64 - Élem a jelent!

Mikor kinyitottam a szememet, Dani ott ült az ágyam mellett egy széken és maga elé bámult. Nem kicsit ijesztettem meg, mikor hirtelen felkaptam a fejemet.

Hátra ugrott, és én is hirtelen ültem fel: egy pillanatig egyikünk sem tudta, hogy mi is történt. Aztán mindketten elmosolyodtunk és ő a nyakamba ugrott, én pedig úgy képen nyaltam, hogy a haja úgy maradt az égnek meredve xd
- Auróra... Drága Aurórám, végre felébredtél! Nem tudod elképzelni, mennyire aggódtam érted!! - szorított úgy, mint még soha, és éreztem a nyakamon a könnyeit.
- El tudom képzelni... - öleltem én is mancsaimmal esetlenül, de csak szűntelenül mosolyogtam. Elképesztően jó érzés fogott el! Egy fajta... megkönnyebbülés. Úgy éreztem, egy mázsás teher szakadt le a szívemről.
- Ne haragudj, hogy kitettelek titeket ennek! - mondtam, mikor eleresztett és végigsimított az orrszarvamon. - De nem felejtettem ám el, hogy mit tettél értem! - kacsintottam rá. Meglepetten elmosolyodott.
- Tényleg emlékszel rá, mikor beférkőztem az elmédbe?
- Ez csak természetes! - nevettem fel, majd kinéztem az ablakon. Azon az egy szem, drága ablakomon, amin keresztül úgy imádom nézni a kinti világot!
- Mennyi ideig aludtam? - kaptam most felé a tekintetem. Felnevetett.
- Lassan 2 hónapig.
Elkerekedett a szemem.
- Te jó ég, ennyi kimaradást!! - pattantam fel - Azonnal ki kell mennem, mindenkinek köszönni kell, meg a falu is biztos változott, izé.. Most menjünk is, gyere! - hadartam, majd alá bújtam és ezzel fel is kaptam a hátamra. Nevetve kapaszkodott meg a tüskéimbe.

Ezzel nem is törődve, fejemmel kilöktem az ajtót és futottam is az egy szem ösvényen a faluba! Persze először kicsit remegtek a lábaim, mivel elég régen használtam őket, de hamar belejöttem a buzgóságtól. Nem engedtem magam összeesni, bármilyen izgatottság is söpört végig rajtam!
Végigfutottam az egész falun, Dani alig bírt kapaszkodni! Végig minden utcán, fel-alá, fel a főtérre, el a főnöki ház előtt, be a nagyterembe, be az istállóba! Minden ismerős ismeretlennek nevetve köszöntem.
- Szia!! Igen, te is sokat változtál, hú, ez a szobor eddig nem volt itt, á de szép! Úgy örülök, hogy újra itt vagyok! - nevettem, és mindenki furcsálló és hülyének néző pillantásai ellenére felugrottam egy itató tetejére, és ennél hangosabban kb már nem is beszélhettem volna magamhoz!
- Már emlékszem mindenre! Tudom ki vagyok! Ismerem a múltamat, élem a jelenemet, és készen állok a jövőmre! - és ezzel felugrottam a levegőbe. Meg kellett keresnem a többieket! Látni akartam a barátaimat! És nem mellesleg látni akartam Karmot is! Most még az sem tudott letörni, hogy Rubin, amint meglátott, forgatni kezdte a szemét.
- Kellett ennek felébredni! Pár hétig egy hülyével kevesebb volt! - morfondírozott, mire gondoltam egyet és visszakanyarodtam hozzá. Úgy repültem el mellette nagy gyorsasággal, hogy ő ijedtében, és a széllökés következtében, belezuhant az etetőbe. Mi meg nagyot nevettünk Danival.

