3 - Így ismerkedj a házaddal

Ha már ott voltam a házban, és úgy tűnt egy ideig ott is maradok, volt időm kicsit jobban szemügyre venni a helyet. Látszott rajt hogy embernek lett tervezve. Az egész olyan apró volt. Az ajtótól kissé beljebb egy kis tűzrakó hely díszelgett. A falon pedig, ugyan csak egyik oldalon, (a harci trófeák közt) volt egy apró ablak. Ebben igencsak eltért a többi vikingháztól. Ugyanis a legtöbbnek a földszinten nem volt ablaka, sem kicsi sem nagy. Csupán az emeleten volt egy-egy a két szemközti falon. Már csak ebben is eltért az én kis házikóm: nem volt rajt emelet. Az ágy, a dolgozóasztal és „szekercegyűjtemény” is egyetlen emeletre lett bezsúfolva. Az ágy be volt vetve. Mintha még várná haza gazdáját. Na, ettől a gondolattól az az érzésem támad: talán lakik itt egy szellem! … Tudom, néha elég nagy bolondságokat tudok beszélni…. de ettől egyszeriben megijedtem és hátrahőköltem. Az ágy amúgyis dohos volt, amit az én orrom ugyan nem utált oly egyenesen, mint sokaké, de azért közelről nem is kellemes a szaga. Tovább léptem az asztalhoz. Volt ott pár papír, de nem tudtam mi van rajt. Hiába, a sárkányokat senki nem tanítja olvasni. És az ízük is pocsék volt. Azóta tudom miért nem eszek papírt. Pedig van, akinek ízlik… Brrr. Én inkább hagyom, hogy díszítse az egyébként igencsak rozoga asztalt. De a mellette álló szék méginkább aggasztott. Egy ceruzát fedeztem fel alatta, megnéztem volna, de rossz érzésem volt attól, hogy ha most oda bedugom a fejem, lehet rám borul a szék. Aztán átfordultam a szemben lévő falhoz. Ott ugyanis egy régi fa állványon álltak a kések, buzogányok, szekercék, kardok, pörölyök. Csak néztem őket, tisztes távolságból persze. Sárkány vagyok talán, de nem hülye! Tudom mire használták ezeket régen. Egykoron a ház gazdája valószínűleg ugyanúgy ontotta ezekkel a sárkányvért, mint minden viking. Ahogy elsétáltam a fegyverek előtt vagy hatszor, egyszercsak az egyik pengéjében tükröződve valami furcsát vettem észre a padlón. Megfordultam, de ekkor már nem láttam. Lehajoltam és fürkészni kezdtem a padlózatot. De semmit nem láttam, vagy éreztem, ami furcsa lett volna. Ekkor felkaptam a fejem, mert az ablak előtt két Gronkel horkantott fel idegesen. Sietve elindultam az ablak felé hogy megnézzem, mi folyik odaát, de egyszercsak megbotlottam valamiben és orra estem. Mondhatom kellemes volt. Ekkor derült ki, hogy a padló enyhén poros. „Enyhén” !!! De ezt csak úgy futólag jegyeztem meg magamnak, mert utána már minden figyelmem lekötötte egy, a padlólapok közül kiálló fogantyú. Ebben botlottam meg. Feltápászkodtam és közelebbről is szemügyre vettem. Azt hiszem, hogy a háznak lehetett egy pincéje. De sárkány karmaimmal, hiába kapartam, nem tudtam felnyitni az ajtaját. Pedig igencsak kíváncsivá tett, mi lehet ott lent? Ám egyszercsak kintről hangok jöttek. Újdonsült barátaim voltak azok. Már végeztek dolgukkal és úgy tűnik úgy döntöttek meglátogatnak.

- Auróra, odabent vagy? – kérdezett kintről egy hang. Azt hiszem Starfire volt az.

- Igen, csak egy pillanat! – kiáltottam ki és felpattantam, majd kiléptem az ajtón.

- Sziasztok! – köszöntem mikor megpillantottam a mosolygó arcokat.

- Látom sikerült hazatalálnod – nevetett Karom kedvesen.

