61 - Csapatban

~Auróra~

Anival és a másik 4 árva sárkánnyal rövid időn belül megbarátkoztunk. Minden nap máshol volt a táborhelyünk, mert Ani nem a szigetre való volt, s árvák lévén mi sem.. Valahogy így sem volt helyünk a világban. De azt nem tudtam Ani honnan jött, és miért nem a többi emberrel van. Ő egészen más ember volt, mint akiket eddig ismertem. Vikingnek vallotta magát. Azt hiszem ez egy ilyen ember csoport vagy ilyesmi lehet...

Mindenesetre nagyon más volt mint a vadászok. Máshogy öltözködött, máshogy viselkedett és máshogy beszélt. És ő tényleg szeretett bennünket. Mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat, ám ha kellett meg is szidott minket. Anyukánk helyett anyukánk volt. Ahogy azt a többiek is mondták.

Noxiku volt az egyetlen kellemetlenség a közegben. Azazhogy csíptem én őt is, csak hát.. ő nem csípett engem. Csak szó szerint.

Folyton morgott, karmolt, harapott, mindent csinált, veszekedett és verekedett velünk. Ő valahogyan egészen más volt, mint Gyöngy, Forte, vagy esetleg Fogas, akivel amúgy nem sokat beszéltem…

- Tűnjetek innen! – morgott rögtön Noxiku, ha túl közel mentem hozzá.

- Szívesen, de akkor dobd már légyszi ide azt a halfejet, ami a lábaid előtt fekszik! – emeltem fel kicsit, magabiztosan a farkam.

- Ezt? – mutatott rá mosolyogva.

- Azt. – bólintottam.

- Ez sajnos az enyém Csillag. – nyelte abban a pillanatban le. – Keress másikat.

- Arrr, nah megállj csak! – dühödtem fel és vicsorogva nekiugrottam.

- Hé, mit csináltok?? – futott oda Forte és Gyöngy, és végig nézték, ahogyan elkezdtünk verekedni. Mint egy kis golyócska, úgy gurultunk ide-oda, s hol ő nyomott földre, hol én őt, s közben hangosan acsarkodtunk.

- Nah nem adod fel? – morgott a képembe, mikor maromat a földnek nyomta.

- Nem.. nah és te? – terítettem most én le.

- Én sosem adom meg magam. – vigyorodott el és egy picike szikrát röpített az arcom felé, én meg ijedten lehunytam a szemem, mert azt hittem nagyobb is jön. De nem jött, ehelyett kiszabadult és elfutott előlem.

- Nah kapj el, ha tudsz Csillag. – vigyorgott magabiztosan.

- Hülye vagy! – ugrottam mérgesen utána.

- Kérek egy halat kárpótlásul!! – futottam a nyomában.

- Ezek.. most verekednek, vagy játszanak? – néztek minket félre döntött fejjel a többiek.

- Fogalma sincs.. – vonta meg vállát Gyöngy.

- Mi, én komolyan mondtam! – néztem meglepődve rájuk.

- Megvagy! – ugrott ekkor egy ágról rám Noxiku, s diadalittasan kihúzta magát.

- Asszem győztem… - szállt le rólam.

- Jó látni, hogy te csak kergetőztél… én viszont kérem a halam. – álltam elé.

- Jó, ha neked csak az kell… - forgatta meg a szemét és felöklendezte nekem, amit elnyelt előlem. Nos igen, ugyebár a sárkányok néha adnak a saját gyomrukból halat a  másiknak, attól még, hogy nem a szüleimmel nőttem fel, ezzel én is tisztában voltam. De mégiscsak.. Noxikuval nem voltunk olyan jó bizalmi kapcsolatban, szóval ezt furcsállottam. S nem is voltam hajlandó elfogadni.

- Nem kell az a hal… a vacsoránál kérek egyet a tieid közül. – mondtam zavartan.

- Hát jó… - mondta s benyelte újra. – Akkor kellemes éhezést… - mondta kissé talán sértődötten és felrepült az egyik fára. Én meg mentem a két lányhoz.

- Ez mi volt? – nézett rám Forte meghökkenve.

- Semmi, nem tudtam megverni… - ráztam meg magamat sértődötten.

- Az kit érdekel. Ő sem vert meg téged.

- Ezt meg mire kéne vélnem? – vontam fel nem létező szemöldököm.

- Arra, hogy szerintem nem akart verekedni, inkább játszani.

- Nekem sose adta így vissza a halamat, amit megevett előlem. – nézett hatalmas szemeivel az enyémbe Gyöngy.

- Noxiku egy bunkó, és kiszámíthatatlan. – morogtam – Adja vissza a halam és tovább nem érdekel a dolog.

