úgy, hogy fentmaradjak. Aztán lépést lépés követett és egy hatalmas ugrással már kint is termettem a szakadékból, ami abban a pillanatban el is tűnt. Villámszárny mérgesen nézett rám.

- Lépj távol a pasimtól... - morogtam fogaimat összeszorítva.

- Hát gyere ide érte! - vigyorgott, de már kezdett inába szállni a bátorsága. Ekkor elmosolyodtam.

- Megyek is. - és ezzel felugrottam mellé a sziklára és leterítettem. A földön feküdt, és az életéért könyörgött.

- Ne, kérlek, Au, ugye szólíthatlak így? Ígérem szolgálni foglak, megteszem amit csak kérsz!

- Nem. Nem leszek olyan mint te. - mondtam és felkeltem róla. Odaléptem Karomhoz és elakartam oldozni a köteleit, de mellettem süvített el egy villám.

- Akkor viseld a következményeit! - ordította közben és ismét felém futott.

- Takarjátok el a szemetek, ez ronda lesz. - mondtam a többieknek, mire elfordultak. Villámszárny felé ugrottam egyet, majd lefagyasztottam, és a jólbevált világréme szokás szerint téptem szét. Nem akartam megölni.... Nem akartam gyilkos lenni.... De nem tehettem mást, különben egész életemben engem üldöz.

Ekkor mentem oda Karomhoz és eloldoztam.

- Köszönöm, bámulatos voltál! Mint mindig. - mosolygott rám és megöleltem.

- Gratu. - mosolyogtak rám a többiek is.

- Na gyertek tűnjünk innen! - mondtam és már mentem is volna, de Karom utánam ugrott.

- Sajnálom Au de nem mehetek. Én csak az álmod vagyok. De remélem, megtöröd az átkot, amiért idejöttél. A barlang túlsó kijáratán van egy rejtvény, azt kövesd. Sok szerencsét. - mondta majd eltűnt. Aztán az egész alagút elhomályosodott, és végül azon kaptuk magunk, hogy ugyanott vagyunk, ahol  furcsa szag miatt elájultunk.

Egyszerre odalépett mellénk Tate és Roar is.

- Ébren vagytok már? - ásított fáradtan Tate.

- Ezzel meg mit akarsz mondani? - kérdezte John ahogy odamentünk hozzájuk, és ismét teljes volt a banda.

- Már fél órája itt rohangásztok fel alá, mint egy holtkóros, és az istenekért se lehetett titeket felkelteni.

- Ti láttatok minket, miközben épp a rémálmunkból akartunk kiszabadulni? - lepődött meg Nyesi.

- Ja. Elég fárasztó volt. A végén csak leültünk és néztünk titeket. - mondta Roar unott képpel. Ők ezek szerint az egészből semmit nem érzékeltek. bár igazából jobb is.

- Na jól van, akkor induljunk a kijárathoz! Ott lesz a következő támpont. - mondtam és elindultunk.

Boldog húsvétot minden olvasómnak! (:

46 - Átoktörés (kincskeresés) 1. rész

- Hm? Hol vagyok? - néztem riadtan körbe, mire rájöttem, hogy a klubban aludtam. A rémek is ott voltak kidőlve, meg a többiek mind egy egy kis foltban, páran összeborulva (ezt úgy értsétek, hogy pl. Starfire valahogy Csonti hasára került és ott aludt...). Ekkor vettem csak észre, hogy Karom ott fekszik a bal oldalamon a hátán és a lábával mintha kicsit kaparta volna a levegőt. Halkan ránevettem, aztán végül felkeltem. Végigmértem a helyet és a többieket. Még mindenki aludt. És ahogy néztem őket, hirtelen már tudtam mi lesz a mai program. Bizony, ma kincskeresés a menü!

...

