32 - Különös barátok

Ahogy ücsörögtünk (már második napja) és vártunk a Snoggletogi csodára, ami remélhetőleg elrepít minket a lehető legmesszebbre ettől a standtól... egyszercsak Csonti gazdája rohant oda hozzánk.
- Héj Dani gyere, ezt muszáj látnod!! - ordította és seszó-sebeszéd megfogta a fiút az ingénél fogva és magával rántotta. Én rögtön felpattantam és futottam utánuk. Közben elrohantunk Anna mellett is, aki éppen a szekercékről hallgatott egy kimerítő előadást a kovácstól. Nos a minket magával rángató lány ezzel nem törődött, őt is megragadta a karjánál fogva és húzta magunkkal.
- Mi a..? - ilyedt meg a lány, de mivel mi se tudtuk, senki se tudtam felhomályosítani. Ekkor meg még Villám is a hátamra reppent.
- Hát te? Azt hittem Karommal vagy!
- Igen, de elkeveredtem az emberek között. - sütötte le a szemét. Szóval immáron öten rohantunk látszólag a nagy semmibe. Mint később kiderült az istállóba. A lány odavezetett minket egy ketrechez, ahol elég sok ember ácsorgott. Utat törtünk hogy rálássunk a dologra, és akkor földbegyökereztek a lábaink! Két éjfúria volt ott! Egy átlagos méretű, fekete hím, és egy nála jóval nagyobb fehér (!) nőstény, akinek ráadásul a szeme kék volt, tehát még albínónak se volt mondható. Én őszíntén szólva még sose láttam éjfúriát, ezért volt letaglózó. Meg persze, hogy van még olyan szerencsétlenül járt sárkány a földön, akit csak úgy bezárnak az istállóba. Mellettem Anna kicsit behúzódott a mellette álló Dani mögé. Az egyik éjfúria csak ekkor fordította ránk, sárkányokra a szemét. Eléggé idegesnek látszott ahogy a lábaim közé bújt Villámot fürkészte, majd a szeme megakadt rajtam, és ekkor már konkrétan zaklatottnak nézett ki. A másik odafordult felé, majd hosszan nézték egymást, és úgy tűnt beszélgetnek, bár arról fogalmam sincs hogyan tehették volna, hisz szárnyuk se rebbent, farkuk se mozdult, semmi olyan jelzés, ami a sárkánybeszédhez hozzátartozna. Aztán a fehér rámnézett fürkészőn a szemembe. Majd a másikuk is és hosszan nézegettek. Végül megelégeltem, hogy mit néznek már ennyire 2 perce??
- Mi a, mit néztek engem ennyire? - kérdeztem hát. Egy ideig még mindig csak bámultak rám, aztán egymás felé fordulva elkezdtek beszélgetni.
- Honnan tudod, hogy tényleg ő az? - kérdezte a fehér a másiktól.
- Ugyanúgy néz ki és ahogy ránézek rögtön felismerem. Tudod milyen jó a memóriám. - felelte az. Erre a másik kicsit közelebb hajolt hozzá és suttogot neki valamit amit nem értettem. De egyre jobban kezdett érdekelni ez a beszélgetés. Úgyhogy kénytelen voltam félbeszakítani a susmorgást.
- Öhm.. hahó? Még is, hogy értetted azt, hogy Én vagyok az? És egyáltalán, ismerjük mi egymást? - kérdeztem hát rá.
- Nem. Nem ismerjük egymást. - felelte a nőstény.
- És én sem ismerlek, csak látásból, és látásból akármit, vagy akárkit felismerek. - mondta a másik is, ami kissé furcsa volt számomra. Hol láthatott engem egy éjfúria? A buliból? Neeeem, azon becukrozott állapotban végigrohantam párszázszor, nem volt köztük.
- Ezt nem értem. Én még sosem láttalak. - néztem rá kérdőn.
- Lehet, hogy nem ő az. - nézet újra a másik éjfúriára a nagyobbikuk. Egy ideig megint csak hangtalanul nézték egymást, majd ismét felém fordultak.
- Lehet, hogy te nem láttál engem, de én láttalak. Emlékszel, ARRA a viharra? - tette aztán fel a kérdést a fekete, mire teljesen elhűltem. Rögtön tudtam mire gondol, mert amióta csak megtörtént velem, ha azt a szót mondja valaki: vihar, rögtön az ugrik be. Az, ami Hibbantra sodort. És most tudtam hogy nem csak én gondolok erre, ő is arra értette. Közben Anna nagyban kérlelte a többieket, hogy menjenek már el onnan, mikor gazdám egyszercsak felém fordult.
- Auróra, mi a baj? - kérdezte aggódva, de én nem válaszoltam, csak bámultam tovább ezt a különös éjfúra párost, akiket sehogysem tudtam hová tenni. Egyszercsak a fekete odafordult Villámhoz és jól szemügyre vette. Közben mereven követtem figyelemmel mit kíván tenni.