- Jah, végre megjegyeztem az utat! – feleltem büszkén.

- Jaja, az jó. – mondta erre Szikra is – Figyi, elmegyünk egy kis délutáni sétára. Jössz te is?

- Persze! Nagyon szívesen. J - mondtam boldogan és átszökkentem a küszöb másik oldalára. Még visszapillantottam a titokzatos kilincsre, majd behajtottam az ajtót és elindultam a többiekkel.

2 - Az első napom Hibbanton

Reggel, mikor kinyitottam a szemem, hirtelen nem tudtam, hol vagyok? Aztán minden beugrott..... Pedig egy teljes másodpercig sikerült elhitetnem magammal, hogy csak álmodtam... Azonban rögtön jobbkedvre derültem mikor az ajtó előtt egy tál, illatozó lazacot pillantottam meg. Karom hozta oda még mikor én aludtam. Ugyanis fejébe vette, hogy mivel ő volt ott mikor felébredtem, ő kell, hogy gondoskodjon rólam. Végülis kedves tőle... *mosoly*. (De vajon honnan tudta, hogy a lazac a kedvencem???), na mindegy.

   Kissé későn ébredtem, szóval gyorsan felpattantam, bekapkodtam a halam, és rohanni kezdtem. Csak egyetlen, ámde annál nagyobb problémával álltam szemben: nem tudtam merre van az aréna?! Oké, végigjártam már az utat vagy kétszer, sőt háromszor is, (csak akkor nem a saját lábamon,) de sajnos a memóriám az utakat illetően nem a legjobb... És valljuk be: Hibbanton a házak tök egyformák!! Legalábbis sárkány szemmel. Próbáltam felrepülni és onnan megnézni merre vagyok, de mint kiderült, nem csak a fejem vertem be tegnap... azt hiszem ráeshettem a szárnyamra, mert egyszerűen nem emelt fel. És minden mozdulat fájt. Így hát nem próbáltam meg csak kétszer. Aztán rohangáltam tovább a házak közt. Vikinget azonban (szerencsére) egyet sem láttam. Nem tudom merre lehettek.

     De ekkor végre megéreztem egy ismerős szagot! Szikra nemrégen végigment ezen az úton. Végre egy nyom, amin elindulhatok!

   Hamarosan már láttam az Arénát. Fel volt húzva a tető. Mint később kiderült azért mert, a szigeten sok nagyméretű sárkány él. Viszont mikor odaértem nem volt benn senki. Furcsálltam is, de nem mertem ismét nekivágni, úgyis megint eltévedtem volna. Szóval leültem és vártam. Majd az az ötletem támadt, talán meghallják a hangom. Ígyhát az ég felé fordulva felüvöltöttem. Hosszan hallattam sárkány-hangom, majd elhallgattam és füleltem. Szinte ugyanabban az időben, egyszerre öt helyről jött a válsz.

                                                Meghallottak és már el is indultak felém.

   Pár perc múlva mind meg is érkeztek és leszálltak körém.

- Auróra, merre jártál? – kérdezte kapásból Szikra.

- Erre meg arra….. Kissé eltévedtem…. – feleltem kissé szégyenkezve.

- Azt észrevettük. Öten, öt felé kerestünk a faluban! – mondta Csonti.

- Engem kerestetek? - ezen meglepődtem.

- Igen, jártunk a háznál, de nem voltál ott, úgyhogy visszajöttünk az arénába, de itt sem voltál. – mondta Starfire

- Úgyhogy elindultunk a nyomaidon. – tette hozzá Karom. Erre gyorsan ránéztem a talpamra, világít-e. Mert amúgy nem szokása ám! Ezért nem értem milyen nyomokat látott Szikra mikor megtalált. De mindenesetre ezúttal valóban nem fénylett. Egy ideje már nem ettem algát, ilyenkor, mikor nincsenek fenn az égen a kék fények, én is halat eszem, mint minden sárkány. Szóval régóta nem fénylett már a testem. De Nyeső rájött miért nézegetem a lábam.