Gyorsan összekaptam magam, végignéztem a társaságon és gyorsan elrohantam haza. Ott biztonságba helyeztem a ceruzámat és a Karomtól kapott ajándékot. Elakartam indulni, de valahogy úgy éreztem, hogy még nem mehetek. Álltam tehetetlenül. Majd vettem egy nagy levegőt és elkezdtem hangosan gondolkodni.
- Jól van Auróra.... Gondold át ezt. ..... Veszélyes dologra készülsz, ugye tudod? Nem tudod mi vár rád! De el kell indulnod..... Egy szigetnyi sárkány számít rád! Nem hátrálhatsz meg! Te vagy Auróra!! Annyi mindent átéltél már! Nem hátrálhatsz meg pont most!!! Gyerünk te láb, indulj meg!!! - kiáltottam rá saját magamra és tettem egy lépést az ajtó felé. Felbuzdultam és odamentem az ajtóhoz. Mély levegőt véve magamhoz vettem a térképem és kiléptem az ajtón. Meg is indultam gyalog, amerre mutatta, hogy menni kell.
- Ahham.... szóval.. erre! - és léptem egyet nyugatnak. - Jah nem, erre! - indultam meg ezúttal északnak. Nos igen... ekkor rájöttem valami, nagyon fontosra..... nem tudok térképet olvasni!! Ráadásul kezem sincs, hogy egyszerre tudjak menni és nézni a papírt. Mert menet közben a számban kell, hogy vigyem és csak akkor tudom megnézni, ha leteszem magam elé. Így egy kissé nehézkes volt nekiindulni... Végül úgy döntöttem, hogy megindulok arra, amerre láttam egy hasonló alakú sziklát mint a térképen. Viszont jött a következő probléma.. Mikor egy sziklán ülve néztem, merre is tovább. szárnysuhogást hallottam meg magam mögött.
- Hát te itt? Mit csinálsz? - hallottam magam mögött John hangját. A francba... lebuktam!
- Öhm.... - néztem lassan hátra - Szia John, mizu? - vigyorogtam ijedten.
- Mit csinálsz? - húzta össze a szemét és mögém akart nézni, ugyanis a farkam alá rejtettem az összegyűrt térképet.
- Hát.. izééé... én csak.... - szabadkoztam, miközben folyamatosan forgolódtam, mert be akart nézni mögém, hogy mit dugdosok.
- Auróra! - szólt rám mérgesen és a szemem közé nézett.
- Jó oké, tessék, itt van! - dobtam oda neki mérgesen a papírt. Megnézegette, megvizsgálgatta, aztán felnézett rám.
- Kincsestérkép? - vonta fel a szemöldökét és visszaváltozott emberré.
- Olyasmi.....
- Mire kell ez neked? És hol hagytad a többieket? Kincskeresésre nem csapattal szokás indulni? - nézett rám sokat sejtetően.
- Figyelj, ez most nem egy sima kincskeresés. Ez az én ügyem.
- Aham.... akkor remélem tudod, hogy kelet - mutatott egy irányba - arra van. Nem amarra. - nézett pont az ellenkező irányba, amerre én igyekeztem.
- Tudom merre van kelet! - védekeztem reflexből. - .... Csak azt nem tudom a térképen hol vannak az égtájak.
- Nah jó, segítek neked, oké?
- De...!
- Hívom a többieket és mehetünk is!
- Mi??? Ne, nem hívhatod a többieket! - ijedtem meg.
- Miért nem? - nézett vissza éjfúria szempárral.
- Azért mert ők nem tudhatnak róla....... Karom nagyon megharagudna rám.......... - néztem rá könyörgőn. Féltem, hogy Karom megharagudna érte.... Tényleg nagyon féltem!
- Oké... akkor csak párakat hozok. Maradj itt és jövünk! - mondta majd éjfúriaként elrepült. És ekkor tűnt fel valami...
- ...Elvitte a térképem.


