Tájékoztató jellegű kérdés

Halihó! Nos szóval.... Lenne egy kérdésem a mélyen tisztelt közönségemhez:

Ezt eddig komolyan csak én vettem észre, vagy az emberek csak félnek kimondani, hogy ez a sárkány átlátszós???

Ha jobban megnézzük az innenső szárnyán keresztül látszik a másik!! 

Világító, átlátszó sárkány!!! Na ezt magyarázd ki DW!

44 - Nyesi szemével a világ 4 + pár Tate féle gondolat

Nos először is egy kis közlendőm lenne...

1. Bocsássatok meg nekem, Valentin napra ígértem egy részt, de az még csak a következőben lesz, holott a napja már régen eltelt... Próbálok sietni!

2. Lenne hozzátok egy olyan kérésem hogy... ha lehet, minél többen írjatok kommentet. Akár csak annyit, h tetszett, vagy "Ilyen baromságot még életemben nem olvastam Fogatlan!", vagy akármi, építő kritikákat is elfogadok, esetleg írhattok ha már itt vagyunk, olyant is, hogy kinek mi tetszene, ha több lenne belőle a story-ban... Szóval írjatok kommentet please! 

Megértéseteket, és segítségeteteket előre is köszönöm! (:
Most pedig akkor a rész:

Jó olvasást!

###

~Nyesi~

Reggel.... Tenger illat, hajnali napfény. És egy nyugodt vidék. Ha nem tudnám, el sem hinném, hogy mi történt tegnap este... De a bizonyíték itt fekszik a szárnyam alatt. Igen.... végül nem jutottam haza, itt aludtunk kint a szirten, a Thor sziklán.
Tate nyugodtan szuszogott a szárnyam alatt, még aludt. Halkan ásítottam, és felemeltem a szárnyamat is az éjfúriáról. Hosszan néztem és gondolkodtam. Aztán lassan és óvatosan hozzábújtattam picit a fejem.
- Sajnálom Tate.... - emelkedtem ismét fel. - De nem fogok még egy srácot így elveszteni. - mondtam halkan és elrepültem haza.

...

Mikor beértem az istállóba, Csonti már felkelt. A szalmaágya is hideg volt. Lehet, hogy engem ment el keresni? Meglehet... De nem igazán akartam most beszélni senkivel... Ami elég nagy szó. Szóval gondoltam leülök egy percre és figyelek, mi lesz. ... Hmm...... eddig fel sem tűnt mekkora itt a forgalom időnként. Hé, ide még virágokat is tettek? Mióta vannak itt virágok??? Talán jobban kéne figyelnem ilyen dolgokra is...

- Na, jó... Keressük meg a többieket, kezdek unatkozni. - álltam végül fel. És megkönnyebbülés volt, hogy ezt éreztem, mert 1 teljes percig azt hittem, hogy olyan lettem mint Auróra.... Aki azt állítja sosem unatkozik, mert az "álomvilága" elszórakoztatja. Én inkább maradok a földön.

Felrepültem és egyből a gazdáink felé vettem az irányt. Ahhoz képest, hogy egyenesen oda mentem, meglepően lassan értem oda. A lovasom már várt az ajtóban.
- Na végre ide méltóztattál fáradni! Hol voltál?? - mért végig, nincs-e valami bajom.
- Hülyét csinálni magamból.... - sóhajtottam nagyot.
- Na, mi az? Mi volt ez a nagy sóhaj? - húzta össze kicsit a szemét értetlenül.
- Mindegy... - néztem a távolba.
- Furcsa vagy Nyesi.... Furcsa vagy. .... Na, gyere! Hamarosan itt a tavasz! Gyakorolnunk kell a Sárkányversenyekre! - tette aztán csípőre a kezét. Elmosolyodva emeltem fel ismét a fejem.
- Na söpörjünk le mindenkit a pályáról!

...

Mondanom sem kell, hogy ez után egész nap edzettünk. Igazából ezúttal jól esett, mert levezette a feszültségem. Közben pedig egyszer elrepült velünk szemben Csonti. Rá mosolyogtunk egymásra, amivel megnyugtattuk egymást, hogy minden oké. Ezután hazamentünk, kaptam egy kis ételt, aztán elmentem még egyet sétálni a faluba. Ahogy sétáltam, egyszerre egy ház mögött egy ismerős éjfúria orrot láttam meg kikandikálni.

- Jaj ne! - ijedtem meg és gyorsan elindultam az ellenkező irányba. Késő délutánig azon munkálkodtam, hogy kikerüljem Tate-t aki nem akart békén hagyni.... Egyszer azonban végül már fáradtságom miatt nem láttam és éppen szembe jött velem. Ekkor már este volt, kevés ember járt az utcákon, így ő is szabadon sétafikálhatott a faluban.

- Hé Nyesi! - kiáltott oda nekem. Nagyot sóhajtottam, de már nem futhattam el.

- Szia.... - álltam elé. - Mizu?

- Szia..... - lihegett de elmosolyodott. - Egész nap téged kereslek! Ugye nem direkt kerültél?

- Nem.....

- Nyesiii..... - mormogott. A fenébe. Ez tudja mikor hazudok..... Honnan??

- Oké oké, igen bújkáltam előled! Komolyan azt akartad, hogy ezt kimondjam?

- ... Miért? Tegnap már azt hittem...

- Mit hittél?? - ráncoltam össze a homlokomat. - Hogy minden más lesz? Hogy teszel nekem egy be nem tartható ígéretet, és ettől rögtön a karjaidba borulok, és "boldogan élünk, amíg meg nem halunk" ? Az élet nem ilyen egyszerű Tate! Ez nem egy mesefilm! - kiabáltam le szerencsétlent. Először csak hallgatott, aztán mérgesen összehúzta a szemét.

- Akkor mit vársz tőlem?? Nyesi, megteszek bármit, érted? Akkor legalább azt hagyd hogy bizonyítsak!! Ne légy ilyen önző! Nem csodálom, hogy nincs senkid, ha mindenkit lepattintasz magadról!

- .... Én nem kérek semmit. - válaszoltam halkan. - Nem akarom, hogy rám pazarold az időd.

- Nyesi, kérlek!

- Tate!! - kiáltottam túl, és mindketten elhallgattunk. - .... Menj inkább haza.... még valaki meglát.... - hajtottam le a fejem.

- Rendben... De ezzel nincs vége. Nem fogom ilyen könnyen feladni. És pontosan ezekért, amit mondtál. - mosolygott.

- Miért?? - értetlenkedtem.

- Mert most már tudom, hogy te is szeretsz. - mosolygott tovább. A háta mögött lépés zajokat lehetett hallani, így csak gyorsan visszafordult felém, adott egy puszit az arcomra..... és elrepült. Én meg csak néztem utána leforrázva.

- Hát Nyesi.... ez nem jött be. - morfondíroztam magamban és komótosan haza caplattam.

###

~Tate~

Eszméletlen ez a csaj.... kéreti magát, de majd megmutatom én neki. Amúgy heló. Tate vagyok. Nem mondanám magam állandó blogolónak, úgyhogy ne várjatok tőlem sok irományt. Csak már muszáj leírni valakinek ezt az egészet. Mert őszintén: én nem értem Nyesit... Azt hittem már minden csajt kiismertem. Oké, most lebuktam, nem vagyok egy "várom az igazit, ha kell örökké" típus. Volt már jó pár csajom. De ez akkor is más... És ne kérdezzétek miért. Mert arra nem tudok választ. Először még csak azt mondtam magamnak, h biztos csak a kihívást látom benne.... Mert igen, azért tényleg hozzászoktam már, hogy a lányok vízbe ugranak értem, ha azt mondom. De aztán rájöttem, hogy nem.... Nem, biztos vagyok benne, hogy nem erről van szó. Ez már több. Érzem. Bárcsak el tudnám mondani ezt neki is.... de nem értené meg, amilyen makacs. Ezért kell kitalálnom valamit, hogy bebizonyítsam neki. Holnap lesz Valentin nap.... igen..... Már tudom is mit fogok csinálni!

...

- Azt már nem!! - akadtak ki a haverok, mikor beavattam őket.

- Ne már srácok, légyszi!

- Nem! Ezt nem!

- Meg egyébként is, nem te mondtad pont a múltkor, hogy első a banda, a csajokat meg ejtjük egy időre?

- Igen! Úgy volt!

- Vagy ez esetleg az éjfúriákra nem vonatkozik?

- Hé hé hé ááácsi! - állítottam le a dühös tömeget.

- Tudom mit mondtam.... de.... higgyétek el, ez most nem olyan helyzet!

- Á, megint a régi nóta..... - forgatták a szemeik.

