65 - Kicsit mintha más lenne...

Reggel a kellemes Hibbanti napfény keltett, ahogy az ablakon át rásütött az arcomra. Fáradtan mordultam egyet, mikor kinyitottam a szemem és ásítottam egy hatalmasat. Nyújtózva a hátamra fordultam és mancsaimmal kicsit a levegőbe dagasztottam.
- Neked is jó reggelt, kis házikóm... - mosolyogtam lehunyt szemekkel, és szárnyamat visszaejtettem a paplanra, a vége mégis lelógott a földre.
Megint félig aludtam ugyan, de az agyamban újra és újra csak az játszódott le, mikor tegnap éjjel még elmentem Karommal találkozni az egyik faluszéli sziklán. Már várhatott egy ideje, ugyanis végül Villámékkal elég sok időt töltöttünk, és mire odaértem, már az összes csillag az égen volt. Leszálltam a szörnyennagy rémség mellé, de csak ekkor tűnt fel, hogy ő időközben elszunyókált. Gondolom őt is nagyon megviselte ez az egész... Csak lefeküdtem mellé, oldalamat az övének támasztva és élveztem, hogy újra együtt vagyunk.
Még fetrengtem egy 10 percet, aztán végleg kipattantak a szemeim, és már nem tudtam visszaaludni. Még csak hajnal volt, de túl sokat aludtam az elmúlt időben, hogy tovább tudjam húzni a lóbőrt.
- Akkor hát irány a falu, Auróra! - ásítottam vidáman és leugrottam a padlóra. Mancsaimnak kellemes volt a dohos szagú fát tapintani, macska módjára ki is nyújtóztattam rajta a hátamat. Ezután boldogan, feltartott fejjel ügettem ki a helyiségből, mit sem törődve a világ bárminemű szomorúságával.
Odakint madarak csicsergése, kellemesen hűvös levegő, és a felkelő nap köszöntött, ahogyan lassan feltornászta magát a tenger hullámai mögül. Elégedetten sóhajtottam egyet.
- Ugyanolyan gyönyörű, mint emlékeztem! - mosolyogtam, és farkamat végighúztam a puha földön. Itt volt hát az ideje hajnali sétára indulni!

El is indultam a kis kavicsos ösvényen, amely a falu sűrűjébe vezetett. Jól esett a sok ismerős szag, hang és látvány, a sok ismert ház, az ablakukból kiszivárgó ételillatok, az emberek és sárkányok beszédei... az útszéli fák és bokrok, a lejtős ösvény, ahogy bevezetett a nyűzsgő falu mélyébe, hátulról világítva nekem a tetők túloldaláról. Eszembe jutottak olyan futóversenyek, amelyeket Karommal és Villámmal tettünk itt meg, mikor közeledett a jó idő tavasszal. A kis Villám imádta ezeket a sétákat, bár gyanítom, most is szívesen megejtene egyet-egyet olykor. - Ezeken a gondolatokon mosolyognom kellett. Most már minden rendben van... Felébredtem, és visszatérhetek a régi kerékvágásba... Talán ismét lehetünk a többiekkel egy nagy, szerető család: Mint amilyennek mindig is éreztem valahol magunkat.
De akkor miért nem érzek mégsem megnyugvást? Egyszerűen csak... Valami nem volt most sem rendjén. Furcsa érzések lepték el a szívemet... Amiket nem tudtam megmagyarázni, még magamnak sem. Csak sétáltam az utcákon, és kerestem az ismerős helyeket, érzéseket, a kellemes otthonérzetet, ami mindig körülvett ezeken az utcákon. És valami... valami egyszerűen hiányzott.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, gyanítom, órákat szántam erre a céltalan sétálgatásra, össze-vissza rohangálásra a faluban, a leginkább azt csodáltam, hogy senki ismerőssel nem futottam össze. Holott, mikor feleszméltem, a nap olyan magasan járt, hogy minimum tíz óra már meglehetett. Azonban az az érzés, hogy valami nincs rendjén, és nem képes visszazökkenni, ez a bennem tátongó űr csak nem akart enyhülni! Sőt, inkább mélyülni látszott. Egyre inkább kezdtem magamat úgy érezni a faluban, mintha egy másik világba csöppentem volna, amit egyszer ugyan már láttam, de aztán mindent teljesen elfelejtettem, és most csak annyit tudok felidézni, hogy minden egy aprócskát ismerős.
