~Auróra~
Anival és a másik 4 árva sárkánnyal rövid időn belül megbarátkoztunk. Minden nap máshol volt a táborhelyünk, mert Ani nem a szigetre való volt, s árvák lévén mi sem.. Valahogy így sem volt helyünk a világban. De azt nem tudtam Ani honnan jött, és miért nem a többi emberrel van. Ő egészen más ember volt, mint akiket eddig ismertem. Vikingnek vallotta magát. Azt hiszem ez egy ilyen ember csoport vagy ilyesmi lehet...
Mindenesetre nagyon más volt mint a vadászok. Máshogy öltözködött, máshogy viselkedett és máshogy beszélt. És ő tényleg szeretett bennünket. Mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat, ám ha kellett meg is
szidott minket. Anyukánk helyett anyukánk volt. Ahogy azt a többiek is mondták.
Noxiku volt az egyetlen kellemetlenség a közegben. Azazhogy
csíptem én őt is, csak hát.. ő nem csípett engem. Csak szó szerint.
Folyton morgott, karmolt, harapott, mindent csinált, veszekedett
és verekedett velünk. Ő valahogyan egészen más volt, mint Gyöngy, Forte, vagy
esetleg Fogas, akivel amúgy nem sokat beszéltem…
- Tűnjetek innen! – morgott rögtön Noxiku, ha túl közel mentem hozzá.
- Szívesen, de akkor dobd már légyszi ide azt a halfejet, ami a
lábaid előtt fekszik! – emeltem fel kicsit, magabiztosan a farkam.
- Ezt? – mutatott rá mosolyogva.
- Azt. – bólintottam.
- Ez sajnos az enyém Csillag. – nyelte abban a pillanatban le. –
Keress másikat.
- Arrr, nah megállj csak! – dühödtem fel és vicsorogva nekiugrottam.
- Hé, mit csináltok?? – futott oda Forte és Gyöngy, és végig
nézték, ahogyan elkezdtünk verekedni. Mint egy kis golyócska, úgy gurultunk
ide-oda, s hol ő nyomott földre, hol én őt, s közben hangosan acsarkodtunk.
- Nah nem adod fel? – morgott a képembe, mikor maromat a földnek
nyomta.
- Nem.. nah és te? – terítettem most én le.
- Én sosem adom meg magam. – vigyorodott el és egy picike szikrát
röpített az arcom felé, én meg ijedten lehunytam a szemem, mert azt hittem nagyobb
is jön. De nem jött, ehelyett kiszabadult és elfutott előlem.
- Nah kapj el, ha tudsz Csillag. – vigyorgott magabiztosan.
- Hülye vagy! – ugrottam mérgesen utána.
- Kérek egy halat kárpótlásul!! – futottam a nyomában.
- Ezek.. most verekednek, vagy játszanak? – néztek minket félre
döntött fejjel a többiek.
- Fogalma sincs.. – vonta meg vállát Gyöngy.
- Mi, én komolyan mondtam! – néztem meglepődve rájuk.
- Megvagy! – ugrott ekkor egy ágról rám Noxiku, s diadalittasan
kihúzta magát.
- Asszem győztem… - szállt le rólam.
- Jó látni, hogy te csak kergetőztél… én viszont kérem a halam. –
álltam elé.
- Jó, ha neked csak az kell… - forgatta meg a szemét és
felöklendezte nekem, amit elnyelt előlem. Nos igen, ugyebár a sárkányok néha
adnak a saját gyomrukból halat a másiknak,
attól még, hogy nem a szüleimmel nőttem fel, ezzel én is tisztában voltam. De
mégiscsak.. Noxikuval nem voltunk olyan jó bizalmi kapcsolatban, szóval ezt
furcsállottam. S nem is voltam hajlandó elfogadni.
- Nem kell az a hal… a vacsoránál kérek egyet a tieid közül. –
mondtam zavartan.
- Hát jó… - mondta s benyelte újra. – Akkor kellemes éhezést… -
mondta kissé talán sértődötten és felrepült az egyik fára. Én meg mentem a két
lányhoz.
- Ez mi volt? – nézett rám Forte meghökkenve.
- Semmi, nem tudtam megverni… - ráztam meg magamat sértődötten.
- Az kit érdekel. Ő sem vert meg téged.
- Ezt meg mire kéne vélnem? – vontam fel nem létező szemöldököm.
- Arra, hogy szerintem nem akart verekedni, inkább játszani.
- Nekem sose adta így vissza a halamat, amit megevett előlem. – nézett
hatalmas szemeivel az enyémbe Gyöngy.
- Noxiku egy bunkó, és kiszámíthatatlan. – morogtam – Adja vissza
a halam és tovább nem érdekel a dolog.
Aznap este azonban nem kaphattam meg azt az elrabolt halat.. mert
nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt vártuk. És ahogyan Ani tervezte.
