46 - Átoktörés (kincskeresés) 1. rész

- Hm? Hol vagyok? - néztem riadtan körbe, mire rájöttem, hogy a klubban aludtam. A rémek is ott voltak kidőlve, meg a többiek mind egy egy kis foltban, páran összeborulva (ezt úgy értsétek, hogy pl. Starfire valahogy Csonti hasára került és ott aludt...). Ekkor vettem csak észre, hogy Karom ott fekszik a bal oldalamon a hátán és a lábával mintha kicsit kaparta volna a levegőt. Halkan ránevettem, aztán végül felkeltem. Végigmértem a helyet és a többieket. Még mindenki aludt. És ahogy néztem őket, hirtelen már tudtam mi lesz a mai program. Bizony, ma kincskeresés a menü!

...

Gyorsan összekaptam magam, végignéztem a társaságon és gyorsan elrohantam haza. Ott biztonságba helyeztem a ceruzámat és a Karomtól kapott ajándékot. Elakartam indulni, de valahogy úgy éreztem, hogy még nem mehetek. Álltam tehetetlenül. Majd vettem egy nagy levegőt és elkezdtem hangosan gondolkodni.
- Jól van Auróra.... Gondold át ezt. ..... Veszélyes dologra készülsz, ugye tudod? Nem tudod mi vár rád! De el kell indulnod..... Egy szigetnyi sárkány számít rád! Nem hátrálhatsz meg! Te vagy Auróra!! Annyi mindent átéltél már! Nem hátrálhatsz meg pont most!!! Gyerünk te láb, indulj meg!!! - kiáltottam rá saját magamra és tettem egy lépést az ajtó felé. Felbuzdultam és odamentem az ajtóhoz. Mély levegőt véve magamhoz vettem a térképem és kiléptem az ajtón. Meg is indultam gyalog, amerre mutatta, hogy menni kell.
- Ahham.... szóval.. erre! - és léptem egyet nyugatnak. - Jah nem, erre! - indultam meg ezúttal északnak. Nos igen... ekkor rájöttem valami, nagyon fontosra..... nem tudok térképet olvasni!! Ráadásul kezem sincs, hogy egyszerre tudjak menni és nézni a papírt. Mert menet közben a számban kell, hogy vigyem és csak akkor tudom megnézni, ha leteszem magam elé. Így egy kissé nehézkes volt nekiindulni... Végül úgy döntöttem, hogy megindulok arra, amerre láttam egy hasonló alakú sziklát mint a térképen. Viszont jött a következő probléma.. Mikor egy sziklán ülve néztem, merre is tovább. szárnysuhogást hallottam meg magam mögött.
- Hát te itt? Mit csinálsz? - hallottam magam mögött John hangját. A francba... lebuktam!
- Öhm.... - néztem lassan hátra - Szia John, mizu? - vigyorogtam ijedten.
- Mit csinálsz? - húzta össze a szemét és mögém akart nézni, ugyanis a farkam alá rejtettem az összegyűrt térképet.
- Hát.. izééé... én csak.... - szabadkoztam, miközben folyamatosan forgolódtam, mert be akart nézni mögém, hogy mit dugdosok.
- Auróra! - szólt rám mérgesen és a szemem közé nézett.
- Jó oké, tessék, itt van! - dobtam oda neki mérgesen a papírt. Megnézegette, megvizsgálgatta, aztán felnézett rám.
- Kincsestérkép? - vonta fel a szemöldökét és visszaváltozott emberré.
- Olyasmi.....
- Mire kell ez neked? És hol hagytad a többieket? Kincskeresésre nem csapattal szokás indulni? - nézett rám sokat sejtetően.
- Figyelj, ez most nem egy sima kincskeresés. Ez az én ügyem.
- Aham.... akkor remélem tudod, hogy kelet - mutatott egy irányba - arra van. Nem amarra. - nézett pont az ellenkező irányba, amerre én igyekeztem.
- Tudom merre van kelet! - védekeztem reflexből. - .... Csak azt nem tudom a térképen hol vannak az égtájak.
- Nah jó, segítek neked, oké?
- De...!
- Hívom a többieket és mehetünk is!
- Mi??? Ne, nem hívhatod a többieket! - ijedtem meg.
- Miért nem? - nézett vissza éjfúria szempárral.
- Azért mert ők nem tudhatnak róla....... Karom nagyon megharagudna rám.......... - néztem rá könyörgőn. Féltem, hogy Karom megharagudna érte.... Tényleg nagyon féltem!
- Oké... akkor csak párakat hozok. Maradj itt és jövünk! - mondta majd éjfúriaként elrepült. És ekkor tűnt fel valami...
- ...Elvitte a térképem.