A házak legtöbbje teljesen új tetőzetet kapott, némelyiket éppen most csinálták újra, volt, ahol festették a falakat, és egy csomó növényt is hiányoltam. Néhol égésnyomok is voltak a fű helyén, és kezdett olyan érzésem lenni, mintha ez nem puszta felújítás, vagy egy-egy baleset rendbehozása lenne, inkább... Mint ahol végigsöpört valami hatalmas sárkánytámadás. Legalábbis a szigetszerte húzódó újítási munkálatokból csak erre tudtam volna következtetni. De arról biztosan tudnék, és a többiek is csak szóltak volna... Nem, biztos csak túl paranoiás vagyok.

A második viszont, ami feltűnt, hogy voltak olyan házak, amik teljesen üresen álltak. Ez már tényleg érthetetlen volt számomra, hiszen emlékeim szerint - javítson ki, aki szerint tévedek - De Hibbanton olyan sokan laktunk, hogy nagyjából úgy építettek új házakat, hogy mindenki elférjen, nemhogy ennyi üres ház legyen... Mármint ennyire sok. Aztán pedig ott volt az az egyre erősödő... Folyamatosan érezhető feszült hangulat.
Reggelhez képest, bármerre mentem, minden viking rettentő idegesnek tűnt. Az egyik nő például majdnem fejbe vágott egy szekercével, mikor csak elmentem az ablaka alatt. Azután persze zavarodottan menekültem, amerre láttam, de ő csak kiabált utánam valami olyat, hogy meg se forduljon a fejemben, hogy lopjak a kenyeréből... De mégis minek nekem az ő kenyere, hiszen engem a saját gazdám etet! Ahogyan mindenki mást is a szigeten. No meg ott vannak az etetők is. Persze, előfordul, hogy egy sárkány sunyul, és elcsen egy-két falatot, de ez nem egyenesen jellemző, és akkor is inkább csak csínytevésnek számít. Legalábbis szerintem.
Ezen gondolkozva aztán eszembe jutott, hogy ma még nem is reggeliztem, és talán tényleg ideje volna benézni Danihoz valami harapnivalóért... Csakhogy az orrom akaratlanul is a sütöde felé vezetett.
Az illatokról azonnal eszembe jutott, amikor az első szabad Hibbanti sárkányként töltött napomon idetévedtem séta közben, és Starfire-vel, mondjuk ki egyenesen: csorgattuk a nyálunkat a finomságok láttán. Milyen szép is volt, az valóban egy nyugodt, boldog nap volt! Legalábbis így visszatekintve mindenképp... Olyan rossz, hogy néhány emlék visszagondolva már szebbnek tűnik, mint mikor megéltük. Mintha soha semmit nem lehetne teljesen kiélvezni... Mindegy is.

Mire ezt végiggondolhattam, már azon is kaptam magamat, hogy azon a téren állok, aminek a szemközti oldalán a sütöde is áll. Ám itt ért a következő nagy meglepetés... Azt már ugyan mindenki megszokta, hogy a vásárolni készülő emberek mellett, egy csomó sárkány is mindig ácsingózik idekint, akár a gazdáját várja, akár csak hogy a falatokból esetenként egyet elcsenhessen... Na de hogy az egész tér tele legyen az éhes jószágokkal?
Konkrétan a cégért ha láttam az épületen, és még a környező házak tetejein is Éji rémek ücsörögtek...
Várjunk. Éji rémek?? Ilyenek minálunk mióta vannak? Mikor települtek ide? Vagy csupán átutazóban vannak? - Fel kellett néznem az égre és a levegőbe szagolnom, hátha az eltorzult időérzékem miatt nem jöttem rá, hogy valamiféle sárkányvonulás zajlik éppen.
De a sárkányok, és az idő szagából sem következtethettem semmi ilyesmire. Ezek a sárkányok csak egyszerűen itt voltak és kész. Mindenesetre mindent elálltak az úton, még egy a talicskáját toló ember sem tudott rendesen elhaladni mellettük... Egyre inkább megfogalmazódott bennem: Itt. Valami. Nem. Stimmel.
