Azon a héten nem sok minden történt velünk. Egyre melegebb kezd
lenni és a napjaink nagy részét azzal töltjük, hogy szirteken napozunk, vagy az
árnyékban hűsölünk.
A közeg nyugodtabb lett, mióta Noxikuval kicsit megbarátkoztunk,
azt hiszem azóta egy kicsit nyíltabb, de mindenesetre kevesebbet nyaggat. De
mégis... minden szigettel, amivel nyugatabbra költözünk, Ani egyre furcsábban
viselkedik. Gondterheltnek tűnik és szomorúnak. Kevesebbszer enged el minket
egyedül és egyre rövidebb időkre. Azt hiszem félt minket valamitől... érezzük,
hogy jobban tesszük, ha a közelében maradunk.
Sosem maradtunk túl sokáig egy szigeten. A leghosszabb idő 5 nap
volt, az is azért, mert sokat kellett odáig repülni az előző lakhelyünkről és
Fogasnak belesajdult a szárnya.
Azonban akadt egy sziget, ahonnan sosem jutottunk tovább együtt...
úgy, mint egy csapat.
A többiekkel egy vadvirágos mezőn kergetőztünk akkor éppen, míg
Ani egy fa tövében ült és azt hiszem egy fadarabot faragott.
A rét színesen terült el körülöttünk, főleg fehérben, sárgában és
vörösben úszva, itt-ott kék foltokkal. Megálltam egy pillanatra, hogy
megszagoljak egy velem közel egy magas szárú pipacsot. Az illata isteni volt és
mámoros érzés volt számomra. Úgy éreztem: ez a béke illata.
Persze egyből kizökkentett, mikor a mellettem elrohanó Gyöngy apró
testével súrolta az enyémet, közben azt kiabálva: Te vagy a fogó!
Megingattam a fejemet, majd játékosan felnevetve utána vetettem
magam a fűben letaposott nyomában. Persze ez a jól ismert: mindenki mindenki ellen
felállás volt. Ami rövid úton eredményezte, hogy a csapat minden sárkány tagját
bevontuk a játékba. Harsány nevetések, prüszkölések és játékos morgás hangját
vitte felőlünk a szél.
- Muszáj ilyen hangosan játszanotok? – horkantott ránk Noxiku, aki
egy sziklán feküdt, amolyan úri pózban. – Napozni szeretnék! – hunyta vissza a
szemét és fejét közelebb emelte az éghez. Megtorpantam és ránéztem, majd kajánul
elmosolyodtam, mikor ötletem támadt. Lopakodva a sziklája mellé másztam hát. A
szél enyhén fújt, vitte a virágok illatát és a nap kellemesen sütött. Noxiku
meg sem moccant, csak élvezte napfényt. Ismét elvigyorodva ugrottam neki, mire
letántorodtunk a szikláról: hanyatt feküdt a fűben és én a hasára estem
keresztben. Én már rég nevettem, mire ő felfogta mi történt.
- Csillaaaag…. – morgott, mire felpattantam és fenekemet az égnek
emelve néztem szembe vele.
- Nah gyere, fogj meg! – futottam el, ezzel egyértelművé téve:
most aztán ő a fogó!
Megforgatta a szemét, de elmosolyodott és utánam vetette magát.
Már ő is játszott velünk.
Össze-vissza futkostunk, és most először úgy tűnt, mindenki
ugyanúgy élvezi a szabadidőt. Lihegve megálltam és csak néztem őket mosolyogva.
Most minden olyan békés, minden olyan szép… Elkomorodtam, mikor eszembe jutott
a sziget, ahol születtem. Szomorú arccal néztem az ég felé, ahol a fehér
felhők, mint vattapamacsok szálltak lassan a széllel. Fájdalmas mosolyra húztam
a számat, mikor nekik suttogtam:
-Merre jársz, Sapphire? Ott is olyan jó, mint itt?