Hamarosan feltűnt ugyanazon a sziklán John, Nyesi, Tate, Starfire, meg Roar.
- Nah, megjött a bagázs? - mérgelődtem. Direkt nem akartam, hogy mindenki velem jöjjön! Egyedül akartam menni! .... Nah mindegy. Így utólag csak azért nem bánom, mert nélkülük oda se találok... Az én tájékozódási képességemmel... :P
- Meg bizony! - kacsintott Starfire töretlen lelkesedéssel.
- Miért vagy ilyen ellenséges? - nézett rám Nyesi.
- Áh mindegy... - enyhültem meg kicsit. - Bocsi... Nah menjünk.
Mind csak erre vártak! Elvigyorodtak, aztán John szárnyakat növesztett, de ember alakban maradt, hogy a kezében tarthassa a térképet. Alaposan szemügyre vette a papírt, aztán egy irányba mutatott és mind felszálltunk.
- Nah? - néztem rá sürgetően és orrommal megböktem a papírt.
- Mi na? - nézett rám vissza.
- Mikor érünk oda? - sürgettem tovább.
- Még csak most indultunk! - mérgelődött Tate.
- Nekem máris fáj a szárnyam! - panaszkodott neki Nyesi.
- Srácok.... - kezdte Star, de senki nem figyelt rá.
- De komolyan, mennyit kell még mennünk? - kérdeztem Johntól újra.
- Még elég sokat Au! - válaszolta fáradtan.
- Srácok!!
- Mi az? - néztünk rá hirtelen mind Starfire-re.
- ....Pisilnem kéne... - vigyorgott kérlelőn.
- Miért nem mentél el otthon? - néztünk rá idegesen.
- Mert nem tudtam, hogy ilyen hosszú útra megyünk! - nyafogott.
- Jól van, jól van, szálljunk ott le! - Zárta le a témát Tate egy apró szigetféleségre mutatva. Bólintottunk és oda is mentünk. Miközben mindenki rendbekapta magát, John odajött hozzám.
- Figyelj Au.... - mondta halkan, hogy csak én halljam - Mihez vezet ez a térkép?
- Hát... öhm... miért kérded? - kérdeztem idegesen.
- Ezért: - mutatta oda a hátulját az "A kék halál átka" felirattal.
- Hát öhm....
- Auróra! - emelte fel fenyegetően a mutatóujját.
- .... Útközben elfogom mesélni. Ígérem.

###

~Szikra~

- Hol van mindenki? - ébresztett fel álmomból Karom ezzel a mondattal. Felkaptam a fejem, és megállapítottam, hogy relatíve kevesen vagyunk, holott éjjel még az egész klub itt volt. Emlékszem, mert utolsók közt aludtam el.

- Mi történt? - morgott álmosan Csonti csukott szemekkel.

- Eltűntek a többiek. - ásítottam nagyot és nyugodtan visszafeküdtem. Aztán végre eljutott az agyamig a mondatom értelme.

- A többiek eltűntek?? - kaptam fel a fejem ismételten riadtan, úgy, hogy az egyik szarvam beleverődött egy cseppkőbe.

- Se Au, se Star.... - kezdte Karom.

- Se Nyesi, se Tate.... - folytatta Csonti mikor végre ő is felkelt és körbenézett.

- Pontosan. - helyeselt Karom.

- Hé, és John hol van? - nézett körbe Jázmin is. A kicsik még aludtak. Körbeszaglásztam én is, aztán a tőlem nem messze fekvő Villámra pillantottam. Orrommal gyengéden megböktem, hogy felébredjen.

- Mi az? - nézett rám álmosan és felemelte a fejét Nátán mellől.

- Anyukád hol van? És a tesód?? - kerekedett el a szemem, mikor rájöttem, hogy Roar sincs meg!

- Ja, hogy ők? Hát Anya már jó korán elment, pár percre rá Roar azt mondta elmegy mert éhes, aztán Johnék észrevették, hogy eltűntek és utánuk mentek.

- És neked nem is volt furcsa?? - ütötte Karom vállba.

- Áú! Miért lett volna az? - mérgelődött - Anya mindig elmászkál!

- Aztán bajba sodri magát! - egészítette ki félig alva Nátán.

- Ne fokozd a hangulatot! - szólt rá erélyesen Csonti.

- Na jól van sárkányok, nyugodjunk meg! - intettem mindenkit nyugalomra.

- Jól mondja a Tájfumeráng! - helyeselt Jázmin. - Menjünk utánuk!