- Nem fénylett a nyomod. – felelte – de nagy itt a por.

Na ez mondjuk igaz volt. A sok sárkány és viking szépen összepiszkolja az utcákat, és mivel senkinek sincs ideje időről-időre felsöpörni az utakat, csak úgy porzik a sárkány lába alatt a talaj. Szóval jobban belegondolva, nem csodállom hogy látták az össze-vissza kavargó lábnyomaim. Viszont azok kibogozásához már tehetség kell! Elismerésem amiért láttak egyből is annyit hogy merre mentem. Le a kalappal srácok!

- És amúgy, hogy aludtál? – kérdezte Star.

- Jól köszönöm. – mosolyogtam.

- És ízlett a reggeli?

- Igen..

- Akkor jó. – mondta Karom.

- Várj, te tetted oda nekem?

- Jah – mosolygott rám.

- Köszi… - feleltem. Még megkérdeztem volna, honnan tudott a lazacról, de ezt az ötletet végül elvetettem.

- És….. Mit szoktatok ilyenkor reggel csinálni?

- Háát… Először is szoktunk egyet repülni a sziget fölött. De úgy gondolom, mára mindenkinek megvolt a napi mozgása. – mondta Szikra.

-Bocsi…. – mondtam erre.

- Ugyan, semmi. Még új neked a hely. – felelték.

- De ha akarod, körbevezetünk! – ajánlotta fel Nyesi.

- Ugye most csak viccelsz?? – kérdezte kissé felháborodva Csont.

- Nem, és te is jössz! – felelte az. Csonti még vágott egy grimaszt, miszerint ő inkább csak üldögélne, de aztán nem vitatkozott.

  Szóval mi hárman felrepültünk és elindultunk egy körútra, hogy eligazítsanak, mi merre is van. Nyesi felvett a hátára, onnan kémleltem a falut. Először is megmutatták az utat, az új lakóhelyem és az aréna közt. Aztán megmutatták a víztárolót, úgy lubickoltam volna egyet a vizében! Aztán kiderült, hogy mindenki ebből iszik… szóval végül letettem róla. Az istállót csak kívülről csodálhattam meg, mivel azt mondták, amíg az emberek nem tudnak rólam, oda nem mehetek be. Ezzel kapcsolatban két kérdésem is lett volna:

 1. Miért nem tudhatnak rólam?

 2. Miért jó, ha megismerem őket?

Tudom, hogy ez két totál ellentétes dolog, de ez járt a fejemben. Nem értettem miért félnek attól, hogy az emberek meglátnak, de azt sem értettem miért kell, hogy egy sárkánynak gazdája legyen? Vadon élő, betöretlen sárkányként nem tudtam felfogni, miért jó, ha életem egy kétlábú, szőrme bunda és sisak mögé bújt lénynek szentelem. És bizalom?? Persze, vannak sárkányok, akikben bízom. Ilyenek ők is. De hogy egy emberben meglehetne bízni azt nagyon kétlem. Sajnálom srácok, efelől nem könnyű meggyőzni engem. Makacsul ragaszkodom az igazamhoz. Ez egy rám valló tulajdonság.

Viszont eme gondolataim egy pillanat alatt kirepültek a fejemből, mikor odaértünk ahhoz a helyhez, ami mindig is a legjobban tetszett ezen a szigeten: a Sárkány versenyek színteréhez! Már egy ideje nem volt verseny, és nem is mostanában lesz a következő, ugyanis a birkákat nemrégen nyírták meg. És ilyenkor sosem tartanak versenyt.

- De miért? – kérdeztem.

- Nem tudom. Talán mert így nagyot huppannának. – válaszolta Nyeső.

- Szerintem csak félnek, hogy rájukszárad a festék. – mondta erre Csonti, amin nagyot nevettem. Elszoktam kissé a stílusuktól. De jól esett újra beszélni velük. Mindig jókat nevettünk együtt, mióta csak barátok voltunk! És ekkor jöttem rá, mennyire hiányoztak.