Aznap este azonban nem kaphattam meg azt az elrabolt halat.. mert nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt vártuk. És ahogyan Ani tervezte.

Azon az estén szürkületkor furcsa szagok kezdtek el terjengeni a levegőben.

- Emberi szag! – szimatoltunk mindnyájan. Ám Ani nem volt ott velünk, elment valahová, azt hiszem gyógyfüveket szedni.

- És most? – néztünk össze.

- Hol lehet?

- Mi lesz, ha megtalálják? Vagy minket?

- Akkor jól ellátjuk a bajukat! – toppantott Noxiku.

- Igen, biztosan hasra esnek majd félelmükben 3 kölyök sárkánytól, meg egy majdnem felnőtt suttogó haláltól. – forgattam meg a szemem. – Ezek egyszer… MEGÖLTEK EGY FALKA ÉJFÚRIÁT!!

- Ugyan, honnan tudod te azt?! – morgott.

- Tudom…. – halkultam el – egy… egy barátom így lett árva valaha…. – hajtottam le a fejemet.

- Ohh sajnálom…. – nézett rám Gyöngy is és ők is lehajtották kicsit a fejük. Még Noxiku és Fogas is. Ez a sárkányoknál egy fajta részvétnyilvánítás…

- Igaza van… képesek ilyesmire. – felelte Fogas halkan.

- Akkor mi legyen? – mondta viszonylag halkan Forte.

- Először is lehalkíthatnád magad. – mondta Noxiku.

- Ez nálam suttogás.

- Akkor addig ne beszélj, csak ha muszáj. – tanácsoltam. – Oké? És bújjunk el…

- Oké. – bólintottak és elrejtőztünk a bokrok között.

(Hangulatfestés képpen!!)

Nem kellett túl sokat várnunk, és Ani futott felénk. Minket keresett.

- Fogas!! Gyöngy, Csillag!!! Noxiku, Forte, merre vagytok?? – kiáltozta, mire oda futottunk hozzá.

- Á, végre megvagytok! – ölelt meg. – Mennünk kell, észrevettek, fel akarják gyújtani az erdőt!!

Nem kellett kétszer mondania, mind felmásztunk Ezerfog hátára, s ő is mögénk ült, így indultunk ki a sűrű erdőből.

- Mondd, hogy tudod, merre megyünk! – kérlelte Forte Fogast.

- Tudom, merre megyünk, csak azt nem, hogy nem állják-e utunkat ott. – felelte gondterhelten.

- Jobbra!! – kiáltott ekkor fel Noxiku, s hirtelen elkanyarodtunk. Még időben, mert egy szekerce repült felénk balról.

- Megtaláltak! – bújt hozzám Gyöngy.

- Sokan vannak, minden irányból! – mondta Noxiku.

- Fel kell repülnünk! - néztem az égre. – Csak fentről nem tudnak ránk támadni.

- És mégis hogy jutunk fel nagyokos?

- Igen Csillag, itt nem tud Fogas felrepülni, túl sok a fa!

- Hát akkor majd csinálunk helyet. – mosolyodtam el.

- Gyerünk sárkányok, itt az ideje kiállnunk magunkért! – ugrottam át a suttogó hátáról egy ágra, melyre nagy nehezen visszahúztam éppen leesni készülő hátsó felem.

- Csillag! – ijedt meg Ani.

- Gyertek, tartóztassuk fel őket!! – ugrottam egy ember fejére, mire arra rászorult a sisak.

- Gyerünk!! – lelkesült be Forte és ők is nekiestek a csatának. Nyilakat kerülgettünk, lábak közt futkostunk. Pont mint Sapphire-ral. Tudtam, hogy ha neki bevált, nekünk is be fog.

Ani nem sokára vette is a lapot, s bebújt Fogas fején lévő tüskéi mögé.

- Döntsd ki a fákat gyökerestül! – súgta neki, s ezzel eltűntek a föld alatt.

Nem sokára sorra el is kezdtek kidőlni a hatalmas fák, ahogyan Ezerfog szét rágta a gyökereiket.

- Segítség!! – kiáltott Gyöngy, akire rádobtak egy hálót, de nem, nem nyernek mégegyszer ők!!!

- Engedjétek el!! – ugrottam oda és széttéptem a hálót. Már eléggé egyértelműen vesztésre álltunk, reméltem, hogy Aniék sietnek.

- MENJETEK INNEEEEEEEEEEEEN!!!!! – kiabált az emberek arcába Forte. Messze voltam tőle, mégis sajgott a fülem.

- Adok nektek ránk támadni! – fejelt le valakit Noxiku is.

Ekkor egyszercsak egy hatalmas fa éppen mellettünk dőlt ki, s ezzel közém és az emberek közé állt. A föld alól pedig Fogas és Ani tört fel.