- Hé, menjetek már innen, ezt nem nektek vettem!! - hallottam egyszercsak meg egy ismerős hangot. Innen hátulról én nagyjából ezt a hangfoszlányt, és az ajtó környékén álló sárkányok tömeges horkantásait érzékeltem. Próbáltam rájönni, mi történik, de valószínűség szerint a hang tulajdonosa most távozott a sütödéből, a sárkányok meg lerohanták. Csakhogy én felismertem azt a szerencsétlen embert.
- Viki!! - rohant oda Starfire is és próbálta kiszedni gazdáját az őt körülvevő tömegből. Azonnal odaverekedtem magam én is, hogy megpróbáljak segíteni.
- Tűnjetek már innen, ez az én gazdám, és az ő hala!! - ordítozta, magából kikelve, ami Starnál meg kellett állapítanom hogy igencsak ijesztő. Sosem láttam még ennyire dühösnek. Mikor végre odaférkőzött Vikihez, szárnyait köré fonta, testével körbeölelte, és a farkán lévő hegyes tüskéket nyomta a "zaklatók" orra alá.
- Most mi bajod kis töpszli, ez csak egy ember, nekünk pedig étel kell! - morogta egy igencsak nagy, titán szörnyennagy.
- Úgy van, én már majdnem egy hete egy falatot sem ettem! - pattogott egy Nyögdöc hátán a Füstlehelő.
- Ó menj már innen, akkor kibírsz még egy napot! - lökte le magáról az alatta álló. Erre még egymással is összevesztek, és csipkedni kezdték a másika, ki-ki a mellette állót. Azonban nem azon a játékos módon, mint ahogy játékra invitáláskor szoktuk azt olykor...
- Ti mind süketek vagytok?? - ugrottam végre én is oda és beálltam Starfire másik oldalára, ezzel a túloldalról is védve őket. Star egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta megjelenésemet és egy hálás, apró mosollyal.
- Ebből az ételből ti bizony nem esztek! Mégis kinek képzelitek ti magatokat? - förmedtem a velem szemben állókra, míg szememet megvetően összehúztam, és az orromnál is ráncolódott a bőr a vicsorgás okán.
A többi sárkány mintha fel se vette volna, csupán morogtak tovább, és néhányan közelebb tolták hozzám az orrukat. Az egyik Forróböfcsi például konkrétan belefújta a füstöt a szemembe, ahogy beszélt.
- Micsoda fennhéjázó beszéd, egy megszelídített sárkánytól! - köpte a szavakat, a forró lehelete pedig égette a pikkelyes bőrömet, de álltam a pillantásait - Attól még, hogy ti azok a bizonyos "Hibbanti sárkányok" vagytok, még semmivel sem vagytok jobbak nálunk!
- M-miről beszélsz? - hökkentem meg, és köhintettem egyet a füst miatt - Hiszen mi mind idetartozunk, azért vagyunk itt! És ide mindenki önszántából tartozik, mi bajotok!?
Na erre olyan történt, amire aztán igazán nem számítottam. A morgó és fújtató sárkánysereg... egyszercsak elkezdett nevetni. Fensőbbséges, lenéző, és nem utolsó sorban engem teljességgel idiótának tituláló nevetés volt, ami idő alatt éppen volt időm összenézni Starfirevel, hogy talán a pillantásából leszűrjek valamit, ám ő csak lemondóan tekintett rám, majd egyszerűen félrenézett. Mintha még ő is tudna valamit, amit én nem... Én viszont teljesen elvesztettem a fonál végét. És meg kell mondjam, ez nagyon nem tetszett...
- Hogy önszántunkból, mi? - fakadt ki végül az egyik hahotázó sárkányból - Én ugyan nem jókedvemből lakom itt! Minket úgy rángattak, Szivi!
- Mikkel etetik itt a sárkányok fejét, ez egy kész agymosoda!
- Láss végre a szemeddel, hugocskám, az emberek mindünket csak kihasználnak! - szajkózták újra meg újra, a fejemben minden összefolyt, a kérdések kavarogtak, a sárkány hangok egyetlen értelmetlen zajjá álltak össze... Nem bírtam tovább!