- Oké, de ez most komoly!! - vettem komolyabbra a formát és hangosabbra a hangot.

- Oké. Ha ennyire komoly az ügy, akkor csináld a tervet. - szólalt meg egyikük. - Nagy bátorság kell egy szabad sárkánytól ehhez. Belőled meg, mind egyet értünk, hogy nem lehetne kinézni. - itt mindenki bólogatott is - Szóval, ha rászánod magad...

- Akkor? - vontam fel a szemöldököm. Összenéztek, aztán egyikük így szólt:
- 1 egész hónapig mi fogjuk neked a halat.
- Na ne röhögtessetek! - nevettem fel - Ha sikerül a terv, nem kell még plussz hal!
- Akkor mit kérsz?
- Figyeljetek... Ha sikerül...  - gondolkodtam el - Akkor 2 hétig csak rákot ehettek. - vigyorogtam elégedetten. Tudtam, hogy mind utálják a rákot. Legalább annyira mint én.
- Oké, de ha nem sikerül... akkor viszont 2 hétig bármit megteszel nekünk.
- Oké, áll a fogadás!

43 - Egy elveszettnek hitt ismerős

###

~Auróra~

Á igen, újra itthon! Amint beértem a házamba azzal kezdtem, hogy bevágódtam az ágyba, hogy én most másnap délig alszok. Aludtam volna is én délig is...... De máshogy alakult az estém.

10 perc múlva gazdám hangjára keltem.

- Szia Au! Hoztam neked egy kis vacsit! - mosolygott rám.

- Mi... Várj, hal??? - ugrottam ki az ágyból és összenyaldostam az arcát, de még a kezét is.

- Nyugi, nyugi! - nevetett, majd puhán eltolt magától. - Megkapod ne félj! De előbb.... Adj egy pacsit nagylány! - tartotta oda a kezét, én pedig örömmel tettem bele a mancsomat. Aztán megfogta, mintha kezet ráznánk.

- Igen, én is nagyon örvendek hölgyem a találkozásnak! Kér esetleg valamit enni Madmazell? - beszélt hozzám vicces hangnemben.

- Még szép! - horkantottam fel, aztán újra 4 lábra álltam és elkezdtem kutatni a zsebében, ami úgy tűnik csikizhette, mert nevetések közepette rogyott a földre.

- Oké, oké, feladom! Tiéd! - adta elém a halakat, amiket aztán buzgón behabzsoltam. Ő meg továbbra is a földön ülve figyelt engem mosolyogva.

- Áh... Finom volt. - ültem le elégedetten, és véletlenül kijött egy böfögés is...

- Oh... Pardon. - sütöttem le a szemem, de ő csak nevetett.

- Nah, kéne még, mi? - cirógatott meg.

- Még szép. A hallal sosem lehet betelni! - mosolyogtam. Elgondolkodva nézett rám vissza. Aztán lassan leeresztette a kezét.

- Figyelj.. Auróra.... Szeretnék mutatni neked valamit. De ígérd meg, hogy nem fogsz bepánikolni. - állt fel.

- Előre félek. - álltam fel én is.

- Csak maradj ott.... és figyelj. - mondta, aztán picit lehajtotta a fejét. Érdeklődve figyeltem mi történik. És akkor.... Hallottam! A gondolatait... a fejemben!!

*Na? milyen?*

*Ez meg mi??* - rémültem meg.

*Nyugi! Nincs baj. John segített ezt megtanulni. Hogy beszélhessek veled....*

*Ez... nagyon fura* - ráztam meg a fejem. Elmosolyodott.

*De jó.... szinte hallom a hangod. Ha tudnád milyen régóta akartam hallani a hangod?* - nézett rám meghatottan. Ekkor értettem meg igazán a dolog jelentősségét. Nem az a lényeg, hogy fáj tőle a fejem. Hanem hogy már tudunk komunikálni.

És akkor elkezdtünk beszélgetni.... Mindent elmeséltem neki, amire csak kíváncsi volt, vagy amit még mondani akartam. Aztán játszottunk. 11 óráig csak játszottunk és beszéltünk. Élvezetes 2 óra volt én mondom.... Aztán végül ledőltem a hasamra, ő pedig ugyanúgy hason fekve karolta át a nyakam. Úgy aludtunk el.

...

Reggel léptekre ébredtünk. Mikor kinyitottam a szemem már tudtam, ki áll előttem a szagokból és a lépés puszta zajából. Halkan dorombolva néztem fel Annára, aki mosolyogva állt előttünk karba tett kézzel.

- Dani! Ébredj! - nevetett, mire a fiú ijedten kapta fel a fejét és próbált a szemébe nézni, de nem tudta egyből addig felemelni a fejét, ezért, előbb fel kellett könyökölnie.

- Komolyan itt aludtatok?

- Szia.... - nyújtózkodott. - Igen, miért érdekes?

- Csak mert elég hideg a padló ilyenkor. - mosolygott tovább a lány, miközben a fiú felállt.

- Á, mit nekünk a hideg, igaz Auróra? - mosolygott rám.

- *Bizony ám* - álltam fel én is nagyot nyújtva a hátamon.

- De amúgy te mit keresel itt? - nézett aztán ismét Annára.

- Hát titeket, mi mást! - nevetett - Gyertek, anyukád keres.

- Hogy hogy?

- A nagymamád... Megjött. Nem emlékszel?

- Jahj tényleg!! A mama. Siessünk!

Kirontottunk az ajtón, és turbó sebességgel haladtunk át mindenen és mindenkin, mivel Daniék majdnem hogy a falu túlfelén laknak.

- Gyere! - nyújtotta a kezét gazdám Annának, és őt is felhúzta maga mögé a hátamra, úgy repültünk fel, aztán át a falun, mire végül odaértünk a ház elé.

- Köszi amúgy mégegyszer, hogy szóltál. - fordult vissza az ajtóból Dani.

- Nincs mit. - mosolygott a lány, és mi már majdnem benyitottunk, mikor ismét megszólalt. - Hé, Dani!

- Igen? - fordult hirtelen vissza.

- Aranyosan aludtatok. - nevetett, aztán elszaladt. A fiú rám nézett én meg csak mosolyogtam rá.

- *Szerinted ez mi volt?*

- *Nem tudom... találd ki* - forgattam meg mosolyogva a szemeim, aztán végre bementünk.

Az egész család ott volt. A sárkányok is. És ahogy benyitottunk, hirtelen egy furcsa szag ütötte meg az orromat.... És most nem arról a szagról beszélek, ami átlagban minden öregebb emberen jelentkezik, bár nem tudom miért... De most.... Valami... ismerőst éreztem. Ahogy közelebb értünk meg is láttunk egy eléggé alacsony asszonyt, ahogy az asztalnál ül és gazdám bátyjával beszélget. Közben az anyukája teát főzött. Rubin meg érdeklődve, de undorral figyelte a jelenetet.

- Sziasztok. - köszönt boldogan gazdám, mire mindenki kedvesen köszöntötte.

- Jahj hát itt van az én kis drágám! - jött oda hozzánk a nagymama és megcirógatta az arcát.

- Szia Nagyi! Bemutatom neked Aurórát. - mutatott rám, mire kihúztam magam. Ami viszont hiba volt abból a szempontból, hogy sokkalta magasabb lettem mint a nő.

- Ó, milyen helyes kis barátnőd van. - simogatta meg az én arcomat is. Dani kicsit elpirult.

- Nem... Nagyi, ő a sárkányom. - felelte halkan, mire a bátyja és a két sárkány is  (az anyukája siklója mindeközben a sarokban feküdt) nevetésben tört ki. A nagymama zavartam rántotta vissza a kezét.

- Elnézést kedveském, nem találom a szemövegem. - kért bocsánatot, miközben én dühösen morogtam. Persze nem a nagymamára, hanem Rubinra, aki majd megpukkadt a röhögéstől, hogy én egy ember csaja legyek. 

- Na mi van Auróra? Egy pasi már nem is elég neked, még egy viking is kell? Remélem majd bemutatsz a gyerekeiteknek, akarok egyet röhögni! - röhögött rajtam. Kedvem lett volna ott helyben széttépni a rohadékot.

- Csak várd ki a sorod. Majd meglátod mire vagyok képes. - válaszoltam fogamat csikorgatva.

Végül lassan sikerült lenyugtatni ezt a két vihorászót, és rátértünk egy fontosabb témára.

- Na, ki megy el a nagyival a vásárra? - kérdezte gazdám anyukája, mire a bátty gyorsan kislisszolt a házból " Megbeszéltem valamit a haverokkal" címszóval. Gazdám ijedten megragadta a szárnyamat és ő is szélsebesen megindult kifelé. Én viszont nem értettem, miért kell ennyire sietni. Ez lett a vesztem... az öreg nő megragadta a másik szárnyam és ott tartott.

