1 - Bemutatkozás - Világréme Hibbanton

Sziasztok!

A nevem Auróra. Egy nőstény Világréme. 

Ez itt vagyok én:

Ezek pedig a barátaim:

Karom:

Szikra:

Starfire:

Nyesi (eredetileg Nyeső):

és Csonti:

A csodálatos Hibbant szigetén lakunk. De ez nem volt ám mindig így! Egy sárkány élete kalandos és kifürkészhetetlen. De én most bevezetlek életem rejtelmeibe. És hogy megértsétek, kezdjük az elején, mikor Hibbantra kerültem:

Egy verőfényes péntek délutánon, épp hazafelé repültem a Sárkány-öbölbe. Sütött a nap, sehol egy felhő, gyönyörű fényhatás: a kedvencem! Behunytam szemem és néhány pillanatig csak ringatóztam a szélben. A nyílt tenger ott hullámzott alattam, éreztem az illatát. De egyszercsak kinyitottam a szemem, és az egészből már semmi nem volt. Hirtelen felhők jöttek én pedig már ott voltam egy vihar kellős közepén! Fogalmam sincs honnan jött, de már szinte lehetetlennek tűnt a kijutás, az orromig se láttam. Egyszercsak egy éles fájdalmat éreztem a fejemen hátulról, majd éreztem hogy zuhanni kezdek... a többire nem emlékszem :/

Ezt már a többiek mesélték nekem:

Szikra egy sétarepülés során világító lábnyomokat talált (az enyéimet?!), amik egy barlangba vezettek. De ő, Tájfumeráng lévén nem fért be. Visszament a töbiekhez az Arénába és odavezette őket. Ők találtak rám eszméletlenül feküdve. (Úgy látszik valahogy bevonszoltam magam oda). Hazavittek Hibbantra, ahol felváltva vigyáztak rám. Ott ébredtem föl, egy kis házban, előttem pedig egy Szörnyennagy rémség ült. Nem értettem mi történt, hogy kerültem oda, totál bekattantam, és ilyedtemben felpattantam és lefújtam a bénító ködömmel a sárkányt. Közben hangosan morogtam rá. Amaz meglepett szemekkel nézett rám (ez volt az egyetlen testrésze amit megtudott mozdítani..). Körbenéztem. Végülis lakályos hely volt. Majd tekintetemmel végigmértem az előttem ülő sárkányt. Végülis rájöttem, hogy nem akart ő engem bántani. Hátrább léptem, és kissé idegesen elkezdtem sűrűn bocsánatot kérni az egészért... Elég kínos volt hogy ő csak segíteni akart én meg rögtön lefagyasztottam...

- Nagyon sajnálom, még egy pillanat és kiolvadsz, meglátod!

      És csakugyan. Hát azért ismerem én már ennyire az erőm.

- Ugye jól vagy?

- Persze, bár jól rámhoztad a frászt! - felelte nevetve. Nem haragudott, hála Thornak! Utálom magamra haragítani a sárkányokat.

- Bocsi, még be sem mutatkoztam: Auróra vagyok!

- Az én nevem KampósKarom. - mosolygott rám. - de hívj csak Karomnak.

- Örvendek... És öhm... hogy kerültem ide? És egyáltalán hol van az az "itt"?

- Ez itt Hibbant. És Mi hoztunk ide a bandával. Elég rosszul festettél. Mi történt veled?

- Fogalmam sincs... egyik percben még a napfényes tenger felett repülök, aztán a következőben már vihar, aztán minden sötét... és végül itt ébredek fel.

- Lehet hogy belédcsapott egy villám. Van rajtad fém?

- Nem hiszem.

- Hmm.... fura. Na gyere, lemegyünk az Arénába, megmutatjuk a többiek hogy jól vagy, oké?