  A hely, tulajdonképpen egy hatalmas lelátóból, egy hosszú deszkákra ráépített hálókból, és egy nagy kürtből állt. A hálók felett a csapóajtó le volt zárva, a lelátó üresen ácsorgott és a kürtöt sem fújta senki. De én lelki szemeim előtt láttam a verseny hevét, hallottam a tömeg bíztató kiáltásait, és ujjongását, ahogy a kürt megszólal, és az egyik háló tartalma, egy fekete báránnyal egészül ki. Ez volt az álmom: egyszer részt venni egy ilyen mérkőzésen! Csak egy gond volt… Kellett hozzá egy lovas. Főleg mivel a játék eredetileg vikingeknek lett kitalálva. Ettől viszont még olyan messze álltam, mint az Odin – csúcs, a Sárkány – szigettől . De semmi sem lehetetlen. Főleg ha az ember egy sárkány!!

Még elrepültünk a Nagyteremhez is, ahol megcsodáltam Termetes Pléhpofa emlékszobrát:

Már jó régen épült úgy tudom. Még Fogatlan, az éjfúria idejében. De persze minden sárkány hallotta a legendát. Főleg mivel a legtöbben jelen is voltak. Nekem például üknagyapám mesélte a nagy csatát a két-, khüm, bocsánat, Három Alfa közt.

Hablaty, a sárkány barát viking legendája pedig annál is régibb. Vele állítólag üknagyapám kuzinja találkozott is. De persze nem mindent kell elhinni az öregnek. Szegény kissé bogaras volt.

Hamarosan körutunk végére értünk és visszamentünk a többiekhez az arénába.

- Nos? Hogy tetszik a sziget? – kérdezte Szikra mikor visszaértünk.

- Szép. – felelte Csonti.

- Nem tőled kérdezte, te hülye! – nevetett Nyesi.

- Ja, bocsi. – nevetett fel az is.

- Am, nagyon szép. – feleltem mosolyogva. – de mitől ilyen kihalt?

- Kihalt? – kérdezett vissza Star meglepetten.

- Hát… igen. Elvileg ez egy viking falu. Ehhez képest egy Vikinget sem láttam.

- Jaaa! – nevetett fel Karom – Megbeszélés van a nagyteremben.

- Hogyhogy? – kérdezősködtem tovább – bocsi, hülye kérdés…

- Semmi gond. Amúgy azért van gyűlés, mert lehet, háború lesz…. – válaszolta, mire mindenki elhallgatott. Nekem pedig elkerekedett a szemem. Ki akarna rosszat ennek a kis falucskának??

- Azt beszélik Dagur, a Tébolyult, régi ádáz vezérnek a leszármazottja, bosszúra éhes. – folytatta Karom. Mindenki csak ült, fejében a sok gondolattal. Én sem tudtam semmit szólni. Lelkem mélyéig hatolva írtózom a háborúskodástól, és ellenzem azt. És egészen eddig el is kerültem. Aztán idekerülök erre a csodás helyre, amit már épp kezdek megkedvelni, és erre háború hírét hallom! A szellemek tényleg nagyon utálhatnak.

- Na de beszéljünk valami pozitívabbról! – rázott fel minket Szikra gondolataink terhe alól.

- Oké, de én nem repülök még egy kört! – szögezte le azonnal Csonti. Nyeső egyetértően bólintott.

- Bocsi srácok, de mi most le is lépünk.

- Igen, mentünk játszani a bébi Gronkelekkel! – tette hozzá Csonti és elsétáltak. A maguk hatalmas lépteivel.

- Sziasztok! – köszöntünk mi is.

  Mi meg elkezdtünk beszélgetni mindenféle dologról. De nem soká tartott. Egyszercsak hangok jöttek a bejárat felől. Emberi beszéd!

-Áh, jönnek a gazdák. – mondta erre Star.

- Auróra, menj gyorsan! – mondta Szikra. Én meg kissé lefagyva ültem tovább és bámultam rá, hogy most mi van?

- A Vikingek nem láthatnak meg! – felelte Karom. Erre eszembe ötlött, hogy tulajdonképpen én se szeretnék összefutni az emberekkel. De nem tudtam repülni. Szikra feltolt és a tetőn át meglógtam a vikingek elől.

