34 - Újra együtt a család

- De anya, hogy érted hogy nem mehetek haza, talán valami rosszat tettem? - nézett rám sírásra görbülő szájjal Villám. Már én is majdnem sírtam, nem tudtam, hogyan magyarázzam meg neki hogy az többé nem az otthona, de nem azért mert már nem szeretem.
- Dehogyis kicsikém! De már neked is van saját gazdád. Mostantól ő a családod.
- De anya!
- Nem, semmi de! Értsd meg így kell lennie! - feleltem könnyes szemekkel és ahogy álltam elkeseredett tekintetét, hirtelen elfordultam, hogy ne lássam azt az arcocskát. Miközben próbáltam visszafolytani könnyeimet, ő befúrta fejét a szárnyaim alá. Régen még teljes mivoltában befért alá, mostanra azonban csak a fejét tudta bedugni. Ránéztem ismét. És ezúttal nem egy törékeny bébisárkányt láttam. Hanem egy erős fiatalt. Annyit változott mióta kikelt a tojásból. A mérete, a szárnyai aránya, a hangja is mélyült, és már megvolt olyan erős mint én. Csak a tűz, ami a szemében égett, az nem szűnt meg lobogni.
- Oké... Megteszem ha akarod. Csak ne sírj anya! - felelte és nekemdörgölte a fejét. Elmsolyodtam és én is hozzányomtam arcához az orrom.
- Köszönöm.


Hajnalban, mikor végre hazaértem a "buliból", rögtön betántorogtam az ajtón, majd eldobtam magam az ágyon.
- Fúú, milyen nehéz ezzel az aranyozott izével a farkamon járni... - jegyeztem meg szinte hangtalanul, bár igazából annak semmi köze nem volt fáradtságom okozta nehézségeimhez, ami a járást illeti.
A ház hosszú idő óta először volt teljesen zajtalan. Hatalmas csönd és békesség honolt. Ami végül már kezdett idegesíteni is egy picit. De olyan fáradt voltam, hogy ezzel mit sem törődve el is szundítottam. Hamarosan a reggeli napfény simogatta meg az arcom, amire azonban rögtön felébredtem.
- Francba már, ki kapcsolta fel a Napot? - tettem mancsomat morogva az orromra, hogy valamiképp eltakarjam a szemem. Erre a távolban hangokat hallottam meg. Mintha egy Forrkatlan falka közeledett volna. Ijedten kaptam fel a fejem és kirontottam az ajtón. Meredten néztem a tenger felé, minden porcikámmal a halk hangra koncentrálva, ami olyan frekvenciájú, hogy a vikingek egyáltalán nem hallják. Közben Hektor haladt el mellettem és rámköszönt, de én szinte észre sem vettem. Szívem hevesen vert, majd egyetlen szó nélkül a hang irányába vetettem magam.

A hang azt mondta egyre csak:
- Siessünk!
Mire én is egyre jobban siettem. Tudtam már akkor, hogy mi is történik: a családom közeledett. Hogy minek azt nem tudom, csak azt, hogy örülök nekik! Már ami a többséget illeti... Mert ahogyan a legutóbb elváltunk Hullámmal... háát, nem tudom. Félek, mi lesz. És ahogy repültem, közben a tengert fürkészve, egyszercsak két alakot láttam meg magam előtt repülni.
- Mi a... Mégis hogyan? - kérdeztem magamtól, mikor felismertem a két éjfúriát. De hogyan jutottak ezek ki az istállóból? Nah, mindegy is, legalább sikerült nekik a szabad maradás. Odarepültem hát hozzájuk.
- Sziasztok!
- Szia, hát te meg? - köszöntek ők is.
- Gondoltam csatlakozok hozzátok. És ti? Mi jót csináltok?
- Kicsit levegőzünk! Nyújtóztatjuk a szárnyainkat. - felelte John boldogan.
- Azt látom! - feleltem halkan nevetve - Na de kezdjünk bele! Kapj el! - mondtam és megböktem orrommal az oldalát, majd nekiiramodtam. Sokáig kergetőztünk. A két éjfúria időnként belevetette magát a tengerbe is, aztán halakkal a szájukban tértek visza a felhők közé. Egyszer én is lebuktam, hogy megpróbáljam ezt a halszerző módszert, de kiderült amit én már sejtettem: a Világrémék nem tudnak úszni. Akkor még valahogy kiröppentem, de teljesen meg voltam ijedve mikor belémnyilalt az érzés hogy megfulladok. Szóval többet nem is próbáltam. Viszont szépen elterelődött a figyelmem. Legalábbis míg nagy morajlást nem hallottam meg. Aztán egy csomó másik sárkány üvöltését is. Odapillantottam, és egy sárkányhordával találtam szembe magam. Az én "kis" családom.
Anya és a tesóim: az 5 Forrkatlan a vízben bukdácsolva, aztán Felhő; az ő családja, tehát 2 Viharszelő, egy kis Cipzárhát és egy felnőtt Gronkel, valamint még egy Szörnyennagy Rémség is velük jött, akit azelőtt még sosem láttam, de mivel egészen a vízfelszínéhez közel repült, arra következtetek, hogy ő lehet egyik lánytesóm újdonsült férje.
- Ezek meg kik? - kérdezte John felém fordulva.
- A családom. És ahogy látom itt az egész Família. - nevettem, némi idegességgel a hangomban, amit talán észre is vettek, de nem néztem akkor már a szemükbe.
- A családod? - nézett rám meglepetten.
- Aham, engem is kiskoromban fogadtak be, mint téged. - feleltem neki. Ekkor láttak meg minket a kedves rokonok és felkiáltottak örömükben.
- Héj, szia Auróra, hahó, itt vagyunk!! Meglepetés!!! - ordították már messziről, majd odajöttek hozzánk.
- Szerbusztok! - köszöntek, bár szemük nem kicsit megakadt a mellettem lebegő két éjfúrián.
- Khüm, Sziasztok!! - köszöntem én is, egy kis torokköszörülés után, miszerint én vagyok a rokon, úgyhogy szerintem hozzám jöttek, nem az ismerőseimet bámulni, elég ízléstelen módon, ahogyan azt a társaság egyik hím tagja tette. Ezután végre engem is üdvözöltek, majd eltessékeltem őket az éjfúriáktól, mert úgy láttam addig jó, míg John nem veszi észre, hogy a Gronkel "stíröli a csaját", hogy így fejezzem ki magam. Elköszöntem hát tőlük, és elrepültünk az ellenkező irányba.