- Gyere fiacskám, hozd kérlek a kosaram. - mosolygott kedvesen és a számba nyomott egy hatalmas kosarat, amit üresen is alig bírtam el. A nő Azt hitte én vagyok Dani..

Ijedten pillantottam hátra az ajtóra, ahol Dani lesett vissza.

- Sajnálom. - felelte szánakozó arckifejezéssel és elfutott. Köszi...

Szóval.... Végül miután gazdám anyukája megjegyezte, hogy milyen "aranyos vagyok, hogy segítek", kénytelen voltam elkísérni a nőszemélyt a vásárba. Egy kissé idegesítő volt, mert folyton azt mondogatta nekem, hogy Kisfiam, meg Drágicám, vagy Kedveském. Legszívesebben otthagytam volna a kosarával együtt, nem kötelességem nekem hurcibálni a cuccait......... De mégis maradtam. Maradtam, mert tudtam, hogy öreg, és tudtam, hogy nehezen lát. Ahogy azt is, hogy neki nincsen sárkánya. De valószínűleg már nem is lesz. És az öregekkel szembeni természetes toleranciám miatt inkább cipeltem a cuccait, minthogy lelépjek és egy Rumblehorn áttaposson rajta... És akkor ott volt az a furcsa érzés is..... Az érzés, hogy én már éreztem ezt a szagot valahol. Nagyon.... nagyon régen.

- Gyere kedvesem, még szükségünk van tojásra és káposztára is. - tett bele egy hatalmas sütőtököt a számban lévő kosárba és elcsoszogott egy irányba. Én azt hiszem holnapra izomláza lesz a lábamnak. Ennyi súlyt én még életemben nem vittem! Minek kell ennyi minden egy vacsorához???

- Tessék?? Kérem beszéljen hangosabban! - ordította az egyik eladónak.

- Elfogyott a tojás!! Menyjenek a farmra, hátha ott kapnak!!! - ordította vissza a férfi, amitől én speciel megsüketültem.

- Köszönöm! Viszlát! - felelte bólogatva az asszony és elindult.

- Gyerünk aranyoskám, amint vettünk káposztát elmegyünk a farmra tojásért. - csoszogott halkan az úton.

- Ó remek... a farm kétszer ilyen messze van........ - dünnyögtem mérgesen és vonszoltam magam után a kosarat. Útközben egyszercsak egy ismerős arcot pillantottam meg. Csonti. Remek... már csak az hiányzott, hogy valaki meglásson így.

- Au? Te meg mit csinálsz?

- Nem látod? Vásárolok! - mérgelődtem.
- Gyere Drágicám, ilyen tempóban holnap délig sem érünk vissza a tojásokkal! - ordította oda nekem a nő, amitől Csontiból kitört a röhögés.
- Drágicám? Már öregekre is vigyázol Au? - nevetett, mire halkan elkezdtem morogni, ami egyre hangosabba csapott át, s így végül elhallgatott.
- Jól van, bocsi Auróra. De amúgy ki ez? - kérdezett aztán kedvesebb hangnemben.
- A gazdám nagymamája...... Azt hiszi hogy én vagyok az unokája, és most kísérgetnem kell, míg bevásárol. - sóhajtottam.
- Oh... Az ciki.
- Az......
- Miért nem hagyod, hogy vigye a kis cuccait egyedül?
- Nem megy... Nem tudom itthagyni. Olyan esetlen. - pillantottam az öreg nénire, aki topogva várta, hogy kövessem a farmra.
- Ez igaz....
- Nah, megyek. Szia. - köszöntem végül el, és felkapva a dögnehéz kosarat a nénike után loholtam.
- na végre, hogy méltóztattál idefáradni Danika! Gyere szépen, megyünk a farmra a pipikhez. - indult meg nagy lelkesen.
- Hurrá......


Nos... én csak ekkor jöttem rá egy nagyon fontos dologra. Még... sosem jártam a farmon! Huha! Egész jó kis hely. Jakok, meg birkák... meg "pipik". Nekem ők a legszimpibbek :3 A jakok nekem túl nagyok és szőrösek, meg őszíntén, sztem sok a kerítés..... A birkákkal meg csak labdázni a jó és versenyezni. De ezek a tollas jószágok valahogy olyan ennivalóak... És kivételesen nem azért mondom, mert esetleg szeretném a húsuk. Hanem mert imádom őket, mint állatot.
- Halihóó! - toltam oda az orrom egy halom csirke elé érdeklődve, mire azok szétrebbentek, de egy fiatalabb példány elkezdte megszemlélni az orrom.
- Gyere Kedveském, hagyd azokat az állatokat, meg kell keresnünk a tulajdonost. - kiáltotta oda nekem a nő, miközben az egyik épület felé igyekezett. Fáradtan emeltem fel a fejem és néztem utána.
- Bocsáss meg kis csirke.... most megyek. - néztem a tyúkra, majd a nő után indultam, hátrahagyva a kosarat. (Úgyis ugyanarra megyünk vissza, minek hurcoljam??).
A néni benézett, bekiáltott, megsüketített, és kétszer megbotlott a farkamban az ide-oda csoszogásban.... Mégsem találtunk a farmon senkit. Az állatokon, és egy kiváló "őrző sárkányon" kívül, aki történetesen egész nap a pajta tetején alszik. Az egy jókora darab Gronkel. És elég kemény tud lenni. De csak ha álmából ébresztik. Viszont mivel mindig alszik, ezt nem is nehéz elérni. ;) Amúgy valójában vajszívű, de a területére tévedt idegenekre erősen "allergiás".
- Nincs itthon senki? - értetlenkedett az öreg. Körbeszimatoltam. És már tudtam, hogy baj lesz.....
- Hé nyanya! - szólalt meg mögöttünk egy fiatal hang. A nagymama hátrafordult, de én oda sem néztem, csak morogtam kieresztett karmokkal, vicsorogva.
- Mit keres itt, talán eltévedt? A bugyikat amarra lehet kapni! - nevetett 3 fiú. Még mindig nem fordultam meg, csak egyre jobban morogtam.
- Na mi ez? Csak nem vacsorát főzni ment épp? Nesze! - s ezzel a kapuban hagyott kosárból kikapták a sütőtököt és a földhöz vágták, ahol ripityára tört.
- Kis huligánok, teszitek azt le! - kiáltott rájuk erőtlen hangon a nő, mert éppen a káposztát is kiemelte, az egyik, amikor hirtelen nem bírtam tovább és egy hirtelen mozdulattal a srácok közé ugrottam. Ordítva futott el kettő, egyet azonban elkaptam, és lefújtam párával. Aztán mérgesen köröztem körülötte, méricskélve, úgy, hogy a farkam közben folyamatosan körülölelte a lábát, hogy el ne futhasson. Aztán megálltam mögötte és a füléhez hajolva morogtam neki:
- Ha mégegyszer hozzá mersz nyúlni ahhoz a kosárhoz, vagy bárminemű tartalmához, esküszöm, hogy nem éled meg a holnapot öcsi! Megértetted? - A fiú kb ekkor olvadt ki, én pedig hirtelen nagyot taszítottam rajta, és szélnek eresztettem, vissza, a falu felé. Ekkor azonban hirtelen kövek kezdtek el repkedni az égen, és nagy részük az oldalamon landolt. Egy kéz megragadott és behúzott egy épület mögé. A nagyi volt.
- Nézd kedveském, megtaláltam a tojásokat! - újságolta boldogan, kezében vagy 4 tojással.
- Igen, ez nagyon érdekes, de éppen megtámadott két kövekkel dobálózó b*rom!! - morogtam idegesen kipillantva a ház mögül a kertítés mögött bújkáló két gyerekre.
- Szerinted mit szólnának, ha párat a nyakukba kapnának belőle? - mosolygott az öreg nő, mire meglepetten fordultam felé. Aztán én is elmosolyodtam.
- Nem vagytok éhesek kisfiúk? Nesztek tojás, a nagyi specialitása! - szólt be a nagyi a két srácnak és feléjük dobott 3 tojást, amikből egy sem tévesztett célt.
- Ügyes. - jegyeztem meg mosolyogva,. majd én is felkaptam egyet és nekik dobtam.
- Egy kis paradicsomot esetleg a levesbe? - ajánlottam fel, mire feldobott párat én meg felugrottam és a levegőben megpördülve farkammal mint egy ütővel ütöttem el, összeparadicsomozva az egész kerítéssort. Ezután pedig vad "kajacsata" féleség alakult ki. Őszíntén szólva én (és úgy láttam gazdám mamája) is nagyon élvezte! ^^

[ Csak egy kis hangulatfestésképp, ezt hallgattam én is miközben írtam ;) ]

Pár perc alatt olyan koszos lettem, mint 1 hét alatt sose! Mindenki és maga a hely is teljesen le lett zúzva, az állatoknak már nyoma sem volt, a falakra pedig tojássárgája száradt. Egy kis miniháború. :33

És akkor jött a másik baj.... Egy kő eltalálta az őrző gronkelt és felkeltette! Hatalmasat üvöltött és közénk rontott. A fiúk rögtön hanyatt homlok menekültek a falu felé, azonban a gronkel a nagyit vette célba. Akkorára tátotta a száját, hogy az egész öregasszony elfért volna benne. Ekkor ugrottam elé, teljes fegyverzetben, távolról fehérlő agyargyűjteménnyel, villámló tekintettel, és rendreutasító morgással.