    Visszarohantam  házamba és ott végre kifújtam magam.

  

1 - Bemutatkozás - Világréme Hibbanton

Sziasztok!

A nevem Auróra. Egy nőstény Világréme. 

Ez itt vagyok én:

Ezek pedig a barátaim:

Karom:

Szikra:

Starfire:

Nyesi (eredetileg Nyeső):

és Csonti:

A csodálatos Hibbant szigetén lakunk. De ez nem volt ám mindig így! Egy sárkány élete kalandos és kifürkészhetetlen. De én most bevezetlek életem rejtelmeibe. És hogy megértsétek, kezdjük az elején, mikor Hibbantra kerültem:

Egy verőfényes péntek délutánon, épp hazafelé repültem a Sárkány-öbölbe. Sütött a nap, sehol egy felhő, gyönyörű fényhatás: a kedvencem! Behunytam szemem és néhány pillanatig csak ringatóztam a szélben. A nyílt tenger ott hullámzott alattam, éreztem az illatát. De egyszercsak kinyitottam a szemem, és az egészből már semmi nem volt. Hirtelen felhők jöttek én pedig már ott voltam egy vihar kellős közepén! Fogalmam sincs honnan jött, de már szinte lehetetlennek tűnt a kijutás, az orromig se láttam. Egyszercsak egy éles fájdalmat éreztem a fejemen hátulról, majd éreztem hogy zuhanni kezdek... a többire nem emlékszem :/

Ezt már a többiek mesélték nekem:

Szikra egy sétarepülés során világító lábnyomokat talált (az enyéimet?!), amik egy barlangba vezettek. De ő, Tájfumeráng lévén nem fért be. Visszament a töbiekhez az Arénába és odavezette őket. Ők találtak rám eszméletlenül feküdve. (Úgy látszik valahogy bevonszoltam magam oda). Hazavittek Hibbantra, ahol felváltva vigyáztak rám. Ott ébredtem föl, egy kis házban, előttem pedig egy Szörnyennagy rémség ült. Nem értettem mi történt, hogy kerültem oda, totál bekattantam, és ilyedtemben felpattantam és lefújtam a bénító ködömmel a sárkányt. Közben hangosan morogtam rá. Amaz meglepett szemekkel nézett rám (ez volt az egyetlen testrésze amit megtudott mozdítani..). Körbenéztem. Végülis lakályos hely volt. Majd tekintetemmel végigmértem az előttem ülő sárkányt. Végülis rájöttem, hogy nem akart ő engem bántani. Hátrább léptem, és kissé idegesen elkezdtem sűrűn bocsánatot kérni az egészért... Elég kínos volt hogy ő csak segíteni akart én meg rögtön lefagyasztottam...

- Nagyon sajnálom, még egy pillanat és kiolvadsz, meglátod!

      És csakugyan. Hát azért ismerem én már ennyire az erőm.

- Ugye jól vagy?

- Persze, bár jól rámhoztad a frászt! - felelte nevetve. Nem haragudott, hála Thornak! Utálom magamra haragítani a sárkányokat.

- Bocsi, még be sem mutatkoztam: Auróra vagyok!

- Az én nevem KampósKarom. - mosolygott rám. - de hívj csak Karomnak.

- Örvendek... És öhm... hogy kerültem ide? És egyáltalán hol van az az "itt"?

- Ez itt Hibbant. És Mi hoztunk ide a bandával. Elég rosszul festettél. Mi történt veled?

- Fogalmam sincs... egyik percben még a napfényes tenger felett repülök, aztán a következőben már vihar, aztán minden sötét... és végül itt ébredek fel.

- Lehet hogy belédcsapott egy villám. Van rajtad fém?

- Nem hiszem.

- Hmm.... fura. Na gyere, lemegyünk az Arénába, megmutatjuk a többiek hogy jól vagy, oké?

