42 - Otthon, édes otthon

###

~Auróra~

Egyszercsak már azon kaptam magam, hogy reggel van, és mindenki ébren van, tevékenykedik: vagy éppen pakol (látsd: Szikra gazdája), vagy engem kelteget (Villám). Gyakorlatilag arra keltem, hogy Villám összenyaldos.
- Jahj, ne, hagyd abba, ez csikiz! - ébredtem fel röhögve, és puhán távolabb toltam magamtól a Skrillt.
- Jól aludtál anya? - nézett rám jókedvűn.
- Igen, köszönöm Villám. - mosolyogtam rá pajkosan és egyszer én is jól képennyaltam. Ettől hirtelen feldőlt én meg felnevettem.
- Ezzel még nincs vége. - mosolygott miközben újra felállt.
- Okés. - nevettem tovább.
Ahogy így játszadoztunk, az emberek megreggeliztek. Én személy szerint nem voltam éhes, reggel nem is igazán tudok enni... Egyszercsak John jött oda hozzám.
- Hogy érzed magad? - kérdezte kedvesen, de rögtön megéreztem rajta a feszültséget.
- Köszönöm, jól vagyok John! Nagyon hálás vagyok, amiért utánunk jöttetek. - mosolyogtam rá.
- Ez csak természetes, egy barátnak mindent. - mondta, és elsétált.
- Na, gyere Au, felteszem a nyerged, oké? - jött oda hozzám Dani kezében a nyereggel. Azonnal felkaptam a szemem és boldogan képennyaltam, amit nevetve fogadott. Elkezdte rámcsatolni a nyerget, ahogy a többiek is tettek. Lopva Annáékra pillantottam, aztán megböktem Dani karját.
- Mi az Au?
- Na, hogy állsz a csajjal? Ugye nem maradtam le semmiről?? - döntöttem meg a fejem kérdőn, csillogó szemekkel.
- Bocsi Au, de nem értelek.... De majd otthon mutatok valamit. - mosolygott rám sejtelmesen.
- Na, induljunk! - mondta egyszerre John, mire mindenki sárkányra ült (John átváltozott, Hol lehet Jázmin??) és felszálltunk.

###

~Nyesi~

Hajnalban valami szuszogás félét hallottam igencsak közelről, aztán mikor kinyíltak a szemeim, a hátán fekvő Tate orrával találtam szembe magam, csupán néhány centire az enyémtől.

- Váá! - ijedtem meg és hátraugrottam. Ijedt ordításom őt is felébresztette és ijedten ugrott fel.

- Mi ütött beléd? - förmedt rám.

- Beléd mi ütött!? Ne gyere közel hozzám!! - morogtam rá, amit ő is hangos morgással viszonzott.

- Héj, itt meg mi folyik? - állt oda kettőnk közé Szikra.

- Ordítozik és mindenkit felkelt az éjszaka közepén, aztán engem hibáztat!

- Nem igaz, te voltál aki..... Mindegy! Hagyjuk. - mondtam gyorsan és elrepültem az erdőbe.

Leszálltam egy kis tó mellett és megvizsgáltam kinézetem a víz tükrén.

- Ahj, megint hogy nézek ki.... - mordultam el, és fejemet beledugtam a vízbe, hogy a pikkelyeim tiszták legyenek. Mikor kihúztam és ismét a sima felszínre pillantottam, már elégedettebb voltam a fejemmel. Csak az a szomorú arc, ami visszanézett, az nem tetszett. Ahogy néztem Csontit fedeztem fel mögöttem a víztükörben.

- Szia. - köszöntem továbbra is a vizet nézve.

- Szia Nyesi. - ült le mellém. - Mi a baj?

- Semmi, mi bajom lenne?

- Nyesi!

- De tényleg semmi! - mosolyogtam kissé erőltetetten.

- Hát jól van, de ha mégis akkor mondd.