Végül Dani figyelmeztetett, hogy ha már a többieket keresem, először Johnhoz menjünk, mert ő nagyon sokat segített, míg aludtam. Igaza is volt, és ők közel is laknak, szóval oda mentünk elsőnek!
Mikor bekopogtunk, és John ajtót nyitott, a szeme egyből felvidult a látványomra.
- Auróra, hát felébredtél! És látom majd kicsattansz! - nevetett rám, mikor képen nyaltam.
- Naná! Nagyon tanulságos álmom volt. - vigyorogtam - A többiek itthon vannak? Köszönnék nekik is.
- Persze, Jázmin játszik a kicsikkel. - állt arrébb és ezzel beengedett minket. Mikor csukódott az ajtó, az összes éjfúria egyszerre fordította felénk a tekintetét.
Jázmin elmosolyodott, míg a kicsik azonnal felém futottak, és leterítettek! Nevetve dőltem a hátamra és ők beterítettek, mászkáltak rajtam, összenyalogattak és valaki játszani kezdett a farkam végén lévő karpereccel.
Egyébként sokkal nagyobbak voltak, mint emlékeztem, szóval ez is nagyot dobott az érzésen, hogy tucatnyi kis tappancs nyomkodta felváltva a hasam.
- Jól van, én is örülök nektek! - nevettem - Hé, ne nyalogassátok a lábamat, az csikis! És ami azt illeti, én gyakorlatilag mindenhol csikis vagyok. - fordultam nagy nehezen a hasamra és próbáltam elfutni előlük, mire egy nagy fogócskázás bontakozott ki közöttünk. Befutottam Jázmin hatalmas mellső lábai mögé, majd onnan köszöntem neki.
- Szia Jázmin, jó újra látni! - vigyorogtam.
- Szia Au, téged is! - nevetett fel ő is, majd lágyan rászólt a kicsikre, és akkor mindannyian szófogadóan leültek. Ekkor tűnt fel, hogy Orion, aki a testvéreitől eltérőn hófehér volt, akárcsak az anyukája, sokkalta nagyobb is volt, mint a többiek! Vagy kétszer akkora.
- Látom szépen nőnek a ki rosszcsontok. - bújtam elő és most már kevésbé ugrálva is összeszagolgattuk egymást az összes sárkánnyal. John és Dani is odajöttek hozzánk és vigyorogva figyeltek.
- Igen, főleg mióta Szikra néha átjön vigyázni rájuk és tele tömi őket mélytengeri halakkal! - nevetett John karba tett kezekkel.
- Az az igazán finom! - nyaltam meg a számat - Bár én eddig sosem.... - ...merültem olyan mélyre: így akartam befejezni, mikor valami szöget ütött a fejembe.
- Dani, most azonnal ki kell mennünk a partra!!
- Okééés, de minek? - nézett rám értetlenül. Mintha magamat látnám, egek.
Nem nagyon érdekelt a teketóriázása, egy önfeledt vigyorral az arcomon megragadtam a ruhájánál fogva és ráncigálni kezdtem magammal. Végül nevetve beadta a derekát és felült rám, így már kényelmesen futhattam vele a tengerig.
Jázmin is kivezényelte utánunk az éjfúria családot, így végül mindannyian a parton kötöttünk ki. A kis éjfúriák nagyon élvezték a homokot, össze vissza ugráltak benne! Mígnem Dani leszállt rólam, én pedig a vízhez lépkedtem. Valahogy azon kaptam magam, hogy ahogy meredten bámulom, és lelki erőt gyűjtök, a mögöttem állók mind elhallgattak.
- Mire készül? - kérdezte az egyik kis sárkány.
- Igazából nem tudom... - ráncolta a homlokát John.
- Bele akar menni a vízbe... - közölte mindnyájukkal Dani halkan.
- Nem úgy volt, hogy a világrémék nem tudnak úszni? - suttogta Jázmin a párjának.
- De úgy volt. - mosolyodtam el, továbbra is a vizet nézve. - De én nem egy közönséges világréme vagyok. A sokat látott, messzi szigetekről származó, kalandor Auróra vagyok, a Hibbanti világréme! - mondtam ki határozottan, a végét szinte kiáltva, majd nagy lendülettel ugrottam a habok közé.
Berohantam a végeláthatatlan kékségbe, és azon kaptam magam, hogy ellepnek a hullámok. Féltem, hogy kellemetlen lesz, és fulladozni kezdek, mert bepánikolok. De nem ez történt!
Ahogy reméltem, az ösztöneim beindultak és a lábaim automatikusan indultak meg úszásban. Sec-perc alatt alkalmazkodtam a közegváltáshoz, és úgy mozogtam a vízben, mintha ebbe születtem volna!
Nagy levegővel felbuktam a víz tetejére, és élveztem az orromon legördülő cseppeket.
- Ti is kértek halat, skacok? - kiáltottam ki a parton ácsorgóknak és hangosan felnevettem. Ők is megkönnyebbülten elmosolyodtak, Dani pedig nagyot nevetve ingatta a fejét.
- Semmit sem változtál, de bolond sárkány! - röhögött és levette az ingét, majd mellém ugrott. Lefröcskölt, ahogy én is őt, majd hagytam, hogy belekapaszkodjon a tüskéimbe és húztam magammal úszás közben. Órákig képes lennék így játszadozni...