Hamarosan feltűnt ugyanazon a sziklán John, Nyesi, Tate, Starfire, meg Roar.
- Nah, megjött a bagázs? - mérgelődtem. Direkt nem akartam, hogy mindenki velem jöjjön! Egyedül akartam menni! .... Nah mindegy. Így utólag csak azért nem bánom, mert nélkülük oda se találok... Az én tájékozódási képességemmel... :P
- Meg bizony! - kacsintott Starfire töretlen lelkesedéssel.
- Miért vagy ilyen ellenséges? - nézett rám Nyesi.
- Áh mindegy... - enyhültem meg kicsit. - Bocsi... Nah menjünk.
Mind csak erre vártak! Elvigyorodtak, aztán John szárnyakat növesztett, de ember alakban maradt, hogy a kezében tarthassa a térképet. Alaposan szemügyre vette a papírt, aztán egy irányba mutatott és mind felszálltunk.
- Nah? - néztem rá sürgetően és orrommal megböktem a papírt.
- Mi na? - nézett rám vissza.
- Mikor érünk oda? - sürgettem tovább.
- Még csak most indultunk! - mérgelődött Tate.
- Nekem máris fáj a szárnyam! - panaszkodott neki Nyesi.
- Srácok.... - kezdte Star, de senki nem figyelt rá.
- De komolyan, mennyit kell még mennünk? - kérdeztem Johntól újra.
- Még elég sokat Au! - válaszolta fáradtan.
- Srácok!!
- Mi az? - néztünk rá hirtelen mind Starfire-re.
- ....Pisilnem kéne... - vigyorgott kérlelőn.
- Miért nem mentél el otthon? - néztünk rá idegesen.
- Mert nem tudtam, hogy ilyen hosszú útra megyünk! - nyafogott.
- Jól van, jól van, szálljunk ott le! - Zárta le a témát Tate egy apró szigetféleségre mutatva. Bólintottunk és oda is mentünk. Miközben mindenki rendbekapta magát, John odajött hozzám.
- Figyelj Au.... - mondta halkan, hogy csak én halljam - Mihez vezet ez a térkép?
- Hát... öhm... miért kérded? - kérdeztem idegesen.
- Ezért: - mutatta oda a hátulját az "A kék halál átka" felirattal.
- Hát öhm....
- Auróra! - emelte fel fenyegetően a mutatóujját.
- .... Útközben elfogom mesélni. Ígérem.

###

~Szikra~

- Hol van mindenki? - ébresztett fel álmomból Karom ezzel a mondattal. Felkaptam a fejem, és megállapítottam, hogy relatíve kevesen vagyunk, holott éjjel még az egész klub itt volt. Emlékszem, mert utolsók közt aludtam el.

- Mi történt? - morgott álmosan Csonti csukott szemekkel.

- Eltűntek a többiek. - ásítottam nagyot és nyugodtan visszafeküdtem. Aztán végre eljutott az agyamig a mondatom értelme.

- A többiek eltűntek?? - kaptam fel a fejem ismételten riadtan, úgy, hogy az egyik szarvam beleverődött egy cseppkőbe.

- Se Au, se Star.... - kezdte Karom.

- Se Nyesi, se Tate.... - folytatta Csonti mikor végre ő is felkelt és körbenézett.

- Pontosan. - helyeselt Karom.

- Hé, és John hol van? - nézett körbe Jázmin is. A kicsik még aludtak. Körbeszaglásztam én is, aztán a tőlem nem messze fekvő Villámra pillantottam. Orrommal gyengéden megböktem, hogy felébredjen.

- Mi az? - nézett rám álmosan és felemelte a fejét Nátán mellől.

- Anyukád hol van? És a tesód?? - kerekedett el a szemem, mikor rájöttem, hogy Roar sincs meg!

- Ja, hogy ők? Hát Anya már jó korán elment, pár percre rá Roar azt mondta elmegy mert éhes, aztán Johnék észrevették, hogy eltűntek és utánuk mentek.