De persze a felhők nem feleltek. Nem is tudom, miért vártam tőlük
a választ… úgy éreztem, talán elviszik neki az üzenetemet. Hiányzott. Hiányzott
ő, a szüleim, és még az a három kis viharszelő is, akit otthagytam a
barlangunkban. Remélem, jól vannak. Ha minden jól megy… még egyszer, mind
találkozunk.
Békés gondolatmenetemből Ani hangja zökkentett ki, ahogy enni hív
minket. Boldogan futottunk mind oda hozzá, és ő egyenként dobott nekünk pár
halat. Ő is evett néhány sült heringet, majd a háta mögül előhúzott valamit.
Érdeklődve néztünk rá, mikor néhány fadarabot tett le az ölében, és egyenként
oda hívott magához minket.
- Csillag… gyere ide. – szólt végül nekem is és az ölébe másztam.
Két mellső lábammal törökülésben pihenő térdeire álltam, míg a fejemet az arca
felé emeltem és megnyaltam az orrát. Halkan felnevetett, majd kezébe vette az
utolsó faragványt és a nyakamba akasztotta. Egy összegömbölyödött bébisárkányt
formázott a fadarab, és még meleg volt a nő kezeitől. Felnéztem rá és a
tekintetünk összefonódott. A szemében könnyek gyűltek… Félelem volt benne és
fájdalom, amit nem tudtam hová tenni. Ez az ajándék… mintha búcsúzott volna
tőlünk.
Hozzábújtattam a fejemet és ő átölelte a nyakamat. Nem akartam
elengedni, hiszen ő olyan nekem, mint a pótmamám. Nem hagyhat el minket! A
többiek is ugyanúgy éreztek, akárcsak én… Mindegyikőnk szívéhez közel állt. És
tudtuk, hogy valami meg fog változni. Ők is odabújtak hát hozzánk, és Ani
mindegyiküket szorosan magához ölelte. Az én szemeim is könnyezni kezdtek.
-Ne haragudjatok, srácok… De hamarosan szét kell válnunk. Értem
fognak jönni. Haza fognak hurcolni… Mert megígértem nekik. Csakis azért
engedtek el, mert megígértem, hogy vissza fogok menni… Hozzá kell mennem egy
férfihoz, akinek ígéretet tettem. – suttogta elhaló hangon. – És ahol én lakok,
titeket csak bántanának… Nem maradhattok velem. – engedett el minket és az arca
vörös volt a sírástól. – Ez az utolsó napunk együtt. Kérlek, legyen szép ez a
kis idő! És ha hiányoznék… ez a kis ajándék talán majd segíteni fog, hogy
emlékezzetek rám. – mosolyodott el. Fogas még egyszer képen nyalta, majd
felvette a hátára és mindannyian megindultunk a tengerpartra.
…
Aznap sötétedésig lubickoltunk a tengerben. Ani is levetette a
ruháit és bejött velünk, együtt játszottunk. Talált néhány hínárt és azokat
húzkodta előttünk, mi pedig el akartuk kapni, néha egymásra is ráugrottunk
érte. Forte például előszeretettel úszott alánk és ijesztett meg, vagy dobott a
levegőbe minket. Gyöngy Ezerfog hátáról csapott néha a mancsával a vízbe,
ugyanis ő nem tudott úszni, és homoklidérc lévén nem csodállkoznék, ha soha nem
is tanulna meg.
Nyugtalan voltam, igen… De még egyszer utoljára boldog. Aztán
következett a baj…
A part közeli fák között vertünk tábort, és egy fa tövében
aludtunk el… Ani Fogasnak dőlve, aki hosszú farkával egy körbe zárt be minket,
mi pedig ezen a körön belül feküdtünk Ani és Fogas mellett. Aznap éjjel pedig
nem igen tudtam elaludni. Nem tudtam elképzelni, hogy válhatott ilyen hirtelen
komorrá a mennyország. Ugye most nem én rontottam el?
Felkeltem és kisétáltam a homokos partra… leültem a szemcsék közé.
Már kihűltek, a napfény nem melegítette őket. Rideg volt, de csodálatos. A
tenger halkan hullámzott, és a félhold fénye egy csíkban tükröződött rajta.