Fél óráig el is szórakoztunk ezzel minimum, mire eljutottunk odáig, hogy kivánszorogjunk a partra. Hirtelen nagyon nehéz volt a testem a víz könnyedsége után, de nem éreztem fáradtságot! Teljes mértékben boldog voltam! Legalábbis addig azt hittem, míg meg nem pillantottam valakit a parton...
Már messziről ismerős volt az alakja, és megdobogtatta a szívemet. Dani már kiment a partra, de én megtorpantam a vizenyős iszapban, ahol a hullámok még verdesik az ember (és a sárkány) lábát. Teljesen megfagytam, és moccanni sem bírtam. A narancssárga sárkány ugyanígy nézett engem, elkerekedett szemekkel. Lassan, rezzenéstelen arccal lépkedett elém, ahol pár méterre megállt tőlem.
Szemeivel alig láthatóan végigmért és nevető gödre már ott csücsült a szája sarkában.
- Sz-szia, Karom... - dadogtam remegő hangon. Mintha életemben először beszélnék a sráccal, akibe szerelmes vagyok... - É-én...
De nem engedte, hogy befejezzem a megkezdett mondatot. Egy váratlan mosollyal körítve elém ugrott és erősen magához szorított. Kicsit meglepődtem, de aztán csak még jobban hozzá bújtam és én is átöleltem. Bármilyen meleg is volt aznap, én élveztem a teste melegét. Egészen elnyugodtam és megkönnyebbültem. Könnyeim apró patakokban megindultak lefelé az arcomon, mikor én is megéreztem az ő könnyét a hátamon.
- Már azt hittem... elveszítelek... Ne csinálj még egyszer ilyet! - suttogta a fülembe és megpuszilt. - Fene abba, hogy folyton másokkal törődsz magad helyett...
- Ne aggódj... Veled is törődök! - nevettem fel halkan és távolabb hajoltam, hogy ezután meg tudjam csókolni.
A többiek a távolból figyelték a jelenetet, mikor közel 2 hónap múlva újra ébren találkoztam a szerelmemmel.
Mikor elváltunk, a könnyektől megkönnyebbülten nevetgélni kezdtünk és játékosan löködni egymást. Őt is játékra invitáltam a tengerbe és bele is gázoltam a sekély vízbe.
- Nah kapj el, ha tudsz! - emeltem fenekem játékra hívó pózba, mikor nem várt kiáltást hallottam magam mögül. Azt hiszem a meglepetéstől mindannyian hirtelen oda fordultunk, és nekem egy másodpercem volt realizálni, hogy mi folyik, de ez nem volt elég arra, hogy megmoccanjak.
Ennek következtében Starfire a levegőből teljes erővel rám vetette magát, közben saját sárkánykiáltását hallatva! Nevetve hemperedtünk bele a homokba és vagy 10 méterrel arrébb értünk földet egymástól, de még így is csak nevettünk.
- AU, HÁT VÉGRE FELÉBREDTÉL, ÚGY AGGÓDTAM ÉRTED!!!! - kiabálta lelkesen mikor felpattant és elkezdett szaladgálni körülöttem, aztán vele is összeölelkeztem. Majd megfojtott.
- Star, én is örülök, de ha nem engedsz el, többet nem fogok tudni felébredni! - fulladoztam, mire végre engedett a szorításon.
- Bocsi, csak úgy örülök! - lépett hátrébb és hirtelen mérgessé vált az arca  - HA MÉG EGYSZER ILYET CSINÁLSZ, NEM ESZEK VELED TÖBB CSOKIT!! ÉRTVE VAGYOK?? - kiabált hirtelen le, de láttam rajta, hogy csak az aggdalom beszélt belőle. Újra felnevettem.
- Értem Star, köszi, hogy aggódsz értem! - öleltem meg még egyszer. Eddigre mindenki odajött hozzánk.
- Villám amúgy merre van? Ő is biztos aggódott, meg akarom nyugtatni! - néztem rájuk felváltva, mire Karom csalódott arcával találtam szemben magam.
- Villám nagyon rosszul viselte, hogy nem ébredsz fel! Szerintem Annával kimentek valamerre repülni.
Ijedten néztem ezúttal Danira, hátha ő tudja, hol vannak. Kaptam is egy bíztató pillantást.
- Van egy ötletem, hol lehetnek, odamehetünk!
- Okés, menjünk! - ugrottam fel boldogan és a farkamat is úgy csóváltam mint egy kölyökkutya. Mindenki felnevetett a reakciómon.
- Veletek menjek? - kérdezte Karom, fülig érő mosolyával.
- Nem kell. - mosolyogtam - De kérlek várj meg a sziget legmagasabb szikláján! Most, hogy újra képben vagyok mindennel, szeretnék egy jót beszélgetni veled! - hajoltam oda hozzá és megpusziltam. Megbocsájtóan elmosolyodott.
- Legyen, én várlak! - kacsintott rám.
Dani közben felpattan a hátamra, és elindított az adott irányba.

