47 - Átoktörés (kincskeresés) 2. rész

###

~Starfire~

- Halóóóóóó!!! - ordítottam át a sötét helyen, ahová valamilyen rejtélyes módon kerültem, mire valaki válaszolt is:

- Halóóóóó!! Halóó! Haló.... halo.......

- Ki van ott???

- Ki van ott, ki van ott, ki van ott.....

- Na jó, ilyet nem játszunk! >:( - toppantottam idegesen, mikor rájöttem, hogy csak a vízhang szórakozik velem. Vajon hol van mindenki? Mi történt? Hogy kerültem ide? ÚR ISTEN MI EZ A HANG??? =OO - keringtek fejemben a gondolatok és megfagytam. Moccanni sem tudtam az ijedtségtől.

- De jó lenne, ha itt lennének a többiek... Bármit megtennék most Cukorkáért... :(( - Viki Rettenetes Réme. - Legalább viszont nincsen sötét..... - jah igen, a falak világítottak. Valami kő volt rajta, ami világított. Azonban, ahogy ez a mondat elhagyta a szám, a kövek fénye lecsillapodott. Szinte már semmit nem lehetett látni. Halk, süvítő hangokat hallottam meg magam mellett, mintha egy szellem kerülgetne!! =O Ijedten arrébb ugrottam, és összehúztam magam, mert hirtelen az egész hely olyan kísértetiessé vált, mintha egy szellemek és démonok járta házban lennék.

- Hé, van ott valaki? - hallottam egy hangot a barlang egy távoli szegletéből. Ugyanabból az irányból még fény is jött, de a kanyar miatt nem láttam jobban oda.

- Ó nem, nem dőlök be mégegyszer a piszkos trükkeidnek te vízhang! - húztam mérgesen össze a szemem és kissé magabiztosabb pózt vettem fel.

- Haló, valaki?? - jött azonban ismét a hang ami.... Vikié volt???
- Viki??  ..... Viki.. Viki... Viki...... - vízhangzott a kiáltásom.
- Starfire? VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ SEGÍTSÉÉÉG!!!!! - ordított úgy, hogy beleborzongtam. Szemem előtt lepörgött egy jelenet, ahogyan egy sárkány szétmarcangolja a gazdámat! Ereimbe hevesen pumpálta szívem a vért, én pedig nagy lendülettel lódultam meg Viki irányába. A fény egyre erősödött, a talpam nagyokat koppant a talajon, a tüskéim pedig már készen álltak a harcra. Befordultam egy kanyarban és megláttam a felém rohanó lányt.
- Starfire!!! - ugrott a nyakamba, aztán hirtelen fel a hátamra.
- Mi a baj?? - néztem rá riadtan, miközben ő csukott szemmel szorította a nyakamat.
- Egy szörnyeteg!!! - ordított, mire előre fordultam. Fel voltam készülve minden borzalomra, Suttogó halálra, Éjfúria tömegre, Ölvészekre, mutáns Szörnyennagyokra, Tűzféregkirálynőre, de még arra is, hogy Vadóc (Viki újonnan szerzett sárkánya :P ) támadt meg minket. A fény hirtelen elsötétedett, már semmit sem láttunk. Viki mégjobban belém kapaszkodott, de szinte meg sem éreztem. Kész voltam megkűzdeni az ellenféllel. De ilyen borzalomra nem számítottam..... Valami magas sivítás szerű hang hallatszott, és léptek zaja. Aztán újra kivilágosodott a barlang és megpillantottuk.... Egy 5 centis, 8 lábú szörnyeteget:
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ EGY PÓÓÓÓK!!!!!! - ordítottunk fel és rohanni kezdtünk az ellenkező irányba. A szörnyeteg meg utánunk! Nem vagyok benne biztos, lehet csak az ijedtségtől jojózott a szemem, de egyre nagyobb lett!!!!!!!!

- ÁÁÁÁ VÉGÜNK VAN!!!!! - sikított Viki a fülembe, én meg ugyanezen az állásponton állva ordítottam vissza neki, aztán megpróbáltam felrepülni, de nem jött össze. A fejemet bevertem a plafonba és leestünk.
- Erre! - kiáltott fel Viki. Nem kellett kétszer mondani, rohantam utána az elágazásba. Aminek a végén egy nagy fal köszöntött minket.
- Jahj ne, zsákutca!!! - rémült meg Viki.
- Klassz, mind megfogunk halni!!! - feleltem. Ismét elkezdett közeledni a fenevad, mi pedig ordítva egymáshoz simultunk, s vártuk a halált.