- És neked nem is volt furcsa?? - ütötte Karom vállba.

- Áú! Miért lett volna az? - mérgelődött - Anya mindig elmászkál!

- Aztán bajba sodri magát! - egészítette ki félig alva Nátán.

- Ne fokozd a hangulatot! - szólt rá erélyesen Csonti.

- Na jól van sárkányok, nyugodjunk meg! - intettem mindenkit nyugalomra.

- Jól mondja a Tájfumeráng! - helyeselt Jázmin. - Menjünk utánuk!

- Mi? Én nem ezt mondtam! - rökönyödtem meg.

- Hát pedig... - nézett rám Karom, és tudtam, hogy ő már elhatározta magát, hogy utánuk megy.

- Na jól van! Nem mintha nem lenne elég izgalom az életünkben! - morgolódott tovább Csonti és a kijárat felé vettük az irányt. Közben meg gondolkodtam.

- Ejj, Au mennyit szökik... - mondtam viccelődve, hogy oldjam a hangulatot, és a többiek fel is nevettek. Csak Karom tűnt ingerültnek. Biztosan aggódik. Bár mind aggódunk... Még ha nem is látszik, mert sárkányok vagyunk és erősek. És az az ösztönünk, hogy ne mutassuk ha félünk, vagy ha fáj. De ettől még félthetjük egymást! ;) Mindenesetre egy biztos: e mellett a társaság mellet, a sárkány sosem unatkozik!
- Jajj! Jut eszembe! - mondta Jázmin és odaszaladt Villámhoz - Villám, légy szíves vigyáznál Annával együtt a kicsikre? - Kérdezte, mire amaz rögtön felpattant, és felcsillant a szeme.
-Igen! Vigyázunk rájuk! - válaszolta boldogan, amitől Jázmin némiképp megnyugodott.
- John!!! - ordított aztán hirtelen fel, és nagy erővel kirepült a barlangból.
- Hé, Jázmin, várj már!! - ordítottuk utána és igyekeztünk beérni a hatalmas éjfúriát.

###

~Nyesi~

Jahj, hogy Star mennyit tud nyafogni! Auróra megint olyan fárasztó, mint egy tucat bébi gronkel! Tate meg olyan jót röhög rajtuk. Á az a jól csengő nevetés....... Jah, bocsi, sziasztok! Elkalandoztam. Szóval éppen megyünk John után, de hogy hová, franc se tudja... Kincset keresünk, csak ez a biztos. Fíling kincskeresés!
- Meddig megyünk méééég?? - nyavajgott Star percenként, amibe rövid idő után Au is becsatlakozott.
- Érezd a hosszú utat... - sóhajtottam.
- Érezzük. - felelte John idegesen forgatva a térképet.
- Csak azt ne mondd, hogy eltévedtünk. - mondtam cinikusan.
- Nem, tudom én, hogy merre megyünk! - vetette idegesen oda nekem.
- Azért ne harapd már le a fejem! - mérgelődtem.
- Nyugi Béby! - szólt egy hang mellőlem - Te csak érezd jól magad! Majd úgyis megoldjuk. - mosolygott rám Tate és megpuszilt, majd előre repült, hogy megnézze, mizu az élen.
- Jaj..... - sóhajtoztam tovább idegesen.
- Nyugi Nyesi... - repült be mellém Star halkan, de meglepően nyugodt hanggal - Hamarosan odaérünk. De már én is fáradok.
- Akkor tényleg jó rég óta megyünk! - ijedtem meg, amin nagyot nevetett. Pedig én nem viccnek szántam! Ha Starfire kifárad, az már jelent valamit!! Nem lesz átlagos a mai, már látom... *sóhaj*