***

Régen nem repültem ennyit, de most mégis jól esett. Ahogy a szárnyaim szelték a levegőt, és a menetszél simogatta a tagjaim. Lehunytam  szememet és élveztem a pillanatot, melyet gazdámmal némán töltöttünk. Néma boldogságban. Tudtam, hogy nem veszíthetem el még egyszer, ahogy ők sem engem. Nem engedem. Vigyáznom kell rájuk, nem lehetek többet önző. Nem gondolhatok csak magamra azzal, hogy 2 hónapra így eltűnök. Bár mentségemre legyen mondva, a fene se gondolta, hogy egy ártatlan kívánság teljesítése ennyi időbe telik...
- Sajnálom, Dani... - suttogtam a szélbe. Azt gondoltam, talán meg sem hallja, csupán ki akartam mondani, hogy könnyítsek a lelkemen... de ő mégis lágyan megsimogatta a nyakamat.
- Semmi gond Auróra. Szükséged volt erre. Nem igaz?
- De igen... - mosolyodtam el - Nagyon szükségem volt erre. De most már veletek maradok. Nem akarok többet múltam kíséretében élni.
- Biztos vagy ebben? Az ember.. nem igazán tudja kizárni múltját.
- A sárkány sem, de... Ha nem ezt tenném, az egész életemet azzal kéne töltenem, amit akkor csináltam kiskoromban, mikor mindenkimet elvesztettem... - néztem szembe a csodás naplementével - Szigetről szigetre kéne vándorolnom, hogy megtaláljam azokat, akiket valószínűleg már sosem fogok viszont látni...
- Értem... - suttogta maga elé - Azért egyszer elmeséled, hogy miket láttál abban az időben, míg mi halálra aggódtuk magunkat érted? - nevetett halkan, mire én is elmosolyodtam.
- Meg fogom mutatni.

