2014. december 31., szerda
2014. december 27., szombat
35 - Hát ezt nem így terveztem...
Idilli hangulat járta át a társaságot. Hamarosan előkerültek a szardellák, lazacok, heringek, pisztrángok, sőt még repülőhalat is hozott valaki! Ínycsiklandozó volt ami elénk tárult. De volt még egy kis bibi. Egy akadály amin átkellett még ugranom, mielőtt bevágtatnék a célba. És ez Hullám volt. Muszáj vele beszélnem...
- Szerbusz. - köszöntem neki kedvesen, kissé remegő hanggal mikor megálltam előtte. Ő is megállt, aztán bizonytalanul rámköszönt.
- Szia...
- Mi van, már meg sem ölelsz? - viccelődtem, mire elmosolyodott és átkarolt.
- Dehogyisnem... Hugi.
- Ez a beszéd! - nevetett ránk Felhő, majd mind leültünk a nagy halom hal elé, hogy együnk. Amikor megtörtént a borzalom... Barátaim éppen arra repültek és minket meglátva, rögtön leszálltak mellettünk.
- Ó atyám, mi lesz ebből.... - tettem mancsom a szemeim elé.
- Héj, ti kik vagytok? - állította meg a társaságot Tűzagyar, mire Karom elé állt.
- Auróra barátai! - felelte, miközben a többiek közelebb jöttek.
- Szia Au! - kiáltott oda nekem Starfire teli torokból mire az összes családtag egyszerre fordította felém a fejét, mintegy választ várva egyetlen, közös kérdésre: "Te ismered ezeket?".
Nagyot sóhajtva köszöntem vissza és odamentem hozzájuk.
- Szerbusztok! Hogyhogy itt vagytok?
- Kerestünk. - felelték. Aztán rájöttem, hogy be kéne mutatni a családot, és viszont.
- Oh bocsi, bemutatom a családomat! Ő itt az anyám Marina, a tesóim: Tengerúszó, Hullám, Nita és Forrki. Aztán Felhőt már ismeritek, az ő édesanyja: Verona és a párja Vajk. Aztán az ő örökbefogadott fiaik Zúzó, és Denisz és Derel. - kissé kifulladtam mire ezt végigmutogattam, szóval vettem egy nagy levegőt, úgy folytattam. - Jah és ő ott Tűzagyar. Nita férje.
- Heló. - vigyorgott Karom képébe, amitől felment bennem a pumpa. Olyan mértékű megvetettséget éreztem hangjában, hogy az már nem kicsit dühített. Ő viszont szintén mosolyogva válaszolt neki.
- Mi pedig vagyunk: Szikra, Nyesi, Csonti és Starfire Auróra legjobb barátai és Karom. Auróra párja! - mosolygott a képébe, sőt ha vikingek lennénk szerintem karba is tette volna a kezét. Ettől a gondolattól kuncogni kezdtem, mire megint mindenki rám nézett.
- Őőőő.... Folytassátok csak. - feleltem zavartan.
- De husik. - mondta erre Felhő.
- Nem maradtok enni? - kérdezte egyszercsak kedvesen Forrki, fiatalabbik nővérem. Én buzgón mutogattam a többieknek, miszerint semmiképp nem maradhatnak! Nah és erre ők mit feleltek? Hát persze, hogy maradnak!
- Köszönjük a meghívást! - mondta illedelmesen Csonti és mind helyetfoglaltak körünkben. Feszengve ültem le Szikra és Csonti közé. Éreztem, hogy ha ezt a két világot összeresztjük nem lesz jó vége. És milyen jól sejtettem...
- Kaphatok mégegy halat?
- Persze kedvesem. - felelte anyám Csontinak és odatolt elé mégegy szardíniát. Közben olyan mértékű ordítozás tört ki hogy az eszméletlen.
- Nem, nem értek egyet!! A vikingek csak bajt hoznak ránk!! - mondta ingerülten Tengerúszó, aki Szikrával veszekedett azon, hogy jó-e a sárkánytársadalomnak, hogy a vikingek sárkánylovasokká lettek. Közben Starfire elvolt a kis cipzárháttal, bár azok nem kicsit voltak gonoszok szerencsétlen barátnőmmel, aki csak úgy kapkodta a fejét. Közben Csonti tömte a fejét és anyával beszélgetett, szerintem ő járt a legjobban... Aztán Nyesi ásítozva hallgatta Zúzót, amikor végül kifakadt és leordította a fejét. Ekkor Zúzó elénktárta igazi énjét, és nevének jelentésére is fényderült. Ugyanis morogva rontott Nyesinek, és ha nem vágok közbe ölre mennek.
- Héj, héj, nyugi!!! - választottam őket szét, és még soroltam volna tovább, hogy miért ne essenek egymásnak, mikor kicsit arrébb megláttam hogy a két szörnyennagy rémség is mindjárt kinyírja egymást.
- Hogy értetted azt hogy kopjak le?? Ez egy családi összejövetel!! - háborodott fel Karom.
- Igen, pontosan, és te nem vagy a család része!!! Szóval tűnj innen!!!! - ordította vissza, nem kis morgások közepette.
- Igen??? Csak azért mert én nem vettem el Aurórát, úgy mint te a Forrkatlan csajt???
- Nita a neve!!! És igen azért!!!!
- Nah jó, most lett elegem belőled!!!! - horkantott fel Karom és már majdnem egymásnak ugrottak, mikor közéjük álltam.
- Áááálllljjj!!!
- Te ne szólj közbe fruska!!! - kiáltott rám Tűzagyar, mire mindhátman megmerevedtünk. Lassan megfordultam és hatalmasra tágult szemmel, de annál kisebbre szűkült pupillával meredtem rá.
- Mit is mondtál?
Erre kezdte elhagyni bátorsága, de azért megismételte az egész mondatot.
- Jól hallottad Fruska, tűnj az útból, ez a férfiak dolga!
Erre egy akkora pofont kevertem le neki, hogy csak úgy csattant! Hirtelen mindenki elhallgatott és ránkmeredt.
- Auróra, te meg mit csinálsz?? - hortyant fel Nita és rögtön ott termett mellettünk.
- Én??? Ő kezdte!!!
- És??, lehetne annyi eszed, hogy ráhagyd!
- Hát milyennek nevelt téged anyád? - szitkozódott a család. Én könnyeimmel küszködve figyeltem, ahogy elmondanak mindennek, egyszerre szidnak engem, a barátaim, anyukám, és Hibbantot.
- Mi lett ebből a gyerekből, megrontotta a viking nemzet! - mondta az egyik felnőtt Viharszelő, mire kifakadt belőlem minden.
- HOGY MERÉSZELITEK!!!???? Hogy meritek ócsárolni Hibbant szigetét?? Vagy a barátaim??? Attól még, hogy máshol élünk, vagy hogy van egy barátunk, aki esetleg emberi, még mi is érző sárkánylelkek vagyunk!!! És ha most megbocsátotok, mi lelépünk. - mondtam, majd sarkon fordultam, de senki nem jött utánam, mire visszafordultam.
- Nem jöttök? - néztem barátaimra, akik valahogy nem akartak megindulni.
- Nah jól van, akkor maradjatok csak, de nekem elegem volt! - feleltem és elrepültem, olyan messzire, ahogy csak tudtam.
- Szerbusz. - köszöntem neki kedvesen, kissé remegő hanggal mikor megálltam előtte. Ő is megállt, aztán bizonytalanul rámköszönt.
- Szia...
- Mi van, már meg sem ölelsz? - viccelődtem, mire elmosolyodott és átkarolt.
- Dehogyisnem... Hugi.
- Ez a beszéd! - nevetett ránk Felhő, majd mind leültünk a nagy halom hal elé, hogy együnk. Amikor megtörtént a borzalom... Barátaim éppen arra repültek és minket meglátva, rögtön leszálltak mellettünk.
- Ó atyám, mi lesz ebből.... - tettem mancsom a szemeim elé.
- Héj, ti kik vagytok? - állította meg a társaságot Tűzagyar, mire Karom elé állt.
- Auróra barátai! - felelte, miközben a többiek közelebb jöttek.
- Szia Au! - kiáltott oda nekem Starfire teli torokból mire az összes családtag egyszerre fordította felém a fejét, mintegy választ várva egyetlen, közös kérdésre: "Te ismered ezeket?".
Nagyot sóhajtva köszöntem vissza és odamentem hozzájuk.
- Szerbusztok! Hogyhogy itt vagytok?
- Kerestünk. - felelték. Aztán rájöttem, hogy be kéne mutatni a családot, és viszont.
- Oh bocsi, bemutatom a családomat! Ő itt az anyám Marina, a tesóim: Tengerúszó, Hullám, Nita és Forrki. Aztán Felhőt már ismeritek, az ő édesanyja: Verona és a párja Vajk. Aztán az ő örökbefogadott fiaik Zúzó, és Denisz és Derel. - kissé kifulladtam mire ezt végigmutogattam, szóval vettem egy nagy levegőt, úgy folytattam. - Jah és ő ott Tűzagyar. Nita férje.
- Heló. - vigyorgott Karom képébe, amitől felment bennem a pumpa. Olyan mértékű megvetettséget éreztem hangjában, hogy az már nem kicsit dühített. Ő viszont szintén mosolyogva válaszolt neki.
- Mi pedig vagyunk: Szikra, Nyesi, Csonti és Starfire Auróra legjobb barátai és Karom. Auróra párja! - mosolygott a képébe, sőt ha vikingek lennénk szerintem karba is tette volna a kezét. Ettől a gondolattól kuncogni kezdtem, mire megint mindenki rám nézett.
- Őőőő.... Folytassátok csak. - feleltem zavartan.
- De husik. - mondta erre Felhő.
- Nem maradtok enni? - kérdezte egyszercsak kedvesen Forrki, fiatalabbik nővérem. Én buzgón mutogattam a többieknek, miszerint semmiképp nem maradhatnak! Nah és erre ők mit feleltek? Hát persze, hogy maradnak!
- Köszönjük a meghívást! - mondta illedelmesen Csonti és mind helyetfoglaltak körünkben. Feszengve ültem le Szikra és Csonti közé. Éreztem, hogy ha ezt a két világot összeresztjük nem lesz jó vége. És milyen jól sejtettem...
Fél órán belül...
- Persze kedvesem. - felelte anyám Csontinak és odatolt elé mégegy szardíniát. Közben olyan mértékű ordítozás tört ki hogy az eszméletlen.
- Nem, nem értek egyet!! A vikingek csak bajt hoznak ránk!! - mondta ingerülten Tengerúszó, aki Szikrával veszekedett azon, hogy jó-e a sárkánytársadalomnak, hogy a vikingek sárkánylovasokká lettek. Közben Starfire elvolt a kis cipzárháttal, bár azok nem kicsit voltak gonoszok szerencsétlen barátnőmmel, aki csak úgy kapkodta a fejét. Közben Csonti tömte a fejét és anyával beszélgetett, szerintem ő járt a legjobban... Aztán Nyesi ásítozva hallgatta Zúzót, amikor végül kifakadt és leordította a fejét. Ekkor Zúzó elénktárta igazi énjét, és nevének jelentésére is fényderült. Ugyanis morogva rontott Nyesinek, és ha nem vágok közbe ölre mennek.
- Héj, héj, nyugi!!! - választottam őket szét, és még soroltam volna tovább, hogy miért ne essenek egymásnak, mikor kicsit arrébb megláttam hogy a két szörnyennagy rémség is mindjárt kinyírja egymást.
- Hogy értetted azt hogy kopjak le?? Ez egy családi összejövetel!! - háborodott fel Karom.
- Igen, pontosan, és te nem vagy a család része!!! Szóval tűnj innen!!!! - ordította vissza, nem kis morgások közepette.
- Igen??? Csak azért mert én nem vettem el Aurórát, úgy mint te a Forrkatlan csajt???
- Nita a neve!!! És igen azért!!!!
- Nah jó, most lett elegem belőled!!!! - horkantott fel Karom és már majdnem egymásnak ugrottak, mikor közéjük álltam.
- Áááálllljjj!!!
- Te ne szólj közbe fruska!!! - kiáltott rám Tűzagyar, mire mindhátman megmerevedtünk. Lassan megfordultam és hatalmasra tágult szemmel, de annál kisebbre szűkült pupillával meredtem rá.
- Mit is mondtál?
Erre kezdte elhagyni bátorsága, de azért megismételte az egész mondatot.
- Jól hallottad Fruska, tűnj az útból, ez a férfiak dolga!
Erre egy akkora pofont kevertem le neki, hogy csak úgy csattant! Hirtelen mindenki elhallgatott és ránkmeredt.
- Auróra, te meg mit csinálsz?? - hortyant fel Nita és rögtön ott termett mellettünk.
- Én??? Ő kezdte!!!
- És??, lehetne annyi eszed, hogy ráhagyd!
- Hát milyennek nevelt téged anyád? - szitkozódott a család. Én könnyeimmel küszködve figyeltem, ahogy elmondanak mindennek, egyszerre szidnak engem, a barátaim, anyukám, és Hibbantot.
- Mi lett ebből a gyerekből, megrontotta a viking nemzet! - mondta az egyik felnőtt Viharszelő, mire kifakadt belőlem minden.
- HOGY MERÉSZELITEK!!!???? Hogy meritek ócsárolni Hibbant szigetét?? Vagy a barátaim??? Attól még, hogy máshol élünk, vagy hogy van egy barátunk, aki esetleg emberi, még mi is érző sárkánylelkek vagyunk!!! És ha most megbocsátotok, mi lelépünk. - mondtam, majd sarkon fordultam, de senki nem jött utánam, mire visszafordultam.
- Nem jöttök? - néztem barátaimra, akik valahogy nem akartak megindulni.
- Nah jól van, akkor maradjatok csak, de nekem elegem volt! - feleltem és elrepültem, olyan messzire, ahogy csak tudtam.
34 - Újra együtt a család
- De anya, hogy érted hogy nem mehetek haza, talán valami rosszat tettem? - nézett rám sírásra görbülő szájjal Villám. Már én is majdnem sírtam, nem tudtam, hogyan magyarázzam meg neki hogy az többé nem az otthona, de nem azért mert már nem szeretem.
- Dehogyis kicsikém! De már neked is van saját gazdád. Mostantól ő a családod.
- De anya!
- Nem, semmi de! Értsd meg így kell lennie! - feleltem könnyes szemekkel és ahogy álltam elkeseredett tekintetét, hirtelen elfordultam, hogy ne lássam azt az arcocskát. Miközben próbáltam visszafolytani könnyeimet, ő befúrta fejét a szárnyaim alá. Régen még teljes mivoltában befért alá, mostanra azonban csak a fejét tudta bedugni. Ránéztem ismét. És ezúttal nem egy törékeny bébisárkányt láttam. Hanem egy erős fiatalt. Annyit változott mióta kikelt a tojásból. A mérete, a szárnyai aránya, a hangja is mélyült, és már megvolt olyan erős mint én. Csak a tűz, ami a szemében égett, az nem szűnt meg lobogni.
- Oké... Megteszem ha akarod. Csak ne sírj anya! - felelte és nekemdörgölte a fejét. Elmsolyodtam és én is hozzányomtam arcához az orrom.
- Köszönöm.
Hajnalban, mikor végre hazaértem a "buliból", rögtön betántorogtam az ajtón, majd eldobtam magam az ágyon.
- Fúú, milyen nehéz ezzel az aranyozott izével a farkamon járni... - jegyeztem meg szinte hangtalanul, bár igazából annak semmi köze nem volt fáradtságom okozta nehézségeimhez, ami a járást illeti.
A ház hosszú idő óta először volt teljesen zajtalan. Hatalmas csönd és békesség honolt. Ami végül már kezdett idegesíteni is egy picit. De olyan fáradt voltam, hogy ezzel mit sem törődve el is szundítottam. Hamarosan a reggeli napfény simogatta meg az arcom, amire azonban rögtön felébredtem.
- Francba már, ki kapcsolta fel a Napot? - tettem mancsomat morogva az orromra, hogy valamiképp eltakarjam a szemem. Erre a távolban hangokat hallottam meg. Mintha egy Forrkatlan falka közeledett volna. Ijedten kaptam fel a fejem és kirontottam az ajtón. Meredten néztem a tenger felé, minden porcikámmal a halk hangra koncentrálva, ami olyan frekvenciájú, hogy a vikingek egyáltalán nem hallják. Közben Hektor haladt el mellettem és rámköszönt, de én szinte észre sem vettem. Szívem hevesen vert, majd egyetlen szó nélkül a hang irányába vetettem magam.
A hang azt mondta egyre csak:
- Siessünk!
Mire én is egyre jobban siettem. Tudtam már akkor, hogy mi is történik: a családom közeledett. Hogy minek azt nem tudom, csak azt, hogy örülök nekik! Már ami a többséget illeti... Mert ahogyan a legutóbb elváltunk Hullámmal... háát, nem tudom. Félek, mi lesz. És ahogy repültem, közben a tengert fürkészve, egyszercsak két alakot láttam meg magam előtt repülni.
- Mi a... Mégis hogyan? - kérdeztem magamtól, mikor felismertem a két éjfúriát. De hogyan jutottak ezek ki az istállóból? Nah, mindegy is, legalább sikerült nekik a szabad maradás. Odarepültem hát hozzájuk.
- Sziasztok!
- Szia, hát te meg? - köszöntek ők is.
- Gondoltam csatlakozok hozzátok. És ti? Mi jót csináltok?
- Kicsit levegőzünk! Nyújtóztatjuk a szárnyainkat. - felelte John boldogan.
- Azt látom! - feleltem halkan nevetve - Na de kezdjünk bele! Kapj el! - mondtam és megböktem orrommal az oldalát, majd nekiiramodtam. Sokáig kergetőztünk. A két éjfúria időnként belevetette magát a tengerbe is, aztán halakkal a szájukban tértek visza a felhők közé. Egyszer én is lebuktam, hogy megpróbáljam ezt a halszerző módszert, de kiderült amit én már sejtettem: a Világrémék nem tudnak úszni. Akkor még valahogy kiröppentem, de teljesen meg voltam ijedve mikor belémnyilalt az érzés hogy megfulladok. Szóval többet nem is próbáltam. Viszont szépen elterelődött a figyelmem. Legalábbis míg nagy morajlást nem hallottam meg. Aztán egy csomó másik sárkány üvöltését is. Odapillantottam, és egy sárkányhordával találtam szembe magam. Az én "kis" családom.
Anya és a tesóim: az 5 Forrkatlan a vízben bukdácsolva, aztán Felhő; az ő családja, tehát 2 Viharszelő, egy kis Cipzárhát és egy felnőtt Gronkel, valamint még egy Szörnyennagy Rémség is velük jött, akit azelőtt még sosem láttam, de mivel egészen a vízfelszínéhez közel repült, arra következtetek, hogy ő lehet egyik lánytesóm újdonsült férje.
- Ezek meg kik? - kérdezte John felém fordulva.
- A családom. És ahogy látom itt az egész Família. - nevettem, némi idegességgel a hangomban, amit talán észre is vettek, de nem néztem akkor már a szemükbe.
- A családod? - nézett rám meglepetten.
- Aham, engem is kiskoromban fogadtak be, mint téged. - feleltem neki. Ekkor láttak meg minket a kedves rokonok és felkiáltottak örömükben.
- Héj, szia Auróra, hahó, itt vagyunk!! Meglepetés!!! - ordították már messziről, majd odajöttek hozzánk.
- Szerbusztok! - köszöntek, bár szemük nem kicsit megakadt a mellettem lebegő két éjfúrián.
- Khüm, Sziasztok!! - köszöntem én is, egy kis torokköszörülés után, miszerint én vagyok a rokon, úgyhogy szerintem hozzám jöttek, nem az ismerőseimet bámulni, elég ízléstelen módon, ahogyan azt a társaság egyik hím tagja tette. Ezután végre engem is üdvözöltek, majd eltessékeltem őket az éjfúriáktól, mert úgy láttam addig jó, míg John nem veszi észre, hogy a Gronkel "stíröli a csaját", hogy így fejezzem ki magam. Elköszöntem hát tőlük, és elrepültünk az ellenkező irányba.
Nos... A család eléggé terebélyes módon jött el a téli napforduló alkalmából, ami gyakorlatilag a Snoggletog, csak mi sárkányok ezt máshogy ünnepeljük. Hatalmas családi összejövetellel és vacsorával! Bár nekem egyáltalán nem jutott eszembe, hogy talán idejönnek. Szóval fogalmam sem volt hová menjünk! A házamhoz nem vihettem őket, hisz
1 nem férnek be
2 nem vihetem őket be a faluba!! Az emberek meglátnák (vagy hallanák) őket, aztán bezárnák az istállóba, míg meg nem szelídülnek, azt pedig nem hagyhatom! Elég egy hátas a családba. Én már odaadtam sorsom egy vikingnek, és mostmár nem mehetek vissza a szabad sárkányok közé. De nem is teszem. Mert ez a sorsom. De az övék az hogy szabadon éljenek. + hogy folyton szemrehányják mostani életem ( -_- ). Szóval végül Hónaljnyalira vezényeltem a famíliát.
Ott aztán leszálltunk, és végre kellőképp üdvözöltük egymást. Mindenkit megöleltem, összepusziszkodtunk meg egyebek.
- Szia Auróra!! - jött oda egy halomban 3 Forrkatlan. Forrki, Tengerúszó, és Nita.
- Sziasztok!!
- Nagy öleléééés! - kiáltotta Tengerúszó, és nekemestek, majdnem összenyomtak. De ezúttal mégsem bántam. Aztán mikor elengedtek mindhárman egyszerre kezdték el lehadarni mi minden történt, míg nem láttuk egymást. Nita szárnyánál fogva magamellé húzta a Szörnyennagyot hogy bemutassa nekem.