- Oké... - egyeztem bele végül, bár hogy kik azok a többiek fogalmam sem volt. És az az igazság örültem volna neki ha nem is kell megtudnom. A többi sárkánnyal szemben mindig visszahúzódó voltam, nehezen ment a barátkozás. És nem azért mert esetleg antiszociális lennék, egyszerűen mindig is féltem, hogy elszólom magam, és kinevetnek, vagy egyszerűen otthagynak azzal hogy megkattantam! Barátom se sok volt az évek során. Bár ez a Karom nagyon szimpatikus volt.

  

Az "Aréna" nem volt messze. Sokat hallottam már a Hibbanti sárkányképzőről. De sosem gondoltam hogy egyszer láthatom is. Főleg belülről. Mellesleg pont olyan mint mondják: sivár kövek és láncok tömege. Bár hát ha belegondolok hogy eredetileg sárkányokat öltek itt nem csodállom... De inkább mégse gondolok bele, mert kissé vériszonyom van, pláne ha a fajtámé.... Na mindegy, akármilyen is a kinézete, én örömmel léptem be a kapuján. Odabenn volt épp egy Sikló, és ott volt még egy Tájfumeráng, aki a láncokon keresztül felülről bedugta a fejét hogy beszéljen a másikkal, de egyébként nem fért be. Mikor beléptünk Karom hangosan köszönt nekik.

- Csáó! Megjöttünk! - (mintha csak kirándulni mentünk volna. Bár igazából nekem tetszett a stílusa.)

- Sziasztok!

- Hali! Hogy van a vendégünk?

- Sziasztok. Már jobban köszi...

- Nyesiék merre járnak? - kérdezte aztán Karom a többieket.

- Fogalmam sincs.

- Nekem sincs, ma még nem láttam őket. - felelte a sikló is, majd felém fordult. - Szia, én Starfire vagyok, és te? - igencsak kedvesen mosolygott, amitől én is kissé felbátorodtam.

- Auróra.

- Szép neved van.

- Köszi. Neked is.

- Én Szikra vagyok! Mondanám hogy rázzunk szárnyat, de sajnos kissé kicsi a hely egy magamfajta Tájfumerángnak. - nevetett.

- Semmi baj. Nehéz lehet ilyen nagynak lenni.

- Hát az... Végre valaki megért engem.

- Héj, én is megértelek! - fordult felé Star tettetett dühvel.

- Oké, akkor végre mégegy sárkány aki megért engem. - Nevetett Szikra. Star elégedetten mosolygott. Bár eredetileg sem nehesztelt Szikrára eme kijelentéséért.

- Amúgy honnan jöttél? - kérdezte aztán tőlem.

- A Sárkány-öbölben lakom. - erre mindenki elhallgatott. Kissé fura is volt. De nem tudtam megkérdezni mi történt, mert egyszercsak egy Fanyeső robogott be egy Csonttörő társaságában. "De hiszen én ismerem őket!" - futott át az agyamon. Ő volt Nyeső és Csont, régi barátaim még a Sárkány-szigetről.

- Csá, mizu? - kérdezték a többiektől mikor engem még nem vettek észre.

- Nyeső, Csonti!! - kiáltottam fel feléjük lépve.

- Au! (a barátaim sokszor csak így hívnak.) - odajöttek és ők is bedugták fejük hozzám. - Hát te itt? - kérdezte Csonti.

- Hogy kerülsz te ide? - kérdezte Nyeső is.

- Hát az még számomra is rejtély. Viharba kerültem, aztán itt ébredtem fel! A többi homályos.

- Várjatok, ti ismeritek egymást? - kérdezte Szikra.

- Ja.

- Még Sárkány-szigetről. - mosolyogtak azok.

- Hol voltál ennyi ideig? Rég láttunk.

- Sárkány-öbölben találtam egy kis barlangot. És örülök is a viszontlátásnak, és veletek a találkozásnak - néztem a többiekre - de mostmár haza kell mennem. Ha most indulok talán még hazaérek sötétedés előtt.

- Auróra, várj! - szólt közbe Karom. Erre visszafordultam.

- Mi az?