- Oké... - egyeztem bele végül, bár hogy kik azok a többiek fogalmam sem volt. És az az igazság örültem volna neki ha nem is kell megtudnom. A többi sárkánnyal szemben mindig visszahúzódó voltam, nehezen ment a barátkozás. És nem azért mert esetleg antiszociális lennék, egyszerűen mindig is féltem, hogy elszólom magam, és kinevetnek, vagy egyszerűen otthagynak azzal hogy megkattantam! Barátom se sok volt az évek során. Bár ez a Karom nagyon szimpatikus volt.

  

Az "Aréna" nem volt messze. Sokat hallottam már a Hibbanti sárkányképzőről. De sosem gondoltam hogy egyszer láthatom is. Főleg belülről. Mellesleg pont olyan mint mondják: sivár kövek és láncok tömege. Bár hát ha belegondolok hogy eredetileg sárkányokat öltek itt nem csodállom... De inkább mégse gondolok bele, mert kissé vériszonyom van, pláne ha a fajtámé.... Na mindegy, akármilyen is a kinézete, én örömmel léptem be a kapuján. Odabenn volt épp egy Sikló, és ott volt még egy Tájfumeráng, aki a láncokon keresztül felülről bedugta a fejét hogy beszéljen a másikkal, de egyébként nem fért be. Mikor beléptünk Karom hangosan köszönt nekik.

- Csáó! Megjöttünk! - (mintha csak kirándulni mentünk volna. Bár igazából nekem tetszett a stílusa.)

- Sziasztok!

- Hali! Hogy van a vendégünk?

- Sziasztok. Már jobban köszi...

- Nyesiék merre járnak? - kérdezte aztán Karom a többieket.

- Fogalmam sincs.

- Nekem sincs, ma még nem láttam őket. - felelte a sikló is, majd felém fordult. - Szia, én Starfire vagyok, és te? - igencsak kedvesen mosolygott, amitől én is kissé felbátorodtam.

- Auróra.

- Szép neved van.

- Köszi. Neked is.

- Én Szikra vagyok! Mondanám hogy rázzunk szárnyat, de sajnos kissé kicsi a hely egy magamfajta Tájfumerángnak. - nevetett.

- Semmi baj. Nehéz lehet ilyen nagynak lenni.

- Hát az... Végre valaki megért engem.

- Héj, én is megértelek! - fordult felé Star tettetett dühvel.

- Oké, akkor végre mégegy sárkány aki megért engem. - Nevetett Szikra. Star elégedetten mosolygott. Bár eredetileg sem nehesztelt Szikrára eme kijelentéséért.

- Amúgy honnan jöttél? - kérdezte aztán tőlem.

- A Sárkány-öbölben lakom. - erre mindenki elhallgatott. Kissé fura is volt. De nem tudtam megkérdezni mi történt, mert egyszercsak egy Fanyeső robogott be egy Csonttörő társaságában. "De hiszen én ismerem őket!" - futott át az agyamon. Ő volt Nyeső és Csont, régi barátaim még a Sárkány-szigetről.

- Csá, mizu? - kérdezték a többiektől mikor engem még nem vettek észre.

- Nyeső, Csonti!! - kiáltottam fel feléjük lépve.

- Au! (a barátaim sokszor csak így hívnak.) - odajöttek és ők is bedugták fejük hozzám. - Hát te itt? - kérdezte Csonti.

- Hogy kerülsz te ide? - kérdezte Nyeső is.

- Hát az még számomra is rejtély. Viharba kerültem, aztán itt ébredtem fel! A többi homályos.

- Várjatok, ti ismeritek egymást? - kérdezte Szikra.

- Ja.

- Még Sárkány-szigetről. - mosolyogtak azok.

- Hol voltál ennyi ideig? Rég láttunk.

- Sárkány-öbölben találtam egy kis barlangot. És örülök is a viszontlátásnak, és veletek a találkozásnak - néztem a többiekre - de mostmár haza kell mennem. Ha most indulok talán még hazaérek sötétedés előtt.

- Auróra, várj! - szólt közbe Karom. Erre visszafordultam.

- Mi az?

- Valamit el kell mondanunk.... - nézett a többiek felé segítséget várva a hír közlésének mivoltához.