- Mihez fogok holnaptól kezdeni? – suttogtam magamnak. Váratlanul
Forte ült le mellém, bár nem pillantottam oda.
- Ugye… én is ezt kérdezem magamtól. – mondta halkan. A szája
nevetett, de tudtam, hogy belül a szíve meghasad. - Azt hiszem én Fogassal és
Gyönggyel maradok… Gyöngy még nem tud repülni, nem hagyhatom egyedül.
Megbeszéltük Ezerfoggal, hogy vele maradunk. – mondta, majd rám pillantott – Te
is velünk tartasz?
- Azt hiszem… - suttogtam, de csak a holdat kémleltem – … hogy az
én utam másfelé vezet. – néztem ekkor rá - Még van pár sárkány, akit meg kell
találnom.
- A barátodat?
- És a szüleimet is. – bólintottam.
- Értem… - sóhajtott és ő is nézte a vizet. – Noxikuról tudsz
valamit?
- Nem beszéltem vele erről… - pásztáztam a homokot. Egek, hogy
fognak mind hiányozni…
- Azt hiszem, ő szívesebben menne veled… - mosolyodott el Forte.
Hirtelen rámeredtem, és a szememben kérdések halmaza csillogott.
- Miből gondolod ezt?
- Ugyan Csillag… nagyon kedvel téged. Sosem lett volna kedvesebb,
ha te nem barátkozol össze vele. – kuncog – Biztos vagyok benne, hogy nem akar
egyedül maradni. Még ha nem is mondja.
- Ebben én is biztos vagyok. – nevettem fel halkan. Talán valóban
magammal kéne vinnem? Nem… Az ő útja másfelé vezet, mint az enyém. Neki is
biztosan vannak dolgai, amiket meg kell tennie. De ezek nem egyeznek az
enyémekkel. Ő bosszút akar. Én csak békét. És a családomat.
- Hé, az ott mi? – hunyorított Forte a horizont felé. Én is
felálltam és úgy kémleltem. Valami egyre közeledett a víz felszínén. Sőt nem
egy, több is. Hajók.
- Hajók!!! – kezdtünk el ordítozni és Ani felé rohantunk. Rögtön
fel is ébredt mindenki, és odaráncigáltuk a nőt a parthoz. Kezét a szeme fölé
tartva kémlelt, mire meglátta, mire a felhajtás.
- Jaj ne, előbb jöttek! – kapott a szájához és kapkodva rohant
vissza a táborhoz. Felkapta a kis táskáját, a füstölgő, elszenesedett
fadarabokat szétrúgta a földön, mintha ezzel eltűntethetné a nyomokat, és futni
kezdett a fák felé. Egy idő után megtorpant és kiabálni kezdett nekünk, mikor
mi is megálltunk előtte.
- Menjetek már, mire vártok?? Ha itt maradtok, meg fognak ölni,
vagy befognak és otthon ölnek meg!! Kérlek, menjetek innen!!! - hadonászott nekünk a fák felé mutatva. De
nekünk nem akaródzott elmenni. Mikor nagyot kiáltva az erdő felé mutatott, mind
követtük szemünkkel a kezét és odanéztünk a sötét fákra, majd vissza a nőre.
- Ahj, miért nem értitek, hogy milyen veszélyben vagytok?? – lett
egyre hisztérikusabba hangja – Nem hagyom, hogy megöljenek titeket!! – kapott
fel egy nagy fadarabot és elkezdett hadonászni vele. El akart minket ijeszteni,
és ez részben sikerült is. Tényleg ijesztő volt így látni. Meg is ugrottunk,
mikor felénk csapott, de tudta, hogy nem fog tudni megütni minket.
- Kérlek, menjetek már! Kérlek… - kiabált könnyezve. Ekkor Fogas
végül beadta a derekát.
- Gyertek… ő akarja így. Tartozunk neki ennyivel. – fogta szájába
a kis Gyöngyöt és ezzel megfordult és lassan elcsusszant a fák között.