- Állj, arrébb Világréme!! Nem veled van dolgom!!! - morogta nekem, mikor látta, hogy szándékomban áll útját állni.

- Te állj félre. - csikorgott a fogam szó szerint. - TAKARODJ!!

- TE CSAK NE MONDD, HOGY TAKARODJAK, EZ AZ ÉN TERÜLETEM!!!!

- EZ PEDIG AZ ÉN EMBEREM!!! ÉS NEM TŰRÖM, HOGY RÁTÁMADJ!!!! HELYEDRE MOCSKOS GRONKEL!!!!!!! - ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Világréme hangom csak úgy vízhangzott a falakról. És akkor olyan történt, ami velem sosem az előtt. Az ellenfél meghunyászkodott előttem! Lassan lehajtotta a fejét, bűnbánóan nyüszögött, majd le is feküdt.

- Bocsánatáért esedezem - ezt jelentette a testbeszéd. Először boldogság járta át a testem, de dühös boldogság, és szinte remegtem. Aztán megrémültem.

De nem volt időm a rémületre, mert a farmer ekkor végre hazaért.

- ODINRA, HÁT ITT MEG MI TÖRTÉNT??? - nézett körül.

- Jól van, jobb lesz ha lelépünk nagyi. - mondtam erőtlenül az asszonynak, majd hátamra kaptam és elrepültünk.

...

Letettem a nőt a főtéren, és hagytam, hogy keze végigsimítson, ahogy megköszöni, hogy megvédtem. Aztán elindult haza felé, de mikor megfordult megpillantottam a zsebében valamit.... a szemüvegét. Felcsillanó szemmel kaptam ki a zsebéből és ugrottam elé, hogy megálljon.

- Mit szeretnél Kedveském? - mosolygott rám, mire elmosolyodtam és puhán rátettem a fejére a szemüveget. Hunyorgott kicsit, aztán lágyan elmosolyodott. De aztán szeme megakadt rajtam, aki félredöntött fejjel figyeltem.

- Csillag? - nézett rám elkerekedett szemekkel, mire elhűltem és megállt bennem az ütő. Hirtelen minden bevillant! Hogy honnan volt ismerős az illata! Az arcvonásai! Hogy nem jutott eszembe előbb... Hisz csak egyetlen egy ember hívott... valaha is úgy, hogy Csillag........ Az a nő, aki kiskoromban megmentett. Amikor még csak pár hetes kis Világrémeként sétáltam elveszetten az erdőben. Ő rám talált, és gondozott.... Ő nevezett el Csillagnak. Persze akkor még fiatalabb volt. Ennek már jópár éve. És az emberek gyorsabban öregszenek, mint a sárkányok.... Meg hát eléggé kiskori az emlék. Nem csodállom, hogy nem emlékeztem.... És mégis..... ő az.

- Ani..... - mosolyogtam vissza. Ez volt mindig is a beceneve. Az Anitából.....

- Milyen szépen megnőttél kicsikém..... - mosolygott könnybe lábadt szemmel.

- Igen.... De te semmit nem változtál..... - doromboltam kedvesen, majd megnyaltam az orcáját. Többször is. Aztán csak hagytam, hogy simogassa a nyakam, s közben könnyes szemmel néztem a távolba és szívtam magamba az illatát. Gyakorlatilag ő volt az első gazdám.... De nem, őt nem tekintem a gazdámnak... Ő inkább a Pótmamám.

...

Miután nagynehezen kimagyaráztuk otthon, hogy miért jöttünk olyan korán, meg egyebek, (jah meg engem gazdám is faggatott, de én nem akartam, hogy megtudja, ezért kerültem vele a kapcsolatot. Bár kicsit mindenkivel. Az esti, nagy családi vacsora közben halkan kilopóztam a házból. A zuhogó esőben állva néztem be az ablakon felágaskodva. Néztem a nevető családot. De nem éreztem magamat boldognak. Úgy éreztem... én most nem tatozom ide.

Elkezdtem fel alá sétálni a faluban. Bánatomban még az eső sem érdekelt. Szeretem én az esőt, minek izgulni miatta..... A házak ablakában még égett a gyertya, de az utcákon már sötét volt. Csak néhány kint felejtett lámpás égett még halványan belevilágítva a sötét éjszakába. Ott álltam ekkor már, félig egy eresz alatt, bámulva a kihalt utcát. És sírni akartam, pedig tudtam, hogy az most nem fog menni. Tudtam, hogy csak egy valaki van, akinek tényleg mindent elmerek mondani, köztük ezt is..... Karom.

Fogtam hát magam és átvágtáztam a falu túlvégére, hogy aztán bőrig ázott jelenségemmel beálljak az ajtajukba, hogy bemenjek picit beszélgetni. Persze csak ha nem zavarok... Mert azt ne bírnám elviselni.

- Mi a.... - mérte végig tekintetével átázott testem és szomorú ábrázatom.

- Nem zavarok? - kérdeztem félénken.

- Nem, de mi van veled? ... Megint? - nézett rám kissé elkeseredetten, hogy megint pátyolgatásra szorulok.

- Semmi.... Inkább... hazamegyek, nem leszek a terhedre... Szia...... - mondtam gyorsan és sarkon fordultam.

- Várj! - futott gyorsan utánam és elém vágott. - Meséld el mi baj.

- Menj vissza, megfázol. - feleltem halkan.

- De te is! - nézett rám amolyan "hé... tudod, hogy ebben igazam van" nézéssel.

- De nekem már mindegy. - válaszoltam egyszerűen.

- Na mondd, miért sétálgatsz a zuhogó esőben? - tért aztán a tárgyra, ezzel egyértelművé téve, hogy tesz az esőre.

- ....Tényleg érdekel, vagy csak szánalomból kérded?

- Ha azt hiszed, hogy csak szánalmasnak tartalak, jobb ha hagyjuk is az egészet.... - szomorodott el és már indult is volna vissza, mikor utánaszóltam.

- Ne haragudj! - kiáltottam utána, mire megállt, én pedig halkabban folytattam - ..... Ne haragudj....... nem hiszem azt.....

- Oké... - jött vissza felém. - Gyere, üljünk be egy eresz alá, aztán mesélj.

- Okés..... - feleltem kicsit nyugodtabban, és elindultam az oldalán egy ház mögé, ahol volt egy keskeny száraz csík a tető alatt.

- Nah, mesélj. - ültünk le.

- Okés, szóóval.... Gondolom már te is hallottad a délutáni esetet. A farmon... tudod..

- Jah, igen tudom. Amikor engedett neked az a nagy Gronkel?

- Aha...

- Jaja. Nem vagy semmi. - mosolygott rám, de én csak egy szomorú mosolyt vágtam, azt is röviden. - De látom, neked már nem annyira jött be.... Miért?