- Elég!! - ordítottam, majd az előttem álló, vitatkozó első sornyi sárkányt, úgy ahogy volt, lefújtam egy hatalmas adag párával. Azon nyomban lefagytak, a mögöttük állók pedig szintén megdöbbenve hallgattak el. Én meg csak vérben forgó szemekkel lihegtem egy sort.
- Mindenki... TŰNÉS!
Szerencsére már nem vitatkoztak velem. Mindannyian arrébb mentek és utat nyitottak nekünk a sütöde felől. Starfire is kiengedte Vikit a szárnyai alól, ám még így is kettőnk között kísérte, míg lassan végigmentünk a nekünk hagyott soron. Messzire sétáltunk az utcákon, lehajtott, dühös testtartással közlekedtem közöttük. Hátra sem néztem rájuk... csak azon kattogott az agyam, amit előtte mondtak.
"Úgyis elvesznek a vikingek saját maguk által mind, és mi újra szabadok leszünk..."


Észre sem vettem, milyen messzire elsétáltunk szótlanul, egymás mellett lépdelve, mikor is a mellettem lévők megtorpantak. Én magam csak akkor álltam meg, mikor barátnőm gazdája elém lépett, én pedig gondterhelt arccal felpillantottam rá. Egy pillanatra mintha még az ő arca is elkomorult volna, de a következőben már ismét az a vidámság csillogott a szemében, mint amit mindig is megszoktam tőle.
- Tessék! - nyújtott az orrom elé egy darab halat - Innen hallani, hogy korog a gyomrod - nevetett - és megérdemled, köszönjük a segítséget.
- Ugyan... nincs mit. - feleltem és benyeltem az elém rakott ételt. Már majdnem elfelejtetem milyen is annak az isteni sült pisztrángnak az íze...
- *Tudom, tudom, ez ilyen bajtársi dolog* - nevetett tovább, és Starfire is szélesen elmosolyodott. Úgy néztek rám, mint aki most viccelte meg a legjobb barátját és most várja reakciót. Ám nekem nem esett le elsőre, hogy mi olyan furcsa ezen az eszmecserén. Hiszen csak beszéltem pár szót... egy vikinggel.
Kikerekedtek a szemeim.
- *Már te is tudsz gondolattal kommunikálni??* - pattantam fel egyszeriben boldogan, és egyszerűen körbeszaladtam az embert, míg ők csak nevettek rajtam.
Woah, erre nem számítottam! Igaz, egyszer volt óla szó, hogy John és Dani megtanítják a többi gazdát is ilyesfajta módszerekre a csapatunkban, de nem tudhattam, hogy ezalatt a közel két hónap alatt ezt ilyen sikeresen sikerült is végbevinni!
- *Hé-hé, nyugi Au, ha ennyi mindent gondolsz egyszerre, totál megfájdul a fejem!* - nevetett a homlokát masszírozva és meg is szakította kettőnk közt az éppen megalakult kapcsolatot, ugyanis nálam a gondolatáradat még ezután következett.
- Ki tudja még ezt megcsinálni?? Minden ember? Vagy már ti is képesek vagytok rá? - ugrottam a sikló elé - Tanítsatok meg engem is! Úristen, akkor tudnánk úgy szigetet felderíteni, hogy egy bizonyos körzetben még halljuk egymást messziről is! Odin nevére, menjünk szigeteket felfedeznii!! - közben persze folyamatosan ugráltam, fenekemet játékosan az égnek emeltem, néha pedig belecsippentettem Starfire oldalába, hogy őt is futkosásra bírjam. Ami megjegyzem, az ő esetében egyáltalán nem nehéz.
El is kezdtünk ott, a szűk utca közepén játszani és kergetőzni, mígnem megcsúsztam a kavicsokon és szerencsétlen módon, szárnyammal barátnémba kapaszkodva, őt is magammal rántva lebucskáztunk egy kisebb szikláról, éppen néhány akkor virágzó bokor közé. Míg én először a fenekemre, majd a hasamra huppantam, ő végül keresztben a hátamon hasalva ért földet, a fehér virágok nagy része pedig már a pikkelyeinket és tüskéinket díszítette. Mi meg csak nevettünk felszabadultan. Egy másodpercre ismét úgy éreztem, minden rendben van. Azt hiszem, nagyon hiányzott már valakivel önfeledten nevetni...!