- Menjünk a többiekért Fogas!! – kiáltotta Ani, s fel is kaptak minket, majd repültünk fel az égnek.

A pech (vagy tán mégsem az lett volna?) az volt, hogy egy nyíl éppen az orrom előtt húzott el, s meg is karcolta annak hegyét, én meg ijedtemben hátra estem, le egy fára.

- Csillag!!!! – nyúlt utánam ijedten Forte. Az emberek meg ugyanígy tettek. Futni kezdtem előlük a földön, mígnem egy peremhez értem. Ahonnan nem volt már út. csakis a tenger. Én meg valahogyan nem éreztem ehhez az ugráshoz kellő vonzalmat a vízhez. Meg a haláloz.

A többiek már repültek felém, de láttuk mindnyájan, hogy nem fognak elérni. Mögöttem pedig egy sereg ember volt, akiken átjutni lehetetlenség volt.

S ekkor megdobbant a szívem. Tömény élni akarás volt ez az ijedt dobbanás, összement a pupillám, tudtam mit kell tennem. És nem mertem ellen szegülni az ösztönnek.

Abban a pillanatban a lábaim megmozdultak. Futottak, majd már csak a levegőt érték, akárhogyan kapáltak. Leugrottam.

Ugrottam és zuhantam. És abban a percben reflexből szétnyílt az a két szép szárnyam, és ezúttal fel is emelt a szél!!!

Feldobott, siklottam rajta, de nem mertem megmozdulni. Csak annyit éreztem, hogy a légáramlat a testemhez szorítja a lábaim, s engedtem ebben neki. Szememmel szaporán pislogtam, ahogyan fújt bele a szél, s ekkor, ahogyan visszatágult a pupillám, rájöttem mi is történt. Ijedten nyeltem egyet, mikor rádöbbentem, hogy messze magasan nincs semmi a talpam alatt, csak a hullámzó tenger méterekkel lejjebb.

Meg kellett próbálnom csak még valamit.. csapni a szárnyaimmal. Nagy nehezen rávettem magam, hogy ha már ez az első, és talán utolsó eset, hogy repülhetek, hadd próbáljam ki én lökni magamat előre.

Megmozdítottam hát a szárnyaimat lefelé, és meglepődve tapasztaltam milyen nehezen nyomom le. De ahogy lenyomtam kaptam is fel kitárt helyzetbe. Próbálkoztam még, s nagyon jól elszórakoztam vele. Hiszen mégiscsak… életemben először repültem!!! Szárnyaim már nem csak felesleges, nem használt végtagok voltak csupán, hanem a világot és életet jelentő szervek.

- Repülök… - kezdtem halkan mosolyogni. Ekkor repültek mellém a többiek.

- Minden rendben Csillag?? – nézett tátott szájjal Gyöngy.

- Repülök!!! TÉNYLEG REPÜLÖK!!!!!! – kiabáltam boldogan és esetlenül csapkodtam szárnyaimmal, miközben nem vettem észre, hogy vészesen a tenger felé haladok.

- Remek, lesz még rá esélyed nyugi, inkább gyere. – felelte ez a szájhős, miközben a túloldalamon repült.

- Te is tudsz repülni, Noxiku? – csodálkoztam rá.

- Miért, mire számítottál? Csak a pisisek járnak egész életükben a földön.

- Csillag, gyere! – nyújtotta mosolyogva a kezét Ani, s nagy nehezen oda evickéltem a karjai fölé, majd becsuktam a szárnyam és bele estem a kezei közé.

- Ügyes vagy kicsikém, már tudsz repülni!! – simogatott meg. A keze melege a szívemet is melegséggel töltötte el.

- Igen…. meg tanultam repülni.

Nemsoká találtunk egy másik, nagyobb szigetet. Innen fentről minden olyan szép volt. A sziget pedig olyan nagy és olyan zöld.

Itt szálltunk le, s az éjszakánkat is itt töltöttük. Tábort vertünk egy hatalmas fán!! Ani karjai közt aludt Gyöngy, mellette a lábán Forte, s én is hozzá bújtam az oldalához. Összekuporodva, fejemet a nő oldalának támasztva szívtam magamba a szívek melegét, s szinte mintha doromboltam volna, olyasmi hangok hagyták el a torkomat.

Résnyire nyitva volt még ekkor a szemem, s elégedett pillantások közepette láttam Noxikut, ahogyan bátortalanul ő is oda vánszorgott Ani mellé, s hozzá bújt a másik kezéhez. Ani kedvesen megsimogatta a fejét, majd Noxiku felugrott egy másik ágra és ott feküdt le.

- Jó éjt… - dörmögte Fogas mély, nyugodt hangja, s ezzel hunytam le a szemem.

- Jó éjt.