- Karom ez.... ez nem én vagyok.
- Akkor ki, az ikertesód? - nevetett.
- ........
- Jó, folytatsd kérlek.
- .... Máshogy fogalmazok... az, aki előtt fejethajtott egy másik sárkány, az nem vagyok én. Az már egy módosulata az énemnek... én nem vagyok ilyen.
- Figyelj... remélem azzal tisztában vagy, hogy sárkányoknál az ilyesmi teljesen természetes. Te most ha jól érzékelem a tápláléklánc aljára soroltad magad. De te nem oda való vagy. És ha nem eleve feljebb vagy a ranglétrán, akkor muszáj, hogy legyen néha egy ilyen csete-paté, hogy kivívd ami jár neked.
- Gondolod?
- Tudom.
- ..... De szerinted is megváltoztam?
- Valamicskét igen....
- És... az jó? Mert én nem akarok megváltozni, és mégis akarok.... bonyolult.
- Hát tényleg az... Ezt nem is értettem, mit akartál kihozni belőle.
- Áh mindegy... Nem érdekes.... - sóhajtottam nagyot, de ez már megkönnyebbültebb volt.
- Megnyugodtál?
- Kicsit... De mostmár jól leszek.
- Akkor miért remegsz?
- Jah..... semmi...... - feleltem kicsit elnyújtva a végét, mert azt nem mertem neki bevallani, hogy történetesen, mindjárt jégkockává fagyok.....
- Nah gyere. - mosolyodott aztán el és magához húzott, átölelt, úgy próbált felmelegíteni. - Még mindig fázol?
- Nem..... már nem. Érzem a szeretet melegségét. - feleltem, bár még mindig át voltam fagyva. De már éreztem, hogy melegszem. És igazából valóban csak attól, hogy átölelt. Mármint... szerintem akkor is melegséget éreztem volna ebben a percben, ha ő is legalább olyan hideg mint én magam.
- Csak egy kis önbizalomra van szükséged.... és talán nem látszik... de nekem is jól jönne.
- Ne félj Karom.... én mindig itt leszek neked.
- Azért ne hamarkodd el..... Ki tudja mi lesz még a jövőben... - halkunlt el a hangja. De én tudtam mit mondok.
- Én ezt tudom. - néztem mélyen a szemébe - Amíg csak élek, szeretni foglak. És melletted leszek. - dörgöltem állához a fejemet.
- Legyen igazad Au... legyen igazad.
- Így lesz. Tudom. <3

42 - Otthon, édes otthon

###

~Auróra~

Egyszercsak már azon kaptam magam, hogy reggel van, és mindenki ébren van, tevékenykedik: vagy éppen pakol (látsd: Szikra gazdája), vagy engem kelteget (Villám). Gyakorlatilag arra keltem, hogy Villám összenyaldos.
- Jahj, ne, hagyd abba, ez csikiz! - ébredtem fel röhögve, és puhán távolabb toltam magamtól a Skrillt.
- Jól aludtál anya? - nézett rám jókedvűn.
- Igen, köszönöm Villám. - mosolyogtam rá pajkosan és egyszer én is jól képennyaltam. Ettől hirtelen feldőlt én meg felnevettem.
- Ezzel még nincs vége. - mosolygott miközben újra felállt.
- Okés. - nevettem tovább.
Ahogy így játszadoztunk, az emberek megreggeliztek. Én személy szerint nem voltam éhes, reggel nem is igazán tudok enni... Egyszercsak John jött oda hozzám.
- Hogy érzed magad? - kérdezte kedvesen, de rögtön megéreztem rajta a feszültséget.
- Köszönöm, jól vagyok John! Nagyon hálás vagyok, amiért utánunk jöttetek. - mosolyogtam rá.
- Ez csak természetes, egy barátnak mindent. - mondta, és elsétált.
- Na, gyere Au, felteszem a nyerged, oké? - jött oda hozzám Dani kezében a nyereggel. Azonnal felkaptam a szemem és boldogan képennyaltam, amit nevetve fogadott. Elkezdte rámcsatolni a nyerget, ahogy a többiek is tettek. Lopva Annáékra pillantottam, aztán megböktem Dani karját.
- Mi az Au?
- Na, hogy állsz a csajjal? Ugye nem maradtam le semmiről?? - döntöttem meg a fejem kérdőn, csillogó szemekkel.
- Bocsi Au, de nem értelek.... De majd otthon mutatok valamit. - mosolygott rám sejtelmesen.
- Na, induljunk! - mondta egyszerre John, mire mindenki sárkányra ült (John átváltozott, Hol lehet Jázmin??) és felszálltunk.

###

~Nyesi~

Hajnalban valami szuszogás félét hallottam igencsak közelről, aztán mikor kinyíltak a szemeim, a hátán fekvő Tate orrával találtam szembe magam, csupán néhány centire az enyémtől.

- Váá! - ijedtem meg és hátraugrottam. Ijedt ordításom őt is felébresztette és ijedten ugrott fel.

- Mi ütött beléd? - förmedt rám.

- Beléd mi ütött!? Ne gyere közel hozzám!! - morogtam rá, amit ő is hangos morgással viszonzott.

- Héj, itt meg mi folyik? - állt oda kettőnk közé Szikra.

- Ordítozik és mindenkit felkelt az éjszaka közepén, aztán engem hibáztat!

- Nem igaz, te voltál aki..... Mindegy! Hagyjuk. - mondtam gyorsan és elrepültem az erdőbe.

Leszálltam egy kis tó mellett és megvizsgáltam kinézetem a víz tükrén.

- Ahj, megint hogy nézek ki.... - mordultam el, és fejemet beledugtam a vízbe, hogy a pikkelyeim tiszták legyenek. Mikor kihúztam és ismét a sima felszínre pillantottam, már elégedettebb voltam a fejemmel. Csak az a szomorú arc, ami visszanézett, az nem tetszett. Ahogy néztem Csontit fedeztem fel mögöttem a víztükörben.

- Szia. - köszöntem továbbra is a vizet nézve.

- Szia Nyesi. - ült le mellém. - Mi a baj?

- Semmi, mi bajom lenne?

- Nyesi!

- De tényleg semmi! - mosolyogtam kissé erőltetetten.

- Hát jól van, de ha mégis akkor mondd.

- Oké. - aztán csak ültünk hangtalanul. A madarak vígan csiripeltek, a rettenetes rémek pedig olykor belekornyikáltak valami fülrepesztő ricsajt.

- Kuss legyen! - ordítottunk egyszer rájuk egyszerre. A kis sárkányok ijedten rebbentek szét.

- Fúú, de idegesítőek! Ez nekik zene? - morogtam az orrom alatt. Ekkor éreztem meg a fáradtságot, és azt a jó pár percet, amit még alvással tölthettem volna!

- Na, megmutatjuk nekik, mi az igazi zene? - kacsintott rám Csonti és felállt. Mosolyra húztam a szám és én is felkeltem. Aztán egyszer csak egyszerre belekezdtünk egy mindkettőnk által jól ismert dalba.

És ezt egymásba karolva, szinte ordítva előadtuk. Az erdő vízhangzott tőlünk, mi meg csak énekeltünk (persze azt mondanom sem kell, hogy nem voltunk valami jók énekből soha sem). Röhögve értünk vissza a többiekhez. Már mindenki fent volt, reggelihez láttunk hozzá épp. Szememmel leellenőriztem, hogy mindenki meg van-e. Nos John eléggé zaklatottnak tűnt, és Jázmint sehol sem láttam, amit nem igen, tudtam hová tenni. Ezen kívül senki nem hiányzott. A francba. Pedig egy tagot szívesen itt hagynék... Gondolom sejtitek kit.
Végül John sárkány alakot öltött, mindenki nyeregbe pattant és elindultunk hazafelé. Auróra, Karom és Villám szorosan egymás mellet repültek, Starfire pedig Szikrával beszélgetett, egészen mígnem Auróra odarepült és beszállt a beszélgetésbe. Én Csontival repültem viszonylag hátul. Mert általában leghátul megyünk mint sereghajtó. De ezúttal a vezetőnk (Johnra gondolok) leghátul repült, ami meg is lepett, de inkább nem kérdeztem mi baja... Pedig látszott, hogy bántja valami. Ekkor egyszer Tate be is repült mellém, és elkezdett beszélni hozzám.
- Figyelj, mi bajod volt pontosan reggel? - kérdezte, de amint közel ért hozzám villámló szemeimmel ránéztem és úgy morogtam, hogy szinte hallani lehetett a "Dögölj meg" üzenetet.. Vagy hasonlót... Szóval inkább egy dühös fintort vágva hátrarepült John mellé.
- Miért vagy ilyen vele? - kérdezte tőlem Csonti halkan, komoly hangon. Ami fura. o.O Inkább szokott lenni keménykedős, vagy szimplán poénos, mint komoly.
- Mert idegesít. - jelentettem be.
- Aha. - forgatta meg a szemét.
- Mi van? - kérdeztem vissza ingerülten, de nem tudott válaszolni, mert szárnysuhogást hallottam a bal oldalamról.
- Jahj, hagyjál már te nyomorék!! - kiáltottam rá Tate-re, akiről kiderült, hogy nem is ő volt hanem Auróra...
- Öhm.... Bocsi...... - hajtotta kicsit le a fejét.
- Jaj, bocsi, azt hittem valaki más vagy! Ne haragudj Au. - mentegetőztem hirtelen.
- Semmi baj. Kire haragszol ennyire? - kérdezte még mindig kissé ilyedten.
- Áh mindegy. - zártam le a témát.