A narancssárgás fényben végre landoltunk egy füves helyen, ami nagyon ismerős volt számomra... A formák, a szagok, és a hangok is... A selymes fű, a viszonylag alacsony fácskák, itt az erdő szélén, és ahogy a tisztás széle egy búzatáblába megy át: ez volt az a hely, hová Valentin napon elhoztam a gazdámat Annával.
Míg én körbenéztem, és a levegőbe szagoltam párszor, Dani le is szállt a hátamról, és mellettem zsebre tette a kezeit. Várakozóan rá néztem mire fejével a magas búza felé bökött egyet. Én is oda fordultam, és azonnal megláttam a zöld és narancssárga mintás Skrillt, a vörös hajú lánnyal az oldalának dőlve.
Mindketten szomorkásnak tűntek... főleg Villám... Anna egy fűszállal játszott és közben simogatta a sárkány oldalát. Elképesztett, hogy milyen jól kiegészítik ők egymást. Ezen a gondolaton pedig muszáj volt elmosolyodnom. Örülök, hogy Villám jó kezekben van.
Nyeltem egyet és megindultam feléjük, próbáltam visszafogni magam, hogy a lépteim nyugodtak legyenek közben. Valamiért elfogott az az érzés hogy... mi van, ha Villám haragszik rám? Karom mondta, hogy nagyon megviselte, hogy eltűntem... Végülis ő az édesanyjának tart engem. És valljuk be... én is tudom, milyen az, ha elveszíted az anyukádat, és azt sem tudod, hogy beszélhetsz-e még vele. Én meg igazából csak úgy se szó se beszéd megcsináltam magamnak a bajt... Ezért pedig én megértettem volna, ha haragszik rám... Mégis rettentően féltem ettől.
Közben Dani is mellettem lépdelt, de aztán mikor bizonytalanságom miatt tudat alatt lelassítottam, ő elém került, és végül megállt a két személy előtt. Én picit hátrébb álltam toporogva.
- Ezúttal mi szél hozta ide a hölgyet? - mosolygott Dani, mire Anna és Villám egyszerre kapták felé a tekintetüket. A lány elmosolyodott, majd hirtelen látszott a szemében az értetlenség.
- Semmi csak, izé... hogy jöttél fel ide?
- Hát sárkányon. - nevetett és úgy állt, hogy én is látszódjak, mire mindketten rám meredtek. Először kicsit megfagyott köztünk a levegő, majd Anna szélesen elmosolyodott, és a fiú segítő kezét elfogadva lassan felállt. Villám végül ugyanezt tette, ám a szemét le nem vette rólam. Félve rámosolyogtam.
- Szervusz, Villám... - suttogtam halkan, mire kicsit megrázta a fejét és felnevetett. Odarohant hozzám és a nyakamba vetette magát. Ahogy csak tudtam, szárnnyal-manccsal öleltem és halkan nevettem. - Én pici, Villámló Reményem!
- Úgy örülök, hogy felébredtél anyu! - suttogta nekem - Nagyon hiányoztál... úgy aggódtam érted! - bontakozott ki az ölelésemből. - Képzeld, annyi minden történt!
Csak úgy ragyogtak a szemei, ahogy nevetett és majdhogynem körbeugrált.
- Na mesélj! - nevettem én is.
- Annával már mi is járunk gyakorlatokra, méghozzá maga a sámán tanít minket minden féle különleges trükkre! - húzta ki magát - Azt mondta, tanítani akarja Annát az orvoslásra. És és még ott van Aloe, ő egy Ostorcsatt, aki a gazdájával nem régen költözött ide, és hát eléggé kedvelem... - mosolygott fel rám szégyenlősen, mire én is széles mosolyra húztam a szám. - Jahj és pár nap múlva lesz egy sárkányverseny, ahol mi is indulni akartunk! ... Gondoltam nem tudsz majd eljönni hiszen... - nem mondta ki, csak vágott egy apró fintort - De most hogy felébredtél esetleg... persze csak ha nem megerőltető, most ennyi idő után...
Csak hadart mindent össze-vissza, így muszáj volt leállítanom.
- Hé, nyugi!! - nevettem és egyik mancsomat  szárnyára tettem, hogy lassítson - Mindent meg fogunk beszélni! És természetesen el akarok menni az első sárkányversenyedre! - mosolyogtam rá bíztatólag - Nem hagylak többet magadra. Ne haragudj rám, kérlek...
- Nem haragszom, anyu... - bújt ismét hozzám. Pont úgy, mint kiskorában. - Nekem mindig te leszel az igazi anyukám... - suttogta a fiatal ölvész, mire meghatottságomban egy könnycsepp gördült le az arcomon.
Felnéztem még az emberekre, akik szintén egymásba karolva, mosolyogva néztek minket. Éreztem, hogy most már minden akadályt sokkal könnyebben fogok venni. Mert nem számít, miken mentem keresztül, a sors semmit nem művel hiába... Oka volt, hogy elkerültem onnan, ahová születtem.. Oka volt minden megpróbáltatásnak és hogy végül ide kerültem. Ez itt az igazi otthonom.


Anyu... Apu... Sapphire! Fogas, Forte, Gyöngy és Noxiku... Ha egyszer még az életben, mégis találkozunk... Remélem megengeditek, hogy elhozzalak magammal ide, csak egy kis időre. Mert ezt a varázslatos helyet minden sárkánynak ismernie kellene.
De ha mégsem látjuk egymást többé viszont... Csak fent az égben... Akkor üzenem, hogy boldog vagyok. És legyetek ti is legalább olyan boldogak...!