Egyszerre valami fura hangot hallottam, és mikor kinyitottuk a szemünk John állt köztünk és a pók között.
- Nektek meg mi bajotok? - kérdezte értetlenül, miközben mi még mindig reszketve, a bestia felé böktünk.
- Jé, egy pók. - nézett oda - Várjunk ti... - vigyorodott el - ti.. ti féltek egy póktól? - nevetett fel.
- Nem vicces! Igazán segíthetnél! - förmedtünk egyszerre rá, továbbra is halálra váltan. Az persze épp egyikőnket sem izgatta, hogyan került oda.
- Starfire, sárkány vagy! Miért nem égeted el? - nézett vissza rám értetlenül, de még mindig nevetve.
- Hát őőőő........ - gondolkodtam el. - Tényleg!
- Te vagy a nagyobb, mutasd meg neki! - bíztatott. Félve felálltam és a pók elé léptem. Kísértetiesen mozgatta a rágóit, vagy mi az. Brrrr!!! Kirázott a hideg. De aztán erőt vettem magamon, és nagy levegőt vettem. Gázt gyűjtöttem a lövéshez, aztán egy egészen kevés kis tűzzel elkergettem a pókot.
- Ezazz sikerült!! - kiáltottam boldogan fel. Visszanéztem rájuk, és John elismerően biccentett.
- Ügyes. - nevetett. - Akkor ezek szerint... itt valóra válnak a legrosszabb rémálmaink... - mormogott valamit, de nem figyeltem, csak odadörgölőztem Vikihez, aki büszkén megsimított. De aztán mikor kinyitottam a szemem a lány kezdett eltűnni. Szimplán elmosódott!!
- Viki! - kiáltottam, de már eltűnt. Aztán ismét elhomályosodott a szemem, és minden sötét lett.


Ismét mindent élesen láttam, de már nem ugyanott álltam! Tudok teleportálni, vagy mi?? =O ÚÚÚÚÚ RÁ KELL JÖNNÖM HOGY CSINÁLTAM!!! *O* - ugrottam meg az örömtől és körbenéztem merre van egy pók, hogy jól móresre tanítsam és ismét tudjak teleportálni! Azonban John oldalba bökött.
- Mi van veled?
- Ssst!, teleportálni próbálok! - förmedtem rá. Amúgy az egész hely totál sötét volt. Sokkalta, mint nálam az előbb. De egyszercsak kivilágosodott egy ponton, tőlünk jóval messzebb, és hangok jöttek.
- Nézzük meg mi az. - mondta John és megragadva a szárnyamat magával húzott. Alig mentünk pár lépést, halk suttogást lehetett hallani a fény irányából. Aztán hirtelen valaki felröhögött. Auróra. Aztán talán Tate? Egymásra pillantottunk és odasiettünk. Hamarosan megláttuk, ahogyan Nyesi áll a világításban, és némán bambul maga elé. Körös körül nevető sárkányok hangja volt.

- Nyesi, mi ez?? - kérdeztem, de nem felelt. Bámulta tovább az üres falakat.

- Nyesi!! - lökte kicsit meg John, hogy felébredjen. Lassan felénk fordult és ránk emelte üveges tekintetét. Rémület csillogott a szemében, és egyszerre fáradt beletörődés. Mint akiből elszállt a lélek, és feladta a harcot.

- Nyesi, mit látsz? - kérdezte John ijedten.

- Ti is ki akartok nevetni? - mondta halkan, még mindig félig mint egy zombi. - álljatok be a sorba. - mondta ismét és szárnyával odaállított minket a fal felé, és tovább bámulta azt, rezzenéstelen arccal. Bár... mintha egy könnycsepp gördült volna le az arcán.

- Nyesi, mondd el mit látsz! Segítünk, bármi is az! - mondta ismét John közelebb lépve.

- Igen, mondd Nyesi! - mondtam én is, bár nem értettem John mit akar, de nekem is segített. Szóval jobban teszem, ha nem kételkedek.

- Nevető sárkányok.... Ameddig a szem ellát. Az istállóig áll a sor. - felelte a távolba bámulva.