- Baromságokat beszélsz! – kiabált neki Noxiku. Fortéra
pillantottam. Tudtam, hogy ő is Fogasékkal fog tartani.
- Sosem felejtelek el, Ani… - suttogta az emberre nézve, majd ránk
nézett. – Odin óvjon benneteket! – mondta és elrepült a sikoltó után.
- Istenek veletek… - suttogta Ani és ránk pillantott. A szemébe
néztem, és lassan bólintottam. Közben már hallani lehetett, hogy az emberek
jönnek a part felől. Keresték Anit.
- Gyere Noxiku, menjünk! – indultam meg a fák közé. A Grapple
Grounder nagy szemekkel nézett rám, majd ismét a nőre és ismét rám.
- Hát te is elmész?
- Igaza van… nem maradhatunk. Ő választotta, hogy visszamegy, és
nem mondta nekünk sem, hogy nem. Nem kérte, hogy harcoljunk érte… - magyaráztam
könyörgő hangon – Csak azt kéri, hogy legyünk boldogok.
- De… - szorította össze a szemeit és láttam, hogy a fűbe hullott
egy könnycseppje. – Ne haragudj, Ani… - suttogta és megindult felém.
A hangok már közvetlenül Ani háta mögül jöttek, és menekülőre is
fogtuk, mikor egy kéz a vállán pihent meg.
- Örülök, hogy megvagy, lányom! – mondta a hang, és
visszapillantva még láttam, ahogyan néhány ember megöleli és elmennek vele a
hajók felé. Remélem, jó lesz neki ott.
- Most mi lesz velünk?? – kiáltott nekem Noxiku, ahogy a fákat
erről-arról kerülgetve egymás mellett futottunk.
- Fogalmam sincs. – feleltem, és addig rohantunk, míg a hangok el
nem ültek. Hirtelen ötlettől vezérelve felugrottam egy fára és egészen a
lombokig másztam. Noxiku követte a példámat és egy szomszédos ágra kúszott fel.
Onnan figyeltük, ahogy a hajók lassan elindulnak a Hold fényének csillogásában
a habokon.
- Nézd… - suttogta az eget kémlelve. Arra fordítottam a fejemet és
2 alakot láttam ott repülni. A barátaink voltak. A valaha volt barátaink.
Elcsöndesült minden… Magunkra maradtunk a falevelek susogása közt.
Ismét leugrottunk egy tisztásra, és csak álltunk, egymás közt kb 2
méterrel. Nem mondtunk semmit, kínos csönd ereszkedett ránk, csak a szél fújt.
Tanácstalanok voltunk.
- Merre tovább? - kérdezte halkan. Megingattam a fejem.
- Nem tudom. – sóhajtottam – Azt hiszem, én északra megyek. –
néztem a szemébe – Arra vitték el a barátomat.
- Megyek veled… - jelentette ki, de én könyörgőn néztem rá.
- Nem jöhetsz velem. A te utad más merre visz.
- Mégis hová vinne? – mordult fel és összevonta nem létező
szemöldökét – Nem maradt senkim… A szüleim meghaltak, a testvéreim ki tudja,
merre járnak… Ani és a többiek elmentek… Nem akarok teljesen egyedül maradni.
Csak te maradtál nekem. – suttogta a végét. Tudtam, hogy így érez, és mégis
olyan furcsa volt ezt hallanom tőle. Fájdalmas mosolyra húztam a szám.
- Tudod jól, Noxiku, hogy nem helyes így tenned… - suttogtam – Nem
tudnám megbocsájtani magamnak, ha miattam nem találnád meg a testvéreidet.
Kérlek, keresd meg őket, és légy velük boldog! Nekem még hosszú utat kell
megtennem, hogy révbe érhessek… - Néztem a Holdra, majd lassan újra rá. A
tekintetében láttam, hogy megértette.
- Akkor… itt a vége a csapatnak? Sosem játszunk már együtt 6-an,
igaz? – nevetett fel fájdalmasan.