Azon az estén szürkületkor furcsa szagok kezdtek el terjengeni a
levegőben.
- Emberi szag! – szimatoltunk mindnyájan. Ám Ani nem volt ott velünk,
elment valahová, azt hiszem gyógyfüveket szedni.
- És most? – néztünk össze.
- Hol lehet?
- Mi lesz, ha megtalálják? Vagy minket?
- Akkor jól ellátjuk a bajukat! – toppantott Noxiku.
- Igen, biztosan hasra esnek majd félelmükben 3 kölyök sárkánytól,
meg egy majdnem felnőtt suttogó haláltól. – forgattam meg a szemem. – Ezek egyszer…
MEGÖLTEK EGY FALKA ÉJFÚRIÁT!!
- Ugyan, honnan tudod te azt?! – morgott.
- Tudom…. – halkultam el – egy… egy barátom így lett árva valaha….
– hajtottam le a fejemet.
- Ohh sajnálom…. – nézett rám Gyöngy is és ők is lehajtották
kicsit a fejük. Még Noxiku és Fogas is. Ez a sárkányoknál egy fajta
részvétnyilvánítás…
- Igaza van… képesek ilyesmire. – felelte Fogas halkan.
- Akkor mi legyen? – mondta viszonylag halkan Forte.
- Először is lehalkíthatnád magad. – mondta Noxiku.
- Ez nálam suttogás.
- Akkor addig ne beszélj, csak ha muszáj. – tanácsoltam. – Oké? És
bújjunk el…
- Oké. – bólintottak és elrejtőztünk a bokrok között.
(Hangulatfestés képpen!!)
Nem kellett túl sokat várnunk, és Ani futott felénk. Minket
keresett.
- Fogas!! Gyöngy, Csillag!!! Noxiku, Forte, merre vagytok?? –
kiáltozta, mire oda futottunk hozzá.
- Á, végre megvagytok! – ölelt meg. – Mennünk kell, észrevettek, fel
akarják gyújtani az erdőt!!
Nem kellett kétszer mondania, mind felmásztunk
Ezerfog hátára, s ő is mögénk ült, így indultunk ki a sűrű erdőből.
- Mondd, hogy tudod, merre megyünk! –
kérlelte Forte Fogast.
- Tudom, merre megyünk, csak azt nem, hogy
nem állják-e utunkat ott. – felelte gondterhelten.
- Jobbra!! – kiáltott ekkor fel Noxiku, s hirtelen elkanyarodtunk.
Még időben, mert egy szekerce repült felénk balról.
- Megtaláltak! – bújt hozzám Gyöngy.
- Sokan vannak, minden irányból! – mondta Noxiku.
- Fel kell repülnünk! - néztem az égre. – Csak fentről nem tudnak
ránk támadni.
- És mégis hogy jutunk fel nagyokos?
- Igen Csillag, itt nem tud Fogas felrepülni, túl sok a fa!
- Hát akkor majd csinálunk helyet. – mosolyodtam el.
- Gyerünk sárkányok, itt az ideje kiállnunk magunkért! – ugrottam át
a suttogó hátáról egy ágra, melyre nagy nehezen visszahúztam éppen leesni készülő
hátsó felem.
- Csillag! – ijedt meg Ani.
- Gyertek, tartóztassuk fel őket!! – ugrottam egy ember fejére, mire
arra rászorult a sisak.
- Gyerünk!! – lelkesült be Forte és ők is nekiestek a csatának.
Nyilakat kerülgettünk, lábak közt futkostunk. Pont mint Sapphire-ral. Tudtam,
hogy ha neki bevált, nekünk is be fog.
Ani nem sokára vette is a lapot, s bebújt Fogas fején lévő tüskéi
mögé.
- Döntsd ki a fákat gyökerestül! – súgta neki, s ezzel eltűntek a
föld alatt.
Nem sokára sorra el is kezdtek kidőlni a hatalmas fák, ahogyan
Ezerfog szét rágta a gyökereiket.
- Segítség!! – kiáltott Gyöngy, akire rádobtak egy hálót, de nem,
nem nyernek mégegyszer ők!!!
- Engedjétek el!! – ugrottam oda és széttéptem a hálót. Már eléggé
egyértelműen vesztésre álltunk, reméltem, hogy Aniék sietnek.
- MENJETEK INNEEEEEEEEEEEEN!!!!! – kiabált az emberek arcába
Forte. Messze voltam tőle, mégis sajgott a fülem.
- Adok nektek ránk támadni! – fejelt le valakit Noxiku is.
Ekkor egyszercsak egy hatalmas fa éppen mellettünk dőlt ki, s
ezzel közém és az emberek közé állt. A föld alól pedig Fogas és Ani tört fel.