- Au, bemutatom Tűzagyart a férjem! Tűzagyar, ő itt Auróra a húgom.
- Örülök, hogy megismerhettem a hölgyet. - mondta illedelmesen a srác, aztán felemelte a jobb lábam és mancsot csókolt, közben egy fura vigyort vágva, amitől önkéntelenül is elmosolyodtam, de inkább kínomban.
Ezután megpillantottam valakit. Akit mindenkinél régebben láttam. Egy világoszöld, fűzöld nőstény Forrkatlan volt az. Színe kissé megkopott, kifakult, pikkelyei kevésbé csillogtak a napfényben mint rég. Arca sűrűn barázdált, mintha ráncos lenne. Hasán pihenve, lábait felhúzva álldogált kicsit messzebb a többiektől. És engem nézett. Ahogy elmosolyodott arcán összefutottak a ráncok. Mégis olyan kedves jelenség volt. Ő az Anyám.
Lassan megindultam felé, félre sem nézve átmentem a többiek között. Mikor oda értem megálltam előtte. Egy szót sem szóltunk. Csak néztünk némán egymás szemébe. Éreztem hogy a könnyem kicsordul, és már láttam az ő szemében is csillogni a sós könnycseppet. Fejét lehajtotta, hogy megszaglásszon, hiszen annyival magasabb...
Remegve szagoltuk meg egymást, de aztán orra megállt a levegőben, és nem mozdult. Szemét lehunyta, halkan szuszogott. Ekkor odanyomtam az övéhez az én orrom. Egy hatalmas sóhaj tört fel belőle, majd magához ölelt és szárnyaival körülzárt. Senki nem szólt egy szót sem. Meghatottan néztek minket. Én pedig éreztem egy kis könnycseppet a hátamon, ahogy végiggördült édesanyám orcáján és rámhullt.
- Dehogyis kicsikém! De már neked is van saját gazdád. Mostantól ő a családod.
- De anya!
- Nem, semmi de! Értsd meg így kell lennie! - feleltem könnyes szemekkel és ahogy álltam elkeseredett tekintetét, hirtelen elfordultam, hogy ne lássam azt az arcocskát. Miközben próbáltam visszafolytani könnyeimet, ő befúrta fejét a szárnyaim alá. Régen még teljes mivoltában befért alá, mostanra azonban csak a fejét tudta bedugni. Ránéztem ismét. És ezúttal nem egy törékeny bébisárkányt láttam. Hanem egy erős fiatalt. Annyit változott mióta kikelt a tojásból. A mérete, a szárnyai aránya, a hangja is mélyült, és már megvolt olyan erős mint én. Csak a tűz, ami a szemében égett, az nem szűnt meg lobogni.
- Oké... Megteszem ha akarod. Csak ne sírj anya! - felelte és nekemdörgölte a fejét. Elmsolyodtam és én is hozzányomtam arcához az orrom.
- Köszönöm.
Hajnalban, mikor végre hazaértem a "buliból", rögtön betántorogtam az ajtón, majd eldobtam magam az ágyon.
- Fúú, milyen nehéz ezzel az aranyozott izével a farkamon járni... - jegyeztem meg szinte hangtalanul, bár igazából annak semmi köze nem volt fáradtságom okozta nehézségeimhez, ami a járást illeti.
A ház hosszú idő óta először volt teljesen zajtalan. Hatalmas csönd és békesség honolt. Ami végül már kezdett idegesíteni is egy picit. De olyan fáradt voltam, hogy ezzel mit sem törődve el is szundítottam. Hamarosan a reggeli napfény simogatta meg az arcom, amire azonban rögtön felébredtem.
- Francba már, ki kapcsolta fel a Napot? - tettem mancsomat morogva az orromra, hogy valamiképp eltakarjam a szemem. Erre a távolban hangokat hallottam meg. Mintha egy Forrkatlan falka közeledett volna. Ijedten kaptam fel a fejem és kirontottam az ajtón. Meredten néztem a tenger felé, minden porcikámmal a halk hangra koncentrálva, ami olyan frekvenciájú, hogy a vikingek egyáltalán nem hallják. Közben Hektor haladt el mellettem és rámköszönt, de én szinte észre sem vettem. Szívem hevesen vert, majd egyetlen szó nélkül a hang irányába vetettem magam.
A hang azt mondta egyre csak:
- Siessünk!
Mire én is egyre jobban siettem. Tudtam már akkor, hogy mi is történik: a családom közeledett. Hogy minek azt nem tudom, csak azt, hogy örülök nekik! Már ami a többséget illeti... Mert ahogyan a legutóbb elváltunk Hullámmal... háát, nem tudom. Félek, mi lesz. És ahogy repültem, közben a tengert fürkészve, egyszercsak két alakot láttam meg magam előtt repülni.
- Mi a... Mégis hogyan? - kérdeztem magamtól, mikor felismertem a két éjfúriát. De hogyan jutottak ezek ki az istállóból? Nah, mindegy is, legalább sikerült nekik a szabad maradás. Odarepültem hát hozzájuk.
- Sziasztok!
- Szia, hát te meg? - köszöntek ők is.
- Gondoltam csatlakozok hozzátok. És ti? Mi jót csináltok?
- Kicsit levegőzünk! Nyújtóztatjuk a szárnyainkat. - felelte John boldogan.
- Azt látom! - feleltem halkan nevetve - Na de kezdjünk bele! Kapj el! - mondtam és megböktem orrommal az oldalát, majd nekiiramodtam. Sokáig kergetőztünk. A két éjfúria időnként belevetette magát a tengerbe is, aztán halakkal a szájukban tértek visza a felhők közé. Egyszer én is lebuktam, hogy megpróbáljam ezt a halszerző módszert, de kiderült amit én már sejtettem: a Világrémék nem tudnak úszni. Akkor még valahogy kiröppentem, de teljesen meg voltam ijedve mikor belémnyilalt az érzés hogy megfulladok. Szóval többet nem is próbáltam. Viszont szépen elterelődött a figyelmem. Legalábbis míg nagy morajlást nem hallottam meg. Aztán egy csomó másik sárkány üvöltését is. Odapillantottam, és egy sárkányhordával találtam szembe magam. Az én "kis" családom.
Anya és a tesóim: az 5 Forrkatlan a vízben bukdácsolva, aztán Felhő; az ő családja, tehát 2 Viharszelő, egy kis Cipzárhát és egy felnőtt Gronkel, valamint még egy Szörnyennagy Rémség is velük jött, akit azelőtt még sosem láttam, de mivel egészen a vízfelszínéhez közel repült, arra következtetek, hogy ő lehet egyik lánytesóm újdonsült férje.
- Ezek meg kik? - kérdezte John felém fordulva.
- A családom. És ahogy látom itt az egész Família. - nevettem, némi idegességgel a hangomban, amit talán észre is vettek, de nem néztem akkor már a szemükbe.
- A családod? - nézett rám meglepetten.
- Aham, engem is kiskoromban fogadtak be, mint téged. - feleltem neki. Ekkor láttak meg minket a kedves rokonok és felkiáltottak örömükben.
- Héj, szia Auróra, hahó, itt vagyunk!! Meglepetés!!! - ordították már messziről, majd odajöttek hozzánk.
- Szerbusztok! - köszöntek, bár szemük nem kicsit megakadt a mellettem lebegő két éjfúrián.
- Khüm, Sziasztok!! - köszöntem én is, egy kis torokköszörülés után, miszerint én vagyok a rokon, úgyhogy szerintem hozzám jöttek, nem az ismerőseimet bámulni, elég ízléstelen módon, ahogyan azt a társaság egyik hím tagja tette. Ezután végre engem is üdvözöltek, majd eltessékeltem őket az éjfúriáktól, mert úgy láttam addig jó, míg John nem veszi észre, hogy a Gronkel "stíröli a csaját", hogy így fejezzem ki magam. Elköszöntem hát tőlük, és elrepültünk az ellenkező irányba.
...
Nos... A család eléggé terebélyes módon jött el a téli napforduló alkalmából, ami gyakorlatilag a Snoggletog, csak mi sárkányok ezt máshogy ünnepeljük. Hatalmas családi összejövetellel és vacsorával! Bár nekem egyáltalán nem jutott eszembe, hogy talán idejönnek. Szóval fogalmam sem volt hová menjünk! A házamhoz nem vihettem őket, hisz
1 nem férnek be
2 nem vihetem őket be a faluba!! Az emberek meglátnák (vagy hallanák) őket, aztán bezárnák az istállóba, míg meg nem szelídülnek, azt pedig nem hagyhatom! Elég egy hátas a családba. Én már odaadtam sorsom egy vikingnek, és mostmár nem mehetek vissza a szabad sárkányok közé. De nem is teszem. Mert ez a sorsom. De az övék az hogy szabadon éljenek. + hogy folyton szemrehányják mostani életem ( -_- ). Szóval végül Hónaljnyalira vezényeltem a famíliát.
Ott aztán leszálltunk, és végre kellőképp üdvözöltük egymást. Mindenkit megöleltem, összepusziszkodtunk meg egyebek.
- Szia Auróra!! - jött oda egy halomban 3 Forrkatlan. Forrki, Tengerúszó, és Nita.
- Sziasztok!!
- Nagy öleléééés! - kiáltotta Tengerúszó, és nekemestek, majdnem összenyomtak. De ezúttal mégsem bántam. Aztán mikor elengedtek mindhárman egyszerre kezdték el lehadarni mi minden történt, míg nem láttuk egymást. Nita szárnyánál fogva magamellé húzta a Szörnyennagyot hogy bemutassa nekem.
- Au, bemutatom Tűzagyart a férjem! Tűzagyar, ő itt Auróra a húgom.
- Örülök, hogy megismerhettem a hölgyet. - mondta illedelmesen a srác, aztán felemelte a jobb lábam és mancsot csókolt, közben egy fura vigyort vágva, amitől önkéntelenül is elmosolyodtam, de inkább kínomban.
Ezután megpillantottam valakit. Akit mindenkinél régebben láttam. Egy világoszöld, fűzöld nőstény Forrkatlan volt az. Színe kissé megkopott, kifakult, pikkelyei kevésbé csillogtak a napfényben mint rég. Arca sűrűn barázdált, mintha ráncos lenne. Hasán pihenve, lábait felhúzva álldogált kicsit messzebb a többiektől. És engem nézett. Ahogy elmosolyodott arcán összefutottak a ráncok. Mégis olyan kedves jelenség volt. Ő az Anyám.
Lassan megindultam felé, félre sem nézve átmentem a többiek között. Mikor oda értem megálltam előtte. Egy szót sem szóltunk. Csak néztünk némán egymás szemébe. Éreztem hogy a könnyem kicsordul, és már láttam az ő szemében is csillogni a sós könnycseppet. Fejét lehajtotta, hogy megszaglásszon, hiszen annyival magasabb...
Remegve szagoltuk meg egymást, de aztán orra megállt a levegőben, és nem mozdult. Szemét lehunyta, halkan szuszogott. Ekkor odanyomtam az övéhez az én orrom. Egy hatalmas sóhaj tört fel belőle, majd magához ölelt és szárnyaival körülzárt. Senki nem szólt egy szót sem. Meghatottan néztek minket. Én pedig éreztem egy kis könnycseppet a hátamon, ahogy végiggördült édesanyám orcáján és rámhullt.
2014. december 25., csütörtök
33 - Snoggletogi bulin történtek
Még várt ránk egy fergeteges buli a Nagyteremben! Mikor beértünk, rögtön Karom szaladt oda hozzánk, teljesen halálra váltan.
- Auóra, nem láttad Villámot?? Kergetőztünk és aztán már nem találtam és.... - kezdte, mire Villám ráugrott az orrára a hátamról.
- Meglepiii!!! - ordította közben, mire Karom egyszerre ijedt meg, és nyugodott le. (Az én kicsikém, mintha csak magamat látnám :') )
- Hát te itt vagy?? Jahj, úgy rámijesztettél! - ölelte szorosan magához.
- Dani gyere, ezt a sütit meg kell kóstolnod! - futott oda hozzánk egy számomra kissé idegen csaj és magával rántotta társaságunk emberi felét + a kis Villámot, aki követte őket. Mi is mentünk volna, de megfelelő alkalomnak láttam, hogy elmondjam Karomnak mi a terv a kis ölvésszel.
- Figyelj Karom, valamit elkell mondanom... - kezdtem, mire teljesen megijedt.
- Igen? - erőltetett rá magára valami mosolyfélét.
- A tanács kérte a döntést, és Dani már tudja is a megoldást.. szóval... Villámot oda kell adnunk valakinek.
- Mi?? - kerekedett el a szeme. - És mégis kinek?? A hentes fiának??? - nevetett ironikusan fel.
- Nyugi, jó kezekben lesz! - nyugtattam, de egyre idegesebben mozgatta a farkát.
- Igen, és én ezt honnan tudjam?? Nem adom akárki kezébe! - tört ki belőle, mire vagy nyugtatgatnom kellett volna, vagy rákiabálni, hogy ne legyen a plafonon, bízzon már bennünk... de nem tettem. Pont az ellenkezője történt. Halkan elmosolyodtam és úgy figyeltem.
- Aztán ki tudja ért-e majd az a sárkányokhoz! Meg őőő.... Mit nézel? - akadt meg aztán rajtam a tekintete.
- Olyan édesen aggódsz. Le sem tagadhatod mennyire szereted. - feleltem, még mindig fülig érő szájjal, mire egy kicsit talán megenyhült, és nagyot sóhajtott.
- Figyelj, nem lesz baj! Tudom, hogy nem lesz!, És most gyere, nézzünk rá a többiekre is. - mondtam és belékeroltam a szárnyammal majd magammal húztam a többiek felé.
- Halii!! - köszöntek ránk, mindükön fura sapkával. Fehér prémes, piros sapka, lelógó fehér bojttal. Heh, ki hallott ilyenről?
- Ezek honnan vannak? - érdeklődtünk Karommal.
- A gazdáink nyomták a fejünkbe, nekem nagyon tetszenek! - örvendezett Starfire.
- Nekem nem, mikor vehetem már le? - nézett rám unottan Csonti.
- Érezd már jól magad egy kicsit! Ez Snoggletog!! A szeretet ünnepe! - feleltem bárorítóképp, de csak azt értem el, hogy megvető pillantásokkal bámult rám.
- Jól van, én nem vitatkozom veled, de előre szólok, hogy.....! - kezdtem, de megálltam, látva Nyesi arckifejezését, ami hamarosan mindünknek szemetszúrt.
- Nehogy hátranézzetek. De egy éjfúria éppen most lépett be az ajtón. - motyogta alig hallhatón.
- Egy éjfúria, hol?? - csillant fel Star szeme és rögtön fürkészni kezdett, ezzel egyszer, s mindenkorra rombadöntötte Nyesi "nem nézünk oda és nem vesz minket észre" tervét. Ezekután már úgyis mindegy volt, szóval mind odapillantottunk. És valóban, egy éjfúria éppen akkor nézett be az ajtón!
- Auóra, nem láttad Villámot?? Kergetőztünk és aztán már nem találtam és.... - kezdte, mire Villám ráugrott az orrára a hátamról.
- Meglepiii!!! - ordította közben, mire Karom egyszerre ijedt meg, és nyugodott le. (Az én kicsikém, mintha csak magamat látnám :') )
- Hát te itt vagy?? Jahj, úgy rámijesztettél! - ölelte szorosan magához.
- Dani gyere, ezt a sütit meg kell kóstolnod! - futott oda hozzánk egy számomra kissé idegen csaj és magával rántotta társaságunk emberi felét + a kis Villámot, aki követte őket. Mi is mentünk volna, de megfelelő alkalomnak láttam, hogy elmondjam Karomnak mi a terv a kis ölvésszel.
- Figyelj Karom, valamit elkell mondanom... - kezdtem, mire teljesen megijedt.
- Igen? - erőltetett rá magára valami mosolyfélét.
- A tanács kérte a döntést, és Dani már tudja is a megoldást.. szóval... Villámot oda kell adnunk valakinek.
- Mi?? - kerekedett el a szeme. - És mégis kinek?? A hentes fiának??? - nevetett ironikusan fel.
- Nyugi, jó kezekben lesz! - nyugtattam, de egyre idegesebben mozgatta a farkát.
- Igen, és én ezt honnan tudjam?? Nem adom akárki kezébe! - tört ki belőle, mire vagy nyugtatgatnom kellett volna, vagy rákiabálni, hogy ne legyen a plafonon, bízzon már bennünk... de nem tettem. Pont az ellenkezője történt. Halkan elmosolyodtam és úgy figyeltem.
- Aztán ki tudja ért-e majd az a sárkányokhoz! Meg őőő.... Mit nézel? - akadt meg aztán rajtam a tekintete.
- Olyan édesen aggódsz. Le sem tagadhatod mennyire szereted. - feleltem, még mindig fülig érő szájjal, mire egy kicsit talán megenyhült, és nagyot sóhajtott.
- Figyelj, nem lesz baj! Tudom, hogy nem lesz!, És most gyere, nézzünk rá a többiekre is. - mondtam és belékeroltam a szárnyammal majd magammal húztam a többiek felé.
- Halii!! - köszöntek ránk, mindükön fura sapkával. Fehér prémes, piros sapka, lelógó fehér bojttal. Heh, ki hallott ilyenről?
- Ezek honnan vannak? - érdeklődtünk Karommal.
- A gazdáink nyomták a fejünkbe, nekem nagyon tetszenek! - örvendezett Starfire.
- Nekem nem, mikor vehetem már le? - nézett rám unottan Csonti.
- Érezd már jól magad egy kicsit! Ez Snoggletog!! A szeretet ünnepe! - feleltem bárorítóképp, de csak azt értem el, hogy megvető pillantásokkal bámult rám.
- Jól van, én nem vitatkozom veled, de előre szólok, hogy.....! - kezdtem, de megálltam, látva Nyesi arckifejezését, ami hamarosan mindünknek szemetszúrt.
- Nehogy hátranézzetek. De egy éjfúria éppen most lépett be az ajtón. - motyogta alig hallhatón.
- Egy éjfúria, hol?? - csillant fel Star szeme és rögtön fürkészni kezdett, ezzel egyszer, s mindenkorra rombadöntötte Nyesi "nem nézünk oda és nem vesz minket észre" tervét. Ezekután már úgyis mindegy volt, szóval mind odapillantottunk. És valóban, egy éjfúria éppen akkor nézett be az ajtón!
###
~Nyesi~
Hát ez nem lehet igaz! Azok után, hogy totál felidegesített, én meg hozzávágtam egy halat ennek a Tate nevezetű egyénnek még van képe bepofátlankodni a Snoggletogi ünnepre? Mi a franc??
- Héj, te, igen te ott! Szólnál annak a Fanyesőnek, hogy jöjjön ki egy percre? Köszönöm! - olvastam le a sárkány szájáról, majd a rettenetes rém, akit az előbb megállított, odajött hozzám.
- Heló, egy éjfúria vár odakint. Amúgy boldog Snoggletogot! - mondta nekem, mire mindenki kórusban kívánt neki viszont kellemes ünneplést. Én meg gyanakodva, lassan megindultam az ajtó felé. Mikor kiértem, nem láttam senkit. Komolyan kihívott aztán elment? Ha-ha, nagyon vicces. - Ezzel a gondolattal vissza is fordultam, de hirtelen visszakellet, hogy ugorjak, mert ott lógott fejjel lefelé az ajtófélfáról
- Szia. - köszönt, mire felsikítva hátraugrottam. Nevetve leszállt elém.
- Te meg mi a francot keresel itt?? - fakadt ki belőlem.
- Hoztam neked ajándékot! - felelte, mire felvontam nem létező szemöldököm. Erre elnevette magát, majd hozzámvágott egy halat.
- Mi a...??
- Mostmár kvittek vagyunk. - nézett rám elégedett vigyorral az arcán. Merész azt meg kell hagyni.
- És komolyan idejöttél, átlopózva a vikingeken, csak azért, hogy hozzámvágj egy halat? - néztem rá kérdőn, talán egy halvány mosollyal az arcomon.
- Nos, ha úgy nézzük igen.
- Miért, hogy lehet még nézni?
- Hogy ennyivel tartoztam magamnak. - nevette el magát, azzal az idegesítően jól csengő nevetéssel, majd szárnyrakapott és elreppent.
###
~Auróra~
Egyszercsak egy Rettenetes Rém jött oda hozzánk.
- Heló, egy éjfúria vár odakint. Amúgy boldog Snoggletogot! - mondta Nyesi felé fordulva.
- Öhm, neked is! - mondtuk aztán kórusban, majd Nyesi kisétált az ajtón.
- Vajon ki lehet az? Szerintetek ismerte?
- Nem, biztos egy ismeretlen hívta ki magához pont őt, akire amúgy már előre felfigyelt! - felelte Csonti, aztán inkább annyibanhagytam. Közben az emberek máris nagyon jól érezték maguk! Volt egy 5 tagú zenekar, akik szolgáltatták a zenét, közben a többi viking nevetgélt, táncolt, beszélgetett, sőt, sokan ekkor adták át az ajándékokat is.
Ahogy ott dudorásztam, Nyesi tért vissza.
- Nah?
- Mi az?
- Ki volt az? - kérdezte Szikra is.
- Áh, valami elmebteg. - vonta meg a vállát.