...

Nos... A család eléggé terebélyes módon jött el a téli napforduló alkalmából, ami gyakorlatilag a Snoggletog, csak mi sárkányok ezt máshogy ünnepeljük. Hatalmas családi összejövetellel és vacsorával! Bár nekem egyáltalán nem jutott eszembe, hogy talán idejönnek. Szóval fogalmam sem volt hová menjünk! A házamhoz nem vihettem őket, hisz
1 nem férnek be
2 nem vihetem őket be a faluba!! Az emberek meglátnák (vagy hallanák) őket, aztán bezárnák az istállóba, míg meg nem szelídülnek, azt pedig nem hagyhatom! Elég egy hátas a családba. Én már odaadtam sorsom egy vikingnek, és mostmár nem mehetek vissza a szabad sárkányok közé. De nem is teszem. Mert ez a sorsom. De az övék az hogy szabadon éljenek. + hogy folyton szemrehányják mostani életem ( -_- ). Szóval végül Hónaljnyalira vezényeltem a famíliát.

Ott aztán leszálltunk, és végre kellőképp üdvözöltük egymást. Mindenkit megöleltem, összepusziszkodtunk meg egyebek.
- Szia Auróra!! - jött oda egy halomban 3 Forrkatlan. Forrki, Tengerúszó, és Nita.
- Sziasztok!!
- Nagy öleléééés! - kiáltotta Tengerúszó, és nekemestek, majdnem összenyomtak. De ezúttal mégsem bántam. Aztán mikor elengedtek mindhárman egyszerre kezdték el lehadarni mi minden történt, míg nem láttuk egymást. Nita szárnyánál fogva magamellé húzta a Szörnyennagyot hogy bemutassa nekem.
- Au, bemutatom Tűzagyart a férjem! Tűzagyar, ő itt Auróra a húgom.
- Örülök, hogy megismerhettem a hölgyet. - mondta illedelmesen a srác, aztán felemelte a jobb lábam és mancsot csókolt, közben egy fura vigyort vágva, amitől önkéntelenül is elmosolyodtam, de inkább kínomban.
Ezután megpillantottam valakit. Akit mindenkinél régebben láttam. Egy világoszöld, fűzöld nőstény Forrkatlan volt az. Színe kissé megkopott, kifakult, pikkelyei kevésbé csillogtak a napfényben mint rég. Arca sűrűn barázdált, mintha ráncos lenne. Hasán pihenve, lábait felhúzva álldogált kicsit messzebb a többiektől. És engem nézett. Ahogy elmosolyodott arcán összefutottak a ráncok. Mégis olyan kedves jelenség volt. Ő az Anyám.
Lassan megindultam felé, félre sem nézve átmentem a többiek között. Mikor oda értem megálltam előtte. Egy szót sem szóltunk. Csak néztünk némán egymás szemébe. Éreztem hogy a könnyem kicsordul, és már láttam az ő szemében is csillogni a sós könnycseppet. Fejét lehajtotta, hogy megszaglásszon, hiszen annyival magasabb...
Remegve szagoltuk meg egymást, de aztán orra megállt a levegőben, és nem mozdult. Szemét lehunyta, halkan szuszogott. Ekkor odanyomtam az övéhez az én orrom. Egy hatalmas sóhaj tört fel belőle, majd magához ölelt és szárnyaival körülzárt. Senki nem szólt egy szót sem. Meghatottan néztek minket. Én pedig éreztem egy kis könnycseppet a hátamon, ahogy végiggördült édesanyám orcáján és rámhullt.