- Tehát akkor a főtéren állhat a rémálmában. - mormogott tovább John. Nyesi folytatta:

- Ti álltok elöl. Mindenki aki fontos nekem. Tate a leghangosabb. - mondta ránk sem nézve.

- Nyesi, de mi nem nevetünk! - állt elé John.

- Igen Nyesi, szeretünk, és sosem röhögnénk ki! - próbáltam nyugtatni, de ijedten hátraugrott.

- Nem! Hagyjatok békén! Miért hinnék nektek? - kérdezte zaklatottan.

- Nyesi, gondolkodj! Sosem röhögnénk rajtad. Ne felejtsd el. Aurórát és Csontit ismered a legrégebben. Úgy ismered őket, mint akik simán elfordulnának tőled? - szónokolt John, mit ne mondjak hatásosan. Tanulnom kéne tőle az érvelést... Ilyen érvekkel szemben Vikinek ellenvetése sem lehetne egy halparty ellen a többiekkel! - És Szikra? - folytatta - Vele is jóban vagy, mindig segítettetek a másiknak! Valamint gondolj bele: szerinted Tate azért tett meg ennyit érted, hogy aztán simán elforduljon tőled és kinevessen?

- Bizony.... - suttogtam hangtalanul magamban. Nyesi nem szólt semmit, de ismét könny gyűlt a szemében, és mintha a szemében is fellobbant volna az élniakarás halvány szikrája.

- Mindannyian szeretünk téged. Soha nem okoznánk neked felesleges fájdalmat. Tudod, hogy ránk bármikor számíthatsz, és mi is számítunk rád. Gondolj bele abba is, hogy hogyan kerülnél Hibbantra, amikor egy barlangban vagyunk. - vitte be a végső csapást John, mire Nyesi megrántotta a fejét, és láttam, hogy végre teljesen magához tért. A nevetés is abban a pillanatban megszűnt, a fény pedig kicsit nagyobb lett. Sokkal barátságosabb lett az egész. Pár percig még csak nézett, aztán ránk emelte a tekintetét és lassan megölelt.

- Köszönöm.... - suttogta nekünk, majd újra felegyenesedett.

- Nincs mit. - feleltük. Aztán... megint kezdett minden homályossá válni...

- Ez mi? - nézett körbe Nyesi.

- Már megint.... - sóhajtott fel John. - Nyugi, csak még fel kell ébreszteni a többieket is.

- Vá, megint teleportálunk! - ugrottam fel örömömben, és minden sötét lett.