###

~Auróra~

Repülés közben egyik oldalamon Villám repült, a másikon pedig Karom. Az emberek beszélgettek, én pedig csak élveztem, hogy nyugalom van, mindenki biztonságban, és minden szerettem itt van a közelemben.

- Minden rendben Au? - nézett rám Karom mosolyogva, én pedig csak néztem rá hosszan, halvány mosollyal az arcomon, és figyeltem, miként világítja meg egyesével a reggeli nap fénye a pikkelyeit. Úgy feleltem álmodozó hangon:

- Minden rendben. - s nagyot sóhajtottam. Boldog sóhaj volt ez. Felszabadult, mélyről jövő sóhaj.

- Bár azért kár, hogy nem maradt egy hegem se. Örökké emlékeztetett volna.

- Azt hittem borzalmas volt. - nevetett halkan rám.

- Az is volt. A sziget, meg minden..... az szörnyű volt. Hogy azt hittem, meghaltál, hogy kétszer is majdnem elvesztettelek.... az is borzalmas. .... De egy heg, az semmi. Mégis örökké emlékeztetett volna a napra, amikor ki mertünk állni egymásért. És megvédtük egymást, akár az életünk árán is. - Néztem bambán a távoli felhők közé.

- Drámai beszédeid vannak, meg kell hagyni. - nevettek közösen Villámmal.

- Tudom, de hát így szerettek, nem igaz? - mosolyogtam vissza, aztán csak néztem tovább a felhőket, és a kéklő, egyre világosodó eget.

Ekkor egy hatalmas nevetést hallottam Szikra és Starfre felől.
- Megbocsátjátok, ha egy picit átmegyek melléjük? - néztem felváltva Karomra és Villámra.
- Persze, menj csak Anyu. - mosolygott Villám.
- Oké, túl nagy önzés lenne, ha nem engedném... - felelte Karom.
- Nyugi, utána, újra csak a tied leszek. - pusziltam meg az orrát és hátrarepültem Szikra mellé.
- Mizujs csajok? - mosolyogtam rájuk.
- Hali Au! - köszönt lelkesen Szikra. - Nos Starfire.... öhm... mit is csinálsz Star? - nevetett.
- Bebizonyítom, hogy az én gazdámnál nem létezik jobb!! - emelte fel büszkén a fejét.
- Ezért akarod kivenni a kezéből azt a botot? - néztem rá furcsállón, de mosolyogva.
- Aham! Ne akarjátok megtudni mire képes ezekkel! - rántotta hirtelen ki a mazsorett rudakat a lány nyeregtáskájából.
- Star, add vissza a mazsorett botokat! - kiáltott rá a lány.
- Vissakapod nyuki, tyak bizonyíthok a többieknekh. - felelte kissé pöszén a szájában lévő rudaktól, majd feldobta őket, a végére pedig egy kis tüzet fújt. Viki felugrott, lábát megtámasztotta a sikló fején lévő egyik tüskén, és kinyúlva elkapta a forgó botot. Egyetlen mozdulattal eloltotta a hegyét és visszatuszkolta a táskájába.
- De ez miért jó neked? - nézett aztán rá.
- Leszkennelem a tested! - válaszolta Starfire, mire a lány felnevetett és visszaült.
- Hogy mit csinálsz? - néztünk mindketten értetlenül rá, aki csak büszkén mosolygott.
- Áh semmi, csak múltkor megnéztünk egy jó kis filmet, és nagyon tetszett, úgyhogy azóta utánozom az egyik szereplőt amikor Vikivel komunikálok. - nevetett.
- Nektek is mondhatom? - csillant fel hirtelen a szeme.
- Én nem hiszem, hogy a...... - kezdte Szikra, de egy szembe repülő tűzféreg nekidobott egy követ.
- Áú! - kiáltott fel.
- Egy egytől 10-ig terjedő skálán értékeld a fájdalmadat. - felelte Starfire, amit én már nem bírtam nevetés nélkül. Szikra meg csak nézett rá.
- Na jó, ezt légyszíves ne csináld mégegyszer! Ilyesztő, mikor így beszélsz!
- Leszkennelem a tested!
- Ne merd!
- Szkennelés kész.
- Hagyjátok már abba, lefogok zuhanni! - nevettem olyan erővel, hogy tényleg azt hittem, mindjárt lezuhanok.
- Auróra, mi az?? - ilyedt meg gazdám is. - Nyugi kislány!
- Bocsi, de ezek ketten haláliak! - nevettem tovább, és figyeltem, ahogyan Starfire elkezdi Szikrát böködni, bár senki sem értette minek. Talán még maga Starfire sem. Ekkor már Szikra is kénytelen volt nevetni.
- Jól van nyertél! Értékeljem a fájdalmam, mi? Hát.. a fájdalmam egy 1-től 10-ig terjedő skálán mondjuuuk....
- Lemerülök! - kiáltott fel Star.
- Mi?
- Lemerüüllllllöööökkk........ - hajtotta le egyre jobban a fejét, de közben látszott , hogy mindjárt elröhögi magát.
- Ne már, várd már meg az értékelést! Hallod Starfire!!?? HAHÓÓ!!!
- ......................... - Félig csukott szemmel hangtalanul vitorlázott tovább mellettünk a Sikló, és nem mutatott életjelet.
- Hát ez a sárkány is kész.- nevettünk Szikrával.
- Starfireeee - szólítottam meg kedvesen - Kérsz egy tőkehalaat?
- Hol a hal??? - kapta fel a fejét boldogan.
- Tudtam én!! - nevetett Szikra, aztán mind vele nevettünk.
- No jól van, én megnézem mi van hátul. Ismeritek a mondást! a Csúcson kell abbahagyni! - mondtam aztán a hátam mögött repülő Csontira és Nyesire pillantva.
- Okayka, menj csak. - mosolygott rám Szikra és hátra repültem. Olyan régen beszéltem velük, hogy fejembe vettem, körbejárom a társaságot :3 Azonban mikor bementem Nyesi mellé, ő rámförmedt.
- Jahj, hagyjál már te nyomorék!! - kiáltott rám ingerülten, de még csak ekkor nézett rám ténylegesen.
- Öhm.... Bocsi...... - hajtottam le a fejem bűnbánón és nem kicsit ijedten.
- Jaj, bocsi, azt hittem valaki más vagy! Ne haragudj Au. - mentegette magát.
- Semmi baj. Kire haragszol ennyire?
- Áh mindegy. - mondta végül.
- Nah, és mizu? - mosolyogtam aztán rájuk.
- Ezt inkább én akartam kérdeni tőled. - mosolygott sejtelmesen vissza Nyesi. Csonti is hasonlóképp.
- Mi az? - vigyorodtam el én is kissé esetlenül.
- Két teljes napig egy lakatlan szigeten voltál Karommal... milyen volt?
- Hát, öhm.... - jöttem zavarba a rám meredő szempároktól. - Nos jó is volt, meg nem is.....
- Hogy érted?  - szólt közbe Csonti is.
- Hát... hogy együtt voltam vele, az jó volt. De hogy minden pillanatban attól féltem, hogy elvesztem, az eléggé borzasztó.. - gondoltam át az elmúlt néhány napot.
- Mi történt??
- Hát... elmesélem, ha gondoljátok.
- Igen, légyszi! Azért kérdeztem! - felelték és én elkezdtem mesélni. Elmeséltem nekik ahogy megtámadott az a bazinagy sárkány, elmondtam rémületemet, mikor azt hittem Karom szelleme jött vissza értem, és azt is, hogyan próbáltunk hazajutni, valamint hogyan botlottunk a fürge fullánkokba. Végül már a többiek is odajöttek körénk, és Karommal együtt meséltük a társaságnak. Csak a két éjfúria beszélgetett külön ott mögöttünk.
- Megjöttünk!! - kiáltott fel egyszercsak Csonti, mire mind magunk elé és valamicskét lefelé pillantottunk, és valóban! Hibbant szigete!! Á igen.... A gyönyörű otthonunk :')
- Minden rendben Auróra? - pillantott rám Szikra.
- Persze... csak... Jó érzés újra hazatérni. - mosolyogtam vissza.
Le is szálltunk a főtéren. Egyik-másik lovas szülője a nyakába is borult az illetőnek. Ezek szerint nem is tudták, hogy elmentek? o.O
- Végre újra itthon!! - kiáltottam fel boldogan és nyergestül meghemperedtem az út porában.
- Hát... ami azt illeti... Valami még hátra van. - mondta Csonti.

...

Miután mindenkiről leszedték a nyergeket, és engem sikeresen felszedtek az útról, elrepültünk a Thor sziklára. Immáron az emberek nélkül. Csak John jött még velünk, de ő is sárkányként. A családomhoz mentünk....