- Valamit el kell mondanunk.... - nézett a többiek felé segítséget várva a hír közlésének mivoltához.

- Auróra.... - kezdte Szikra - a Sárkány-öböl nincsen többé. ...

- HOGY MI????? - teljesen lefagytam, mintha csak eltaláltak volna a saját párámmal.

- Mi sem tudjuk mi történt! De nincs meg.... Sajnálom... - válaszolta Starfire. Én pedig csak bámultam magam elé. "Nincs többé otthonom? A kellemes kis barlangom, a hajnali szellő, a naplemente, a víz zúgása a parti szikláknál... mindez már csak látomás? Nem, az nem lehet! Mihez fogok így kezdeni? Mi lesz velem?" pörgött az agyamban a sok gondolat, de sehogysem tudtam dűlőre jutni magammal. Végül idegességemben lehuppantam a földre, közben pedig eléggé sajnálatra méltó képet vághattam, mert mind szánakozón néztek rám. Végül sikerült egy mondatot kinyögnöm:

- Most mihez kezdjek? - mondtam teljesen elkeseredett hangon. És valóban úgy éreztem mintha egy világ dőlt volna össze bennem, ami tulajdonképpen igaz is volt.

- Tudod mit? Nálunk meghúzhatnád magad! - csillant fel Nyesi szeme.

- Tényleg? Megengednétek?

- Hát persze! Régi barátok vagyunk! - felelte.

- De Nyeső, az emberek észre fogják venni. - szólt közbe Szikra.

- De ki nem dobhatjuk! - mondta Starfire.

- Nem is dobjuk ki, csak azt mondom Nyesőéknél nem alhat.

- Szóval akkor mi legyen? - kérdezte Karom a többiek felé nézve.

- Az a régi, elhagyatott ház a falu szélén nem jó? - kérdezte Starfire.

- Ez jó ötlet Star! - kiáltott fel Szikra is.

- Milyen ház? - kérdeztem. Hát sajnálatos módon én már csak ilyen vagyok, mindent ezerszer visszakérdezek.

- Az volt az a kis ház ahol felébredtél.

- Igen. - mondta Star is.

- De már régóta nem lakik benn senki, mi szoktuk néha használni. - mondta Karom - Szóval nyugodtan beköltözhetsz!

- Köszönöm. - mosolyogtam rájuk.

   A csapat szétszéledt, mind elköszöntünk egymástól és Starfire visszakísért engem a házba: az új otthonomba.

- Köszönöm Star! Ugye nem baj ha így hívlak?

- Nem, dehogy! - mosolygott vissza. Ami a legjobban feltűnt rajta hogy sugárzott belőle hogy tele van energiával! Életvidám, energiával teli sikló volt. És ez valahogy megfogott. Bekuporodtam az egyik sarokba. Ő meg megállt az ajtóban. Egy ideig gondolkodott majd megszólalt:

- Hát, akkor én most nem is zavarlak. Jó éjt!

- Neked is - feleltem.

- De héj, ha társaságra lenne szükséged, csak szólj!

- Okés, úgy lesz. - mosolyogtam. Ő is rám mosolygott, majd sarkonfordult, szárnyával kissé behajtotta az ajtót és elment. Egy ideig még hallgattam az egyre halkuló lépteit, majd letettem a fejem a két mellső lábamra. Úgy ahogy annak idején a barlangomban. Nyár volt, nem volt hideg, kellemesen meleg volt. Én pedig már megszoktam a magányt. Nem, egyáltalán nem szeretek egyedül lenni, társasági lény vagyok, (ráadásul az átlagnál többet dumálok, egymagamban meg az nem jó mert bárki is mondana ilyen tévhitet, nem vagyok skizofrén!!), de elfogadom ha magányra kényszerülök. Hallgattam a tücsök ciripelést ami odakintről szűrődött be. Orromban pedig éreztem a faház forgács illatát, és a szomszédos házban pihenő sárkányok szagát. Ez a két dolog volt csak ami más volt mint eddig. De nem zavart, jól esett. Behunytam a szemem, és egy pillanat alatt el is nyomott az álom.