- Thor szerelmére, ugye jól vagytok? - kiabált le hozzánk Viki is, majd hamarosan megpróbált leereszkedni hozzánk egy ott álló fába kapaszkodva, viszont ő is megcsúszott, és ha egy kéz nem ragadja meg, ő is majdnem lebucskázik hozzánk. Ám szerencsére Tate újdonsült lovasa éppen jókor volt jó helyen.
- Hé, ilyeneket ne csinálj! Jól vagy? - nézett rá aggódva a fiú, mi pedig Starral a hang hallatán azonnal elhallgattunk és átváltottunk hallgatózó üzemmódba. Gyakorlatilag egyszerre lepisszegtük egymást.
- P-persze, minden oké.. - habogta - Csak izé, a sárkányom meg egy barátom sárkánya leesett, és ... Jól vagytok skacok?? - jutottunk hirtelen ismét eszébe, mi pedig felkiabáltunk neki, miszerint semmi bajunk. Gondolom a levelektől nem éppen látszódtunk...
- Nyugi, a sárkányok majd kimásznak, ezeket semmi el nem pusztítja - nevetett a szőke hajú.
- Hát nem, de így szeretjük őket... - motyogta tovább a lány, gondolatban pedig éppen leteremtett minket, hogy legyünk végre szívesek kimászni és megmenteni ebből a kínos csendből, mert azt se tudja perpillanat, hogy milyen nap van.
Mi egyébként már régen feltápászkodtunk de még mindig csak hallgatóztunk és leskelődtünk, de amikor Viki szúrós tekintettel lepillantott ránk, végül jobbnak láttuk visszamászni. Fent azonnal végig is nézett minket, nehogy valami úton módon ütődöttek legyünk - igen, ez egy béna szóvicc akart lenni.
Egyébként a tüskéinkről még ekkor is hullottak lefelé a virágszirmok, amitől valami koszorúslány félének kezdtem érezni magamat.
- Veletek aztán nem lehet unalmas az élet - nevetett fel Viki, mikor elsőnek meglátott minket, és elkezdte leszedegetni rólunk az összeset. Én vizslatva tekintettem a velünk szemben álló fiúra, aki mögött hamarosan feltűnt az ismerős éjfúria is. Egy szokásos, pasis biccentéssel köszöntött minket, majd hátulról gyengéden meglökte a gazdája karját. Kedves, megszelídített sárkányhoz méltó mozdulat volt, ami egyszerre volt számomra furcsa tőle, és szívet melengető is.
- Jah igen, nos, nekünk mennünk kell. Tényleg, ti jöttök a déli sárkányversenyre?
Na és ez volt az a pont, amikor leesett, hogy elfelejtettem valamit. Villámék is indulni fognak ma, én pedig azt mondtam, hogy ott leszek...
- Odinra! - kiáltottam fel, majd egyetlen szárnycsapással a levegőben termettem, ezzel a maradék szirmot is leverve a hátamról, majd repültem is minél gyorsabban, hogy időben odaérjek, sok sikert kívánni Villámnak...
A többiek még hosszan néztek utánam.
- Azt hiszem, ő igen...

Mire a lelátók fölé értem, vagyis pontosabban, mikor bekerültek a látószögembe, már látszódott, ahogy gyűlik a nézőtömeg, plusz onnan fentről is hallani lehetett a nyüzsgést, és a sárkányok hangját.
Átrepültem a még éppen a sárkányaikat kifestő emberek felett az egyik kisebb téren, míg mellettem szemből elsuhant két ismeretlen srác, akik éppen a pályát járták be. A sárkányok meg egy szokásos csajfelszedős mosolyt villantottak felém, míg én csak megforgattam a szemem és elrepültem mellettük, becélozva az egyik lelátót.