- Amúgy... nektek is mondták azt a dolgot a tegnapi gyűlésről? - kérdezte Karom, mire mind elhallgattak. Igen, ezekszerint hallottak róla, hogy a kis ölvészeinknek új otthon kell. Én tudtam hogy jó helyen lesznek. De ettől még minden porcikám ellenkezett ezzel. Merthát, vérszerinti család ide vagy oda... de mégiscsak szeretem. És erről most eszembejutottak a tesóim... *sóhaj* Szegény Hullám... :/
- Mindjárt éjfél! - kiáltott fel valaki, mire mindenki megismételte, így hangoztatva a többieknek, akik véletlen nem hallották volna. Ugyanis ekkora várjuk a bizonyos Snoggletogi csodát. A szeretet ünnepén. Ilyenkor mind átöleljük szeretteinket, és sok jót kívánunk nekik. Aztán átadjuk az ajándékaink. Mind felkaptuk a fejünk, majd áttörtettünk a tömegen, hogy megtaláljuk a gazdáink. Én könnyedén rá is leltem Danira, lábai mellett Villámmal. Engem kerestek.
- Jaj, Aurór, de jó hogy megvagy! - kiáltott fel és letérdelt mellém. Villám felpattant a hátamra. Közben magam mögül egy hangot hallottam meg.
- Elnézést hölgyem. - erre hátranéztem, és a többiek voltak azok, gazdáikkal maguk mellett. - Szabad még itt ez a hely? - mosolygott rám Szikra.
- Persze, gyertek csak. - mosolyogtunk vissza. És akkor éjfélt ütött az óra. Egyszerre megkezdődtek a jókívánságok és az ajándékozások.
- Ez a tied Au. - nyújtott oda nekem gazdám egy apró Skrill plüssöt, egy kulcstartón. Pont olyan színű volt mint Villám. Könnybelábadt szemekkel néztem gazdámra, aki elmosolyodott.
- Szívesen. .... Gyere keressük meg Annát. - mondta, mire elmosolyodtam.
- Mi az? - nézett rám kérdőn, mire megszólalt egy hang mögötte.
- Szia Dani. - hallatszott a lány hangja, mire ő lassan hátrafordult. Kissé meg volt szeppenve.
- Sz-szia...
- Miért kerestek?
- Hát... mert.. khüm. - köhintett egyet, majd komolyabbra vette a figurát. - Kisasszony, bemutatom önnek az új legjobb barátját! - mondta mosolyogva, és felvette kezébe a kis Villámot.
- Te jó ég, tényle?? - kerekedett el a lány szeme.
- Igen.. Boldog Snoggletogot! - felelte és átadta a kicsikét, mire az megnyalta az arcát.
- Jól kifognak jönni. - súgtam oda Karomnak, aki közben észrevétlenül (legalábbis azt hitte) odadugta mellém a fejét.
- Igen, látom... - felelte kissé megnyugodva.
- Köszönöm Dani. - mondta végül a lány meghatódva és letéve a kis ölvészbébit a földre, magához ölelte.
- Aww, de cukik. - mosolyogtam.
- Na nem, ezt nem! - csattant fel mögöttünk Csonti hangja, mire mind odafordultunk.
- De Csonti, ez egy fagyöngy! Tudod mi a teendő! - mondta neki Szikra, ugyanis Csonti éppen egy fagyöngy alatt álldogált, a többiek pedig azonnal kiszúrták, mikor egy mit sem sejtő fekete Szörnyennagy odaért mellé (pedig csak elsétálni akart melettünk), nos és hát csókot követeltek.
- De vele?? - mérte végig szemével a srácot. Mire az lesütötte a szemét. Kissé megsajnáltam.
- Csonti, ne csináld már, Snoggletog van! - kiáltottam oda neki.
- Jól van, akkor állj ide helyettem és csókold meg! - felelte.
- De nekem van barátom! - forgattam meg a szemem.
- Naaaa!! - kérleltük mind.
- Jóóó, oké... - felelte és lassan odahajolt... majd nyomott egy puszit a sárkány arcára. Ezzel mindenki el is nyugodott, a hím is, aki viszont szerintem örült volna ha kap egy igazán csóknak mondható valamit.
Közben megláttam hogy Nyesi kicsit arrébb leül. Odamentem ozzá, hogy megnézzem minden rendben-e vele.
- Héj, minden okés? - kérdeztem és mellé ültem.
- Igen. Csak... - hajtotta kissé le a fejét.
- Mi az? - néztem rá kérdőn, és kissé talán ijedten.
- Utálom ezt a sok nyomorékot. - Mutatott a táncikáló, és őrültködő Gronkel felé. Erre felnevettem.
- Valamilyen szinten meg is értem. - mondtam majd végignéztem rajt, ahogy ott gubbaszt.
- Héj...
- Mi az? - nézett rám.
- Boldog Snoggletogot! - mosolyogtam rá és átöleltem, mire fülembesúgta: - Neked is Au.
32 - Különös barátok
Ahogy ücsörögtünk (már második napja) és vártunk a Snoggletogi csodára, ami remélhetőleg elrepít minket a lehető legmesszebbre ettől a standtól... egyszercsak Csonti gazdája rohant oda hozzánk.
- Héj Dani gyere, ezt muszáj látnod!! - ordította és seszó-sebeszéd megfogta a fiút az ingénél fogva és magával rántotta. Én rögtön felpattantam és futottam utánuk. Közben elrohantunk Anna mellett is, aki éppen a szekercékről hallgatott egy kimerítő előadást a kovácstól. Nos a minket magával rángató lány ezzel nem törődött, őt is megragadta a karjánál fogva és húzta magunkkal.
- Mi a..? - ilyedt meg a lány, de mivel mi se tudtuk, senki se tudtam felhomályosítani. Ekkor meg még Villám is a hátamra reppent.
- Hát te? Azt hittem Karommal vagy!
- Igen, de elkeveredtem az emberek között. - sütötte le a szemét. Szóval immáron öten rohantunk látszólag a nagy semmibe. Mint később kiderült az istállóba. A lány odavezetett minket egy ketrechez, ahol elég sok ember ácsorgott. Utat törtünk hogy rálássunk a dologra, és akkor földbegyökereztek a lábaink! Két éjfúria volt ott! Egy átlagos méretű, fekete hím, és egy nála jóval nagyobb fehér (!) nőstény, akinek ráadásul a szeme kék volt, tehát még albínónak se volt mondható. Én őszíntén szólva még sose láttam éjfúriát, ezért volt letaglózó. Meg persze, hogy van még olyan szerencsétlenül járt sárkány a földön, akit csak úgy bezárnak az istállóba. Mellettem Anna kicsit behúzódott a mellette álló Dani mögé. Az egyik éjfúria csak ekkor fordította ránk, sárkányokra a szemét. Eléggé idegesnek látszott ahogy a lábaim közé bújt Villámot fürkészte, majd a szeme megakadt rajtam, és ekkor már konkrétan zaklatottnak nézett ki. A másik odafordult felé, majd hosszan nézték egymást, és úgy tűnt beszélgetnek, bár arról fogalmam sincs hogyan tehették volna, hisz szárnyuk se rebbent, farkuk se mozdult, semmi olyan jelzés, ami a sárkánybeszédhez hozzátartozna. Aztán a fehér rámnézett fürkészőn a szemembe. Majd a másikuk is és hosszan nézegettek. Végül megelégeltem, hogy mit néznek már ennyire 2 perce??
- Mi a, mit néztek engem ennyire? - kérdeztem hát. Egy ideig még mindig csak bámultak rám, aztán egymás felé fordulva elkezdtek beszélgetni.
- Honnan tudod, hogy tényleg ő az? - kérdezte a fehér a másiktól.
- Ugyanúgy néz ki és ahogy ránézek rögtön felismerem. Tudod milyen jó a memóriám. - felelte az. Erre a másik kicsit közelebb hajolt hozzá és suttogot neki valamit amit nem értettem. De egyre jobban kezdett érdekelni ez a beszélgetés. Úgyhogy kénytelen voltam félbeszakítani a susmorgást.
- Öhm.. hahó? Még is, hogy értetted azt, hogy Én vagyok az? És egyáltalán, ismerjük mi egymást? - kérdeztem hát rá.
- Nem. Nem ismerjük egymást. - felelte a nőstény.
- És én sem ismerlek, csak látásból, és látásból akármit, vagy akárkit felismerek. - mondta a másik is, ami kissé furcsa volt számomra. Hol láthatott engem egy éjfúria? A buliból? Neeeem, azon becukrozott állapotban végigrohantam párszázszor, nem volt köztük.
- Ezt nem értem. Én még sosem láttalak. - néztem rá kérdőn.
- Lehet, hogy nem ő az. - nézet újra a másik éjfúriára a nagyobbikuk. Egy ideig megint csak hangtalanul nézték egymást, majd ismét felém fordultak.
- Lehet, hogy te nem láttál engem, de én láttalak. Emlékszel, ARRA a viharra? - tette aztán fel a kérdést a fekete, mire teljesen elhűltem. Rögtön tudtam mire gondol, mert amióta csak megtörtént velem, ha azt a szót mondja valaki: vihar, rögtön az ugrik be. Az, ami Hibbantra sodort. És most tudtam hogy nem csak én gondolok erre, ő is arra értette. Közben Anna nagyban kérlelte a többieket, hogy menjenek már el onnan, mikor gazdám egyszercsak felém fordult.
- Auróra, mi a baj? - kérdezte aggódva, de én nem válaszoltam, csak bámultam tovább ezt a különös éjfúra párost, akiket sehogysem tudtam hová tenni. Egyszercsak a fekete odafordult Villámhoz és jól szemügyre vette. Közben mereven követtem figyelemmel mit kíván tenni.
- Mi a neved? - kérdezte kedvesen a kis Ölvésztől kissé remegő hangon. Villám rámpillantott várva mit reagálok, tehát szabad-e, és jó ötletnek tartom-e hogy kapcsolatba lépjen vele. Nos hogy jó ötletnek tartottam-e, azt nem tudom, mindenesetre rábólintottam, mire köelebb ment a rácshoz. Erre a fehér éjfúria morogni kezdett, mire az izmaim megfeszültek. Készenálltam széttépni a nálam vagy 10-szer nagyobb sárkányt, ha az neki mer támadni Villámnak. De mindezt úgy, hogy kívülről nem is látszott rajtam. A másik éjfúria dühösen hátrafordult társához, mire az ijedten hátrébblépett és elhallgatott. Aztán újra Villám felé fordult.
- A nevem Villám. - felelte aztán a kis ölvész kissé félénken, mire a másik sárkány megszaglászta. Mindannyian csendesen figyeltük az eseményeket, mind kicsit feszengve. Aztán az éjfúria megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Nem érzem rajta a szagát. Nem az Ő utódja. - mondta a másiknak.
- Ennek örülök. Akkor lehet, hogy nincs mitől félnünk. - felelte az, és kissé nyugodtabbá vált a légkör. Ekkor azonban kifakadtam, mert ez már túl érthetetlen volt számomra, és idegesített, hogy nem tudom miről van szó.
- Nah jó, most komolyan. Kik vagytok? És kinek nem érzed rajta a szagát? - kérdeztem mérgesen és közben kissé morogtam is. A mellettem álldogáló vikingek nem kicsiny ijedelmére, miszerint én nem ilyen szoktam lenni, mi üthetett belém?
- Az én nevem John. Ő itt a párom: Jázmin - mosolyogtak össze.
- Mit akartok? Ti is Villámszárny barátai vagytok? - kérdeztem még mindig vicsorogva, mert már a név említésére is dühbe jöttem. A legutóbbi találkozásunkkor megfogadtam valamit. Megfogadtam magamnak, hogy egyszer mindenért megfizet az az ölvész! Mert háború indult, akkor, azzal a csatával. Ez a háború pedig élet-halál harc. Itt csak két út van: túlélsz vagy meghalsz. És egyértelmű volt, hogy a barátait, akik mellette állnak automatikusan kiutáljam a világból.
- Ki az a Villámszárny? - kérdezte enyhén félredöntött fejjel, mire egy picit megnyugodtam.
- Ő is egy öl....... - kezdtem, de hirtelen pupillája összeszűkült, idegesen felugrott és ordítani kezdett.
- Szóval Ő az az ölvész?! - ordított fel, mire kicsit megugrottunk, a kis Villám pedig beugrott a lábaim közé. Anna megragadta egyik kezével Dani karját, másikkal az én szárnyam, úgy kapaszkodott belénk, közben folyamaosan a távozást kérlelve. Közben Jázmin magához húzta és szárnyával betakarta Johnt.
- Mi a baj? - kérdeztem tőlük, mire John odabólintott Jázminnak, aki végül felhomályosított.
- Tudod, John akkor látott téged, mikor az anyánkkal repültek. Te nekik háttal repültél, amikor rád támadt Villámszárny. És miután rád támadt, anyámat is meglőtte. Súlyos sebet kapott, és pár hónap múlva pedig belehalt. Az én tojásomat halála előtt rakta le. - felelte, mire elkerekedett a szemem.
- Várjunk. Ti testvérek vagytok? De akkor miért...? - rökönyödtem meg. Ez olyan Hullámosnak hatott nekem!
- Nekem csak a nevelő anyám volt. Nem vagyunk vér szerinti testvérek. Ahogy mi, sárkányok mondanánk, fióka koromban vett a szárnyai alá, és nevelt fel. Sok mindent megtanított nekem. - mondta John, majd egy furcsa érzés tört rám és.. hallottam a gondolatait!! : *Köztük volt az is, hogy megtanultam gondolatban beszélni másokkal.* Nah ettől rámjött a frász és megborzongtam.
- Okés értem. De ezt légyszíves ne csináld többször. - feleltem.
- Oké. - felelte nevetve és ránkmosolygott.
- Úgy látom összebarátkoztak. - szólalt meg Dani, közben nyugtatóan ránézve a mellette álló lányra, akibe fogalmam sincs mi üthetett. Én még vikinget így félni éjfúriától nem láttam.
- Aha. - felelte röviden, oda sem pillantva a lány. Folyamatosan Johnt figyelte. Mire amaz rámosolygott, erre elkapta a tekintetét. Nah ezt se igen értettem, hogy mi lehetett, de rájukhagytam. Ez a John, meg ez a Jázmin nagyon titokzatos személyiség volt, úgy éreztem. Valamiféle titok lappangott körülöttük, ami megfejtésre várt. Imádom a rejtélyeket! Szóval azt hiszem fogok még velük találkozni. De akkor már ideje volt, hogy elinduljunk. Hogy miért, mikor még le sem ment a nap? Hát mert Snoggletog van!! Ezt pedig Hibbanton nem máshogy ünneplik, mint egy közösen, ünnepléssel eltöltött estével a Nagyteremben! Mi pedig késésben voltunk a partyról. A tömeg ami fogadott minket, mikor megérkeztünk már rég ott lehetett, ideje volt tehát megindulni.
- Nah, menjünk Au. Késő van. Ideje hazamenni. - vakargatta meg gazdám a nyakam, mire egyetértőn bólintottam.
- Jó éjt! - köszöntünk el egymástól és otthagytuk az éjfúria párost, hadd pihenjék ki maguk.
- Héj Dani gyere, ezt muszáj látnod!! - ordította és seszó-sebeszéd megfogta a fiút az ingénél fogva és magával rántotta. Én rögtön felpattantam és futottam utánuk. Közben elrohantunk Anna mellett is, aki éppen a szekercékről hallgatott egy kimerítő előadást a kovácstól. Nos a minket magával rángató lány ezzel nem törődött, őt is megragadta a karjánál fogva és húzta magunkkal.
- Mi a..? - ilyedt meg a lány, de mivel mi se tudtuk, senki se tudtam felhomályosítani. Ekkor meg még Villám is a hátamra reppent.
- Hát te? Azt hittem Karommal vagy!
- Igen, de elkeveredtem az emberek között. - sütötte le a szemét. Szóval immáron öten rohantunk látszólag a nagy semmibe. Mint később kiderült az istállóba. A lány odavezetett minket egy ketrechez, ahol elég sok ember ácsorgott. Utat törtünk hogy rálássunk a dologra, és akkor földbegyökereztek a lábaink! Két éjfúria volt ott! Egy átlagos méretű, fekete hím, és egy nála jóval nagyobb fehér (!) nőstény, akinek ráadásul a szeme kék volt, tehát még albínónak se volt mondható. Én őszíntén szólva még sose láttam éjfúriát, ezért volt letaglózó. Meg persze, hogy van még olyan szerencsétlenül járt sárkány a földön, akit csak úgy bezárnak az istállóba. Mellettem Anna kicsit behúzódott a mellette álló Dani mögé. Az egyik éjfúria csak ekkor fordította ránk, sárkányokra a szemét. Eléggé idegesnek látszott ahogy a lábaim közé bújt Villámot fürkészte, majd a szeme megakadt rajtam, és ekkor már konkrétan zaklatottnak nézett ki. A másik odafordult felé, majd hosszan nézték egymást, és úgy tűnt beszélgetnek, bár arról fogalmam sincs hogyan tehették volna, hisz szárnyuk se rebbent, farkuk se mozdult, semmi olyan jelzés, ami a sárkánybeszédhez hozzátartozna. Aztán a fehér rámnézett fürkészőn a szemembe. Majd a másikuk is és hosszan nézegettek. Végül megelégeltem, hogy mit néznek már ennyire 2 perce??
- Mi a, mit néztek engem ennyire? - kérdeztem hát. Egy ideig még mindig csak bámultak rám, aztán egymás felé fordulva elkezdtek beszélgetni.
- Honnan tudod, hogy tényleg ő az? - kérdezte a fehér a másiktól.
- Ugyanúgy néz ki és ahogy ránézek rögtön felismerem. Tudod milyen jó a memóriám. - felelte az. Erre a másik kicsit közelebb hajolt hozzá és suttogot neki valamit amit nem értettem. De egyre jobban kezdett érdekelni ez a beszélgetés. Úgyhogy kénytelen voltam félbeszakítani a susmorgást.
- Öhm.. hahó? Még is, hogy értetted azt, hogy Én vagyok az? És egyáltalán, ismerjük mi egymást? - kérdeztem hát rá.
- Nem. Nem ismerjük egymást. - felelte a nőstény.
- És én sem ismerlek, csak látásból, és látásból akármit, vagy akárkit felismerek. - mondta a másik is, ami kissé furcsa volt számomra. Hol láthatott engem egy éjfúria? A buliból? Neeeem, azon becukrozott állapotban végigrohantam párszázszor, nem volt köztük.
- Ezt nem értem. Én még sosem láttalak. - néztem rá kérdőn.
- Lehet, hogy nem ő az. - nézet újra a másik éjfúriára a nagyobbikuk. Egy ideig megint csak hangtalanul nézték egymást, majd ismét felém fordultak.
- Lehet, hogy te nem láttál engem, de én láttalak. Emlékszel, ARRA a viharra? - tette aztán fel a kérdést a fekete, mire teljesen elhűltem. Rögtön tudtam mire gondol, mert amióta csak megtörtént velem, ha azt a szót mondja valaki: vihar, rögtön az ugrik be. Az, ami Hibbantra sodort. És most tudtam hogy nem csak én gondolok erre, ő is arra értette. Közben Anna nagyban kérlelte a többieket, hogy menjenek már el onnan, mikor gazdám egyszercsak felém fordult.
- Auróra, mi a baj? - kérdezte aggódva, de én nem válaszoltam, csak bámultam tovább ezt a különös éjfúra párost, akiket sehogysem tudtam hová tenni. Egyszercsak a fekete odafordult Villámhoz és jól szemügyre vette. Közben mereven követtem figyelemmel mit kíván tenni.
- Mi a neved? - kérdezte kedvesen a kis Ölvésztől kissé remegő hangon. Villám rámpillantott várva mit reagálok, tehát szabad-e, és jó ötletnek tartom-e hogy kapcsolatba lépjen vele. Nos hogy jó ötletnek tartottam-e, azt nem tudom, mindenesetre rábólintottam, mire köelebb ment a rácshoz. Erre a fehér éjfúria morogni kezdett, mire az izmaim megfeszültek. Készenálltam széttépni a nálam vagy 10-szer nagyobb sárkányt, ha az neki mer támadni Villámnak. De mindezt úgy, hogy kívülről nem is látszott rajtam. A másik éjfúria dühösen hátrafordult társához, mire az ijedten hátrébblépett és elhallgatott. Aztán újra Villám felé fordult.
- A nevem Villám. - felelte aztán a kis ölvész kissé félénken, mire a másik sárkány megszaglászta. Mindannyian csendesen figyeltük az eseményeket, mind kicsit feszengve. Aztán az éjfúria megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Nem érzem rajta a szagát. Nem az Ő utódja. - mondta a másiknak.
- Ennek örülök. Akkor lehet, hogy nincs mitől félnünk. - felelte az, és kissé nyugodtabbá vált a légkör. Ekkor azonban kifakadtam, mert ez már túl érthetetlen volt számomra, és idegesített, hogy nem tudom miről van szó.
- Nah jó, most komolyan. Kik vagytok? És kinek nem érzed rajta a szagát? - kérdeztem mérgesen és közben kissé morogtam is. A mellettem álldogáló vikingek nem kicsiny ijedelmére, miszerint én nem ilyen szoktam lenni, mi üthetett belém?
- Az én nevem John. Ő itt a párom: Jázmin - mosolyogtak össze.
- Mit akartok? Ti is Villámszárny barátai vagytok? - kérdeztem még mindig vicsorogva, mert már a név említésére is dühbe jöttem. A legutóbbi találkozásunkkor megfogadtam valamit. Megfogadtam magamnak, hogy egyszer mindenért megfizet az az ölvész! Mert háború indult, akkor, azzal a csatával. Ez a háború pedig élet-halál harc. Itt csak két út van: túlélsz vagy meghalsz. És egyértelmű volt, hogy a barátait, akik mellette állnak automatikusan kiutáljam a világból.