###
~Auróra~

Hamarosan (vagyishát... ki tudja mennyi idő telt el) egy teljesen másik helyen ébredtem fel. Totál sötét volt, de ijedtemben rögtön csináltam is némi fényt. Körbepillogtam és megállapítottam hogy egy barlanghálózatban vagyok. Még mindig. A falak vörösek voltak, akár az agyag, de színük időnként átcsapott feketébe, amitől olyan érzésem volt, mintha beszívtam volna egy köteg sárkányfű illatát. Legalábbis ilyennek képzelem el azt is...
Végül bizonytalanul felálltam, és elkezdtem jobbra-balra nézegetni, a többiek merre lehetnek. De senkit sem láttam.
- Hahó, hol vagytok? - adtam ki egy hívóhangot, de csak a visszhang válaszolt. Tudomásul kellett vennem tehát, hogy magamra maradtam...... Azt hiszem, ez a legrosszabb rémálmom...
- Hová lett mindenki? - hajtottam le a fejem félénken és akaratlanul is nyüszíteni kezdtem. A falak csak gúnyosan fitoktatták egyre csak változó színeiket, és szinte nevettek rajtam, ahogy nyüszítő hangom végighullámzott a termen. Egyszerűen nem bírtam tovább elviselni az össze-vissza vízhangzó nyüszítést, úgy éreztem beleőrülök, ezért inkább abbahagytam. Aztán direkt belevertem a fejemet a falba, hogy térjek kicsit magamhoz.
- Oké, nem szabad elhagynom magam... őőő...... Mit csináljak? Úristen mit tegyek? - járkáltam fel alá idegesen.
- Maradj itt kicsim, mindjárt visszajövök érted! - hallottam egyszercsak egy ismerős hangot. Felnéztem de nem volt ott senki.
- Ki az? - néztem körbe. Aztán hirtelen képek ugrottak be. Pontosabban inkább hangok, amiket elképzeltem és képet alkottak az agyamban. Az egyiken egy fészek volt 2 tojással. A következőn meg már egy Világréme acsarkodott egy Gronkellel.
- Hagyd őket békén, mocskos gronkel! - ordította egy női hang, az ami az előbb is megszólalt. Aztán úgy éreztem mintha zuhannék, majd ismét egy éles fájdalom az oldalamon és össze is rogytam.
Mikor kinyitottam a szemem egy barlang előtt álltam. Nagy volt és szép. Szép tágas. És .... túl magányos. Hirtelen egy ismerős alak lépett elém.
- Auróra, minden rendben? - kérdezte Nyesi, oldalán Csontival.
- Jahj, úgy örülök nektek! - ugrottam oda hozzájuk, hogy megöleljem őket, de hátrahúzódtak.
- Micsinálsz? Nem érdekel mi van veled, csak udvariasságból kérdeztem. - förmedt rám Nyesi.
- De hát..... - ijedtem meg.
- Na, mi most megyünk, jó magányt! - nevetett Csonti és elrepültek.
- De.... - ültem le lesújtva. Pár percnyi néma ücsörgés után Karom lépett oda mögém.
- Hát te itt?
- Karom!!! Úgy örülök neked!!! - ugrottam neki és képennyaltam.
- Aha, aha..... figyelj, lenne itt valami.
- Mi az? - néztem rá rémülten. Olyan kísérteties volt.... Még az arca is!
- Eljegyeztem Szikrát.
- MI??? - zakatolt a szívem, és azt hiszem még egy reccsenést is hallani lehetett, ahogyan összetört. Maga mellé húzott egy siklósárkányt, mint a leendő feleségét, aki viszont... ő meg Starfire volt????
- De... de... ő... ő nem is... mi folyik itt??? - akadtam ki.
- Jahj bocsi, odavannak értem amint látod. - mosolygott sejtelmesen és egyszercsak már azt vettem észre, hogy minden lány ismerősöm körülötte nyüzsög és majd elolvad. Még Rubin is ott volt!!! Bebújt a szárnya alá és nekidörgölte a fejét, aztán elkezdte csókolgatni..........
- Szóval.... a lényeg az, hogy rád már nincs szükség. Csáó. - mondta rám sem nézve és a csajtömeggel körülvetten elsétált a nagy sötétségbe, ahol már semmit nem láttam. Teljesen összeomolva éreztem magam. Elkezdtem bőgni, aztán egy nagy szakadék nyílt a földből, pont előttem. Gondolkodás nélkül levetettem magam és elvesztettem az eszméletem...

Pár perc múlva felébredtem. Megkönnyebbültem, hogy ez mind csak álom volt.
- Fuh....... ilyen borzalmasat még sosem éltem át! Megnyugodtam, és megpróbáltam szép emlékeket felidézni. Például a viszontlátást Nyesivel és Csontival. Vagy az első csókom Karommal... Amikor együtt táncoltam Szikrával az esőben. Aztán egyszercsak úgy éreztem, mintha Valaki rámugrana. Starfire-t láttam, pont mikor hócsatában letámadott, hó is volt mindenhol, pont mint aznap.
- Na, Star, ez mi volt? - fuldokoltam a hótól, mire felkelt rólam, én meg nedvességet éreztem meg a nyakamon. Csupa vér volt! Rémülten pillantottam rá Starfire-re aki..... akit nem tudok mihez hasonlítani! Mint egy psichopata vámpírzombi! Talán ez a legmegfelelőbb szó rá. A vér is fojt a fogáról. Az én vérem!
Ijedtemben felugrottam, mire Szikra lépett felém.
- Áruló! Te vagy a világ legpocsékabb barátja!! - vágta a fejemhez ezt, és még sok mást, miközben egyre hátráltam. Sorra feltűntek mindannyian, ott volt Dani is Annával, de még Villám is. Mindannyian vérben forgó szemmel támadtak szavakkal, aztán fizikailag is. Mindenki ellenem fordult.... Ahogy menekülni próbáltam Villámszárnyat pillantottam meg a tömeg mögött egy sziklán.
- Látod Auróra, így jár az, aki ellent mondd nekem. - nevetett diadalittasan, gonoszsággal telten.
- Nyápic vagy Auróra! Még úszni sem tudsz!
- Bénaaaaaaaaa, háháhá!!!
- Nálad hülyébbet sem láttam még sárkányok közt!
- Mindenért csak nyafogni tudsz, jahj mikor érünk már oda, mikor érünk már oda? - gúnyolódtak mind és egyre csak közeledtek. Nem haraptak belém többször, csak ordítoztak és szidtak. Ez még jobban is fájt! Én meg csak hátráltam bőgve, és úgy éreztem nem tehetek semmit. Sarkon fordultam és elkezdtem az ellenkező irányba futni
- Ne, kérlek hagyjatok!! Kérlek, bocsánat, bocsánat!!! - ordítottam hátra nekik, és a könnyeim miatt mivel semmit nem láttam, hamarosan nekifutottam valaminek. Mikor felnéztem John állt előttem, mellette Starral, és Nyesivel.
- Mi a baj Auróra? - kérdezett Nyesi.
- Au, nyugi, nincs semmi baj! - nyugtatott Starfire.
- Au, csak mondd el mi a baj, segítünk ígérem! - jött oda John és szószerint fel akart rázni ebből a valóra vált rémálomból, de hátrahőköltem.
- Hagyjatok, engedjetek elmenni, sosem jövök vissza Hibbantra, ígérem!!! - kiáltottam vissza nekik és nem vártam meg, hogy nekem ugorjanak, elfutottam az egyik járatba.