A többiek odavezettek egy tisztásra. Ott volt az egész familia. Mindenki...... Együtt.... és minket vártak.

- Szerbusztok. - köszöntem illedelmesen a család elé állva. Kicsit haboztak, egymásra pillogtak, majd végül anyám szólalt meg elsőnek:

- Üdvözletem lányom. Örülök, hogy ismét körünkben tudhatlak. - mosolygott, majd odalépett hozzám és átölelt. Ekkor a többi családtag és azt hiszem a barátaim is mind megnyugodtak, és rögtön elkezdtem mindenkit összeismertetni mindenkivel.

- Anyu, ő itt John, igen! Ő segített hazajutnunk! Ő pedig Tate! Szerbusz Felhő, bemutatom Johnt! - mondtam szinte szűntelen a bemutatkozó szövegeket. Egyszer egy nagy nevetésre lettem figyelmes az össze-vissza mászkáló, beszélgető, ismerkedő tömegben: a két szörnyennagy együtt nevetett. Elmosolyodtam. Tudtam, hogy mostmár nem lesz baj.

Tűzagyar mindkettőnktől bocsánatot kért. És ezúttal végre megtarthattuk azt a nagy összejövetelt! Csak John tűnt lehangoltnak, őt egy ponton már elvesztettem szemelől... Azt hiszem haza ment. És én ekkor kaptam észbe.... Nekem tegnap a rémekkel kellet volna énekelni!! Áh... mostmár mindegy :/ Remélem megértik.

Miközben mindenki lelkesen beszélgetett, meg egyebek.... Én kisétáltam a szirtre. Leültem. Ültem és csak néztem a csillagokat. A többiek hangja halovány volt, mint a Hold maga. S a távolban látszott a gyéren kivilágított Hibbant. Halkan beszélni kezdtem, majd énekelni:

- Ezt a dalt szívem legkedvesebb szigetének küldöm. - suttogtam. - Az otthonomnak: Hibbant-szigetnek.

...

###

~Nyesi~

Egészen estig a Thor-sziklánál ünnepeltünk, hogy Au-ék megkerültek, és hogy kibékült a család. Au örülhet... az övé legalább még egyben van. De mindegy is. A többiek már szép lassan eltünedeztek. A családot is sikeresen elszállásoltuk.... Úgyhogy már csak az volt hátra hogy én is hazamenjek. Egy sziklán ültem épp. És nem bírtam elindulni. Fáradt voltam... borzasztóan fáradt. Úgy halogattam az indulást, mint reggel a felkelést: - Na, csak még egy kicsit; mindjárt megyek; csak még egy perc!

Aztán kezdtem egyre jobban úgy érezni, hogy nem fogok így hazajutni... Ekkor jött oda mellém egy árny, és leült az oldalamon.

- Szia.

- Csá. - köszöntem halkan. Nem volt erőm ezúttal még idegesnek lenni sem. És csak ültem, és bámultam a hullámzó tengert.

- Figyelj... kérdezhetek tőled valamit Nyesi?

- Mondd Tate..... hallgatlak. - feleltem rá sem pillantva, ezúttal kedves hangnemben. És ez két dolognak volt köszönhető. Ez a hangnem. Először is mert, tényleg semmi energiám nem volt! És másodszor pedig azért, mert éreztem, hogy ez most egy bensőig hatoló, komoly beszélgetés akar lenni.
- Miért utálsz ennyire?
Erre a kérdésre nagyot sóhajtottam, és ránéztem. Ő visszanézett rám. És most először valóban belenéztem a szemébe. Aztán visszafordultam
- Nem utállak. Éppen azért utállak, mert nem utállak. - itt ránéztem - Érted?
- Nem éppen. - rázta meg a fejét kínosan nevetve.
- Mindegy is.... Jobb is ha nem érted. Hidd el. - hajtottam le a fejem, közben egy olyan mosolyt vágva, ami részben inkább fintor volt, de mindenesetre csalódott, és lemondó.
- Nyesi... - tette mancsát a szárnyamra, mire ránéztem - Tudom, hogy milyen borzalmas... elveszteni valakit, akit szeretsz. - nézett mélyen a szemembe, de én le ráztam magamról a mancsát.
- Miért taszítasz el magadtól? - kérdezte aztán könyörgő hangon egy rövid csöndes ücsörgés után. Ekkor ismét hosszan ránéztem. De ezúttal már a szemébe mondtam a mondandóm:
- Mert megunnál. Hidd el hamar rám unnál. Azt hiszed, hogy bejövök neked... De csak míg meg nem kapsz. Akkor persze rájössz, hogy nem én vagyok az, aki kell neked és elhagysz. Hidd el, túl sokat csalódtam már a pasikban. Nem fogok még valakit így elveszteni. - fordultam ismét előre.
- Bennem nem fogsz csalódni... ígérem. - mondta még az előzőeknél is halkabban. Lehunytam a szemem, és azt hiszem egy könnycsepp gördült végig az orromon. Aztán az éjfúria neki dörgölte fejét az enyémnek, én pedig akaratom ellenére megnyaltam az arcát. Feledhetetlen érzés volt. Ez volt életem legromantikusabb pillanata. De higgyétek el, teszek róla, hogy ez maradjon, az utolsó is.

41 - Nyesi szemével a világ 3

###

~Nyesi~

Álmomban mindenféle csiszolás szerű, meg vízhez hasonló hangokat hallottam. Mikor pedig reggel kinyitottam a szemem, egy hatalmas halom hallal találtam szembe magam. Hirtelen ijedten felkaptam a fejemet, mire gazdám is megugrott mellettem. aztán csak bámultam, hogy ez meg hogy került ide?? Picit beleszagoltam és ismerős szagot fedeztem fel a halakon. Óvatosan a nem messze ülő Tate-re sandítottam, aki hirtelen elkapta a tekintetét.

A gazdám felállt mellettem és hol egyikőnkre, hol másikónkra, hol pedig a halkupacra pillantott, aztán csak gyengén megpaskolta az oldalam.

- Úgy látom udvarlód akadt. - mosolygott, mire gyorsan elkaptam róla a tekintetem és valami fintor félét vágtam. A lány csak tovább mosolygott és elsétált a többiek felé. Ekkor néztem ismét vissza a halra, majd végül nekiláttam megenni. Közben fura mód, de alig bírtam visszafogni, hogy ne húzódjon széles mosolyra a szám.

- Na, kész van mindenki? - kérdezte egyszer csak Karom lovasa.

- Aha, csak még John nem változott vissza emberré. - felelte Csonti gazdája rámutatva.... erre az idiótára. (Tate)

- Öhm... Én itt vagyok! - integetett neki a csoport túloldaláról John. Csonti gazdája meglepetten nézett vissza az előtte ülő éjfúriára, mire Tate egy kicsit megmorogta és duzzogva arrébb vonult.

- Na, indulás! - adta ki a parancsot John, mire megindultunk. - Azt hiszem, még a mai nap megtaláljuk őket! 

Megint egy hosszú és dögunalmas út állt előttünk -_- De aki egy ilyen társasággal utazik, sosem unatkozhat!

Starfire és Villám azzal szórakozott, hogy egymást kergették a levegőben, kissé versenyre emlékeztetett a történet. John hangtalanul ült Jázminon, de néha egymásra pillantottak. Már sosem tudom, mikor csak néznek maguk elé, és mikor beszélgetnek mondjuk úgy, hogy "telepatikusan". Szikra meg mindeközben dudorászott.

Csak repültem Csonti mellett, aki már félig aludt, és bámultam az utat. Egyszer csak azonban valami furcsát éreztem: Dani behatolt az elmémbe!

*Brrrr mi ez???*

*Nyugi, tudom, még nekem is fura.... Amúgy Nyesinek hívnak ugye?* - cikáztak a hangok a fejemben.

*Ja, de mit akarsz??* - ráztam meg újra a fejem. Fú de szar ez az érzés!

*Miket szoktatok csinálni Aurórával? Nem értem, mitől van mindig tele hegekkel, vagy tűnik el napokra!*. Odapillantottam rá és láttam az elszomorodott arcát.

*Veszélyes dolog sárkánynak lenni.* - feleltem végül, majd ismét jó nagyot ráztam a fejemen és hátrébb repültem, jelezve, hogy most már tűnjön a fejemből!!

Ismét Csonti mellett találtam magam, amit gazdáink örömmel fogadtak. Kissé átvettük az irányítást, ezzel a mentőakcióval, és örültek, hogy végre beszélgethetnek, leginkább arról, hogy teljesen megkattantunk.