- Ki az a Villámszárny? - kérdezte enyhén félredöntött fejjel, mire egy picit megnyugodtam.
- Ő is egy öl....... - kezdtem, de hirtelen pupillája összeszűkült, idegesen felugrott és ordítani kezdett.
- Szóval Ő az az ölvész?! - ordított fel, mire kicsit megugrottunk, a kis Villám pedig beugrott a lábaim közé. Anna megragadta egyik kezével Dani karját, másikkal az én szárnyam, úgy kapaszkodott belénk, közben folyamaosan a távozást kérlelve. Közben Jázmin magához húzta és szárnyával betakarta Johnt.
- Mi a baj? - kérdeztem tőlük, mire John odabólintott Jázminnak, aki végül felhomályosított.
- Tudod, John akkor látott téged, mikor az anyánkkal repültek. Te nekik háttal repültél, amikor rád támadt Villámszárny. És miután rád támadt, anyámat is meglőtte. Súlyos sebet kapott, és pár hónap múlva pedig belehalt. Az én tojásomat halála előtt rakta le. - felelte, mire elkerekedett a szemem.
- Várjunk. Ti testvérek vagytok? De akkor miért...? - rökönyödtem meg. Ez olyan Hullámosnak hatott nekem!
- Nekem csak a nevelő anyám volt. Nem vagyunk vér szerinti testvérek. Ahogy mi, sárkányok mondanánk, fióka koromban vett a szárnyai alá, és nevelt fel. Sok mindent megtanított nekem. - mondta John, majd egy furcsa érzés tört rám és.. hallottam a gondolatait!! : *Köztük volt az is, hogy megtanultam gondolatban beszélni másokkal.* Nah ettől rámjött a frász és megborzongtam.
- Okés értem. De ezt légyszíves ne csináld többször. - feleltem.
- Oké. - felelte nevetve és ránkmosolygott.
- Úgy látom összebarátkoztak. - szólalt meg Dani, közben nyugtatóan ránézve a mellette álló lányra, akibe fogalmam sincs mi üthetett. Én még vikinget így félni éjfúriától nem láttam.
- Aha. - felelte röviden, oda sem pillantva a lány. Folyamatosan Johnt figyelte. Mire amaz rámosolygott, erre elkapta a tekintetét. Nah ezt se igen értettem, hogy mi lehetett, de rájukhagytam. Ez a John, meg ez a Jázmin nagyon titokzatos személyiség volt, úgy éreztem. Valamiféle titok lappangott körülöttük, ami megfejtésre várt. Imádom a rejtélyeket! Szóval azt hiszem fogok még velük találkozni. De akkor már ideje volt, hogy elinduljunk. Hogy miért, mikor még le sem ment a nap? Hát mert Snoggletog van!! Ezt pedig Hibbanton nem máshogy ünneplik, mint egy közösen, ünnepléssel eltöltött estével a Nagyteremben! Mi pedig késésben voltunk a partyról. A tömeg ami fogadott minket, mikor megérkeztünk már rég ott lehetett, ideje volt tehát megindulni.
- Nah, menjünk Au. Késő van. Ideje hazamenni. - vakargatta meg gazdám a nyakam, mire egyetértőn bólintottam.
- Jó éjt! - köszöntünk el egymástól és otthagytuk az éjfúria párost, hadd pihenjék ki maguk.
2014. december 24., szerda
31 - Snoggletog előtt
Nah, mi a fárasztóbb egy bébisárkánynál? 3 bébisárkány! Méghozzá a javából! Nem félreértendő, imádjuk őket mind! De a hosszas anyáskodás/apáskodás rekordidő alatt küldött mindünket padlóra.
A kicsik nagyon, de nagyon gyorsan nőnek! Már tisztán beszélnek sárkányul, és tökéletesen járnak. Repülni még persze nem tudnak, de ha ilyen iramban nőnek, úgy érzem hamarosan arra is sor fog kerülni. Nagyon mozgékonyak és imádnak játszani, ezért folyton le kell őket valamivel foglalni. Viszont ami engem legbensőbbig meghatott... a kicsike úgy hív hogy anya.....
- Anya, játszunk!! Légysziiii! - bámult bele hatalmas bociszemeivel az én szemeimbe.
- Oké, mit játszunk? - mosolyogtam vissza rá és leültem elé.
- Bújócskát!!
- Nem-nem, te abban verhetetlen vagy, múltkor is úgy megijedtem, hogy nem vagy meg. - feleltem, mert ez volt az az egy játék, amit megesküdtem, hogy többé nem akarok játszani egy nálam ennyivel kisebb sárkánnyal.
- Akkor játszunk kint a hóban? - csillant fel a szeme és ismét könyörgőn nézett szememközé. Egyszerűen nem tudtam neki ellenállni...
- No jól van, gyere! - mondtam hát mire boldogan ugrálni kezdett, végül pedig felpattant a nyakamba és hozzámbújt.
Kimentünk a ház elé, ahol rögtön leugrott a hátamról, aztán belevetette magát egy hókupacba, majd szanaszétfröcskölve azt, kiugrott belőle, hogy megijesszen. Igazából már jól tudtam mire készül, de hirtelen úgy tettem mintha halálra ijesztett volna, és kidőltem a hóban. Nevetésben tört ki. (Mondtam már mennyire aranyos?? Meglehetne zabálni... Pedig Ölvész.) Én közben továbbra is feküdtem a hátamra dőlve, kidugot nyelvvel. Aztán abbahagyta az örvendezét és közelebbjött megnézni, nem lehet-e hogy valóban halálra rémített?
- Anyu? - nézett rám (valószínűleg) félredöntött fejjel, ahogy azt a sárkányok általában szokták, és körbeszaglászott. Aztán mikor böködni kezdte az orrom, hirtelen felpattantam, mire elkezdett szaladni előlem, mert jól tudta akkor már, hogy ez kiváló invitálás egy kis fagyos-fogócskára a hóban. Utánaszaladtam, és számbafogva a kis (már nem is annyira kicsi!!) gyermeksárkányt a marjánál fogva, felkaptam a földről, majd végre megálltam vele.
- Naaa, eressz el! - kérlelt, mire én vágtam egy amolyan "Háhá, nah most figyelj!" mosolyt és feldobtam a levegőbe. Egyszer megpördült a levegőben, majd visszaesett én pedig 2 lábon állva nyúltam érte hogy elkapjam, majd újra fogaim közt tartottam a kis Villámot. Így hívtuk a legtöbbször, Karom tiszteletére, aki azért szerintem nem bánta. Jah és ha már róla beszélünk, ő sem maradt ám ki a havas szórakozásból, neeem, nem-nem! Míg mi játszottunk, ő sunyi módon odalopózott mögém, és rámvetette magát, amitől előrebuktam, ő belémgabalyodott (bár szerintem ez volt a szándéka), és mivel pont egy lejtő tetején álltunk, elkezdtünk lefelé gurulni, a hó meg ránktapadt és végül egy hatalmas hógolyóként értünk földet az alján. Hamarosan mindketten sikeresen kidugtuk a fejünk a hóból, mire mindketten kaptunk egy-egy ágat a szánkba a többiektől "orr" gyanánt.
- Nézzenek oda! Milyen dagadt egy hócipzárhát! - nevetett Csonti, mibe mind becsatlakoztak. A 3 kis ölvész is, és végül mi is.
- Ha-ha, nagyon vicces! - ironizáltam, bár valóban nevettem - Nah, szedjetek ki légyszi!
- Mi a varázsszó? - kérdezte Starfire, még mindig vihogva.
- Füstöltlazac? - nézett rá Karom, mire Starfire elhűlt.
- Szikra, komolyan elmondtad neki??
- Jahj srácok! - nevettem fel úgy a jeleneten, és nem bírtam abbahagyni.
Aztán végre kiszedtek minket, mire azonnali megtorlásba kezdtem.
- Te mókamester te, nah kapsz te még tőlem, gyere csak ide! - indultam meg Karom felé, felsőtestem leeresztve, fenekemet a magasban tartva, ezzel játékos birkózásra invitálva őt.
- Na nee, komolyan? - kérette magát mosolyogva, de addigra már körülöttünk mindenki elkezdte kántálni hogy "Bu-nyót, bu-nyót!". Harcipózt felvéve megálltam előtte, mire megforgatta szemeit, és felkelt, hogy megtudjunk indulni egymás körül körözve, ahogyan az a sárkányok könyvében meg vagyon írva.
- Nah jó, rajta! - kiáltotta el magát, mire egy pillanatra mindketten lelapultunk a földre, izmaink megfeszültek, majd valamiféle harcikiáltást imitálva egyszerre ugrottunk a másiknak. Mielőtt emberi gondolkodással fohászkodni kezdenétek az istenekhez, hogy "Csak ne öljék meg egymást!", leszögezem, hogy ez nem igazi verekedés. Csupán egy baráti bunyó, ami még belefér így sárkányokközt. Kicsit meggyúrtuk egymást, aztán persze lenyomott a hátamra a földre, mivelhogy akárhogy is nézzük, ő a nagyobb és az erősebb is.
- Nos? Ennyi? - mosolygott rám úgy hogy az orrunk majdnem összeért.
- Nem, még nem. - feleltem elmosolyodva és egy hirtelen mozdulattal farkammal kihúztam alóla a lábát, mire elcsúszott és én kerekedhettem felül.
- Nah, most van vége! - feleltem diadalittasan, mire először csak meglepett szemekkel nézett rám, majd felnevetett.
- Nah jól van, ezúttal győztél. - felelte, mire felkeltem róla és sikeresen felállt. - De legközelebb én győzök!
- Ááá, csak szeretnéd! - feleltem és egy puszit nyomtam az orrára, mire Starfire felháborodva felszólalt.
- Nah, ez meg mi volt?? - nézett ránk értetlenül, mi meg mindannyian kérdőn vissza rá. Aztán végül Nyesi beavadta a titokba.
- Jaaaaa.... Nekem miért nem szólt senki, hogy járnak? - nevetett fel végül, mire eszembejutott, hogy végül neki valóban nem szólt senki. Hoppá...
- Nos, ennek fejében, követelek én is magamnak egy fordulót Autól! - jelentette ki, és minden előzmény nélkül nekemugrott, és játszani kezdtünk. Hamarosan mindenki mindenki ellen fogócska+birkózó játék alakult ki, amit végül az szakított félbe, hogy gazdám is megjelent Csonti lovasának, és a vöröshajú lány kíséretében.
- Itt meg mi folyik? - néztek körül, mire kellőképp felmérték a helyzetet.
- Na neeeem!! - szólalt meg Csonti gazdája csípőre tett kézzel - Nem játszhattok nélkülünk!! - jelentette ki, és az volt az első tette, ennek korrigálására, hogy felkapott egy kis havat a földről, meggyúrta, majd hozzávágta Danihoz.
- Héééj! - kiáltotta el magát és ő is megajándékozta egy hólabdával. Ezzel kitört a hógolyó+sárkány csata, melynek értelmében sűrű hózápor lepte el a környéket és természetesen minket is.
Addig játszadoztunk, míg mindenki ki nem dőlt, a szó szoros értelmében. Mind hátravetettülk magunk a hóban és hóangyalt/hósárkányt csináltunk hátunk nyomán. Az embereink is legalább olyan jól érezték maguk mint mi. Csonti gazdája a hóban fetrengő Csontinak dőlve ült és egy óriási szendvicset majszolgatott, amit természetesen sárkányával is megosztott. Hogy honnan van nála mindig szendvics, már ősidők óta nem értjük, és próbálunk rájönni. Mert hátha egy szendvicsteleport van a zsebében, most tényleg! Milyen buli lenne már!
Persze a kaja szaga már messziről illatozik, úgyhogy mindenki odasereglett és hatalmas szemekkel, sűrűn pislogtak kérlelőképp.
- Jahj Srácok, milyen éhenkórászok vagytok már! - nevettem, mivel én épp az előtt kaptam kaját az én gazdámtól, és jelenleg totál elégedett voltam mindennel. Ők viszont mérgesen pillantottak vissza rám.
- Mi nem kaptunk kaját a gazdánktól. - felelték kissé megvetően.
- Jól van, tessék: - forgattam meg a szemem és felöklendeztem nekik pár halat, amit szépen elosztottak. (Magyarul ölre mentek érte, míg mi a kis ölvészekkel nevetve figyeltük a jelenetet. Közben a másik két fiatal az oldalamnak dőlve pihengetett és beszélgetett.
- Olyan furcsát álmodtam... - kezdte a vöröshajú lány, akit úgy tudom Annának hívnak a vikingek.
- Mit? - érdeklődött lovasom kedvesen.
- Hát... hogy egy idegen fiú leselkedet a faluban a Nagyteremnél. És olyan valóságos volt... - tűnődött el - De mindegy, ez csak álom.
- Jah.
- Amúgy ti nem jöttök a vásárra a főutcára?
- Mikor lesz?
- Ha jól tudom már lassan vége is lesz. - nevetett. - én most indulok mindjárt.
- Oké, megyünk Aurórával. - felelte, mire a kis Villám kiugrott a mancsaim közül és letelepedett az ölében. A lány hosszasan nézte, ahogy gazdám lassan simogatja, ő pedig dorombol.
- Megsimogathatom? - kérdezte félénken.
- Persze. De csak óvatosan, engem is nehezen kedvelt meg, szóval szerintem csak lassan..... - itt megállt, mert a lány odadugta a kezét a kicsihez, mire ő rögtön belefúrta az orrát és szinte kérte a simogatást. Gazdámnak (és picit nekem is) elakadt a lélegzete is. - ...Közelíts...... - fejezte be végül az elkezdett mondatot.
- Azt hiszem kedvel.. - mosolygott a lány, mire Villám átpofátlankodott az ő ölébe is.
- Villááám... viselkedj. - szóltam rá nyújtott hangon, oda sem pillantva.
- Nyugi Au. - simogatta meg az oldalam kedvesen egy kéz.
- Te hallod, a tanács tegnap titeket is behívott az ülésre? - jött aztán egy kiáltás a többi sárkány felől. Csonti gazdája volt az.
- Engem igen. - felelte gazdám, de mi csak bámultunk rájuk.
- Nekem fogalmam sincs a dologról, miről volt szó? - érdeklődött a lány, megfogalmazva az én kérdésem. Azért ha valakit behívnak egy ülésre az nagy szó!
- Bocsi, de a lelkünkre kötötték, hogy nem mondhatjuk el senkinek. - felelték kicsit lebiggyeztett szájjal.
- Hát oké.... - felelte a lány és felkelt.
- Akkor jöttök a vásárra?
- Aham, nah gyere Au. - felelte gazdám és mindünket felkeltett.
- Addig van kedved enni valami fincsit Villám? - mosolygott rá Karom az ölvészre, mire örömmel odafutott hozzá, és felugrott a hátára.
- Nah Sziasztok! Vigyázzatok magatokra! - Köszöntünk mind el egymástól és szétszéledtünk, ki amerre dolga volt, mi például hárman a főtérre.
Hosszan sétálgattunk a felállított kis "kunyhók" között, amik szétszedhetőek voltak természetesen és persze fából. Ezek szolgáltak arra hogy akik jól értenek a hímzéshez, bőr-díszműhöz, fémesmunkához, vagy a sütisütéshez, vagy tulajdonképpen az égvilágon bármihez, annak végtermékét fel tudja kínálni eladásra. Nekem két dolog tetszett meg nagyon: 1 azok a kis plüssárkányok, 2 a füstölt hal. A Vikingek azonban válogatósabbak. Főleg a nőstények. Azok mindent összevásárolnának egyesek, ha tudnának, de csak ami nekik eléggé közel áll a stílusukhoz. Ami meghatározó. Van aki a szekercéket kedveli, van aki a dárdákat, de a legelterjedtebb újonnan a buzogány. De Anna... ő valahogy más volt. Jobban örült az apróbb kis karkötőknek, vagy például, ha meglátott egy aranyos kutyát az egyik ház ajtajában. Ezáltal egyszerre volt ártatlan, védtelen és eszméletlen szimpi nekem. És úgy láttam a gazdámnak is. És megvallom őszíntén, én egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy szimpibb is neki, mint kéne.
A lány épp egy pultnál ácsorgott és nézegetett valami karkötőt, miközben mi éppen a mézeket néztük. Vagyis ezzel a címszóval álltunk oda a kunyhócskához. De igazából senki se nézte a mézet. Én gazdámat bámultam. Ő meg a lányt. Végül úgy éreztem hogy elég volt, átkell térnünk a gyakorlati megvalósításra és bebújta gazdám háta mögé, majd fejemmel erőteljesen meglöktem Anna felé.
- Mi van Au? - nézett rám kérdőn. Nem esett le neki, de mindegy. Hangjára a lány felfigyelt és odafordult hozzánk, majd minket meglátva elmosolyodott, aztán odajött hozzánk.
- Nah találtatok mézet a családnak? - kérdezte kedvesen.
- Hát igen, de szerintem anya ezt nem szereti annyira, Au ne lökdöss már! - förmedt végül rám, mert úgy meglöktem, hogy majdnam elesett.
- Mi van vele? - kérdezte ő is, és a szemek rám szegeződtek.
- Te jó ég.... - tettem mancsom az orromra. Csak kerítőnek ne kelljen mennem, könyörgöm! Nem rám kéne figyelni, hahó!!! Nah mindegy, erről ennyit. Már úgyis mindegy, ismerős tűnik ki a tömegből. Mi, ki az ott? Na neeeeeeee..! - futott át az agyamon, ugyanis a tömegből Rubin lépett oda hozzánk, hátán gazdám bátyjával.
- Csak ne ide jöjjön, csak ne ide jöjjön... - hallottam valami egészen halk suttogást gazdám felől, de sajnos odajöttek hozzánk. Francba...
- Hé nyomi. - szólított meg, mire mind felnéztünk rá. Közben én is köszöntöttem illően Rubint.
- Nah, megjött a sátán... - morogtam oda neki.
- Mintha te jobb lennél. - jegyezte meg, de szerencsére mi ezzel be is fejeztük a beszélgetést. Azt hiszem rossz napja lehetett.
- Mi az Gergő? - nézett fel rá unottan gazdám.
- Vigyáznál a standomra ott a szőrmék mellett, amíg elmegyünk repülni a haverokkal?
- Ő, hát én...! - kezdett bele a magyarázásba miért nem teheti, de ezt a srác figyelembe se vette. Szerintem tulajdonképpen a kérdést is csak formaságból tette fel.
- Jó, köszi. - felelte és megsarkantyúzva sárkányát el is repült.
- Ajj, nem igaz már!! - tört ki gazdámból egyszercsak.
- Mindig rámhárít mindent, közbe meg engem csesz le hogy nyomi vagyok!! - mérgelődött ökölbe szorított kézzel.
- Héj, nyugi Dani! Segítsek?
- Nem köszi, ez amúgyis családi pult... - sóhajtott egy nagyot, majd kelletlen ugyan de szétváltunk és mi helyetfoglaltunk a családi stand mögött. Gazdám csak simán levágódott a székbe, én meg lefeküdtem mellé, úgy vártuk hogy történjen valami.
- Ahjj, hogy mindig a legrosszabbkor jön ez a Gergő... - dünnyögte kezét karba téve.
- Te nem akartál közeledni a csaj felé. - duzzogtam halkan.
- Neked meg mi bajod? Nyugodj már le. - vetette oda nekem, mire csak morogva összehúztam magam.
Miközben a tömeg majd megölt minket, hogy vehessenek gazdám anyjának hímzéséből (ez szarkazmus akart lenni), addig mi ráérősen figyeltük ahogy a főtéren felhúzzák a Snoggletog fát. Egészen sokan díszítették, kicsik is, nagyok is, és egészen gyorsan haladtak.
- Héj, ti nem jöttök, nagyon jó móka ám! - jött oda egyszercsak hozzánk Starfire, hátán gazdájával, akinek a keze televolt pajzsokkal, és ráaggatott égőkkel, amelynek végét Star tartotta a szájában, hogy ne érjen le és gabalyodjanak bele, vagy lépjen rá az egyik járókelő. Egészen érdekes látványt nyújtottak, persze nem rosszindulatúan mondom. Legalább mindketten kicsit felvidultunk tőlük.
- Dani, ti nem jöttök? - kérdezte a lány is.
- Nem bocsi, vigyáznunk kell a standra. - felelte lemondón.
- Ó, az kár... Akkor majd talán legközelebb. - húzta el a száját a lány, majd kedvesen intett nekünk és visszaballagtak.
- Az... - sóhajtottunk mi is egyetértőn. Rövid csönd következett. Legalábbis kettőnket értve, hiszen közben az emberek beszélgettek, csizmák csattogtak, kerekek zötyögtek az úton. A siklótüskék pedig sajátos reccsenéssel fúródtak a Snoggletogi fára szánt pajzsokba. A vikingtömeg az utcákon tolongott, mindenki készült az ünnepre, vagy azzal hogy díszített, vagy hogy ajándékot vásárolt a szeretteknek, vagy csupán azzal, hogy rohant haza megfőzni az esti halászlét. Bizony nyakunkon a Snoggletog!
- Figyelj Auróra... Valamiről beszélnünk kéne... - kezdte egyszercsak gazdám a távolba meredve, mire felkaptam a fejem, és ránéztem.
- A tanács gyűléséről lenne szó... - folytatta, én pedig kezdtem izgulni, hogy miről lehet szó. Csak nem mégis száműzni akarnak???
- A kis ölvészről van szó. - Nem, ez mégrosszabb! Az ütő is megállt bennem.