- Mi? Én nem ezt mondtam! - rökönyödtem meg.

- Hát pedig... - nézett rám Karom, és tudtam, hogy ő már elhatározta magát, hogy utánuk megy.

- Na jól van! Nem mintha nem lenne elég izgalom az életünkben! - morgolódott tovább Csonti és a kijárat felé vettük az irányt. Közben meg gondolkodtam.

- Ejj, Au mennyit szökik... - mondtam viccelődve, hogy oldjam a hangulatot, és a többiek fel is nevettek. Csak Karom tűnt ingerültnek. Biztosan aggódik. Bár mind aggódunk... Még ha nem is látszik, mert sárkányok vagyunk és erősek. És az az ösztönünk, hogy ne mutassuk ha félünk, vagy ha fáj. De ettől még félthetjük egymást! ;) Mindenesetre egy biztos: e mellett a társaság mellet, a sárkány sosem unatkozik!
- Jajj! Jut eszembe! - mondta Jázmin és odaszaladt Villámhoz - Villám, légy szíves vigyáznál Annával együtt a kicsikre? - Kérdezte, mire amaz rögtön felpattant, és felcsillant a szeme.
-Igen! Vigyázunk rájuk! - válaszolta boldogan, amitől Jázmin némiképp megnyugodott.
- John!!! - ordított aztán hirtelen fel, és nagy erővel kirepült a barlangból.
- Hé, Jázmin, várj már!! - ordítottuk utána és igyekeztünk beérni a hatalmas éjfúriát.

###

~Nyesi~

Jahj, hogy Star mennyit tud nyafogni! Auróra megint olyan fárasztó, mint egy tucat bébi gronkel! Tate meg olyan jót röhög rajtuk. Á az a jól csengő nevetés....... Jah, bocsi, sziasztok! Elkalandoztam. Szóval éppen megyünk John után, de hogy hová, franc se tudja... Kincset keresünk, csak ez a biztos. Fíling kincskeresés!
- Meddig megyünk méééég?? - nyavajgott Star percenként, amibe rövid idő után Au is becsatlakozott.
- Érezd a hosszú utat... - sóhajtottam.
- Érezzük. - felelte John idegesen forgatva a térképet.
- Csak azt ne mondd, hogy eltévedtünk. - mondtam cinikusan.
- Nem, tudom én, hogy merre megyünk! - vetette idegesen oda nekem.
- Azért ne harapd már le a fejem! - mérgelődtem.
- Nyugi Béby! - szólt egy hang mellőlem - Te csak érezd jól magad! Majd úgyis megoldjuk. - mosolygott rám Tate és megpuszilt, majd előre repült, hogy megnézze, mizu az élen.
- Jaj..... - sóhajtoztam tovább idegesen.
- Nyugi Nyesi... - repült be mellém Star halkan, de meglepően nyugodt hanggal - Hamarosan odaérünk. De már én is fáradok.
- Akkor tényleg jó rég óta megyünk! - ijedtem meg, amin nagyot nevetett. Pedig én nem viccnek szántam! Ha Starfire kifárad, az már jelent valamit!! Nem lesz átlagos a mai, már látom... *sóhaj*