###

~Auróra~

Nah..... Hosszú út volt, meg kell hagyni! Összesen 3-szor vertem ki John kezéből a térképet, Tate vagy 5-ször ütött állba a farkával "véletlen" mikor nagyon izgága voltam, Start meg végül Nyesinek kellett vinnie. Őszíntén szólva... ez olyannyira fura volt, hogy kezdek aggódni Star-ért... Nah, viszont időm ezen gondolkodni, már nem volt. Pörögtek körülöttünk az események. Legalábbis a beszélgetést illetően...
- Nyugi Béby!- hallottam Tate hangját.-Te csak érezd jól magad! Majd úgyis megoldjuk.- fejezte be mondandóját, majd berepült John másik oldalára.
- De ugye tényleg nem tévedtünk el? - kérdezte tőle suttogva.
- Nem, nem tévedtünk el, csak valaki...- nézett mérgesen rám -...miatt majdnem kiesett a kezemből a térkép. - nos ez jogos is volt...
- Értem, és mikor fo...- kezdte ismét Tate, de a fiú közbeszólt:
- Nem, nem tudom, hogy mikor fogunk odaérni.- morgolódott.
- Oké, oké. Mi bajod? - kérdezősködött Tate.
- Nincsen semmi bajom! - válaszolta, mire olyan "hiába hazudsz" szemekkel néztünk rá.- Jó rendben. Csak kicsit feszült vagyok. Egyrészt azért, mert még mindig fáradt vagyok, másrészt pedig féltem a kicsiket. Tudom, hogy ott van velük Jázmin, de bármi történhet velük. - mondta aggódón. Igazából megértem.
- Tudom mit érzel. Én is ugyan ezt éreztem Villámnál. De ne aggódj. Tényleg nem fog bajuk esni.- nyugtattam meg, s rámmosolygott.
- Nah, mikor leszünk ott? - bátorodtam ismét fel, és csillogó szempárral néztem a térképre, amitől gyakorlatilag függött mindünk sorsa ezekben a percekben. Nagyot sóhajtva vetette bele magát ismét a térképolvasásba.
- Ha szerencsénk van körülbelül 6-7 óra múlva. - mondta aztán mire mind felsóhajtottunk, avagy egy "Jahjj!!" hangot hallattunk.
- És mi van, ha nincs szerencsénk? - kérdezte egyszerre Nyesi, mire hátranéztünk rá.
- Már miért ne lenne? - kérdezett vissza John - Jól haladunk! - De Nyesi nem válaszolt. Csak halálrasápadt képpel előre bökött. Erre mind előre fordultunk, és megértettük, mire is gondolt...
- Ó, anyám! - kiáltott fel John. Ugyanis úgy ahogy voltunk egyenest neki egy viharnak! De nem is akármilyennek! Mágikus vihar ez. (Legalábbis szerintem az lehetett, mert ilyen furcsa vihart életemben nem láttam... Nem, még akkor sem.)
Egyenesen a mélyébe kerültünk, ahol még egymást sem érzékeltük kellőképp. A szél össze-vissza dobált, nem tudtuk magunkat már irányítani sem, és így hol szétesett a csapat, hol összecsapódtunk.
- Vigyázzatok! - kiáltotta el magát valaki a távolban, de hangját elnyelte az égdörgés és morajlás. Éppen vissza akartam kiáltani, hogy merre repülnek, amikor valami hátulról átkarolt, a következő percben pedig Tatenek nyomódtam, ahogy Nyesi mindnyájunkat közrefogott a szárnyával. Hirtelen egy nagy rázkódás és puffanás: landoltunk egy barlangban. Egy hatalmas(!!!) barlangban.
Nyesi szétnyitotta a szárnyunk és puhán kiléptünk a kissé sáros talajra.
- Ez miféle hely lehet? - kérdezte Star azt a kérdést, amire igazából mind gondoltunk. Nyirkos egy barlang volt, és minden apró cseppenéshangot visszavertek a falai.
- Nem tudom. A térkép szerint itt nem kéne lenni egy szigetnek sem, csak három kilóméterre. - értetlenkedett John is, kezében a térképpel.
- Akkor lehet, hogy direkt nem rajzolták rá.
- Nos, ameddig el nem múlik a vihar, addig felfedezhetnénk. - ajánlotta John.
- Nem rossz ötlet! - mondta Starfire, csillogó szemekkel.
- Akkor menjünk! - hajtogatta össze a térképet, és elrakta. El is indultunk. Én szorosan Star mellett lépkedtem, aki közben halkan azért imádkozott, hogy egy pókot se találjunk. Egy pillanatra megéreztem valami furcsa, azonosíthatatlan szagot, de épphogy beleszippantottam a levegőbe, minden elkezdett sötétedni körülöttem. Éppen felkiáltottam volna ijedtemben, de összeestem, és már semmit sem láttam.

Folytatása következik.....