- Gazdát kell nekik találnunk mostmár. Túl nagyok, nem fértek el normálisan, ezt te is jól tudod. - nézett szemembe. Teljesen megvoltam ijedve! Mégis ki fogadna be egy Skrillt? Nem adhatjuk akárkinek! Szerintem ezzel a többiek is egyetértenének.
- Nyugi, én már tudom is kinek fogjuk adni. Jó kezekben lesz, meglásd! - kacsintott rám mosolyogva. Én pedig megértettem kire is gondolt, és visszadoromboltam neki, majd odabújtam hozzá.
A kicsik nagyon, de nagyon gyorsan nőnek! Már tisztán beszélnek sárkányul, és tökéletesen járnak. Repülni még persze nem tudnak, de ha ilyen iramban nőnek, úgy érzem hamarosan arra is sor fog kerülni. Nagyon mozgékonyak és imádnak játszani, ezért folyton le kell őket valamivel foglalni. Viszont ami engem legbensőbbig meghatott... a kicsike úgy hív hogy anya.....
- Anya, játszunk!! Légysziiii! - bámult bele hatalmas bociszemeivel az én szemeimbe.
- Oké, mit játszunk? - mosolyogtam vissza rá és leültem elé.
- Bújócskát!!
- Nem-nem, te abban verhetetlen vagy, múltkor is úgy megijedtem, hogy nem vagy meg. - feleltem, mert ez volt az az egy játék, amit megesküdtem, hogy többé nem akarok játszani egy nálam ennyivel kisebb sárkánnyal.
- Akkor játszunk kint a hóban? - csillant fel a szeme és ismét könyörgőn nézett szememközé. Egyszerűen nem tudtam neki ellenállni...
- No jól van, gyere! - mondtam hát mire boldogan ugrálni kezdett, végül pedig felpattant a nyakamba és hozzámbújt.
Kimentünk a ház elé, ahol rögtön leugrott a hátamról, aztán belevetette magát egy hókupacba, majd szanaszétfröcskölve azt, kiugrott belőle, hogy megijesszen. Igazából már jól tudtam mire készül, de hirtelen úgy tettem mintha halálra ijesztett volna, és kidőltem a hóban. Nevetésben tört ki. (Mondtam már mennyire aranyos?? Meglehetne zabálni... Pedig Ölvész.) Én közben továbbra is feküdtem a hátamra dőlve, kidugot nyelvvel. Aztán abbahagyta az örvendezét és közelebbjött megnézni, nem lehet-e hogy valóban halálra rémített?
- Anyu? - nézett rám (valószínűleg) félredöntött fejjel, ahogy azt a sárkányok általában szokták, és körbeszaglászott. Aztán mikor böködni kezdte az orrom, hirtelen felpattantam, mire elkezdett szaladni előlem, mert jól tudta akkor már, hogy ez kiváló invitálás egy kis fagyos-fogócskára a hóban. Utánaszaladtam, és számbafogva a kis (már nem is annyira kicsi!!) gyermeksárkányt a marjánál fogva, felkaptam a földről, majd végre megálltam vele.
- Naaa, eressz el! - kérlelt, mire én vágtam egy amolyan "Háhá, nah most figyelj!" mosolyt és feldobtam a levegőbe. Egyszer megpördült a levegőben, majd visszaesett én pedig 2 lábon állva nyúltam érte hogy elkapjam, majd újra fogaim közt tartottam a kis Villámot. Így hívtuk a legtöbbször, Karom tiszteletére, aki azért szerintem nem bánta. Jah és ha már róla beszélünk, ő sem maradt ám ki a havas szórakozásból, neeem, nem-nem! Míg mi játszottunk, ő sunyi módon odalopózott mögém, és rámvetette magát, amitől előrebuktam, ő belémgabalyodott (bár szerintem ez volt a szándéka), és mivel pont egy lejtő tetején álltunk, elkezdtünk lefelé gurulni, a hó meg ránktapadt és végül egy hatalmas hógolyóként értünk földet az alján. Hamarosan mindketten sikeresen kidugtuk a fejünk a hóból, mire mindketten kaptunk egy-egy ágat a szánkba a többiektől "orr" gyanánt.
- Nézzenek oda! Milyen dagadt egy hócipzárhát! - nevetett Csonti, mibe mind becsatlakoztak. A 3 kis ölvész is, és végül mi is.
- Ha-ha, nagyon vicces! - ironizáltam, bár valóban nevettem - Nah, szedjetek ki légyszi!
- Mi a varázsszó? - kérdezte Starfire, még mindig vihogva.
- Füstöltlazac? - nézett rá Karom, mire Starfire elhűlt.
- Szikra, komolyan elmondtad neki??
- Jahj srácok! - nevettem fel úgy a jeleneten, és nem bírtam abbahagyni.
Aztán végre kiszedtek minket, mire azonnali megtorlásba kezdtem.
- Te mókamester te, nah kapsz te még tőlem, gyere csak ide! - indultam meg Karom felé, felsőtestem leeresztve, fenekemet a magasban tartva, ezzel játékos birkózásra invitálva őt.
- Na nee, komolyan? - kérette magát mosolyogva, de addigra már körülöttünk mindenki elkezdte kántálni hogy "Bu-nyót, bu-nyót!". Harcipózt felvéve megálltam előtte, mire megforgatta szemeit, és felkelt, hogy megtudjunk indulni egymás körül körözve, ahogyan az a sárkányok könyvében meg vagyon írva.
- Nah jó, rajta! - kiáltotta el magát, mire egy pillanatra mindketten lelapultunk a földre, izmaink megfeszültek, majd valamiféle harcikiáltást imitálva egyszerre ugrottunk a másiknak. Mielőtt emberi gondolkodással fohászkodni kezdenétek az istenekhez, hogy "Csak ne öljék meg egymást!", leszögezem, hogy ez nem igazi verekedés. Csupán egy baráti bunyó, ami még belefér így sárkányokközt. Kicsit meggyúrtuk egymást, aztán persze lenyomott a hátamra a földre, mivelhogy akárhogy is nézzük, ő a nagyobb és az erősebb is.
- Nos? Ennyi? - mosolygott rám úgy hogy az orrunk majdnem összeért.
- Nem, még nem. - feleltem elmosolyodva és egy hirtelen mozdulattal farkammal kihúztam alóla a lábát, mire elcsúszott és én kerekedhettem felül.
- Nah, most van vége! - feleltem diadalittasan, mire először csak meglepett szemekkel nézett rám, majd felnevetett.
- Nah jól van, ezúttal győztél. - felelte, mire felkeltem róla és sikeresen felállt. - De legközelebb én győzök!
- Ááá, csak szeretnéd! - feleltem és egy puszit nyomtam az orrára, mire Starfire felháborodva felszólalt.
- Nah, ez meg mi volt?? - nézett ránk értetlenül, mi meg mindannyian kérdőn vissza rá. Aztán végül Nyesi beavadta a titokba.
- Jaaaaa.... Nekem miért nem szólt senki, hogy járnak? - nevetett fel végül, mire eszembejutott, hogy végül neki valóban nem szólt senki. Hoppá...
- Nos, ennek fejében, követelek én is magamnak egy fordulót Autól! - jelentette ki, és minden előzmény nélkül nekemugrott, és játszani kezdtünk. Hamarosan mindenki mindenki ellen fogócska+birkózó játék alakult ki, amit végül az szakított félbe, hogy gazdám is megjelent Csonti lovasának, és a vöröshajú lány kíséretében.
- Itt meg mi folyik? - néztek körül, mire kellőképp felmérték a helyzetet.
- Na neeeem!! - szólalt meg Csonti gazdája csípőre tett kézzel - Nem játszhattok nélkülünk!! - jelentette ki, és az volt az első tette, ennek korrigálására, hogy felkapott egy kis havat a földről, meggyúrta, majd hozzávágta Danihoz.
- Héééj! - kiáltotta el magát és ő is megajándékozta egy hólabdával. Ezzel kitört a hógolyó+sárkány csata, melynek értelmében sűrű hózápor lepte el a környéket és természetesen minket is.
...
Persze a kaja szaga már messziről illatozik, úgyhogy mindenki odasereglett és hatalmas szemekkel, sűrűn pislogtak kérlelőképp.
- Jahj Srácok, milyen éhenkórászok vagytok már! - nevettem, mivel én épp az előtt kaptam kaját az én gazdámtól, és jelenleg totál elégedett voltam mindennel. Ők viszont mérgesen pillantottak vissza rám.
- Mi nem kaptunk kaját a gazdánktól. - felelték kissé megvetően.
- Jól van, tessék: - forgattam meg a szemem és felöklendeztem nekik pár halat, amit szépen elosztottak. (Magyarul ölre mentek érte, míg mi a kis ölvészekkel nevetve figyeltük a jelenetet. Közben a másik két fiatal az oldalamnak dőlve pihengetett és beszélgetett.
- Olyan furcsát álmodtam... - kezdte a vöröshajú lány, akit úgy tudom Annának hívnak a vikingek.
- Mit? - érdeklődött lovasom kedvesen.
- Hát... hogy egy idegen fiú leselkedet a faluban a Nagyteremnél. És olyan valóságos volt... - tűnődött el - De mindegy, ez csak álom.
- Jah.
- Amúgy ti nem jöttök a vásárra a főutcára?
- Mikor lesz?
- Ha jól tudom már lassan vége is lesz. - nevetett. - én most indulok mindjárt.
- Oké, megyünk Aurórával. - felelte, mire a kis Villám kiugrott a mancsaim közül és letelepedett az ölében. A lány hosszasan nézte, ahogy gazdám lassan simogatja, ő pedig dorombol.
- Megsimogathatom? - kérdezte félénken.
- Persze. De csak óvatosan, engem is nehezen kedvelt meg, szóval szerintem csak lassan..... - itt megállt, mert a lány odadugta a kezét a kicsihez, mire ő rögtön belefúrta az orrát és szinte kérte a simogatást. Gazdámnak (és picit nekem is) elakadt a lélegzete is. - ...Közelíts...... - fejezte be végül az elkezdett mondatot.
- Azt hiszem kedvel.. - mosolygott a lány, mire Villám átpofátlankodott az ő ölébe is.
- Villááám... viselkedj. - szóltam rá nyújtott hangon, oda sem pillantva.
- Nyugi Au. - simogatta meg az oldalam kedvesen egy kéz.
- Te hallod, a tanács tegnap titeket is behívott az ülésre? - jött aztán egy kiáltás a többi sárkány felől. Csonti gazdája volt az.
- Engem igen. - felelte gazdám, de mi csak bámultunk rájuk.
- Nekem fogalmam sincs a dologról, miről volt szó? - érdeklődött a lány, megfogalmazva az én kérdésem. Azért ha valakit behívnak egy ülésre az nagy szó!
- Bocsi, de a lelkünkre kötötték, hogy nem mondhatjuk el senkinek. - felelték kicsit lebiggyeztett szájjal.
- Hát oké.... - felelte a lány és felkelt.
- Akkor jöttök a vásárra?
- Aham, nah gyere Au. - felelte gazdám és mindünket felkeltett.
- Addig van kedved enni valami fincsit Villám? - mosolygott rá Karom az ölvészre, mire örömmel odafutott hozzá, és felugrott a hátára.
- Nah Sziasztok! Vigyázzatok magatokra! - Köszöntünk mind el egymástól és szétszéledtünk, ki amerre dolga volt, mi például hárman a főtérre.
...
A lány épp egy pultnál ácsorgott és nézegetett valami karkötőt, miközben mi éppen a mézeket néztük. Vagyis ezzel a címszóval álltunk oda a kunyhócskához. De igazából senki se nézte a mézet. Én gazdámat bámultam. Ő meg a lányt. Végül úgy éreztem hogy elég volt, átkell térnünk a gyakorlati megvalósításra és bebújta gazdám háta mögé, majd fejemmel erőteljesen meglöktem Anna felé.
- Mi van Au? - nézett rám kérdőn. Nem esett le neki, de mindegy. Hangjára a lány felfigyelt és odafordult hozzánk, majd minket meglátva elmosolyodott, aztán odajött hozzánk.
- Nah találtatok mézet a családnak? - kérdezte kedvesen.
- Hát igen, de szerintem anya ezt nem szereti annyira, Au ne lökdöss már! - förmedt végül rám, mert úgy meglöktem, hogy majdnam elesett.
- Mi van vele? - kérdezte ő is, és a szemek rám szegeződtek.
- Te jó ég.... - tettem mancsom az orromra. Csak kerítőnek ne kelljen mennem, könyörgöm! Nem rám kéne figyelni, hahó!!! Nah mindegy, erről ennyit. Már úgyis mindegy, ismerős tűnik ki a tömegből. Mi, ki az ott? Na neeeeeeee..! - futott át az agyamon, ugyanis a tömegből Rubin lépett oda hozzánk, hátán gazdám bátyjával.
- Csak ne ide jöjjön, csak ne ide jöjjön... - hallottam valami egészen halk suttogást gazdám felől, de sajnos odajöttek hozzánk. Francba...
- Hé nyomi. - szólított meg, mire mind felnéztünk rá. Közben én is köszöntöttem illően Rubint.
- Nah, megjött a sátán... - morogtam oda neki.
- Mintha te jobb lennél. - jegyezte meg, de szerencsére mi ezzel be is fejeztük a beszélgetést. Azt hiszem rossz napja lehetett.
- Mi az Gergő? - nézett fel rá unottan gazdám.
- Vigyáznál a standomra ott a szőrmék mellett, amíg elmegyünk repülni a haverokkal?
- Ő, hát én...! - kezdett bele a magyarázásba miért nem teheti, de ezt a srác figyelembe se vette. Szerintem tulajdonképpen a kérdést is csak formaságból tette fel.
- Jó, köszi. - felelte és megsarkantyúzva sárkányát el is repült.
- Ajj, nem igaz már!! - tört ki gazdámból egyszercsak.
- Mindig rámhárít mindent, közbe meg engem csesz le hogy nyomi vagyok!! - mérgelődött ökölbe szorított kézzel.
- Héj, nyugi Dani! Segítsek?
- Nem köszi, ez amúgyis családi pult... - sóhajtott egy nagyot, majd kelletlen ugyan de szétváltunk és mi helyetfoglaltunk a családi stand mögött. Gazdám csak simán levágódott a székbe, én meg lefeküdtem mellé, úgy vártuk hogy történjen valami.
- Ahjj, hogy mindig a legrosszabbkor jön ez a Gergő... - dünnyögte kezét karba téve.
- Te nem akartál közeledni a csaj felé. - duzzogtam halkan.
- Neked meg mi bajod? Nyugodj már le. - vetette oda nekem, mire csak morogva összehúztam magam.
Miközben a tömeg majd megölt minket, hogy vehessenek gazdám anyjának hímzéséből (ez szarkazmus akart lenni), addig mi ráérősen figyeltük ahogy a főtéren felhúzzák a Snoggletog fát. Egészen sokan díszítették, kicsik is, nagyok is, és egészen gyorsan haladtak.
- Héj, ti nem jöttök, nagyon jó móka ám! - jött oda egyszercsak hozzánk Starfire, hátán gazdájával, akinek a keze televolt pajzsokkal, és ráaggatott égőkkel, amelynek végét Star tartotta a szájában, hogy ne érjen le és gabalyodjanak bele, vagy lépjen rá az egyik járókelő. Egészen érdekes látványt nyújtottak, persze nem rosszindulatúan mondom. Legalább mindketten kicsit felvidultunk tőlük.
- Dani, ti nem jöttök? - kérdezte a lány is.
- Nem bocsi, vigyáznunk kell a standra. - felelte lemondón.
- Ó, az kár... Akkor majd talán legközelebb. - húzta el a száját a lány, majd kedvesen intett nekünk és visszaballagtak.
- Az... - sóhajtottunk mi is egyetértőn. Rövid csönd következett. Legalábbis kettőnket értve, hiszen közben az emberek beszélgettek, csizmák csattogtak, kerekek zötyögtek az úton. A siklótüskék pedig sajátos reccsenéssel fúródtak a Snoggletogi fára szánt pajzsokba. A vikingtömeg az utcákon tolongott, mindenki készült az ünnepre, vagy azzal hogy díszített, vagy hogy ajándékot vásárolt a szeretteknek, vagy csupán azzal, hogy rohant haza megfőzni az esti halászlét. Bizony nyakunkon a Snoggletog!
- Figyelj Auróra... Valamiről beszélnünk kéne... - kezdte egyszercsak gazdám a távolba meredve, mire felkaptam a fejem, és ránéztem.
- A tanács gyűléséről lenne szó... - folytatta, én pedig kezdtem izgulni, hogy miről lehet szó. Csak nem mégis száműzni akarnak???
- A kis ölvészről van szó. - Nem, ez mégrosszabb! Az ütő is megállt bennem.
- Gazdát kell nekik találnunk mostmár. Túl nagyok, nem fértek el normálisan, ezt te is jól tudod. - nézett szemembe. Teljesen megvoltam ijedve! Mégis ki fogadna be egy Skrillt? Nem adhatjuk akárkinek! Szerintem ezzel a többiek is egyetértenének.
- Nyugi, én már tudom is kinek fogjuk adni. Jó kezekben lesz, meglásd! - kacsintott rám mosolyogva. Én pedig megértettem kire is gondolt, és visszadoromboltam neki, majd odabújtam hozzá.
2014. december 21., vasárnap
30 - Bébik körében
Újabb eseménytelen napok... Újabb koplalással töltött órák... Mintha cementel tapasztottak volna az ágyra, a tojás mellé, úgy feküdtem ott napokon, éjszakákon keresztül. Még gazdám sem tudott megmozdítani. És senki fiát nem engedtem be a házba. Csak Karmot mikor egyszer-egyszer meglátogatott, hisz ketten kaptuk a tojást. És azt hiszem ő sem mondott még róla le teljesen. De mivel közeleg Snogletog, és az ő gazdája már jóval idősebb, így sokszor kellett készülődésben résztvennie, és keveset láttam. A többieket ugye egy időre kizártam... Szóval egyre jobban kezdtem magambaroskadni az egyedülléttől, és súlyos skizofréniára utaló tüneteket mutattam.
- Szóval így végződött életem első Sárkányversenye... A rózsaszín gronkel azóta is pikkel rám. De semmi gond, mert a cipzárhát meg Tikkel! - nevettem halkan. - Nah kíváncsi vagy még valamire? Mesélek még ha gondolod. - s belekezdtem egy újabb történetbe. És ezt én így levágtam minden nap a kis tojásnak. Túl beszédes vagyok, ehhez a sok egyedülléthez. De ha valaki ott volt, akkor az meg rögtön elkezdett hüledezni, hogy én azóta is csak itt ülök?? Aztán felakarnak kelteni, és kivinni a "jó levegőre", de nekem elég jó az én levegőm is köszönöm.
- Auróra! - szólt rám egyszer idegesen gazdám - Most tetszik vagy sem, de felfogsz kelni, és repülni megyünk!! - mondta és ezzel felpattant a hátamra, majd sarkát az oldalamnak nyomta. Valami belül azt súgta, hogy muszáj mennem, mert kötelesség. De ez a biznyos "Anyai ösztön", ami fellángolt bennem a napokban, ez nem engedte. Lassan megbillentettem magam, hogy puhán lecsusszanjon a hátamról. Sikeresen landolt is a padlón. Az addigra már ismét tiszta volt, mert a gazdám segített mindent összepakolni, összeragasztani, helyére tenni. És az a vöröses hajú lány is segédkezett, aki úgy láttam most jóban van a lovasommal. Ami nagyon jó jel! Végre van egy barátja, akivel mindent csinálhat. Mert feltűnt hogy eléggé magányos időnként... De akkor legalább efelől megnyugodhatok.
- Auróra!! - pattant fel azonnal. - Ha nem jössz ki most azonnal, elkobzom tőled azt a tojást!
Ezt kár volt mondania! Én abban a pillanatban átváltottam védekező üzemmódba és felpattantam, de csak olyan sután felemelkedve, ugrásra készen, és vadul morogtam felé. Remélve hogy ez elrettenti és nem kényszerít harapásra, mert azt nem tudnám megtenni. De ezt ő is jól tudta, és látszólag cseppet sem félt tőlem.
- Na? Gyere, tépj szét!! Légy fenevad, hiszen annak születtél!!! - kiáltott rám mérgesen, amivel sikerült úgy feltüzelnie, hogy nekiugrottam, és leterítettem a földre. Elterült, én pedig rajta feküdtem, és lenyomtam a földre, miközben összenyalogattam az arcát.
- Ugye nem hitted, hogy tényleg bántanálak? - kérdeztem közben tőle, egy kevéske farkcsóválás-féleség mellett. Ő felnevetett, és kezével próbálta védeni az arcát érdes nyelvem érintésétől, és a nyáltól.
- Ahjj, te fenevad te! Te bestia, a légynek sem ártanál igaz-e Auróra? - felelte nevetve, és megvakargatta az állam alatti területet, amitől akaratlanul is szinte elaléltam a gyönyörűségtől, és a hátamra gördülve értem földet mellette. Közben egy dorombolásféle hangot hallattam és eltöltötte szívemet a színtiszta boldogság érzése.
Aznap este, mikor visszajöttem a házba a kint elvégzett dolgomból, rögtön feltűnt valami. A tojás sokkal nagyobb lett! Egy tojás tud nőni?? Gyorsan körülszaglásztam a tojást, aztán egyszercsak egy reccsenés, és egy apró repedés nyílik a falán!
- Te jó ég! Karoom!!!! - s ordítva kirohantam a házból.