Még folyt a helyezkedés a padoknál, a sárkányok pedig a cölöpökön foglaltak helyet, no meg persze ahol elfértek! Az én feladatom ezúttal a többiek megkeresése volt, azonban Villámékat a világon sehol nem láttam ennyi ember és állat közt. Gyanítottam, hogy már nagyban készülődnek, de vajon merre? Tehát B terv: megkeresünk egy ismerőst, aki talán tudja, hol vannak!
- Au, hé, te meg mit csinálsz itt? - hallottam röptömben, már félig mögülem, az ismerős hangot, szóval azonnal szárnyfék és hátraarc, hogy hol is lehet gazdája - Azt hittem Villámékkal vagy! - folytatta Nyesi.
- Keresem is őket hidd el, de merre vannak?? - kiabáltam le neki a levegőből, miután megpillantottam őt, és a körülötte helyezkedő rémeket. Oda is biccentettem nekik.
- Nekem fogalmam sincs, még nem láttam ma őket, én Tatet nem találom!
Közben páran megint majdnem nekem repültek, szóval kénytelen voltam ügyetlenül odébb libbenni. Tiszta kavarodás volt és már mindjárt rajtidő!
- Én láttam őket, Starékkal találkoztunk velük, szerintem mindjárt jönnek!
- Én azt hiszem tudom, merre kereshetné a kisasszony a kölköt! - repült fel mellém Hektor, azzal a félreismerhetetlen spanyol akcentusával - Mutatom az utat!
- Ezer hála Hektor, legközelebb én csókolok neked mancsot! - viccelődtem, amit egy jóleső nevetéssel nyugtázott, majd szárnyával intett, hogy kövessem. Nem is kellett kétszer szólnia.
Ahogy repültem a kis rémet követve, valahogy hamarosan már az tűnt föl, hogy ezer meg ezer sárkány jön velem szemben, és a felét nem is ismertem... Megint el kellett gondolkodnom a reggeli eseményeken. Honnan van itt ennyi sárkány?? Nem csoda, hogy mindjárt tele a lelátó és még mindig nem akarnak fogyni! De furcsa mód, vikingből nem látok többet... sőt!
Aztán persze úgy elbambultam, hogy aztán arra eszméltem, hogy az egyik sárkány halál nyugodtan oldalba tarol én meg majdhogynem le is zuhanok. Hektort meg persze rögtön elvesztettem szem elől...
- Hé csajszi, megvagy? - hallottam az ismerős hangot, aztán már csak annyi ugrik be, hogy Szikra hátán fekszem. Aki nekem hátrafelé repül.
Meglepetten fordultam hátra - Hát te meg?
- Megy mindenki a műsorra! Téged meg Dani már órák óta keres ám!
- Ough a francba, azt sem tudom hol áll a fejem! - szorítottam össze a szemem és tényleg megráztam a fejem hozzá - Maradtam volna kómában...
- Ilyeneket még csak ne is gondolj kislány! - dobott egy puhát rajtam a hatalmas tájfumeráng. A szél következtében a vártnál jobban elemelkedtem a hátáról, majd reflexből kinyitottam a szárnyamat és míg ő elhaladt alólam, én ott maradtam lassú siklásban. Segítségkérően néztem hátra Szikra után.
- Siess megkeresni a gazdádat, szerintem már mindenki fent lesz az indító toronyban!
Ez apró villanykörtét gyújtott az agyamban.
- Köszi Szikra, imádlak!! - ordítottam utána, és mindent hátrahagyva repültem is a torony felé. Most már kb sikerült kikerülnöm az amúgy oszló tömeget a levegőben, így már csak a sebességre kellett ügyelnem. Kezdtem érezni, hogy keveset repültem mostanában, mert elkezdtek zsibbadni a szárnyaim...
- Ennyire nem lehetsz gyenge, Auróra... - fújtam ki a levegőt majd felkaptam a fejem - Amúgy miért beszélsz te folyton önmagadhoz?? - ráztam meg a fejem értetlenül.
A toronyhoz érve suhantam is az egyetlen bejárathoz odalent, ám az emberek már becsukták az ajtót. Tehetetlenül, mint valami szabadulni vágyó kis veréb próbáltam újra és újra nekirepülni, de igazából felesleges volt, mert betörni sem akartam... Ennyi vagy Auróra, még a fiadhoz sem tudsz bejutni szerencsét kívánni az első versenyén... - Reményvesztetten tettem le a talpamat a földre és fejemet az ajtónak támasztottam. Hosszan, szomorúan kifújtam a levegőt. A szárnyaimat a porba ejtettem...