- Oké. - aztán csak ültünk hangtalanul. A madarak vígan csiripeltek, a rettenetes rémek pedig olykor belekornyikáltak valami fülrepesztő ricsajt.

- Kuss legyen! - ordítottunk egyszer rájuk egyszerre. A kis sárkányok ijedten rebbentek szét.

- Fúú, de idegesítőek! Ez nekik zene? - morogtam az orrom alatt. Ekkor éreztem meg a fáradtságot, és azt a jó pár percet, amit még alvással tölthettem volna!

- Na, megmutatjuk nekik, mi az igazi zene? - kacsintott rám Csonti és felállt. Mosolyra húztam a szám és én is felkeltem. Aztán egyszer csak egyszerre belekezdtünk egy mindkettőnk által jól ismert dalba.

És ezt egymásba karolva, szinte ordítva előadtuk. Az erdő vízhangzott tőlünk, mi meg csak énekeltünk (persze azt mondanom sem kell, hogy nem voltunk valami jók énekből soha sem). Röhögve értünk vissza a többiekhez. Már mindenki fent volt, reggelihez láttunk hozzá épp. Szememmel leellenőriztem, hogy mindenki meg van-e. Nos John eléggé zaklatottnak tűnt, és Jázmint sehol sem láttam, amit nem igen, tudtam hová tenni. Ezen kívül senki nem hiányzott. A francba. Pedig egy tagot szívesen itt hagynék... Gondolom sejtitek kit.
Végül John sárkány alakot öltött, mindenki nyeregbe pattant és elindultunk hazafelé. Auróra, Karom és Villám szorosan egymás mellet repültek, Starfire pedig Szikrával beszélgetett, egészen mígnem Auróra odarepült és beszállt a beszélgetésbe. Én Csontival repültem viszonylag hátul. Mert általában leghátul megyünk mint sereghajtó. De ezúttal a vezetőnk (Johnra gondolok) leghátul repült, ami meg is lepett, de inkább nem kérdeztem mi baja... Pedig látszott, hogy bántja valami. Ekkor egyszer Tate be is repült mellém, és elkezdett beszélni hozzám.
- Figyelj, mi bajod volt pontosan reggel? - kérdezte, de amint közel ért hozzám villámló szemeimmel ránéztem és úgy morogtam, hogy szinte hallani lehetett a "Dögölj meg" üzenetet.. Vagy hasonlót... Szóval inkább egy dühös fintort vágva hátrarepült John mellé.
- Miért vagy ilyen vele? - kérdezte tőlem Csonti halkan, komoly hangon. Ami fura. o.O Inkább szokott lenni keménykedős, vagy szimplán poénos, mint komoly.
- Mert idegesít. - jelentettem be.
- Aha. - forgatta meg a szemét.
- Mi van? - kérdeztem vissza ingerülten, de nem tudott válaszolni, mert szárnysuhogást hallottam a bal oldalamról.
- Jahj, hagyjál már te nyomorék!! - kiáltottam rá Tate-re, akiről kiderült, hogy nem is ő volt hanem Auróra...
- Öhm.... Bocsi...... - hajtotta kicsit le a fejét.
- Jaj, bocsi, azt hittem valaki más vagy! Ne haragudj Au. - mentegetőztem hirtelen.
- Semmi baj. Kire haragszol ennyire? - kérdezte még mindig kissé ilyedten.
- Áh mindegy. - zártam le a témát.

###

~Auróra~

Repülés közben egyik oldalamon Villám repült, a másikon pedig Karom. Az emberek beszélgettek, én pedig csak élveztem, hogy nyugalom van, mindenki biztonságban, és minden szerettem itt van a közelemben.

- Minden rendben Au? - nézett rám Karom mosolyogva, én pedig csak néztem rá hosszan, halvány mosollyal az arcomon, és figyeltem, miként világítja meg egyesével a reggeli nap fénye a pikkelyeit. Úgy feleltem álmodozó hangon:

- Minden rendben. - s nagyot sóhajtottam. Boldog sóhaj volt ez. Felszabadult, mélyről jövő sóhaj.