Elrohantam Karomért, és visszaráncigáltam magamhoz. Bár kissé nehezen sikerült, mert úgy lefogytam, hogy még ő is megijedt tőlem. Meg a lábaim folyton összegabalyodtak a siettségben. De aztán csak lehadartam neki az egészet.
- Biztos hogy jól láttad?
- Igen, de te is nézd meg, gyere!!
- Oké, oké, ennél gyorsabban nem megy. - mondta (gondolom már őt is fáraszthattam kissé...). Már ott álltunk a ház előtt, de nem értünk még be, amikor egyszercsak valami süvítő hangot hallottunk.
- Feküdj! - kiáltotta el magát a Szörnyennagy rémség, és szárnyával lenyomta az én fejem is. Ebben a pillanatban hallatszott fel a házból egy hatalmas robbanás, ami kivitt egy darabot a ház falából, és kissé lángba is borította a tetőt. Gyorsan berohantunk, és a tojásnak már csak szanaszétrepült törmelékeit találtuk. Aztán egyszercsak egy halk nyöszörgés hallatszott az ágy alól. Lassan bekukkantottunk és.. ott volt! Egy teljesen egészséges kis Ölvészbébi! Méghozzá zöld, és narancssárga színekben pompázó pikkelyekkel. És kicsit nagyobb is volt, mint a többiek mikor kikeltek. Viszont úgy nézett ki pont akkora, mint ebben a korban kéne lennie. Akkor hát tényleg minden rendben volt vele! Csak szeretett bent lenni :))
- Gyere kicsim! Gyere csak, semmi baj. - hívogattuk, mire úgy nézem megismerte a hangunk és már minden feszengés nélkül előjött. Ott mászkált körülöttünk és összeszaglásztuk egymást így hárman. Közben a faluból többen is jöttek, és eloltották a még mindig égő tetőt.
- Minden rendben?? - rontott be Starfire, és a többiek is benéztek az ablakon.
- Persze, nézzétek csak ki kelt ki éppen az előbb! - mosolyogtam a kicsire.
- Hát mégiscsak kikelt? - örültek meg ők is a pindurinak.
- Jaja! - emeltem fel fejem büszkén a magasba, de rögtön vissza is ejtettem, mert olyan hangosan kordult fel a gyomrom, hogy a kis ölvész megijedt és bebújt Karom szárnya mögé.
- Te meg mit műveltél magaddal?? - hüledezett rajtam mindenki, mert ekkor végül észrevették hogy totál lesoványodtam. Bár igazából nekem is csak ekkor tűnt fel igazán...
- Nah, ennyi! Nincs apelláta, enned kell! - szólaltak meg és mindannyian orromelé toltak néhány felöklendezett halat. Aztán mohón enni kezdtünk a kis ölvésszel együtt. Közben gazdám is odarohant hozzánk, hogy megszemlélje minden rendben van-e, majd mikor megnyugodott hogylétem felől átölelte a nyakam.
- Roarr!! - hallatszott a többiek felől, és a másik 2 bébi is odarohant hozzánk, és üdvözölték új kistestvérük.
- Örömteli pillanat nem igaz? - mosolygott a kis vöröshajú teremtés.
- Az ám.
- Nah és? Mi lesz a neve? - kérdezte tőlünk Szikra.
- Gömb-Villám-McQeen! - nevetett fel Karom.
- Hmm, nem rossz. - mosolyogtunk mind. - De az nem hosszú picit?
- Hát.. lehet.
- Én már tudom, mi lenne neki a tökéletes. - mosolyogtam a kis sárkány felé. - Villámló Remény
- Szóval így végződött életem első Sárkányversenye... A rózsaszín gronkel azóta is pikkel rám. De semmi gond, mert a cipzárhát meg Tikkel! - nevettem halkan. - Nah kíváncsi vagy még valamire? Mesélek még ha gondolod. - s belekezdtem egy újabb történetbe. És ezt én így levágtam minden nap a kis tojásnak. Túl beszédes vagyok, ehhez a sok egyedülléthez. De ha valaki ott volt, akkor az meg rögtön elkezdett hüledezni, hogy én azóta is csak itt ülök?? Aztán felakarnak kelteni, és kivinni a "jó levegőre", de nekem elég jó az én levegőm is köszönöm.
- Auróra! - szólt rám egyszer idegesen gazdám - Most tetszik vagy sem, de felfogsz kelni, és repülni megyünk!! - mondta és ezzel felpattant a hátamra, majd sarkát az oldalamnak nyomta. Valami belül azt súgta, hogy muszáj mennem, mert kötelesség. De ez a biznyos "Anyai ösztön", ami fellángolt bennem a napokban, ez nem engedte. Lassan megbillentettem magam, hogy puhán lecsusszanjon a hátamról. Sikeresen landolt is a padlón. Az addigra már ismét tiszta volt, mert a gazdám segített mindent összepakolni, összeragasztani, helyére tenni. És az a vöröses hajú lány is segédkezett, aki úgy láttam most jóban van a lovasommal. Ami nagyon jó jel! Végre van egy barátja, akivel mindent csinálhat. Mert feltűnt hogy eléggé magányos időnként... De akkor legalább efelől megnyugodhatok.
- Auróra!! - pattant fel azonnal. - Ha nem jössz ki most azonnal, elkobzom tőled azt a tojást!
Ezt kár volt mondania! Én abban a pillanatban átváltottam védekező üzemmódba és felpattantam, de csak olyan sután felemelkedve, ugrásra készen, és vadul morogtam felé. Remélve hogy ez elrettenti és nem kényszerít harapásra, mert azt nem tudnám megtenni. De ezt ő is jól tudta, és látszólag cseppet sem félt tőlem.
- Na? Gyere, tépj szét!! Légy fenevad, hiszen annak születtél!!! - kiáltott rám mérgesen, amivel sikerült úgy feltüzelnie, hogy nekiugrottam, és leterítettem a földre. Elterült, én pedig rajta feküdtem, és lenyomtam a földre, miközben összenyalogattam az arcát.
- Ugye nem hitted, hogy tényleg bántanálak? - kérdeztem közben tőle, egy kevéske farkcsóválás-féleség mellett. Ő felnevetett, és kezével próbálta védeni az arcát érdes nyelvem érintésétől, és a nyáltól.
- Ahjj, te fenevad te! Te bestia, a légynek sem ártanál igaz-e Auróra? - felelte nevetve, és megvakargatta az állam alatti területet, amitől akaratlanul is szinte elaléltam a gyönyörűségtől, és a hátamra gördülve értem földet mellette. Közben egy dorombolásféle hangot hallattam és eltöltötte szívemet a színtiszta boldogság érzése.
...
- Te jó ég! Karoom!!!! - s ordítva kirohantam a házból.
Elrohantam Karomért, és visszaráncigáltam magamhoz. Bár kissé nehezen sikerült, mert úgy lefogytam, hogy még ő is megijedt tőlem. Meg a lábaim folyton összegabalyodtak a siettségben. De aztán csak lehadartam neki az egészet.
- Biztos hogy jól láttad?
- Igen, de te is nézd meg, gyere!!
- Oké, oké, ennél gyorsabban nem megy. - mondta (gondolom már őt is fáraszthattam kissé...). Már ott álltunk a ház előtt, de nem értünk még be, amikor egyszercsak valami süvítő hangot hallottunk.
- Feküdj! - kiáltotta el magát a Szörnyennagy rémség, és szárnyával lenyomta az én fejem is. Ebben a pillanatban hallatszott fel a házból egy hatalmas robbanás, ami kivitt egy darabot a ház falából, és kissé lángba is borította a tetőt. Gyorsan berohantunk, és a tojásnak már csak szanaszétrepült törmelékeit találtuk. Aztán egyszercsak egy halk nyöszörgés hallatszott az ágy alól. Lassan bekukkantottunk és.. ott volt! Egy teljesen egészséges kis Ölvészbébi! Méghozzá zöld, és narancssárga színekben pompázó pikkelyekkel. És kicsit nagyobb is volt, mint a többiek mikor kikeltek. Viszont úgy nézett ki pont akkora, mint ebben a korban kéne lennie. Akkor hát tényleg minden rendben volt vele! Csak szeretett bent lenni :))
- Gyere kicsim! Gyere csak, semmi baj. - hívogattuk, mire úgy nézem megismerte a hangunk és már minden feszengés nélkül előjött. Ott mászkált körülöttünk és összeszaglásztuk egymást így hárman. Közben a faluból többen is jöttek, és eloltották a még mindig égő tetőt.
- Minden rendben?? - rontott be Starfire, és a többiek is benéztek az ablakon.
- Persze, nézzétek csak ki kelt ki éppen az előbb! - mosolyogtam a kicsire.
- Hát mégiscsak kikelt? - örültek meg ők is a pindurinak.
- Jaja! - emeltem fel fejem büszkén a magasba, de rögtön vissza is ejtettem, mert olyan hangosan kordult fel a gyomrom, hogy a kis ölvész megijedt és bebújt Karom szárnya mögé.
- Te meg mit műveltél magaddal?? - hüledezett rajtam mindenki, mert ekkor végül észrevették hogy totál lesoványodtam. Bár igazából nekem is csak ekkor tűnt fel igazán...
- Nah, ennyi! Nincs apelláta, enned kell! - szólaltak meg és mindannyian orromelé toltak néhány felöklendezett halat. Aztán mohón enni kezdtünk a kis ölvésszel együtt. Közben gazdám is odarohant hozzánk, hogy megszemlélje minden rendben van-e, majd mikor megnyugodott hogylétem felől átölelte a nyakam.
- Roarr!! - hallatszott a többiek felől, és a másik 2 bébi is odarohant hozzánk, és üdvözölték új kistestvérük.
- Örömteli pillanat nem igaz? - mosolygott a kis vöröshajú teremtés.
- Az ám.
- Nah és? Mi lesz a neve? - kérdezte tőlünk Szikra.
- Gömb-Villám-McQeen! - nevetett fel Karom.
- Hmm, nem rossz. - mosolyogtunk mind. - De az nem hosszú picit?
- Hát.. lehet.
- Én már tudom, mi lenne neki a tökéletes. - mosolyogtam a kis sárkány felé. - Villámló Remény
2014. december 20., szombat
29 - Mit csinálok rosszul?
FIGYELEM!!!
A részben szerepel 1-2 káromkodásnak minősülő szó is, ezekért előre is bocsánatot kérek a nézőktől! Mindazonáltal remélem tetszeni fog a rész. :
Már vagy 2 nap eltelt... és semmi. A kis tojás meg sem mozdult. És ettől egyre csak fokozódik a feszültség. Legalábbis részemről igen! A többiek tök jól elvannak, storykat mesélgetnek egymásnak, hogy miket csináltak a kis ölvészek, hogyan tanítgatják őket, Milyen gyorsan nőnek, meg milyen nehéz időnként velük. Mikor mi is ott vagyunk, akkor meg szánakozó pillantásokkal nyugtázzák sorsunk. Engem meg már kezd nagyon kiborítani!
- Juj, akkor a legaranyosabb amikor ásít!! - ábrándozott egyik délután Star a klubban.
- Nátán büfögni szeret. - jelentette be Csonti, mire mind nevetésben törtek ki. Én meg feküdtem tovább, kissé távolabb a többiektől, és bámultam magam elé, úgy hallgattam a történeteket. Közben simogattam a tojás falát, és igyekeztem nem elveszteni a fejem.
- Imádom azt a kis csöppséget! Jó ötlet volt őket elhozni. - mondta Szikra, mire én felmordultam, és egyszerűen nem tudtam abbahagyni, pedig szerettem volna, mert észrevették.
- Mi baj Au? Rosszkedved van? - kérdezte Nyesi.
- Nem! - feleltem mogorván, és még mindig nagy morgások közt arrébb húzódtam. (Karomnak is most kell dolgozni....).
- Auróra.... - néztek mind rám, azzal a jólirányzott kijelentéssel a szemükben, miszerint bökjem már ki, úgyis látják hogy nem vagyok jól.
- Most meg mit néztek?? Mesélgessétek tovább a történeteket, borzalmas boldog életetekről a bébikkel! .... Nagyon jól tudjátok, hogy mi bajom van!!! - böktem az ölemben csücsülő tojás felé.
- Auróra, nem mi tehetünk róla!
- Nem állítottam, de... Ahjj, mindegy, hagyjatok inkább békén, mi most hazamegyünk! - keltem fel és készültem kiviharzani az alagútból, de Csonti utánam szólt.
- Auróra, mind tudjuk, hogy az a sárkány már nem él!! Fogadd el! - s én megtorpantam. Éreztem, hogy az ereimben a vér egyre hevesebben áramlik, és éreztem ahogy mérgemben elvörösödök, tudtam, hogy mindjárt kifog belőlem törni valami. A lehető leglassabban hátrafordultam, és csak néztem rá. Szórtam a képzeletbeli villámokat, míg ő állta pillantásaim.
- Az a tojás ki fog kelni!! Én azért sem fogom feladni!! Tudom hogy él!! És addig ki sem mozdulok a házból, míg ki nem kel!!! Na császtok! - jelentettem be, és sarkonfordultam, majd borzalmas mérgesen hazarepültem.
Bezárkóztam a házba, és úgy terveztem senkit, a világon senkit nem engedek oda be! A tojást feltettem az ágyra, aztán fel alá járkáltam a házban mérgemben. Mellkasom szaporán járt fel-, s alá, ahogy lihegtem a szívemben felgyűlt méregtől fűtve, és egyszercsak már nem ment tovább a nyugodt járkálás, egy hatalmas ordításban törtem ki. Akkorában, hogy állítom, az egész falu beleborzongott. Aztán teljes erővel nekiestem a berendezésnek.
- ÁÁÁÁÁRRRR, TE SZEMÉT!! ROHADNÁL MEG!!! GGAAAAARRRRRR!!!!!!!!! - s ezzel a lendülettel egy pillanat alatt szétkaptam 3 széket, és felborítottam mindent a lakásban, ami csak volt. A fal mellett felsorakoztatott szekercék egyike majdnem levágta a fél lábam, de ettől csak még mérgesebben estem neki. Csak az ágy maradt sértetlenül, mert ott volt a tojás, és arra nagyon vigyáztam.
Közben számból csak úgy folytak a szitokszavak, amikért az istenek egyszer bizonyosan meg is büntetnek.... De mit nekem az, hát ennyi nem volt elég??? Mindig azzal kell sújtani, mindig a szeretteimet éri baj, a sors újra és újra ostoroz engem!! Miért utálnak így az istenek?! .......
Végül, már minden romokban hevert, és én akkor rogytam össze a padlón, sírógörcsök közt. Úgy ért a hajnal, az egyik sarokban feküdve; oldalamon hegekkel, amiket saját magamnak okoztam; könnyes, kisírt szemekkel, amelyek már keveset óhajtottak látni; és olyan életérzéssel, amiről a világ nem kíván tudni.
Feküdtem oldalamra dőlve, és figyeltem saját szívverésem. Úgy feküdtem akkor is mikor a gazdám jókedvűen benyitott, hátamögött egy vöröses hajú lánnyal. Még sosem láttam, de kedvesnek tűnt.
- Auróra, mi történt itt??? - hűlt el gazdám az ajtóban megtorpanva. Fel sem néztem rá, csak halkan horkantottam neki egy köszönést.
- Te jó ég, ugye jól vagy, ugye? - futott oda hozzám és megszemlélt, de én morogva kibújtam karjaiból és átkúsztam az ágyhoz. Fejemet feltettem a szélére, és onnan néztem mereven a kis tojásra. Egyszercsak valaki letérdelt mellém, és megsimította a nyakam. De ez egy másik kéz volt. Puhább, és kisebb is. Kicsit izadt, és forró. Aztán a lány kedves kis hangja szólt hozzám.
- Semmi baj, biztosan nehéz..
Felé fordítottam a fejem és belenéztem gyönyörű, kék szemeibe. Láttam hogy tényleg átérzi, és megért engem.
- Ne haragudj rá Dani, nem kelt még ki a tojása, azért van elkeseredve. - mondta aztán a gazdámnak, aki ettől megenyhülve letérdelt mellénk és ő is megsimogatta az oldalam.
- Sajnálom kislány... - mondta ő is. A hajnali fény oly együttérzőn, oly kedvesen szűrődött be az ablakon. Egyenest rá az Ölvésztojásra. Egyszercsak a lány elkiáltotta magát.
- Nézzétek! - mutatott a tojásra. A fény átjutott a héjon, és átvilágította a tojást. Ott volt benn az összegömböjödött kissárkány. És mozgatta a lábait. Nagyon lassan ugyan, de mozgott. Ismét boldogan kezdett verni a szívem: Még van remény!
A részben szerepel 1-2 káromkodásnak minősülő szó is, ezekért előre is bocsánatot kérek a nézőktől! Mindazonáltal remélem tetszeni fog a rész. :
Már vagy 2 nap eltelt... és semmi. A kis tojás meg sem mozdult. És ettől egyre csak fokozódik a feszültség. Legalábbis részemről igen! A többiek tök jól elvannak, storykat mesélgetnek egymásnak, hogy miket csináltak a kis ölvészek, hogyan tanítgatják őket, Milyen gyorsan nőnek, meg milyen nehéz időnként velük. Mikor mi is ott vagyunk, akkor meg szánakozó pillantásokkal nyugtázzák sorsunk. Engem meg már kezd nagyon kiborítani!
- Juj, akkor a legaranyosabb amikor ásít!! - ábrándozott egyik délután Star a klubban.
- Nátán büfögni szeret. - jelentette be Csonti, mire mind nevetésben törtek ki. Én meg feküdtem tovább, kissé távolabb a többiektől, és bámultam magam elé, úgy hallgattam a történeteket. Közben simogattam a tojás falát, és igyekeztem nem elveszteni a fejem.
- Imádom azt a kis csöppséget! Jó ötlet volt őket elhozni. - mondta Szikra, mire én felmordultam, és egyszerűen nem tudtam abbahagyni, pedig szerettem volna, mert észrevették.
- Mi baj Au? Rosszkedved van? - kérdezte Nyesi.
- Nem! - feleltem mogorván, és még mindig nagy morgások közt arrébb húzódtam. (Karomnak is most kell dolgozni....).
- Auróra.... - néztek mind rám, azzal a jólirányzott kijelentéssel a szemükben, miszerint bökjem már ki, úgyis látják hogy nem vagyok jól.
- Most meg mit néztek?? Mesélgessétek tovább a történeteket, borzalmas boldog életetekről a bébikkel! .... Nagyon jól tudjátok, hogy mi bajom van!!! - böktem az ölemben csücsülő tojás felé.
- Auróra, nem mi tehetünk róla!
- Nem állítottam, de... Ahjj, mindegy, hagyjatok inkább békén, mi most hazamegyünk! - keltem fel és készültem kiviharzani az alagútból, de Csonti utánam szólt.
- Auróra, mind tudjuk, hogy az a sárkány már nem él!! Fogadd el! - s én megtorpantam. Éreztem, hogy az ereimben a vér egyre hevesebben áramlik, és éreztem ahogy mérgemben elvörösödök, tudtam, hogy mindjárt kifog belőlem törni valami. A lehető leglassabban hátrafordultam, és csak néztem rá. Szórtam a képzeletbeli villámokat, míg ő állta pillantásaim.
- Az a tojás ki fog kelni!! Én azért sem fogom feladni!! Tudom hogy él!! És addig ki sem mozdulok a házból, míg ki nem kel!!! Na császtok! - jelentettem be, és sarkonfordultam, majd borzalmas mérgesen hazarepültem.
Bezárkóztam a házba, és úgy terveztem senkit, a világon senkit nem engedek oda be! A tojást feltettem az ágyra, aztán fel alá járkáltam a házban mérgemben. Mellkasom szaporán járt fel-, s alá, ahogy lihegtem a szívemben felgyűlt méregtől fűtve, és egyszercsak már nem ment tovább a nyugodt járkálás, egy hatalmas ordításban törtem ki. Akkorában, hogy állítom, az egész falu beleborzongott. Aztán teljes erővel nekiestem a berendezésnek.
- ÁÁÁÁÁRRRR, TE SZEMÉT!! ROHADNÁL MEG!!! GGAAAAARRRRRR!!!!!!!!! - s ezzel a lendülettel egy pillanat alatt szétkaptam 3 széket, és felborítottam mindent a lakásban, ami csak volt. A fal mellett felsorakoztatott szekercék egyike majdnem levágta a fél lábam, de ettől csak még mérgesebben estem neki. Csak az ágy maradt sértetlenül, mert ott volt a tojás, és arra nagyon vigyáztam.
Közben számból csak úgy folytak a szitokszavak, amikért az istenek egyszer bizonyosan meg is büntetnek.... De mit nekem az, hát ennyi nem volt elég??? Mindig azzal kell sújtani, mindig a szeretteimet éri baj, a sors újra és újra ostoroz engem!! Miért utálnak így az istenek?! .......
Végül, már minden romokban hevert, és én akkor rogytam össze a padlón, sírógörcsök közt. Úgy ért a hajnal, az egyik sarokban feküdve; oldalamon hegekkel, amiket saját magamnak okoztam; könnyes, kisírt szemekkel, amelyek már keveset óhajtottak látni; és olyan életérzéssel, amiről a világ nem kíván tudni.
Feküdtem oldalamra dőlve, és figyeltem saját szívverésem. Úgy feküdtem akkor is mikor a gazdám jókedvűen benyitott, hátamögött egy vöröses hajú lánnyal. Még sosem láttam, de kedvesnek tűnt.
- Auróra, mi történt itt??? - hűlt el gazdám az ajtóban megtorpanva. Fel sem néztem rá, csak halkan horkantottam neki egy köszönést.