- Mi a neved? - kérdezte kedvesen a kis Ölvésztől kissé remegő hangon. Villám rámpillantott várva mit reagálok, tehát szabad-e, és jó ötletnek tartom-e hogy kapcsolatba lépjen vele. Nos hogy jó ötletnek tartottam-e, azt nem tudom, mindenesetre rábólintottam, mire köelebb ment a rácshoz. Erre a fehér éjfúria morogni kezdett, mire az izmaim megfeszültek. Készenálltam széttépni a nálam vagy 10-szer nagyobb sárkányt, ha az neki mer támadni Villámnak. De mindezt úgy, hogy kívülről nem is látszott rajtam. A másik éjfúria dühösen hátrafordult társához, mire az ijedten hátrébblépett és elhallgatott. Aztán újra Villám felé fordult.
- A nevem Villám. - felelte aztán a kis ölvész kissé félénken, mire a másik sárkány megszaglászta. Mindannyian csendesen figyeltük az eseményeket, mind kicsit feszengve. Aztán az éjfúria megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Nem érzem rajta a szagát. Nem az Ő utódja. - mondta a másiknak.
- Ennek örülök. Akkor lehet, hogy nincs mitől félnünk. - felelte az, és kissé nyugodtabbá vált a légkör. Ekkor azonban kifakadtam, mert ez már túl érthetetlen volt számomra, és idegesített, hogy nem tudom miről van szó.
- Nah jó, most komolyan. Kik vagytok? És kinek nem érzed rajta a szagát? - kérdeztem mérgesen és közben kissé morogtam is. A mellettem álldogáló vikingek nem kicsiny ijedelmére, miszerint én nem ilyen szoktam lenni, mi üthetett belém?
- Az én nevem John. Ő itt a párom: Jázmin - mosolyogtak össze.
- Mit akartok? Ti is Villámszárny barátai vagytok? - kérdeztem még mindig vicsorogva, mert már a név említésére is dühbe jöttem. A legutóbbi találkozásunkkor megfogadtam valamit. Megfogadtam magamnak, hogy egyszer mindenért megfizet az az ölvész! Mert háború indult, akkor, azzal a csatával. Ez a háború pedig élet-halál harc. Itt csak két út van: túlélsz vagy meghalsz. És egyértelmű volt, hogy a barátait, akik mellette állnak automatikusan kiutáljam a világból.
- Ki az a Villámszárny? - kérdezte enyhén félredöntött fejjel, mire egy picit megnyugodtam.
- Ő is egy öl....... - kezdtem, de hirtelen pupillája összeszűkült, idegesen felugrott és ordítani kezdett.
- Szóval Ő az az ölvész?! - ordított fel, mire kicsit megugrottunk, a kis Villám pedig beugrott a lábaim közé. Anna megragadta egyik kezével Dani karját, másikkal az én szárnyam, úgy kapaszkodott belénk, közben folyamaosan a távozást kérlelve. Közben Jázmin magához húzta és szárnyával betakarta Johnt.
- Mi a baj? - kérdeztem tőlük, mire John odabólintott Jázminnak, aki végül felhomályosított.
- Tudod, John akkor látott téged, mikor az anyánkkal repültek. Te nekik háttal repültél, amikor rád támadt Villámszárny. És miután rád támadt, anyámat is meglőtte. Súlyos sebet kapott, és pár hónap múlva pedig belehalt. Az én tojásomat halála előtt rakta le. - felelte, mire elkerekedett a szemem.
- Várjunk. Ti testvérek vagytok? De akkor miért...? - rökönyödtem meg. Ez olyan Hullámosnak hatott nekem!
- Nekem csak a nevelő anyám volt. Nem vagyunk vér szerinti testvérek. Ahogy mi, sárkányok mondanánk, fióka koromban vett a szárnyai alá, és nevelt fel. Sok mindent megtanított nekem. - mondta John, majd egy furcsa érzés tört rám és.. hallottam a gondolatait!! : *Köztük volt az is, hogy megtanultam gondolatban beszélni másokkal.* Nah ettől rámjött a frász és megborzongtam.
- Okés értem. De ezt légyszíves ne csináld többször. - feleltem.
- Oké. - felelte nevetve és ránkmosolygott.
- Úgy látom összebarátkoztak. - szólalt meg Dani, közben nyugtatóan ránézve a mellette álló lányra, akibe fogalmam sincs mi üthetett. Én még vikinget így félni éjfúriától nem láttam.
- Aha. - felelte röviden, oda sem pillantva a lány. Folyamatosan Johnt figyelte. Mire amaz rámosolygott, erre elkapta a tekintetét. Nah ezt se igen értettem, hogy mi lehetett, de rájukhagytam. Ez a John, meg ez a Jázmin nagyon titokzatos személyiség volt, úgy éreztem. Valamiféle titok lappangott körülöttük, ami megfejtésre várt. Imádom a rejtélyeket! Szóval azt hiszem fogok még velük találkozni. De akkor már ideje volt, hogy elinduljunk. Hogy miért, mikor még le sem ment a nap? Hát mert Snoggletog van!! Ezt pedig Hibbanton nem máshogy ünneplik, mint egy közösen, ünnepléssel eltöltött estével a Nagyteremben! Mi pedig késésben voltunk a partyról. A tömeg ami fogadott minket, mikor megérkeztünk már rég ott lehetett, ideje volt tehát megindulni.
- Nah, menjünk Au. Késő van. Ideje hazamenni. - vakargatta meg gazdám a nyakam, mire egyetértőn bólintottam.
- Jó éjt! - köszöntünk el egymástól és otthagytuk az éjfúria párost, hadd pihenjék ki maguk.