- Auróra.... - kezdte Szikra - a Sárkány-öböl nincsen többé. ...

- HOGY MI????? - teljesen lefagytam, mintha csak eltaláltak volna a saját párámmal.

- Mi sem tudjuk mi történt! De nincs meg.... Sajnálom... - válaszolta Starfire. Én pedig csak bámultam magam elé. "Nincs többé otthonom? A kellemes kis barlangom, a hajnali szellő, a naplemente, a víz zúgása a parti szikláknál... mindez már csak látomás? Nem, az nem lehet! Mihez fogok így kezdeni? Mi lesz velem?" pörgött az agyamban a sok gondolat, de sehogysem tudtam dűlőre jutni magammal. Végül idegességemben lehuppantam a földre, közben pedig eléggé sajnálatra méltó képet vághattam, mert mind szánakozón néztek rám. Végül sikerült egy mondatot kinyögnöm:

- Most mihez kezdjek? - mondtam teljesen elkeseredett hangon. És valóban úgy éreztem mintha egy világ dőlt volna össze bennem, ami tulajdonképpen igaz is volt.

- Tudod mit? Nálunk meghúzhatnád magad! - csillant fel Nyesi szeme.

- Tényleg? Megengednétek?

- Hát persze! Régi barátok vagyunk! - felelte.

- De Nyeső, az emberek észre fogják venni. - szólt közbe Szikra.

- De ki nem dobhatjuk! - mondta Starfire.

- Nem is dobjuk ki, csak azt mondom Nyesőéknél nem alhat.

- Szóval akkor mi legyen? - kérdezte Karom a többiek felé nézve.

- Az a régi, elhagyatott ház a falu szélén nem jó? - kérdezte Starfire.

- Ez jó ötlet Star! - kiáltott fel Szikra is.

- Milyen ház? - kérdeztem. Hát sajnálatos módon én már csak ilyen vagyok, mindent ezerszer visszakérdezek.

- Az volt az a kis ház ahol felébredtél.

- Igen. - mondta Star is.

- De már régóta nem lakik benn senki, mi szoktuk néha használni. - mondta Karom - Szóval nyugodtan beköltözhetsz!

- Köszönöm. - mosolyogtam rájuk.

   A csapat szétszéledt, mind elköszöntünk egymástól és Starfire visszakísért engem a házba: az új otthonomba.

- Köszönöm Star! Ugye nem baj ha így hívlak?

- Nem, dehogy! - mosolygott vissza. Ami a legjobban feltűnt rajta hogy sugárzott belőle hogy tele van energiával! Életvidám, energiával teli sikló volt. És ez valahogy megfogott. Bekuporodtam az egyik sarokba. Ő meg megállt az ajtóban. Egy ideig gondolkodott majd megszólalt:

- Hát, akkor én most nem is zavarlak. Jó éjt!

- Neked is - feleltem.

- De héj, ha társaságra lenne szükséged, csak szólj!

- Okés, úgy lesz. - mosolyogtam. Ő is rám mosolygott, majd sarkonfordult, szárnyával kissé behajtotta az ajtót és elment. Egy ideig még hallgattam az egyre halkuló lépteit, majd letettem a fejem a két mellső lábamra. Úgy ahogy annak idején a barlangomban. Nyár volt, nem volt hideg, kellemesen meleg volt. Én pedig már megszoktam a magányt. Nem, egyáltalán nem szeretek egyedül lenni, társasági lény vagyok, (ráadásul az átlagnál többet dumálok, egymagamban meg az nem jó mert bárki is mondana ilyen tévhitet, nem vagyok skizofrén!!), de elfogadom ha magányra kényszerülök. Hallgattam a tücsök ciripelést ami odakintről szűrődött be. Orromban pedig éreztem a faház forgács illatát, és a szomszédos házban pihenő sárkányok szagát. Ez a két dolog volt csak ami más volt mint eddig. De nem zavart, jól esett. Behunytam a szemem, és egy pillanat alatt el is nyomott az álom.