- Te jó ég, ugye jól vagy, ugye? - futott oda hozzám és megszemlélt, de én morogva kibújtam karjaiból és átkúsztam az ágyhoz. Fejemet feltettem a szélére, és onnan néztem mereven a kis tojásra. Egyszercsak valaki letérdelt mellém, és megsimította a nyakam. De ez egy másik kéz volt. Puhább, és kisebb is. Kicsit izadt, és forró. Aztán a lány kedves kis hangja szólt hozzám.
- Semmi baj, biztosan nehéz..
Felé fordítottam a fejem és belenéztem gyönyörű, kék szemeibe. Láttam hogy tényleg átérzi, és megért engem.
- Ne haragudj rá Dani, nem kelt még ki a tojása, azért van elkeseredve. - mondta aztán a gazdámnak, aki ettől megenyhülve letérdelt mellénk és ő is megsimogatta az oldalam.
- Sajnálom kislány... - mondta ő is. A hajnali fény oly együttérzőn, oly kedvesen szűrődött be az ablakon. Egyenest rá az Ölvésztojásra. Egyszercsak a lány elkiáltotta magát.
- Nézzétek! - mutatott a tojásra. A fény átjutott a héjon, és átvilágította a tojást. Ott volt benn az összegömböjödött kissárkány. És mozgatta a lábait. Nagyon lassan ugyan, de mozgott. Ismét boldogan kezdett verni a szívem: Még van remény!
2014. december 19., péntek
28 - A születés perce
Heló...
Nos, szóval... Kezdek egyre jobban aggódni :/ Mindjárt meglátjátok miért:
Egyik este Csonti
rontott be hozzám, hogy siessek gyorsan, a tojásuk mindjárt kikel! Fogtam
magam, felkaptam a tojást is, és hatalmas izgalmak közt repültem vissza
Csontival az istállóba, ahol laknak. A többiek már mind ott is voltak.
- Nem késtünk el?? -
lihegtem.
- Nem, épp időben
jöttetek! - felelte Szikra. Odacsúsztattam én is a mi tojásunk a másik kettő
mellé a fészekbe, és vártuk a csodát. Ugyanis az egy alomból származó
sárkánytojások mindig egyszerre kelnek ki. Nyesiékén már volt is egy piciny
repedés, de most egy ideig semmi nem történt. Moccanni sem mertünk, sőt még
levegőt se vettünk hosszú percekig. Csak feszülten figyeltünk. (Engem közben
megkörnyékezett egy eltévedt szúnyog :(( ). Aztán hirtelen Csontiék tojása
tovább repedt! Végig egy hosszú csíkban a tojás falán, aztán egy másik kisebb
futott ki abból. Mint egy érhálózat, látszottak a fehér nyomok a kis Skrill
tojáson. Aztán hirtelen egy hatalmas, villámos robbanás következett, amire mi
hülyemód nem is számítottunk, így gyorsan összehúztuk magunk, hogy ne essen
semmi a fejünkre. Ám nem sikerült. Csonti orrán landolt valami apró és
pikkelyes. A kis bébiölvész!
- Aaaaawwwwww..... -
ámuldoztunk mindahányan, főleg Csonti. A bébink fekete volt, a hasán és fején
kék színnel, és néhány a feketébe tévedt, ugyancsak kék pikkellyel. A picike
kíváncsian szemlélte meg Csonti orrát.
- Juj, ott csikis! -
nevetett fel halkan, majd lecsúsztatta orráról a csöppséget, éppen Nyesi
szárnyai közé.
- Mi legyen a neve? -
kérdeztük tőlük.
- Legyen... Nátán!!!
- örvendezett Nyesi.
- Öhm... de ő lány!
Az nem fiú név?
- Nem baj, illik
hozzá! Most mond azt hogy nem! - érvelt Nyesi, amivel én végül nem vitatkozhattam.
Azonban ugyanabban a pillanatban megtörtént a második robbanás is, majd egy
újabb bébisárkány ért köztünk földet. Elterült a földön, majd felkelt,
kinyitogatta szárnyait, és ezzel úgy nézett ki, meg is találta a kedvére való
elfoglaltságot. Nevetett is ( vááá, de cukkerek!!! ).
- Na és téged hogy
hívjunk, te kis drága? - emelte fel Szikra, mire amaz rögtön helyet foglalt az
ölében. Ő sötétbarnás-vöröses színű volt, élénkzöld foltokkal. Igen foltos
volt, mint egy tehén! Ami azért Skrillnél elég ritka.
- Szerintem a neve
legyen... - kezdte Szikra, de Starfire, aki eddig meg sem tudott szólalni a
csodálattól, most teli toroból fölüvöltött.
-
VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, DE ARIII!!!!!!!
Mind totál
megijedtünk, csak a bébi tűnt úgy mint aki örömét leli ebben a kiabálásban.
Felcsillanó szemmel üvöltött fel, Star hangját utánozva.
- Váááááááá!!!!
Utánoz engem!!! *---* Mondd: Roarrr!!!!
- Roarr!!!!
-
Rrooooaaaaaarrrrrr!!!!!
-
RROOOOAAAAARRRRR!!!!!!! - üvöltötte túl még Starfire-t is amin mind kicsit
megszeppentünk, és csak néztük a jelenetet. Ezzel picit megijesztettük hogy
rosszat tett, de Starfire nekinyomta az orrát, amitől egycsapásra felvidult.
- Szerintem ezt a kis
hangoskodót, hívjuk Roar-nak. - nevetett fel Szikra.
- Vagy Cukinak *-* -
feleltük Starfire-vel szinte egyszerre, majd összenevettünk.
- A Cuki-Roar
megfelel?
- Aham, tökéletesen.
- feleltük. Aztán visszafordultam a mi kis tojásunkhoz. Meg sem mozdult. Csak
állt ott, mereven, kissé kihűlve. Már ki kellett volna kelnie, de egy repedés
sem volt rajt... "No de mindegy, nem kell elsietni a dolgot" -
gondoltam, kissé azért félve, és ismét ráültem, hogy melegítsem. A többiek még
ott gügyögtek a másik két aprósággal, de aztán Karom meglátta hogy arébb mentem
és ő is odajött.
- Mi....? - kérdezte
ránk nézve, mire én csak nyugodtságot színlelve megráztam a fejem. Nyesi is
észrevet minket és hallottam ahogy Starfire feljajdul, ahogy belekönyökölt az
oldalába, hogy figyeljen.
- Mi van?? - mordult
fel, mire Nyesi felém mutatott. Hamarosan minden szem a tojásunkra szegeződött.
Aki meg sem moccant. Sokáig vártuk hogy végre legyen valami, egy robbanás, egy
repedés, akármi. .... De semmi nem történt. Még csak meg sem mozdult. Pedig
otthon mindig mozgolódott... Bár, mintha az utóbbi időben azt sem tette volna
olyan gyakran...
Hamarosan vészesen
közeledett az éjszaka, és mind hazakellett hogy menjünk. Karom felajánlotta
hogy hazakísér, de ezt ezúttal nem fogadtam el. Meg is ijedt, hogy talán
rosszat tett, amiért haragszom rá, és azért nem akarom hogy velem jöjjön.
- Nem tényleg, semmi
baj, csak szeretnék ma egyedül hazamenni. ... - feleltem és könyörgő
pillantásokkal néztem rá, hogy ne haragudjon érte.
- Oké, semmi baj, de
ha valami gond van szólj ám. - felelte és búcsúcsókot adva el is repült haza,
én pedig a másik irányba a tojással.
Egy egész útos
gondolkodás van mögöttem... Próbáltam úgy tenni, mintha nem aggódnék, de nagyon
is félek! Talán valamit rosszul csináltam? Ugye nem az én hibám? Megszakad a
szívem érte...
- Mondd hogy jól vagy!
- kezdtem el sírásra görbülő szájjal beszélni a tojáshoz. - Vagy csak robbanj
elő a héjak mögül! Olyan hirtelen, hogy infarktust kapnak a szomszédok, olyan
erővel, hogy szétesik a ház, rajta, azt sem bánom ha összetöröd a cuccokat,
csak gyere elő, nem haragszom semmiért! - rimánkodtam hozzá, de semmi...
- Jól van.. bocsáss
meg.... - enyhültem meg és könnyeket viselve a szememben köréfeküdtem. - Nem
kell semmit elsietni.... Én bízok benned... Csak kérlek éld túl. ... - s
mégjobban magamhoz szorítottam -
Szeretlek picim.......
2014. december 16., kedd
27 - Bébicsőszködjünk.
Az elkövetkező néhány napban nem sok minden történt. Többnyire otthon ültem, melegítettem a kis Ölvész tojást, és beszéltem hozzá. Aztán mikor Karom is itt volt, még beszélgettem vele is. És úgy az egész olyan... családias volt.
- Csáó, hogy vagytok? - jött be az ajtón hangtalanul egyik este. Én akkor is épp a földön feküdtem a kicsi mellett, már félig talán aludtam is, de lépteire azonnal felkaptam a fejem.
- Szia. Jól, köszönjük. - mosolyodtam rögtön el. Odajött hozzám és egymásénak nyomtuk az orrunk, aztán a tojást is üdvözölte hasonlóképp. Ezután meggyújtotta a tűzhelyet, és lefeküdt velem szemben.
- Hogy telt a napod?
- Jól, beszélgettünk kicsit, igaz picim? - bújtam oda a tojáshoz.
- Még ki sem kelt, de már úgy szereted mintha a sajátod lenne. - állapította meg mosolyogva.
- Igaz... De te is megszeretted, ne is akard tagadni!
- Oké, nem is tagadom. Ahogy téged sem. - kacsintott egyet rám.
- Akkor okés. - mosolyogtam rá, és közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam... de a tojásban a bébisárkány mocorogni kezdett, így ez nem sikerült. Természetesen a kicsike ezután rögtön el is nyugodott, és "aludt" tovább, amin elnevettem magam.
- Romantikus jószág mi? - mondta Karom is nevetve.
- Az hát. :))
Hamarosan elszundítottam. Álmodtam is. Ismét. Mostanában egyre többször álmodok. Kb mióta... mióta szerelmes vagyok.
Álmomban azonban éppen egy Ölvész elől menekültem, aki villámokat szórt rám. Aztán ott volt Karom is. Volt nagy acsarkodás. De végül egy ifjúbb Skrill mentett meg, aztán ránk mosolygott. Majd el is tűnt a sötét éjszakában. Éreztem hogy most látom utoljára...
Itt azonban felébredtem. Karom ott feküdt mellettem, azt hiszem míg aludtam csusszanhatott oda.
- Bocsáss meg, felébresztettelek?
- Nem... - feleltem még kissé furán érezve magam az álomtól.
- Valami baj van?
- Nem semmi.. csak ez.. ez fura volt. Ez az álom.
- Értem. Mit álmodtál?
- Egy Ölvész kergetett... és egy másik mentet meg. És te is ott voltál ám. De a Skrill elment.... és ettől valahogy összeszurult a szívem......
- Értem... Ismersz olyan Ölvészt aki közel áll a szívedhez?
- Nem... csak talán őt. - simítottam végig orrommal a tojás héjának falát. - De honnan tudjam ő volt-e? Hisz azt sem tudom hogyan néz ki.
- Még nem. De majd egyszer megtudod. Tudod... ez mind az Isteneink akarata. Nem tudhatjuk mit szánnak még nekünk.
- Igaz... hisz azt sem hittem volna sose, hogy egyszer egy Ölvészbébire kell vigyáznom. Mintha saját tojásom lenne.
- Jah. Én se terveztem ebben a korban gyereket. - nevetett fel halkan.
- Hát én sem...
- Bár arra sem számítottam, hogy egy ilyen szép és aranyos barátnőm lesz egyszer.... - mondta halkan és egymás szemébe néztünk.
- És okos... ügyes... és említettem már hogy gyönyörű? - folytatta, mire ismét elkezdett szűkülni köztünk a távolság.
- Kár hogy ezt a szemébe nem tudom mondani a Julinak.... - mondta egyszercsak, mire kissé lefagytam. Ő meg elvigyorodott.
- Te aztán tudod, hogyan rontsd el a pillanatot! - löktem meg mosolyogva és tekintetem visszafordítottam a tojásra, miközben hallgattam a halk kuncogását.
- Volt kitől tanulnia a tojásnak! - jegyeztem aztán még meg.
Jah és hogy a gazdám hogyan reagálta le a dolgot? Hát az egy külön élmény volt!
Úgy rendeztük, hogy mivel ketten kaptunk egy tojást, amikor a lovasunkkal kellett mennünk, mindig a másik vigyázott a kicsire. Ám egyszer elfelejtettem hogy a gazdám vár, és így végül ő jött oda hozzám a házamba. ... Aztán persze rögtön megakadt a szeme az ölemben csücsülő tojáson.
- ŐŐŐŐŐŐŐ..... Auróra? - nézet rám elkerekedett szemekkel. Én hasonlóképp vissza rá, és összehúzva magam kérdeztem vissza.
- ....Igen?
- Csak.. egy... kérdés......... - hajolt le mellénk és megnézte közelebbről. - HONNAN A SZENT VALHALLÁBÓL VAN NEKED TOJÁSOD????? - fakadt végül ki, mire ijedtemben hátraugrottam, természetesen a tojást is húzva magammal. Ugyanis úgy hiszem, azt hihette én magam tojtam... Nah aztán a helyzetet súlyosbította a tény, hogy Karom jött megnézni minket. Megtorpant az ajtóban, de lovasom észrevette. Aztán mindenki csak bámult egymásra felváltva.
- Most komolyan Auróra, komolyan??? Jó én megértem hogy szereted, meg Snogletog van, meg minden, de mivel fogunk etetni mégegy sárkányt??? Apám totál ki lesz akadva!!
Nah erre hatalmas cirkusz lett, minndenki mondta a magáét, Ő szidott, én így magyaráztam, Karom úgy mentegetőzött.... Végül az vetett véget a dolognak, hogy kénytelen voltam egy kis időre párával lebénítani, aztán elé toltam a tojást, remélve hogy sárkányszakértő lévén rájön, hogy azt Ölvész tojta. Mikor kiolvadt már nyugodtabbnak tűnt, és lehajolt a tojáshoz. Kissé morogtam ugyan mikor felvette, de csak megnézegette. Aztán leült vele az ágyra és ölébe tette. Majd rám nézett.
- Oké.. bocsáss meg az előbbiért. - simogatott meg, majd az ugyancsak odahajoló Karomot is megcirógatta.
- De honnan szereztél Ölvésztojást?
- Hát az úgy volt.... - forgattam meg szemeim, de végül sárkány lévén természetesen nem tudtam elmagyarázni egy vikingnek a storyt. De mindegy, ua már megvolt nyugodva egy kissé. Bár nem tudom miért, így is mi gondozzuk! Nah mindegy, vikinglogika... Viszont Karmot rögtön hazakísérte, de nem tudom miért nem maradhatott :(( Szóval most egyedül ülök a házban és a tojáshoz beszélek... és hiányoznak a többiek.
- Csáó, hogy vagytok? - jött be az ajtón hangtalanul egyik este. Én akkor is épp a földön feküdtem a kicsi mellett, már félig talán aludtam is, de lépteire azonnal felkaptam a fejem.
- Szia. Jól, köszönjük. - mosolyodtam rögtön el. Odajött hozzám és egymásénak nyomtuk az orrunk, aztán a tojást is üdvözölte hasonlóképp. Ezután meggyújtotta a tűzhelyet, és lefeküdt velem szemben.
- Hogy telt a napod?
- Jól, beszélgettünk kicsit, igaz picim? - bújtam oda a tojáshoz.
- Még ki sem kelt, de már úgy szereted mintha a sajátod lenne. - állapította meg mosolyogva.
- Igaz... De te is megszeretted, ne is akard tagadni!
- Oké, nem is tagadom. Ahogy téged sem. - kacsintott egyet rám.
- Akkor okés. - mosolyogtam rá, és közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam... de a tojásban a bébisárkány mocorogni kezdett, így ez nem sikerült. Természetesen a kicsike ezután rögtön el is nyugodott, és "aludt" tovább, amin elnevettem magam.
- Romantikus jószág mi? - mondta Karom is nevetve.
- Az hát. :))
Hamarosan elszundítottam. Álmodtam is. Ismét. Mostanában egyre többször álmodok. Kb mióta... mióta szerelmes vagyok.
Álmomban azonban éppen egy Ölvész elől menekültem, aki villámokat szórt rám. Aztán ott volt Karom is. Volt nagy acsarkodás. De végül egy ifjúbb Skrill mentett meg, aztán ránk mosolygott. Majd el is tűnt a sötét éjszakában. Éreztem hogy most látom utoljára...
Itt azonban felébredtem. Karom ott feküdt mellettem, azt hiszem míg aludtam csusszanhatott oda.
- Bocsáss meg, felébresztettelek?
- Nem... - feleltem még kissé furán érezve magam az álomtól.
- Valami baj van?
- Nem semmi.. csak ez.. ez fura volt. Ez az álom.
- Értem. Mit álmodtál?
- Egy Ölvész kergetett... és egy másik mentet meg. És te is ott voltál ám. De a Skrill elment.... és ettől valahogy összeszurult a szívem......
- Értem... Ismersz olyan Ölvészt aki közel áll a szívedhez?
- Nem... csak talán őt. - simítottam végig orrommal a tojás héjának falát. - De honnan tudjam ő volt-e? Hisz azt sem tudom hogyan néz ki.
- Még nem. De majd egyszer megtudod. Tudod... ez mind az Isteneink akarata. Nem tudhatjuk mit szánnak még nekünk.
- Igaz... hisz azt sem hittem volna sose, hogy egyszer egy Ölvészbébire kell vigyáznom. Mintha saját tojásom lenne.
- Jah. Én se terveztem ebben a korban gyereket. - nevetett fel halkan.
- Hát én sem...
- Bár arra sem számítottam, hogy egy ilyen szép és aranyos barátnőm lesz egyszer.... - mondta halkan és egymás szemébe néztünk.
- És okos... ügyes... és említettem már hogy gyönyörű? - folytatta, mire ismét elkezdett szűkülni köztünk a távolság.
- Kár hogy ezt a szemébe nem tudom mondani a Julinak.... - mondta egyszercsak, mire kissé lefagytam. Ő meg elvigyorodott.
- Te aztán tudod, hogyan rontsd el a pillanatot! - löktem meg mosolyogva és tekintetem visszafordítottam a tojásra, miközben hallgattam a halk kuncogását.
- Volt kitől tanulnia a tojásnak! - jegyeztem aztán még meg.
...
Úgy rendeztük, hogy mivel ketten kaptunk egy tojást, amikor a lovasunkkal kellett mennünk, mindig a másik vigyázott a kicsire. Ám egyszer elfelejtettem hogy a gazdám vár, és így végül ő jött oda hozzám a házamba. ... Aztán persze rögtön megakadt a szeme az ölemben csücsülő tojáson.
- ŐŐŐŐŐŐŐ..... Auróra? - nézet rám elkerekedett szemekkel. Én hasonlóképp vissza rá, és összehúzva magam kérdeztem vissza.
- ....Igen?
- Csak.. egy... kérdés......... - hajolt le mellénk és megnézte közelebbről. - HONNAN A SZENT VALHALLÁBÓL VAN NEKED TOJÁSOD????? - fakadt végül ki, mire ijedtemben hátraugrottam, természetesen a tojást is húzva magammal. Ugyanis úgy hiszem, azt hihette én magam tojtam... Nah aztán a helyzetet súlyosbította a tény, hogy Karom jött megnézni minket. Megtorpant az ajtóban, de lovasom észrevette. Aztán mindenki csak bámult egymásra felváltva.
- Most komolyan Auróra, komolyan??? Jó én megértem hogy szereted, meg Snogletog van, meg minden, de mivel fogunk etetni mégegy sárkányt??? Apám totál ki lesz akadva!!
Nah erre hatalmas cirkusz lett, minndenki mondta a magáét, Ő szidott, én így magyaráztam, Karom úgy mentegetőzött.... Végül az vetett véget a dolognak, hogy kénytelen voltam egy kis időre párával lebénítani, aztán elé toltam a tojást, remélve hogy sárkányszakértő lévén rájön, hogy azt Ölvész tojta. Mikor kiolvadt már nyugodtabbnak tűnt, és lehajolt a tojáshoz. Kissé morogtam ugyan mikor felvette, de csak megnézegette. Aztán leült vele az ágyra és ölébe tette. Majd rám nézett.
- Oké.. bocsáss meg az előbbiért. - simogatott meg, majd az ugyancsak odahajoló Karomot is megcirógatta.
- De honnan szereztél Ölvésztojást?
- Hát az úgy volt.... - forgattam meg szemeim, de végül sárkány lévén természetesen nem tudtam elmagyarázni egy vikingnek a storyt. De mindegy, ua már megvolt nyugodva egy kissé. Bár nem tudom miért, így is mi gondozzuk! Nah mindegy, vikinglogika... Viszont Karmot rögtön hazakísérte, de nem tudom miért nem maradhatott :(( Szóval most egyedül ülök a házban és a tojáshoz beszélek... és hiányoznak a többiek.
(Félreértés ne essék, a képen a Skrill tojás nincs ott, a fejem alatt az egy kő)
2014. december 13., szombat
26 - Túrának indult...
###
Gyönyörű, délutáni fényhatásban sütkéreztem a háztetőn. Mellettem ott volt Karom is, és néztük a falut, miközben átkarolt a szárnyával és összepuszilgattuk a másikat...
Ééééés ekkor........
- Mi, mi van???? - ijedtem fel álmomból olyan szinten, hogy leestem az ágyról.