- Akkora egy lúzer vagy... - motyogtam magam elé.
- Auróra? - hallottam magam mögül, mire egy hirtelen mozdulattal megfordultam, így pedig neki is koccantam az előttem álló Karomnak. Pontosabban az orrunk összepréselődött. Én meg ijedtemben úgy maradtam. Szóval álltunk és néztünk egymásra egy fél percig, aztán lassan elmosolyodott... - Igen, ez határozottan te vagy - nevetett. Nem viszonoztam, csak egy fáradt mosollyal.
- Igen, hisz csak én lehetek ilyen szerencsétlen... Nem tudok bemenni Villámhoz hogy szerencsét kívánjak neki. - néztem szomorúan a szemei közé. Elkomolyodott az arca, majd meg is lágyult. Különös érzés fogott el attól, ahogyan szeretetteljesen a szemeimbe nézett.
- Ugyan, Villám anélkül is tudja, hogy lélekben vele vagy... Nyugi, ez nem a világvége. - óvatosan megcsókolt - Menjünk a többiekhez nézni, oké?
- Oké... - suttogtam és hozzádörgöltem a fejemet az övéhez. De a bűntudat és a csalódottság belülről tovább mardosott...
- Hé Senora, már percek óta keresem magácskát, jöjjön gyorsan, a hátsó bejárat még nyitva van! - repült váratlanul közénk Hektor, nekem pedig azonnal felcsillant a szemem. Az izmaim máris ugrásra készek voltak, mikor felpillantottam Karom sárga szemeibe. Kissé csalódottságot láttam az arcán.
- Nah akkor siess, gyerünk-gyerünk! - hessegetett, nekem pedig nem kellet több.
Lábaimmal ismét a levegőbe rugaszkodtam, fáradt szárnyaim pedig innen átvették a ritmust. Kicsit erőlködve, de követtem a rémet csigavonalban felfelé a torony körül, míg a hátsó bejárathoz nem értünk a legtetején. Egy pillanatra lenéztem oldalt, és láttam, hogy már minden hely foglalt és lassan a főnök is megérkezik. Éppen akkor szállt le a főnöki emelvényre sárkányával, és parancsolt csendet, mikor mi Hektorral lefékeztünk a nyitott kapu előtt.
- Bújjon csak be! - mutogatott Hektor, én pedig átlendítettem magam a küszöbön. Ügyetlenül váltottam futásba, majd pár szűkebb, dobozokkal teli folyosón végighaladva, bemásztam a többiek közé a gyér fényű szobába.
Odakint már csend honolt, a főnök kiabáló szavát lehetett csak hallani. No meg a bent felsorakozottak lélegzetét. Szagoltam a párában az izgalom lehelletét, és félelem izzadtságát... Elkapott a kísértés. A szárnyaim sajogtak, az izmaim mégis feszültek és duzzadtak, éreztem magamban, hogy ha felhangzik a rajt, a testem gondolkodás nélkül, azonnal rohan vele a messzeségbe.
Érezni akartam a szél ízét, látni az egybefolyó hangok súlyát... Újra átakartam élni a határtalan örömöt, amit a száguldás nyújt. Még szerencse, hogy valaki kizökkentett, különben én a karmaimmal odahorgonyzom.
~ Hé, Au! Pszt, hát végre megvagy, hogy jutottál be? - éreztem hogy valaki az elmémbe férkőzött, de az extázisból, amibe épp kerültem, nem rögtön ismertem fel. Körbenéztem és Dani éppen ekkor lépett elém és ölelte magához a fejem. Boldogan viszonoztam a meleg ölelést és kedvesen a hajába fújtam, ezzel összeborzolva azt.
~ Elég nehezen, de a lényeg, hogy itt vagyok! - mosolyodtam el, aztán a karjaiból kibontakozva a szemébe néztem ~ Villámék?