###

~Auróra~

Nah..... Hosszú út volt, meg kell hagyni! Összesen 3-szor vertem ki John kezéből a térképet, Tate vagy 5-ször ütött állba a farkával "véletlen" mikor nagyon izgága voltam, Start meg végül Nyesinek kellett vinnie. Őszíntén szólva... ez olyannyira fura volt, hogy kezdek aggódni Star-ért... Nah, viszont időm ezen gondolkodni, már nem volt. Pörögtek körülöttünk az események. Legalábbis a beszélgetést illetően...
- Nyugi Béby!- hallottam Tate hangját.-Te csak érezd jól magad! Majd úgyis megoldjuk.- fejezte be mondandóját, majd berepült John másik oldalára.
- De ugye tényleg nem tévedtünk el? - kérdezte tőle suttogva.
- Nem, nem tévedtünk el, csak valaki...- nézett mérgesen rám -...miatt majdnem kiesett a kezemből a térkép. - nos ez jogos is volt...
- Értem, és mikor fo...- kezdte ismét Tate, de a fiú közbeszólt:
- Nem, nem tudom, hogy mikor fogunk odaérni.- morgolódott.
- Oké, oké. Mi bajod? - kérdezősködött Tate.
- Nincsen semmi bajom! - válaszolta, mire olyan "hiába hazudsz" szemekkel néztünk rá.- Jó rendben. Csak kicsit feszült vagyok. Egyrészt azért, mert még mindig fáradt vagyok, másrészt pedig féltem a kicsiket. Tudom, hogy ott van velük Jázmin, de bármi történhet velük. - mondta aggódón. Igazából megértem.
- Tudom mit érzel. Én is ugyan ezt éreztem Villámnál. De ne aggódj. Tényleg nem fog bajuk esni.- nyugtattam meg, s rámmosolygott.
- Nah, mikor leszünk ott? - bátorodtam ismét fel, és csillogó szempárral néztem a térképre, amitől gyakorlatilag függött mindünk sorsa ezekben a percekben. Nagyot sóhajtva vetette bele magát ismét a térképolvasásba.
- Ha szerencsénk van körülbelül 6-7 óra múlva. - mondta aztán mire mind felsóhajtottunk, avagy egy "Jahjj!!" hangot hallattunk.
- És mi van, ha nincs szerencsénk? - kérdezte egyszerre Nyesi, mire hátranéztünk rá.
- Már miért ne lenne? - kérdezett vissza John - Jól haladunk! - De Nyesi nem válaszolt. Csak halálrasápadt képpel előre bökött. Erre mind előre fordultunk, és megértettük, mire is gondolt...
- Ó, anyám! - kiáltott fel John. Ugyanis úgy ahogy voltunk egyenest neki egy viharnak! De nem is akármilyennek! Mágikus vihar ez. (Legalábbis szerintem az lehetett, mert ilyen furcsa vihart életemben nem láttam... Nem, még akkor sem.)
Egyenesen a mélyébe kerültünk, ahol még egymást sem érzékeltük kellőképp. A szél össze-vissza dobált, nem tudtuk magunkat már irányítani sem, és így hol szétesett a csapat, hol összecsapódtunk.
- Vigyázzatok! - kiáltotta el magát valaki a távolban, de hangját elnyelte az égdörgés és morajlás. Éppen vissza akartam kiáltani, hogy merre repülnek, amikor valami hátulról átkarolt, a következő percben pedig Tatenek nyomódtam, ahogy Nyesi mindnyájunkat közrefogott a szárnyával. Hirtelen egy nagy rázkódás és puffanás: landoltunk egy barlangban. Egy hatalmas(!!!) barlangban.
Nyesi szétnyitotta a szárnyunk és puhán kiléptünk a kissé sáros talajra.
- Ez miféle hely lehet? - kérdezte Star azt a kérdést, amire igazából mind gondoltunk. Nyirkos egy barlang volt, és minden apró cseppenéshangot visszavertek a falai.
- Nem tudom. A térkép szerint itt nem kéne lenni egy szigetnek sem, csak három kilóméterre. - értetlenkedett John is, kezében a térképpel.
- Akkor lehet, hogy direkt nem rajzolták rá.
- Nos, ameddig el nem múlik a vihar, addig felfedezhetnénk. - ajánlotta John.
- Nem rossz ötlet! - mondta Starfire, csillogó szemekkel.
- Akkor menjünk! - hajtogatta össze a térképet, és elrakta. El is indultunk. Én szorosan Star mellett lépkedtem, aki közben halkan azért imádkozott, hogy egy pókot se találjunk. Egy pillanatra megéreztem valami furcsa, azonosíthatatlan szagot, de épphogy beleszippantottam a levegőbe, minden elkezdett sötétedni körülöttem. Éppen felkiáltottam volna ijedtemben, de összeestem, és már semmit sem láttam.

Folytatása következik.....