- Talán majd egyszer. – mosolyodtam el – Ígérem, ha az életben nem
is találkozunk már… a felhők közt biztosan játszunk még egy utolsót. – ezek
voltak a búcsúszavaim és még utoljára megöleltem… aztán elrepültem onnan… El a
messzeségbe.
Sosem láttam őket többet.
…
Kalandjaim persze ezután sem értek véget. 2 hónapot töltöttem
azzal, hogy dacolva a viharokkal, északra tartottam. Minden szigeten Sapphire-t
kerestem, de sosem találtam rá. Emberek nyomait ugyan itt-ott megleltem, de hajókon
utaztak, kevés helyen álltak meg. Nem sok nyomot hagytak maguk után. Nem volt
támpontom.
Az egyetlen, amit megtaláltam: egy hatalmas vízi sárkány volt. Azt
hiszem a fajtája Dagálysikló volt, de sosem láttam még ilyet azelőtt.
Borzalmasan nagy volt, nem tudom, hogy nőhetett ekkorára! Ha jól láttam, talán
titán szárnyú volt… De ezt is csak egy másik sárkánytól hallottam. Mármint,
hogy létezik ilyen.
Az egyik szigeten szegődött a nyomomba, és azóta sem tudtam
lerázni magamról.
Hetekig menekültem előle, mígnem egy napon zsákutcába futottam.
Egy vízi barlangba repültem, és mikor előtűnt a vízből, elzárta minden
kiutamat. Nem tudtam mit tehetnék, nem volt menekvés!
- Ha meg kell halnom, akkor is harcolni fogok a végsőkig!! –
kiáltottam rá, és szemen karmoltam. Míg megzavarodott a fájdalomtól, én
kihasználtam az alkalmat és a hátára ugrottam. Ott feltűnt, hogy felettem kis
járatok vannak, amik kivezethetnek a felszínre. Azonnal felugrottam, és
megragadtam egy a földből kiálló gyökeret. Éppen az előtt húztam fel magamat a
járatba, mielőtt a nagy sárkány leharaphatta volna a farkamat.
Másztam fel, másztam az életemért, de eltévedtem, és a zuhogó
esőtől sáros volt a talaj. Hirtelen egy nagy adag víz zúdúlt le és magával
ragadott… Minden elsötétült.
Mikor felébredtem a sziklás tengerparton feküdtem kiterülve.
Biztosan leestem a tengerbe és az itt vetett ki. Az egész testem csupa heg volt
a kavicsoktól, de a tüdőmben felgyülemlett víz valahogy jobban zavart.
Felköhögtem az utolsó cseppig és lassan kezdett visszaállni a
légzésem. Mellkasom egyre nyugodtabban járt fel le, és ekkor végre körbe tudtam
nézni. Megmenekültem.
- De … mi történt? Hol vagyok?? – tápászkodtam fel, de a fejem
megsajdult. Egy szép nagy púp volt rajta. – Ki vagyok? – egyenesedtem fel.
Elfelejtettem… Te jó ég nem emlékszem semmire!! Hogy kerültem ide? Hol van
mindenki? A szüleim? A családom? Igen, majd biztosan utánam jönnek, itt
megvárom őket! Te jó ég, ez víz!!! – ugrottam meg és igyekeztem távol menni a
tenger kicsapó hullámaitól. Hiszen én nem tudok úszni.
- Mi történhetett velem… - motyogtam magamban és pityeregni
kezdtem. Hogy lehetek ilyen kis szerencsétlen. Eddig is az lettem volna? Vagy
tökéletes volt az életem? Sosem tudom meg…
Hirtelen magam mögött hangokat hallottam meg. Lépések és szuszogás
hangját. De már túl közel volt. Valaki mögöttem állt.
A szívverésem meggyorsult és behunytam a szememet. Lassan
fordultam hátra.
Odanéztem, de egy hatalmas test volt velem szemben, nagyon magasra
kellett néznem, hogy lássam a hozzá tartozó fejet. Nagy, duci teste volt, kicsi
lábai, megint csak nagy szárnyai, és hosszú nyaka, amit felettem tartott. A
pikkelyei élénk fűzöldek voltak, vizes testén csillogott a napfény. Egy Forrkatlannal
néztem farkasszemet.