###

~Nyesi~

Amint minden visszatért az eredeti fényére, egy teljesen másik helyen voltunk.

- Na jó, magyarázzátok el mi ez az egész! - förmedtem rá Johnra és Starra.

- Figyelj Nyesi, mikor bejöttünk a barlangba, hatása alá kerültünk egy átoknak! Mindünk szembesül a legnagyobb félelmével, és le kell győznie! Ha nem sikerül, akkor viszont akár örökre itt maradhatunk, szóval fel kell keltenünk Aurórát, mielőtt kárt tesz magában! - magyarázta el hadarva John. 

- Ahaaaa! Végre világos. - mosolyodott el Starfire is.

- Attól tartok nehéz lesz... - indult meg közben a fiú. - Auróránál van a nyakék. Vagyis ő a fő célpont. Az átok nem fogja egykönnyen engedni. Az is lehet, hogy nem csak egy félelmét mutatja neki, hanem minél többet csak lehet!

- Akkor..... jó lesz ha sietünk. - fintorogtam ijedten.

- Merre menjünk? - kérdezte Star. De a válaszra nem volt szükség, Auróra hangos sikítását hallottuk meg a távolból. És egyre erősödött.

- Ne, kérlek hagyjatok, kérlek, bocsánat, bocsánat!!! - ordította összeszorított szemekkel és egyenesen Johnnak rohant.

- Mi a baj Auróra? - néztem rá rémülten. Vagy 10x ijedtebben nézett vissza rám, mintha szellemet látott volna.

- Au, nyugi nincs semmi baj! - lépett közelebb Star és nyugtatni próbálta. John azonnal vette a lapot és megragadta a világrémét.

- Au, csak mondd el mi a baj, és segítünk ígérem! - mondta neki, miközben kicsit megrázta, hátha attól felébred, de az hátrébb lépett és kitépte magát a kezei közül.

- Hagyjatok! Engedjetek elmenni, sosem jövök vissza Hibbantra, ígérem!! - ordított nekünk, de már el is suhant. Egyszer csak suhanó árnyakat láttunk utána futni. Mi magunk voltunk! Ordítva rohantak utána. A saját hasonmásom egyfolytában azt szajkózta: Gyáva nyúl!

- Az én rémálmomat is ilyen jól lehetett látni? - kérdeztem halálra váltan a többieket, mikor a "szellem tömeg" már eliramodott.

- Nem, semmit nem láttunk. - jelentette ki John idegesen. - Gyertek gyorsan! - intett és utánuk rohantunk mi is.