- Menjünk a többiekért Fogas!! – kiáltotta Ani, s fel is kaptak
minket, majd repültünk fel az égnek.
A pech (vagy tán mégsem az lett volna?) az volt, hogy egy nyíl
éppen az orrom előtt húzott el, s meg is karcolta annak hegyét, én meg
ijedtemben hátra estem, le egy fára.
- Csillag!!!! – nyúlt utánam ijedten Forte. Az emberek meg ugyanígy
tettek. Futni kezdtem előlük a földön, mígnem egy peremhez értem. Ahonnan nem
volt már út. csakis a tenger. Én meg valahogyan nem éreztem ehhez az ugráshoz
kellő vonzalmat a vízhez. Meg a haláloz.
A többiek már repültek felém, de láttuk mindnyájan, hogy nem
fognak elérni. Mögöttem pedig egy sereg ember volt, akiken átjutni
lehetetlenség volt.
S ekkor megdobbant a szívem. Tömény élni akarás volt ez az ijedt
dobbanás, összement a pupillám, tudtam mit kell tennem. És nem mertem ellen
szegülni az ösztönnek.
Abban a pillanatban a lábaim megmozdultak. Futottak, majd már csak
a levegőt érték, akárhogyan kapáltak. Leugrottam.
Ugrottam és zuhantam. És abban a percben reflexből szétnyílt az a
két szép szárnyam, és ezúttal fel is emelt a szél!!!
Feldobott, siklottam rajta, de nem mertem megmozdulni. Csak annyit
éreztem, hogy a légáramlat a testemhez szorítja a lábaim, s engedtem ebben
neki. Szememmel szaporán pislogtam, ahogyan fújt bele a szél, s ekkor, ahogyan
visszatágult a pupillám, rájöttem mi is történt. Ijedten nyeltem egyet, mikor
rádöbbentem, hogy messze magasan nincs semmi a talpam alatt, csak a hullámzó
tenger méterekkel lejjebb.
Meg kellett próbálnom csak még valamit.. csapni a szárnyaimmal.
Nagy nehezen rávettem magam, hogy ha már ez az első, és talán utolsó eset, hogy
repülhetek, hadd próbáljam ki én lökni magamat előre.
Megmozdítottam hát a szárnyaimat lefelé, és meglepődve
tapasztaltam milyen nehezen nyomom le. De ahogy lenyomtam kaptam is fel kitárt helyzetbe.
Próbálkoztam még, s nagyon jól elszórakoztam vele. Hiszen mégiscsak… életemben
először repültem!!! Szárnyaim már nem csak felesleges, nem használt végtagok voltak
csupán, hanem a világot és életet jelentő szervek.
- Repülök… - kezdtem halkan mosolyogni. Ekkor repültek mellém a
többiek.
- Minden rendben Csillag?? – nézett tátott szájjal Gyöngy.
- Repülök!!! TÉNYLEG REPÜLÖK!!!!!! – kiabáltam boldogan és
esetlenül csapkodtam szárnyaimmal, miközben nem vettem észre, hogy vészesen a tenger
felé haladok.
- Remek, lesz még rá esélyed nyugi, inkább gyere. – felelte ez a
szájhős, miközben a túloldalamon repült.
- Te is tudsz repülni, Noxiku? – csodálkoztam rá.
- Miért, mire számítottál? Csak a pisisek járnak egész életükben a
földön.
- Csillag, gyere! – nyújtotta mosolyogva a kezét Ani, s nagy
nehezen oda evickéltem a karjai fölé, majd becsuktam a szárnyam és bele estem a
kezei közé.
- Ügyes vagy kicsikém, már tudsz repülni!! – simogatott meg. A
keze melege a szívemet is melegséggel töltötte el.
- Igen…. meg tanultam repülni.
Nemsoká találtunk egy másik, nagyobb szigetet. Innen fentről
minden olyan szép volt. A sziget pedig olyan nagy és olyan zöld.
Itt szálltunk le, s az éjszakánkat is itt töltöttük. Tábort
vertünk egy hatalmas fán!! Ani karjai közt aludt Gyöngy, mellette a lábán Forte, s én is hozzá bújtam az oldalához. Összekuporodva, fejemet a nő
oldalának támasztva szívtam magamba a szívek melegét, s szinte mintha
doromboltam volna, olyasmi hangok hagyták el a torkomat.
Résnyire nyitva volt még ekkor a szemem, s elégedett pillantások
közepette láttam Noxikut, ahogyan bátortalanul ő is oda vánszorgott Ani mellé,
s hozzá bújt a másik kezéhez. Ani kedvesen megsimogatta a fejét, majd Noxiku
felugrott egy másik ágra és ott feküdt le.
- Jó éjt… - dörmögte Fogas mély, nyugodt hangja, s ezzel hunytam le a szemem.
- Jó éjt.