- Gyere gyorsaaan!!!!! - hallatszott a ház elől Csonti hangja, mire rögtön kirontottam a házból, amolyan harci pózt felvéve, és hangosan morogva. Mire megláttam mi folyik odakinn: túrára indult a sárkányklub.
- Mit ilyesztgettek??? Azt hittem valakit épp ölnek!!! - morogtam rájuk mérgesen. - Ráadásul megint a legszebb álmomból keltettetek. - ültem le összehúzott szemekkel nézve a társaságra.
- Bocsi, de már mindenki azt várta hogy felkelj! - mondta Szikra.
- Látod, mondtam, hogy erre felkel! - nevetett Csonti, mire mérgesen néztem rá.
- Oké, bocsi, nagyon megijesztettelek? - kérdezte aztán, mire megenyhültem.
- Eléggé... De semmi baj.
- Akkor indulunk? - kérdezte Star mosolyogva.
- Aha, menjünk! - felelte Nyesi is, így végül felrepültünk.
Bár én nem festhettem valami jól... Nem szedtem még össze magam kellőképp, szal szerintem kb egy zombival voltam egyenlő.
- Jól vagy? - érdeklődött Szikra berepülve mellém.
- Aham.... - feleltem, közben szememet megdörzsölve. Ezután végre normálisan láttam!
- Vigyázz! - kiáltotta el magát Karom, mire előrenéztem és még épp időben tértem ki egy hatalmas szikla elől.
- Minek teszik ezeket ide? - morogtam, mire aztán végül mind elnevettük magunk.
- Tudod Au, Odin szeretné ha megtanulnál szalomozni! - nevetett Nyesi.
- Így gondoltad? - feleltem mosolyogva, és belevetettem magam a sziklás öbölbe. Végre sikeresen felébredtem, ahogy ott cikáztam a sziklák közt. A szél süvített mellettem, a sziklák elmosódva látszódtak a sebességtől, én pedig csak élveztem hogy siklok a szélben. Hamarosan hatalmas sikongatások, és "Juhúúúú"-k hallatszodtak mögöttem. A többiek is bejöttek utánam, és láthatóan élvezték ők is. Így rohangásztunk fel-alá a sziklák közt vagy egy fél óráig is. Közben egymást kergetve.
- Nah, meneküljetek!! - kiáltotta el magát egyszercsak Csonti, és üldözőbe vette Nyesit. Aztán ott kergetőztük a sziklák közt. Őszíntén szólva én csodállkozom hogy mindenki max 2 szer ment sziklának.
- Nah, kapj el ha bírsz!! - kiáltotta el magát Starfire, aztán teljes erőből neki egy sziklának... de szerencsére csak az oldalával ment neki. Így viszont rögtön lezuhant. Mi meg uzsgyi utána!
- Star, ugye jól vagy???
- Merre vagy??? - kérdezgettük ordítozva, és repültünk minden fele, mire végül sikeresen megtaláltuk a porban fekve.
- Star, jól vagy??? Mondj valamit légyszi!!! - rohantunk oda hozzá, mire hirtelen széttárta két szárnyát, ezzel megtorpanásra kényszerítve a társaságunk. Aztán megláttuk mi az amit olyan meredten bámul. Ami miatt nem mer felkelni. Ami miatt csak fekszik, egy szót sem szólva: Egy sárkányfészek volt az orra előtt. Méghozzá nem is akármilyené!
- Ölvész! - hallatszott sorra mindenkitől a halk, erőtlen sóhaj. Hirtelen az egész hely olyan kísérteties lett. Hatalmas csönd, öreg fák. És nem mozdultunk. Nem szólaltunk. Még Starfire-t sem segítettük fel. Nem tudtuk mit kéne most tenni. Ugyanis a fészekben 3 tojás csücsült. A pokoli bestia a közelben lehet. A tojásból pedig bizony újabb vadállatok születnek majd. Már éltünk át mind Ölvésztámadást. És az éppen elég is volt. De azok a tojások... Azok nem tehetnek semmiről. Azok még csak embriók, azt sem tudják hogy ők sárkányok. És azt sem, hogy arra születtek, hogy fertelmes villámaikkal pusztítsanak el, amit csak akarnak. De hamar rájönnek, hisz ez a sorsuk. Kicsit minden sárkány sorsa ez.
- Mi legyen? - súgta nekünk oda hátulról Szikra.
- Olyan aranyosak... - felelte halkan Starfire, és csak nézte őket tovább. Láttam is a szemén, hogy mindjárt elolvad. De igazából tényleg nagyon szépek voltak.... Mi van??? Ezt most komolyan gondoltam?? Mi ez az anyai ösztön beütés????
- Szerintem az anyjuk már régóta nem nézhetett rájuk. - mondta egyszercsak Karom, mire mind ránéztünk.
- Mi van? - húzta hátra a nyakát..
- Honnan gondolod? - kérdeztük meghökkenve.
- Hát... Nézzetek már rá a fészekre! - felelte mire oda is fordítottuk tekintetünk.
- Igazad van, eléggé elhanyagolt. - jegyezte meg Szikra.
- Milyen kis hidegek szegények! - kiáltott fel egyszercsak Starfire, (aki eközben felpattant) és gyorsan rájukült.
- Micsinálsz?? - kerekedett el Csonti szeme.
- Felmelegítem őket!
- Ezek vadállatok, hagyd őket!
- Júúúj... egyelek meg. - kezdtem el én is gügyögni velük, Star-ral együtt, mire mindenki csak bámult ránk.
- Most mi van?? Olyan arik!
- Tényleg azok... - mondta végül Szikra is, és ahogy hosszasan néztük őket, végül mind gyönyörűségesen megállapítottuk hogy nagyon édesek.
- Akkor... most hazavisszük őket? - kérdezte egyszercsak Nyesi, tulajdonképpen rávilágítra a legnagyobb kérdésre az üggyel kapcsolatban. Ugyanis erre a kérdésre, mindenki egyszerre vágta rá a "NEM!"-et. Azonban rögtön belegondoltunk, hogy akkor viszont ezek a tündéri kis jószágok nem élik túl... Talán még saját születésüket sem élnék meg, elragadná őket egy másik sárkány. Mert lehet hogy Ölvészek... de azok amik, ez már csak így van, volt, és lesz. De attól még joguk van élni... Főleg míg ilyen picik, semmi okunk rájuk haragudni.
- Figyeljetek, nem kell hogy ezek is olyan vérengzőek legyenek mint akiket ismerünk! - mondta Szikra megszakítva a csöndet.
- Igaz!
- Jaja!
- Mi lenne ha elvinnénk őket?
- Biztos jó ötlet?
- Nem... De itt nem hagyhatjuk őket sorsukra!
Végül.......... végül szavazásos alapon eldöntöttük hogy a 3 kis tojás hazajön velünk. Mivel mi meg 6-an vagyunk, úgy döntöttünk kettő-kettő sárkány vigyáz egyre, hogy mindenkinek okés legyen. Nyesi és Csonti természetesen együtt voltak, én meg még gondolkodtam hogyan csinálljuk, Aztán a végén mégis az eredeti gondolat lett: Én Karommal, Starfire és Szikra meg együtt.
Este hazavittem a kis tojást, és csináltam neki a házban egy kis zugot az ágyam mellett. Egész kis takaros lett.
- Így ni! Jó lesz? - kérdeztem tőle, mire természetesen nem válaszolt.
- Persze... mit is vártam.... - mondtam erre, mire a tojás picit mintha megmozdult volna. Nagyon meglepődtem, odahajoltam és megszaglásztam. Egy pillanatig azt hittem ki fog kelni! De aztán rájöttem, hogy nem, csak megmozdult benn a bébisárkány. Elmosolyodtam, ahogy figyeltem a héj színeit.
- Nyugi, én vigyázok rád. - mondtam halkan és köré feküdtem. - Belőled jobb Ölvész lesz, mint Villámszárny! Mert neked lesz valami, ami neki sose: Család.
2014. december 7., vasárnap
25 - Nyesi szemével a világ 1
###
Fáradt fáradtan ébredtem. Az után jön a pörgős fáradt ami... Nah, mindegy, majd elmagyarázom. Mindenesetre mikor reggel elkezdem Csontival beszélgetni, már egyre jobb kedvem lesz. Reggel mindig vele futok össze először, de nem véletlen. Hiszen az egyik legjobb barátom, és ráadásul szomszédom az istállóban. De ma késett kicsit, ezért kénytelen voltam odamenni hozzá, hogy felrángassam.
- Csonti kelj fel!!
- Mi van? - nézett rám bágyadtan.
- Reggel van, gyere!
- RRRR..... - mormogott, mire rájöttem, hogy valami nincs rendben.
- Mi baj? - néztem rá ilyedten.
- Felkeltettél!
Szombat reggel volt. Ami csak egyet jelenthetett: Klubtalálkozót. Csontival nagynehezen áttrappoltunk a hideg havon. Közben a szárnyunk majd lefagyott. Közben találkoztunk azzal a bizonyos tucatnyi sárkánnyal is, akik semmi pénzért nem köszönnének, pedig látják hogy ott vagy. Hogy képzelik ezt? HOGY???
- Mégegy köcsög... - jegyeztem meg mikor már majdnem a fél falu mellett elhaladtunk, de mindenki csak átnézett rajtunk, vagy elkerült, azt remélve, nem vettük észre.
- Jah. Akarod hogy megrugdossam őket?
- Rugdosd.... - feleltem kissé letörve.
- Héj, mi gond?
- Áh semmi. Érjünk már oda, lefagyok.
- Én is. Előtte nem ugrunk be egy falatért a gazdákhoz?
- Oké, jó ötlet. - feleltem és elkanyarodtunk az apró utcában. A házak közt rögtön kitűnt az, ahová mi voltunk hivatalosak. Egészen apró, de az emeleten kettéágazó, picit furcsa felépítésű ház. Sötétbarna tető, világos falak. Két család is lakik ott. Mindkettőnk gazdája egy-egy ott lakó lány, de nem tesók. Csupán lakótársak, és nem mellesleg a legjobb barátok. Egyikük 14, másikuk 13 éves. Hozzájuk mentünk most látogatóba.
- Szia Nyesikém! - futott oda a lány. Szőke, válligérő haja és gyönyörű tengerkék szemei voltak, melyekbe mindig jóleső volt belenézni. Nyugodtságot sugárzott. Pedig ő maga is olyan mint én: Kapkodva kiabálós fajta. De nem úgy hogy hirtelen leordítja a fejed. Csak egyszerűen hangosan beszél. És néha oknélkül nekiáll énekelni. Ahogy én is. Csonti sokszor rám is szól XD
- Nem etetnek rendesen az istállóban mi? Nah gyere, kerítek egy szendvicset. Anyám mindig szardellát tesz bele. Pedig tudja, hogy nem is szeretem a húst!
- Én szívesen megeszem!! - lelkesedtem be. Ez a jól működő rendszerünk: Neki nem kell, én megeszem. Aztán hogy ki ette meg, a szülőknek nem kell megtudni...
Magammögé pillantottam, mert egy kisebb puffanást hallottam. Csonti ledőlt, miközben gazdája az álla alatt vakargatta. Nem tudtam nem nevetni a jeleneten.
- Tessék, jó étvágyat. - nyomta orrom elé a szendvicset a lány, én pedig mohón enni kezdtem. Csonti is evett addigra már. Ezt onnan tudom, hogy minden csupa morzsa lett.
- Na akkor menjetek csavarogni, sziasztok!
- Estére meg hazamenni!! - köszönt el Csonti gazdája is. Még odabújtunk hozzájuk, majd elrepültünk a klub felé. Még épp időben értünk be, már mindenki ott volt. Starfire, a hiperaktív, Szikra, aki újonnan sokat parancsolgat, meg ez a két gerle madár. ... Néha elgondolkodom hogyan is lettünk barátok? Hogyan váltunk a világ legfurcsább sárkánycsapatává? De mindegy is, végülis szeretem én őket. Bocs, a szar hangulat teszi.. Ilyenkor van bennem egy "mindenkit utálok" érzés.
- Nah végre, már vártunk rátok! - köszöntött rögtön Szikra.
- Csá. - köszöntünk egyszerre Csontival.
- Hali, merre jártatok? - mosolygott rám Auróra.
- Otthon voltunk kajáért.
- Jah értem. - felelte, de Szikra csöndre intett minket.
- Nah, abbahagyni a pusmogást! Szeretném elmondani a mai terveinket.
- Igenis főnök... - forgattam meg a szemeim.
- Szóval ma már eléggé ideje van hogy kitakarítsuk a barlangrendszert...
- AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA.........!!!!! - hangzott fel mindenkiből a "jaj ne mááár!" sóhaj.
- Héj Srácok, tudjátok hogy lassan itt van Snogletog! Még feldíszíteni is akarunk, akkor meg a minimum hogy fel is takarítunk! Mindenki hozza-viszi a koszt.
- De Szikra, sárkányok vagyunk, persze hogy hozzuk a koszt! - mondta Auróra.
- Én se szeretek takarítani, de egyetértek Szikrával! - kezdte Starfire - Ha nem takarítunk, újra beköltöznek a pókok! Brr.... - borzongott meg.
- Jah, én múltkor már belegázoltam egy pókhálóba a Frea-alagútnál. - mondta Karom is, mire Starfire teljesen megfagyott.
- Váááá, engedjetek ki innen!!!!! - ordította el magát hirtelen és ki akart futni, de mi Csontival útját álltuk.
- Azt már nem! Ha nekünk takarítani kell, neked is! - mordult fel Csonti.
- Oké, akkor nekikezdhetnénk végre? - szólt közbe Szikra, aki láthatóan már nagyon megelégelte a beszélgetésünk.
- De remélem te is dolgozol, nem csak mi gürizünk itt neked! - feleltem szúrósan nézve rá.
- Nyesi mi bajod van? - fordultak felém többen is. Szikra sem lehetett túl jó hangulatban mert idegesen folytattuk a "dumcsizást".
- Figyelj én is ugyanúgy csinálok mindent, egy szóval sem mondtam hogy csak te dolgozz. Csak ti vagytok olyan lusták! De ha akarod kaphatsz külön feladatot!
- Mi van??? Miért???? - mordultam rá.
- Mert tudtommal itt még én vagyok a főnök!!
- Öhm, lányok...! - hallatszott egy halk, erőtlen hang mögöttünk. Mindketten hirtelen mozdulattal a többiek felé fordítottuk a fejünk, közben homlokunkat ráncolva és enyhén morogva. Ettől mind egy kicsit összehúzták maguk, aztán csak érdeklődve figyelték a szócsatánk.
- Szóval... hol is tartottam...? Jah igen...... - s megköszörültem a torkom - MENJ A POKOLBA, dehogy dolgozok plusszban!!!! Te meg nem parancsolgathatsz nekem!!!!
- Öhm Nyesi... igazából megteheti mivel megvan választva... - szólalt meg Starfire, mire láthatatlan villámokat szórtam rá szemeimmel.
- Figyelj, hagyd békén, oké!? - állt mellém Csonti, hallottam hogy Auróra is megszólalna de Karom leintette, mondván, ne szóljon bele.
- Oké, akkor tudjátok mit? Kilépek!! - feleltem, mire mindenki meghökkent.
- De Nyesi...! - szólalt meg Auróra, de úgy megfordultam, hogy a farkam majdnem állbavágta őket.
- Na csá! - köszöntem el véglegesen és kiviharzottam az üregből.
...
Szóval, mikor meguntam a kidőlő fákat, leszálltam egy közeli szigeten. Találtam egy halat a parton, amit magamhoz is vettem, és nézegettem egy kicsit, megenni azonban nem akartam. Még akkor is ideges voltam. Rugdostam össze-vissza az előttem heverő köveket. Az egyik egyszercsak lerepült a szirtről és fejbetalálhatott valakit, mert valaki feljajdult.
- Na, vigyázz már!! - hallatszott, majd felrepült elém a szirtre egy.. Éjfúria.
Tudom, tudom, kihaltnak hitt faj, meg ritka, meg veszélyes, meg minden... Mások ebben a helyzetben biztosan bocsánatot kértek volna, és rajongóhoz hasonlóan kezdtek volna el vele beszélgetni. De én nem vagyok mások! Senki ne kezdjen ki egy éppen mogorva Fanyesővel. (Ezt jegyezzétek fel!)
- Rossz helyen voltál. - feleltem hát, mire nem kicsit meghökkent.
- Esetleg megtennéd, hogy legalább bocsánatot kérsz? - kérdezte, közben leszállt mellettünk még pár sárkány. Biztos a haverjai.
- Nem. Egyáltalán ki vagy te? - néztem végig rajta. Hm, nem is néz ki olyan rosszul.
- Tate a nevem! - felelte kissé mérgesen.
- Nyesi. - biccentettem fejemmel. - nah menjetek innen. Nem idevalósiak vagytok amúgysem.
- Nah várj csak, minket nem küldhetsz csak úgy el ám! - mondta, úgy hogy szinte belemászott a képembe. Én nyugodtságot színlelve folytattam a beszélgetést.
- Hát pedig én elküldtelek. - feleltem, mire a körülöttünk állók susmogni kezdtek. Tate komoran nézett, összehúzott szemekkel. Majd a végén elmosolyodott és felnevetett.
- Belevaló csajszi, mi? - nézett a haverjaira, majd újra vissza rám - Nah mesélj, mibajod kislány?
- Semmi!! Ne nevezz kislánynak, és tűnjetek már innen! Nem látod, hogy szar kedvem van? - horkantam fel és mivel más nem akadt kezemügyébe, hozzávágtam az előttem heverő halat.
- Gyökerek... - fejeztem be eme illő szóval a mondandóm. Láthatóan nem tetszett neki, hogy ilyen vagyok vele, kezdett mérges lenni, de úgy döntött megőrzi a hidegvérét.
- Hallottátok, takarodó! - szólt oda a haveroknak, mire azok értetlenül bámultak rá.
- Hess! - mutogatott nekik tovább, hogy lépjenek le.
- Oké... - felelték végül furcsállkodva és lassan mind elrepültek.
- Este várunk a meccsre! - kiáltotta még vissza egy Szörnyennagy.
- Oké, ott találkozunk! Na csá!
- Csá! - köszöntek el, s az a sárkány is eltűnt. Én meg nem értettem, mi jó édes Thorbébit csinál ez??
- Ez meg mi volt?
- Azt mondtad magányt akarsz.
- Igen, vagyishogy tűnj el!
- Mi, jah hogy én is? Bocsi kislány azt nem lehet. - felelte ráérősen, és leült.
- Mivan??? Hagyjál már.
- Figyelj, hozzámvágtál egy halat! Szóval most tartozol nekem!
- He??
- Szal dalolj madárka, vagy kapsz egy Plazmabombát a nyakadba! - fenyegetőzött, mire úgy dühbe jöttem hogy azt hittem mindjárt ki fog törni a 3. Világ-sárkányháború, vagy mi a franc!
- Kássolj, nem félek a plazmbombádtól, te hencegő fráter!
- Én sem a szárnyadtól, ne hadonássz! - emelte fel a hangját, ugyanis közben idegességemben vadul hadonásztam pengeéles szárnyaimmal. Végül majdnem össze is verekedtünk, aztán végül úgy döntöttem inkább nem mocskolom be a szárnyam ezzel. EZZEL!!
- Nah jól van, én mentem Csá! Életem legszarabb napja... - jegyeztem még meg gyorsan és elsuhantam az égen, többé hátra sem pillantva a köcsög, ámde meglepően helyes éjfúriasrácra.
...
A hely már csitult volna el, mikor nagy dörömbölést hallottam meg: ismerős lépteket.
- Szia Csonti. - köszöntem fel sem nézve.
- Heló. Merre jártál? - kérdezte kissé aggódón.
- Fogalmam sincs, volt ott valami éjfúri azt kioktatott.
- Éjfúria?? - kerekedett el a szeme.
- Az. - feleltem kedvetlenül.
- Aha... Na mindegy, most velem kell jönnöd. - mondta. - Fú ez de gengszeresen hangzott. - nevette el magát aztán.
- Ja. - mosolyodtam el én is egy pillanatra. - De mégis hová?
- A klubba. De ssst! Ezt titok, nem tudhatod, okés? - kacsintott egyet.
- Oké. - mondtam végül, mire kiosontunk az istállóból és elindultunk.
Hamarosan odaértünk a klubba, ami szépen ki volt takarítva, a bejárat pedig még fel is díszítve.
- Azt a részt ott én csináltam! - jegyezte meg halkan Csonti.
- Azok ott nem Siklótüskék? - néztem rá furcsállva, ugyanis ahová mutatott, arról rögtön lejött hogy csakis Starfire csinálhatta.
- Tudod lelkesíteni is kell valakinek. - felelte mire elnevettük magunk.
Mikor beértünk a cseppkövekkel tarkított plafonú terembe, feltűnt hogy ez is igencsak ki van csinosítva. A többiek is ott álltak.
- Szia Nyesi... - köszöntek mind.
- Sziasztok. - köszöntem én is, aztán Szikra lépett oda hozzám.
- Figyelj.. bocsi, tényleg túl sokat parancsolgatok?
- Őszíntén? Igen. - feleltem, aztán elgondolkodtam. - De én is bocsi, mert ma elég rossz kedvem volt.
- Okés, semmi baj. Akkor... barátok? - nézett rám bizakodón, mire biccentettem és megölelt.
- Akkor újra klubtag vagyok?
- Ez nem kérdés! - felelte mosolyogva.
- Nah, akkor mit szóltok egy kis énekhez és tánchoz? - kapta fel fejét Auróra.
- Oké, de nem eszel cukrot, mert akkor megint kergethetünk egész éjjel! - fenyegette meg Karom.
- Okés...
- Nah akkor buli!!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)