~ Gyere! - indított meg maga mellett és odavezetett a sor egyik széléhez. Ott állt Villám, egy gyönyörű, régi, díszes nyeregben, a hátán pedig ott ült a kezét tördelő Anna. A fiatal skrill sem volt nyugodtabb, egyhelyben toporgott. Mindketten ugyancsak izgatottnak tűntek, bár reméltem, hogy az enyhe lámpaláz nem megy a teljesítményük rovására. Túl keveset láttam őket együtt repülni, de túlzottan bíztam Villám tehetségében...
Még nem vettek észre minket. Csak az futott át az agyamon, hogy milyen nagy lett, és milyen régen volt már az az idő, mikor még csak épphogy kibújt a tojásából... Milyen rég volt, mikor először szárnyra kapott. De mégis, a szememben örökre az a fióka marad, és nem számít mi lesz, mert mindig meg kell találnom a módját, hogy odajussak hozzá és segítsek, vagy csak annyit mondjak: "Sok szerencsét!"
- Hé nagyfiú, minden oké...? - mentem oda mellé egy széles mosollyal, mire egy rezdüléssel azonnal felébredt a gondolatai közül és ijedt szemekkel pillantott rám. Aztán persze rögtön felismert és a szemei megkönnyebbülten csillantak fel, mikor az enyémhez dörgölte az orrát.
- Anyu, úgy megijesztettél! Hol voltál eddig? Annyira félek, egy csomót edzettünk, de tuti nekimegyek valakinek, vagy vagy letarolnak, és lezuhanunk, jahj, Odin nevére...
- Hé hé, ne játsz engem, neked nem áll jól! - nevettem a hadarását hallván, majd jól orron nyaltam. - Nyugi, nem lesz semmi baj... Ne figyelj semmire. Csak a saját szívverésedre és a gazdád mozdulataira. Élvezd a szelet és minden jól fog menni. - mosolyogtam, és láttam, hogy kezd megnyugodni. A beszéd odakint a végéhez közeledett...
- Én büszke vagyok rád, akkor is, ha utolsó leszel... csak vigyázzatok egymásra, rendben?
- Rendben... - fújta ki a levegőt egy mély levegő után - Köszönöm.
- Erre vagyok... - nevettem - Sok sikert te csibész.
- Anyaa... - nyavalygott mire hátrébb lépve csak még inkább felnevettem. - Ja amúgy aki mellettem áll, ő Aloe... - pillantotta szeme sarkából a mellette álló Ostorcsattra aki a nevére azonnal ránk is nézett, de a tekintetéből olvasva már amúgyis figyelte az eszmecserénket. Fiatal volt, nagyjából Villámmal egy idős, ám a gesztusai nyugalmat árasztottak.
- Szép napot kívánok, már sokat hallottam magáról.. - mosolygott rám kedvesen, amit szívélyesen viszonoztam.
- Én is rólad, örülök, de nyugodtan tegezz. - engem magázzanak? Na még mit nem... Ugye nem nézek ki olyan idősnek?
Már csak egy biccentésre volt ideje, míg odakint ismét felhangzott a tömeg őrjöngése, ami a beszéd végét jelezte. Elkezdődött a verseny!
Dani is még megszorította Anna kezét majd mi gyorsan félreálltunk, és már nyikorgott is a fémlánc, ahogy engedték a torony kapuját! A fény mindenkit elvakított, az üdvrivalgás mé g hangosabban hatolt az elménkbe, az izmok feszültek, a versenyzők sorra nyeltek egy hatalmasat és a szárnysuhogás betöltötte a teret, mikor egymás után megindultak a levegőben.
Ismét magával ragadott egy nosztalgikus érzés, mikor is Dani felült a hátamra és a versenyzők után fordított maga alatt.
- Nekünk is ideje lenne menni, nem gondolod? - mosolygott le rám, mire kajánul vigyorogtam vissza szemem sarkából
- De még mennyire! - Abban a pillanatban, szárnyam fájdalmát rögtön elfelejtve rugaszkodtam az utolsó versenyző után a légbe, majd tettem egy félkört a lelátó felé repülve a tapsviharban. Ideje elfelejteni kicsit a gondokat és fürödni egyet az élvezetekben!
- Hajrá sárkányok!!