###

~Auróra~

Ahogy fejvesztve rohantam egyre csak a járatokban, úgy éreztem nincs kiút. Ez már a vég. Hiszen mi lenne most velem? A barátaim magamra hagytak... Az otthonom nem otthonom többé. Most mi lesz? - és ahogy ezen gondolkodtam, egyszercsak egy szakadékba estem. Ott feküdtem az alján, és mikor végre sikerült felemelnem a fejem, rögtön fülelni kezdtem, hogy jönnek-e még a többiek. De nem hallottam semmit. Lassan feltápászkodtam, és megállapítottam, hogy a jobb maromon elég szép egy karcolás lett. Vér buggyant ki belőle. Nyüszítve végignyaltam néhányszor, míg a csípő érzés alább nem hagyott valamennyivel. Ekkor felnéztem és rájöttem, hogy lehetetlen, hogy én innen kimásszak... Túl meredek volt. Hogy miért nem repültem fel? Igazából magam sem tudom mitől, de a szárnyam totál le volt zsibbadva. Az igazat megvallva rohanás közben az utolsó pár méteren már a földön húztam végig magam mellett.

Megint hangok jöttek, odaföntről. Megdermedtem és vártam, hogy ki lesz az. Nyesi volt, John és Starfire.

- Auróra, jól vagy?? - rémültek azonnal meg.

- Mit érdekel az titeket?! Hagyjatok! Inkább itt pusztulok meg, minthogy tovább bántsatok.... - néztem rájuk könnyes szemekkel. Sajnálattal néztek vissza rám.

- Na jól van, Nyesi, segíts felhúzni mielőtt megint jön valami rémálom! - fordult oda John a többiekhez és Nyesi leakarta hozzám nyújtani a fejét, hogy kiszedjen a "repedésből", de egyszercsak mögöttük fájdalmas ordítást hallottunk.

- Karom! - kiáltottam fel rémülten. Hátrakapták a fejüket és ők is meglátták, amint Karom lekötözve áll egy magas sziklán, mellette pedig Villámszárny néz le ránk szánakozóan.

- Ó milyen megható.... De nem feledkeztél el véletlenül valamiről? Vagy mondjam inkább úgy, hogy valakiről? - hajolt oda Karomhoz, aki visszamorgott neki.

- Mit akarsz tőlem?? Mondd meg, megteszem, csak hagyd őt békén!! - ordítottam fel hozzá.

- Terítsük le! - ordított fel John, mire Star nekiugrott Villámszárnynak, de.... átugrott rajta mint egy szellemen???? o.O 

- Hagyd Star, csak ő győzheti le! - kiáltott neki Nyesi, mikor megértette a helyzetet. Bár én személy szerint mindebből egy szót nem értettem, de nem is igen érdekelt! Lefoglalt az, hogy az ősellenségem elkapta a szerelmemet!

- Tőled nem akarok én semmit! - kiáltott le hozzám Villámszárny. - Annál többet ettől a jóképű Szörnyennagytól, igaz-e édes? - ment oda hozzá, túlontúl közel. Amaz nagyot horkantva húzta el a fejét, de úgy éreztem, minden egyes érintéssel egyre jobban képes vonzódni az ölvészhez.

- Hagyd békén!!! - ordítottam fel zokogva és nekiugrottam a szakadék falának, hogy felmásszam rajta, de visszaestem és még a fejemet is bevertem.

- Auróra, ne tűrd el Villámszárnyat! - ordított le nekem John, ahogy a földön hevertem.

- Ne add meg magad többé neki Au!! - ordította Nyesi is.

- Jusson eszedbe Au, hogy már megfélemlítettél egy gronkelt, nem kell behódolnod többé senkinek kényszerből! - mondta John is.

- Miért higyjek nektek? - kérdeztem tőlük. - Hiszen ti is csak bántani tudtok! - gondoltam most az iméntire, mikor üldöztek...

- Auróra, tudod, hogy ez nem igaz! - mondta Nyesi. - Szeretünk! - és mikor ezt kimondta a szívem egy piciny darabja, mi kitörött az egészből, mintha visszaforrt volna.

- Bízzátok csak rám... - tolta Starfire hátrébb a többieket.

- Auróra! Emlékszel arra, amikor elmentünk megkeresni Szikrát, mert kintrekedt a hóviharban?

- Igen.... - sóhajtottam, közben Villámszárny enyelgését hallgatva Karommal, aki egyre kevésbé ellenkezett.

- Betemetett téged a hó. De utánad repültem és kiolvasztottalak. Mert nem hagyhattam, hogy kihűlj! A legjobb barátnőm vagy Au! - mondta halkan, mire kinyitottam a szemem. Melegség áradt szét bennem.