Nagyot nyeltem, ahogy egyre engem fürkészett a hatalmas állat,
amelyhez hasonlót azelőtt még sosem láttam. - Bár megeshet, hogy láttam, csupán
nem emlékszem… De jelen pillanatban nem volt ismerős.
Összehúztam magam, de mikor hátrahőköltem, megcsúsztam egy vizes
kavicson és a fenekemre huppantam. Addig csúsztam távolabb, míg a hátam
nekiütközött egy viszonylag száraz sziklafalnak, amiből nem egy páfrányféle
nőtt ki.
- Ki vagy kis csöppség? Merre vannak a szüleid? – susogta lágy
hangja, és annyira szerettem volna rendesen megfigyelni az arcát, hogy vajon az
is ilyen kedvesen néz-e rám, de jelen pillanatban a pont mögüle sütő nap miatt
nagyon keveset láttam magasan tartott fejéből.
- Nem tudom… A-azt hiszem Aurórának hívnak… - habogtam – Azt hiszem
bevertem a fejem mikor… menekültem… valami elől… - próbáltam elővenni a emléket,
de csak pár kép ugrott be, és ez időnként fájdalommal járt.
Némileg közelebb hajolt és megszaglászott, mire én rémülten
lapultam a sziklához. Kicsit távolabb hajolt, de most alacsonyabbról nézett
rám, és így végre kicsit meg tudtam figyelni a vonásait. Olyan lágyak voltak,
olyan finomak…
- K-ki vagy te? – kérdeztem végül remegő hangon…
Rám nézett hatalmas, sárga szemeivel, melyekből melegség sugárzott
felém. Végigmért, s sajnálkozó fintort vágott, majd maga elé nézett… s lassan
elmosolyodott.
- Az új anyukád, kedvesem… - felelte és szárnyai közé vette apró
testemet. Forró pikkelyei közt még sokat sírtam, míg álmot hozott szememre a
fáradt elkeseredés…
…
Mikor felébredtem, egy barlangban feküdtem. Odabent nem volt
senki, és ha nem érzem mindenhonnan annak a sárkánynak a szagát, aki magával
vitt, esküdni mertem volna, hogy csak képzeltem azt a jelenetet a parton.
De igen, biztosan megtörtént, mert körülöttem Forrkatlan pikkelyek,
és halmaradékok hevertek. Egy sárkány fészekben voltam. Felülről egy viszonylag
kis lyukon sütött be a napfény, pont felettem, s az orromat meg is világította.
Előttem pedig lassan hullámzó víz terült el, mint egy tavacska. Kellemes volt,
de bezártság érzetem támadt, és nem tudtam elképzelni, hogy tud ide bejönni az
a nagy sárkány?? Én még beférek azon a kis lyukon a plafonon, bár felfelé már
nehéznek tűnik kimászni, de ő hogyan közlekedik?
Ahogy ezen agyaltam és felültem, hogy még jobban körbenézhessek, a
vízből egyszerre buborékok jöttek fel. Egyre több buborék, és a víz alatt
megpillantottam egy alakot. Mindenem csupa víz lett, mikor a Forrkatlan feljött
a felszínre és ezzel mindent lespriccelt a barlangban. Megráztam magam és
kérdőn pillantottam rá. Nevetett.
- Nyugi kicsim, ez csak egy kis víz. – mosolygott rám, még mindig
a vízből – Jobban érzed magad?
- I-igen… sokkal. – mosolyogtam esetlenül. – Hogy jöttél be?
- A víz alatti kijáraton. – nézett maga mögé és minden világossá
vált. Kivéve egyet: én hogy fogok kijutni??
- Egyébként engem Marinának hívnak. De hívj nyugodtan anyának. Már
ha velünk maradsz. – mosolygott, és majdnem válaszoltam, mikor az agyam
megakadt egy szón.
- Velünk?
Nem kellett sokat várnom a válaszra. Hirtelen a vízből hullámok
csaptak ki, és előtűnt alóla négy ugrándozó, önfeledten játszadozó gyerek Forrkatlan.