- Csá Tesa', mizu? - érkeztem be mellé.

- Öhm... repülgetek. De már majdnem aludtam. - mondta rövid hitetlenkedő tekintet után.

- De úgy látom szerencsére még egyben vagy.

- Amint látod. - nevetett.

- Akkor jól van Tesa'. - fordítottam tekintetem ismét előre.

- Hallod, mi ez a " Tesa' " ?? - nézett rám értetlenül.

- Ja, semmi, új szavam. Szokj hozzá. - nevettem rá, amit egy mosollyal nyugtázott.

Auróra szaga egyre erősebben érződött, keveredve egy kicsit Karoméval, és még egy csipetnyi tengeri hallal.

Hirtelen ahogy lenéztem egy sziget terült el alattunk. Onnan  jött a szaguk!

John intett, hogy menjünk közelebb és tettünk is a sziget vulkánja körül egy kört, de mikor túl közel értünk, egyszer már nem érződött a szagnyom. Mi a franc?? Mindannyian riadtan és értetlenül bámultunk egymásra. Még Johnék is eléggé felkavartnak néztek ki. A lelkünket átjárta a félelem, éreztük, hogy nem kéne itt lennünk!

- Szálljunk le! - mondta John és leereszkedtünk. Rögtön egy enyhe vérszag csapta meg mindünk orrát. Au-jé volt, nem másé! Az idegességünk már az emberekre is átragadt, s láttam, ahogy Villám gazdája erősen belekapaszkodik Daniba.

- Szóródjunk szét! Bárki bármit talál, lőjön egyet az égbe! - adta ki a parancsot John, de a végét már csak halkan hallottuk, addigra már mind elindultunk a keresésükre.

Fél óráig kutattunk a fák közt hiába, mikor az égben megláttunk egy jelzést.

- Végre valami! - sóhajtottam fel és odarepültem. A többiek is már ott voltak. Starfire és Viki álltak egy helyen, ahol egy csomó fa állt kidőlve és darabokra törten. A porban pedig tisztán kivehető volt Karom lábnyoma.

John tanácsára meg is indultunk a nyomon, de hamarosan ismerős szag csapta meg az orrunk. Fürge Fullánkok!! RRRRRR.

- Lehet, hogy ez gond? - kérdezte mellettem halkan Szikra, nem kis ijedtséggel a hangjában.

- Lehet, habár ok nélkül nem szoktak támadni. - súgta vissza John a csapat sárkánybeli felének.
- Menjünk! - sürgetett aztán meg minket, mire hátamon gazdám oldalamba fúrta a sarkát, hogy induljak meg. Ahogy szinte futottunk, hirtelen Jázmin megtorpant, melynek következtében orral ütköztem az éppen időben megálló Szikra hátába. Már éppen leakartam cseszni mindenkit, hogy mi a fenének álltak, meg amikor észrevettem, hogy körös körül fürge fullánkok sorakoznak. Nem igen kedvelem ezeket a lényeket. Csontival sokszor meggyűlt velük a bajunk régen.... mikor még hírét se hallottuk Hibbantnak. Áh igen, a magányos évek....... Így is túl hosszúak voltak. Na, de ebbe most ne menjünk bele.

- Kik vagytok, és mit akartok? - lépett előre a fullánkok vezére. Közben nagyon nagyon halkan folyamtosan morogtam, amir szemem sarkából láttam, hogy a mellettem álló Tate is felfigyelt.
- Én John vagyok. Ő Jázmin, a többieket pedig később bemutatom. - Kezdte illedelmesen a fiú. - Két sárkányt keresünk. Egy Szörnyennagy Rémséget és egy....
- Világrémét? - szólalt közbe a vezető. - Mi dolgotok van velük? - nézett ránk mérgesen. A másik oldalamon álló Csonti erre felmordult, előrébb lépett, és már éppen készült "elmagyarázni" neki, hogy pontosan minek is tettük meg ezt a rohadt hosszú utat, de hirtelen Auróra és Karom tűnt ki a tömegből, ami megtorpanásra kényszerítette hangszálait.
- Srácok! - kiáltott fel boldogan Au, és Karommal az oldalán felénk szaladt. Azonban ahogy kinéztek.... az megdöbbentő volt! Tele hegekkel és véres sebekkel, meg ha jól láttam, volt ott egy letört fog is Karom részéről.
- Te jó ég, mi történt?? - kiáltottam fel ijedten, ahogyan a többiek is hasonlóképp. Auróra szégyenlős mosolyt vágott, s a gazdája odarohant hozzá és átölelte.
- Soha többé ne tűnj így el, érted? - mondta halkan a fiú.
John is odament és megvizsgálgatta őket.
- Karom, Auróra, maradjatok a helyeteken és ne csináljatok semmit! - mondta. Hátranézett és megmutatta nekünk mire gondol, majd mind hátrébb léptünk egy lépést. Bólintott Jázminnak, mire az felrepült. Zuhanórepülésben közeledett feléjük, majd gázt gyűjtött a lövéshez és egy plazmabombát lőtt a két sárkány közé és landolt John mellett. Mikor a porfelhő elült és a két sárkány előlépett, már egy karcolás sem volt rajtuk.
Mindenki rögtön újjongva odarohant hozzájuk és összedugtuk az orrunk. Szemem sarkából láttam, hogy közben John Jázmint vakargatja. Pfujj...... minek kell mindenkinek ilyen boldognak lenni körülöttem? Komolyan csak én fogok egyedül meghalni?

Ezután Au és Karom elköszöntek a fürge fullánkoktól és indulhattunk is.
- Nah miről maradtam le? - repült mellettünk Auróra.
- Ó képzeld, Nyesi összeszedett egy éjfúriát a csapathoz. - vigyorgott Csonti, amit egy "szárnyal oldalbavágással" toroltam meg.
- Egy éjfúria? - nézett rám elkerekedett szemekkel.
- Az Tesa. - vágtam rá nemes egyszerűséggel.
- Tesa?? - nézett rám ismét értetlenül mégis mosolyogva.
- Nyesi új szava... szokj hozzá! - válaszolta Csonti, amin jót nevettem. Így igyekeztünk hazafelé.

Mikor beesteledett leszálltunk azon a szigeten, ahol előző éjjel is aludtunk.
- Na, és most senki nem mondd rémmesét! - jelentette ki Viki mikor elment mellettem. Csontira néztem, és összemosolyogtunk. Aztán mikor a lány elment, odalopóztunk a háta mögé és jól ráhoztuk a frászt.
- ÁÁÁÁ!!! - ordított fel és elbújt Starfire mögött, aki mérgesen nézett ránk.
- Más gazdáját ijesztgessétek légyszíves!! - szólt ránk mérgesen, mi meg csak nevettünk. Aztán végül bocsánatot kértünk Vikitől, de Csontinak új terve volt. Ezúttal a saját gazdája mögé lopózott oda, aztán fentről ráordított, de úgy, hogy a lány feje majdnem hogy a szájában volt.
- Csonti. - felelte halál nyugodtan a lány és tovább haladt a nyeregtáskával a kezében.
- Ez nem jött össze. - nevettünk a többiekkel.
Ahogy így álltam, Csontival szemben, Tate magasan tartott orral elsétált előttem az erdő felé. Hangosan felsóhajtottam. Ebben a sóhajban pedig a legvalószínűbb értelem az volt: "Kötsög".
Lassan aludni tértünk. Kicsit távolabb feküdtem le a többiektől mint tegnap. Gazdám Csonti lovasa mellett akarta, hogy nyugovóra térjünk de én ragaszkodtam ehhez a helyhez, egyszerűen az túl közel volt a sok emberhez és sárkányhoz.... Szóval ő ott aludt... én meg itt. Egyedül. Remek. Épp letettem volna a fejem, hogy aludjak az igencsak csípős hidegben, amikor mögöttem lépések hallatszottak.
- Heló. - mondta egy hang, de fel sem néztem.
- Csá. - feleltem Tate-nek. - Mit akarsz?
- Beszéltem reggel Johnal. - ült le mellém. Kénytelen voltam én is felemelni a fejemet. - Nem démon. - mondta aztán nyugodt hangon.
- Aham, remek. Ezért keltettél fel? - néztem rá szemrehányón.
- Nem keltettelek fel. Még nem aludtál. - vigyorgott a képembe. Ezúttal el is mosolyodtam.
- Nah jól van, te nagy hős. - böktem oldalba a szárnyammal - Csak hadd aludjak, hulla fáradt vagyok! - s visszafektettem a fejemet, ő csak hangtalanul nézte a csillagos eget és nem mozdult el onnan. Aztán lehunytam a szemem, és álmomban átrepültem a csillagos egek kékségén.