- Meg mikor berugtunk attól a csokitól... - mosolygott halványan. - Hiba volt tudom.. De milyen jól éreztük magunk akkor. Emlékszel rá? Ahogy megdobáltuk azt a tájfumerángot hóval?

- Micsoda? - értetlenkedett Nyesi.

- Ne szólj közbe! - förmedt rá.

- E-emlékszem... - válaszoltam halkan és visszagondoltam. Egy pillanatra elmosolyodtam. - vicces volt.

- Igen, az volt! Au lehet, hogy most azt hiszed, senki nincs melletted, de tévedsz! Mind veled vagyunk. Csak.. jusson eszedbe, hogy ki vagy. - fejezte be és csend következett. Villámszárny elégedett mormogása azonban egyre hangosodott, és hirtelen szívemet elöntötte a düh.

- Látod, nincs szükséged, arra a nyápicra... - mondta Villámszárny, mire lassan és nehézkesen felmagasodtam.

- Talán nincs... De ez a nyápic is tud azért kűzdeni, ami az övé. - morogtam, mire a többiek rám néztek.

- Ezaz Au, adj neki! - kiáltott Nyesi, mire vadul morogva nekiugrottam a falnak, és csodával határos módon sikerült is karmaimmal megkapaszkodnom úgy, hogy fentmaradjak. Aztán lépést lépés követett és egy hatalmas ugrással már kint is termettem a szakadékból, ami abban a pillanatban el is tűnt. Villámszárny mérgesen nézett rám.

- Lépj távol a pasimtól... - morogtam fogaimat összeszorítva.

- Hát gyere ide érte! - vigyorgott, de már kezdett inába szállni a bátorsága. Ekkor elmosolyodtam.

- Megyek is. - és ezzel felugrottam mellé a sziklára és leterítettem. A földön feküdt, és az életéért könyörgött.

- Ne, kérlek, Au, ugye szólíthatlak így? Ígérem szolgálni foglak, megteszem amit csak kérsz!

- Nem. Nem leszek olyan mint te. - mondtam és felkeltem róla. Odaléptem Karomhoz és elakartam oldozni a köteleit, de mellettem süvített el egy villám.

- Akkor viseld a következményeit! - ordította közben és ismét felém futott.

- Takarjátok el a szemetek, ez ronda lesz. - mondtam a többieknek, mire elfordultak. Villámszárny felé ugrottam egyet, majd lefagyasztottam, és a jólbevált világréme szokás szerint téptem szét. Nem akartam megölni.... Nem akartam gyilkos lenni.... De nem tehettem mást, különben egész életemben engem üldöz.

Ekkor mentem oda Karomhoz és eloldoztam.

- Köszönöm, bámulatos voltál! Mint mindig. - mosolygott rám és megöleltem.

- Gratu. - mosolyogtak rám a többiek is.

- Na gyertek tűnjünk innen! - mondtam és már mentem is volna, de Karom utánam ugrott.

- Sajnálom Au de nem mehetek. Én csak az álmod vagyok. De remélem, megtöröd az átkot, amiért idejöttél. A barlang túlsó kijáratán van egy rejtvény, azt kövesd. Sok szerencsét. - mondta majd eltűnt. Aztán az egész alagút elhomályosodott, és végül azon kaptuk magunk, hogy ugyanott vagyunk, ahol  furcsa szag miatt elájultunk.

Egyszerre odalépett mellénk Tate és Roar is.

- Ébren vagytok már? - ásított fáradtan Tate.

- Ezzel meg mit akarsz mondani? - kérdezte John ahogy odamentünk hozzájuk, és ismét teljes volt a banda.

- Már fél órája itt rohangásztok fel alá, mint egy holtkóros, és az istenekért se lehetett titeket felkelteni.

- Ti láttatok minket, miközben épp a rémálmunkból akartunk kiszabadulni? - lepődött meg Nyesi.

- Ja. Elég fárasztó volt. A végén csak leültünk és néztünk titeket. - mondta Roar unott képpel. Ők ezek szerint az egészből semmit nem érzékeltek. bár igazából jobb is.

- Na jól van, akkor induljunk a kijárathoz! Ott lesz a következő támpont. - mondtam és elindultunk.