Pár hónappal lehettek idősebbek nálam, ahogy láttam. Bár ezzel akkor nem sokat
törődtem, mert a lelkesedésüktől megint csurom víz lettem.
-Végre felébredtél! – kiáltott az egyikük, mikor megpillantott, és
odaúsztak/futottak hozzám. Kicsit hátra kellett hőkölnöm a sok engem figyelő szempár
láttán. Körbevettek és megszaglásztak, bökdöstek. Marina felnevetett, majd
rájuk szólt, hogy hagyjanak levegőhöz jutni.
- Te milyen sárkány vagy, még sosem láttam hozzád hasonlót! –
kérdezett érdeklődőn a fiatalabbik nőstény. Élénkzöld volt, de a hasa
narancssárga és az alsó állkapcsán ugyancsak ilyen színű csíkok tarkították a
mintát az állán.
- É-én világréme vagyok! – mondtam kicsit bátrabban, ahogy
felemeltem a két szárnyamat büszkén, és megmutattam, hogy tudok világítani.
Mindannyian elámultak.
- Húúúú!! Te valami nagyon különleges fajta lehetsz! – ámuldozott az
egyik fiú is, aki egyébként teljesen zöld volt, csupán a farokúszóján
ékeskedett két sárga folt.
- Gyere játszani, bírkózzunk! – ugrott nekem játékosan az
idősebbik hím. Kék csíkos szárnyain csak úgy ragyogott a besütő fény.
Esetlenül ugrottan arrébb, mire a húga rászólt és lefogta a
farkánál fogva.
- Tengerúszó, hagyd már szegényt! – szólt rá a rózsaszín mintás
lány. – Az én nevem Nita! – mosolygott aztán rám.
- Ez a bolond Tengerúszó, ők pedig Hullám és Forrki. – mutogatta végig.
Lopva Marinára pillantottam, aki szintén kimászott mellénk a vízből és
mosolyogva figyelt minket.
- Neked mi a neved? – döntötte érdeklődve félre a fejét Hullám.
Végignéztem rajtuk és Marinán is, majd egy pillanatra lehunytam a szememet.
Miért emlékszek erre az egyre olyan élénken? Szinte semmi nem ugrik be, ha a
múltamra gondolok. De a nevem, az élénken él bennem. Ahogyan ismeretlen, és
mégis ismerősnek tűnő sárkányhangok mondják nekem: Auróra.
- Aurórának hívnak. – ültem le és elmosolyodtam. Összenéztek.
- Én mondtam!!! – kiáltott fel győzedelmesen az egyikük és
elkezdtek egymás szavaiba vágva vitatkozni.
- De hát nem lehet az a neve!
- A tévhiteidnek hiszel, vagy neki?
- Hé, miről beszéltek? – döntöttem értetlenül a fejem. Tengerúszó
felelt.
- Amikor anya hazahozott téged, beszéltél álmodban.
- Miket? – lepődtem meg.
- Valami barlangot emlegettél, és hogy egyedül vagy… Meg egy
éjfúriát, valakit, akit Aninak hívtak, aki téged Csillagnak hívott, és valamit… az unokatesódról.
Ahogy ezeket mondták sorban ugrott is be pár dolog! Ani egy emberi nő
volt, ő segített nekem!! Az arca és a hangja előttem van, de mi lett vele, hol
van most?? Az éjfúria szó hallatára a szívem elszomorodott, de nem tudtam
előkotorni emléket… De az, hogy ki az unokatesóm, egyenesen belém nyilalt.
- Felhő!! A kis Felhő! – ugrottam fel.
- Tessék? – nézett rám értetlenül Marina.
- Egy kis viharszelővel találkoztam valamikor! Felhőnek hívták,
őneki ígértem, hogy a unokatesómként fogom kezelni, ha még egyszer találkozunk!
– magyaráztam nevetve, míg le nem fagyott arcomról a mosoly. – Vajon mi lehet
vele?
- Nem tudom kedvesem, de… talán majd ha kicsit nagyobb leszel,
megtalálod őt. – tárta ki a szárnyait nekünk, és újdonsült testvéreim oda is
futottak. Én is lomhán odacsoszogtam és leültem a többiek közé, majd éreztem,
ahogy a Forrkatlan mama a szárnyával magához ölel bennünket. A testem Forrkiéhoz
és Hulláméhoz nyomódott, de nem bántam.
- Ebédidő! – mosolygott és felöklendezett nekünk egy rakás halat,
amit aztán egyesével, sorban adott nekünk, így mindenki ugyanannyit kapott.
Olyan jól esett ez a melegség, hogy evés után mind el is aludtunk a szárnyai
közt.
Onnantól fogva Marinát az anyukámnak hívtam és a kicsinyeit is a
testvéreimnek tekintettem. Együtt halásztunk, játszottunk, esténként néztük a
csillagos eget, és jót szórakoztunk, mikor megmutattam nekik, milyen fényesen
világítok, mikor névadóm az égen táncol.
Anya sosem hozta szóba a múltamat, vagy hogy én nem is az ő
tojásából keltem ki. Úgy bánt velem, akár a többiekkel, mintha valóban az ő
kicsinye lennék. Ha bárki a szigeten mást mondott, azt forró vízzel fröcskölte
le és így szép lassan mindenki elfogadta. Ha nem emlékeztem volna arra a néhány
dologra, amelyekkel azonban rendszeresen álmodtam… még én is elhittem volna,
hogy világéletemben velük laktam.
Az idő elteltével egyszer néhány új sárkány költözött a szomszéd
szigetre. Hullám a hátán átvitt oda, vagy kicsit később, már repülve tettük meg
ezt a távot, hogy meglátogassuk őket. Sokat csavarogtunk a szigeteken és
kíváncsiak voltunk. Öt Viharszelő volt az! Szinte azonnal felismertük egymást
Felhővel, de nagyon meglepődött, mikor elmondtam neki, hogy bevertem a fejem,
és nagyjából semmire nem emlékszem a múltamból. A testvéreit még megismertem,
de mikor egy barátomról kérdezett, nem tudtam mire gondol. Magyaráztam neki egy
sort kevéske emlékeimről, és arról a pár dologról, ami nekem nem rémlett, de a
többiek állították, hogy néha álmomban arról beszélek. Ezeknek egyik tárgya
volt egy zöldes színű éjfúria. Felhő szomorúan nézett rám, de mikor megkérdeztem,
mi a baj, csak megrázta a fejét. Mintha tudott volna valamit, amit én nem. De
sehogy sem akart válaszolni. Végül nem nyaggattam.
Minden olyan tökéletes volt… olyan mesés, szép és szabad.
És mikor ez az érzés végigfutott bennem, hirtelen lepörgött
előttem minden, ami ezután történt! Ahogy együtt felnőttünk, ahogy elindultunk
világot látni… Mikor találkoztam Villámszárnnyal, Nyesivel és Csontival,
akikkel akkor barátok lettünk.. Mikor lenyeltem azt az ékszert. Mikor
hazaértünk és élménybeszámolókkal bombáztuk anyánkat. Mikor keresni kezdtem a
helyemet a világban… és ezért egy másik szigetre költöztem. Az néhány hosszú,
unalmas év. Az a nagy üresség, ami akkor volt bennem. Az a vihar… Mikor
Hibbanton ébredtem. Amikor barátokra leltem. Amikor megismertem Danit… Az első
nyilvános szereplés. A rémek és a közös fellépésünk. Mikor Karom először
megcsókolt… A kis Skrillek, Villám! Az a családi összejövetel, ami kudarcba
fulladt… Az a szörnyű pár nap a szigeten Krommal. Johnék kölykeinek születése.
Mikor Starfire-vel berúgtunk egy doboz csokitól… Az a buli. A kincskeresés. Az
átok megtörése. Ahogy elájulok. Ahogy a többiek hazavisznek.
És abban a pillanatban... minden világossá vált.