- Bár azért kár, hogy nem maradt egy hegem se. Örökké emlékeztetett volna.

- Azt hittem borzalmas volt. - nevetett halkan rám.

- Az is volt. A sziget, meg minden..... az szörnyű volt. Hogy azt hittem, meghaltál, hogy kétszer is majdnem elvesztettelek.... az is borzalmas. .... De egy heg, az semmi. Mégis örökké emlékeztetett volna a napra, amikor ki mertünk állni egymásért. És megvédtük egymást, akár az életünk árán is. - Néztem bambán a távoli felhők közé.

- Drámai beszédeid vannak, meg kell hagyni. - nevettek közösen Villámmal.

- Tudom, de hát így szerettek, nem igaz? - mosolyogtam vissza, aztán csak néztem tovább a felhőket, és a kéklő, egyre világosodó eget.

Ekkor egy hatalmas nevetést hallottam Szikra és Starfre felől.
- Megbocsátjátok, ha egy picit átmegyek melléjük? - néztem felváltva Karomra és Villámra.
- Persze, menj csak Anyu. - mosolygott Villám.
- Oké, túl nagy önzés lenne, ha nem engedném... - felelte Karom.
- Nyugi, utána, újra csak a tied leszek. - pusziltam meg az orrát és hátrarepültem Szikra mellé.
- Mizujs csajok? - mosolyogtam rájuk.
- Hali Au! - köszönt lelkesen Szikra. - Nos Starfire.... öhm... mit is csinálsz Star? - nevetett.
- Bebizonyítom, hogy az én gazdámnál nem létezik jobb!! - emelte fel büszkén a fejét.
- Ezért akarod kivenni a kezéből azt a botot? - néztem rá furcsállón, de mosolyogva.
- Aham! Ne akarjátok megtudni mire képes ezekkel! - rántotta hirtelen ki a mazsorett rudakat a lány nyeregtáskájából.
- Star, add vissza a mazsorett botokat! - kiáltott rá a lány.
- Vissakapod nyuki, tyak bizonyíthok a többieknekh. - felelte kissé pöszén a szájában lévő rudaktól, majd feldobta őket, a végére pedig egy kis tüzet fújt. Viki felugrott, lábát megtámasztotta a sikló fején lévő egyik tüskén, és kinyúlva elkapta a forgó botot. Egyetlen mozdulattal eloltotta a hegyét és visszatuszkolta a táskájába.
- De ez miért jó neked? - nézett aztán rá.
- Leszkennelem a tested! - válaszolta Starfire, mire a lány felnevetett és visszaült.
- Hogy mit csinálsz? - néztünk mindketten értetlenül rá, aki csak büszkén mosolygott.
- Áh semmi, csak múltkor megnéztünk egy jó kis filmet, és nagyon tetszett, úgyhogy azóta utánozom az egyik szereplőt amikor Vikivel komunikálok. - nevetett.
- Nektek is mondhatom? - csillant fel hirtelen a szeme.
- Én nem hiszem, hogy a...... - kezdte Szikra, de egy szembe repülő tűzféreg nekidobott egy követ.
- Áú! - kiáltott fel.
- Egy egytől 10-ig terjedő skálán értékeld a fájdalmadat. - felelte Starfire, amit én már nem bírtam nevetés nélkül. Szikra meg csak nézett rá.
- Na jó, ezt légyszíves ne csináld mégegyszer! Ilyesztő, mikor így beszélsz!
- Leszkennelem a tested!
- Ne merd!
- Szkennelés kész.
- Hagyjátok már abba, lefogok zuhanni! - nevettem olyan erővel, hogy tényleg azt hittem, mindjárt lezuhanok.
- Auróra, mi az?? - ilyedt meg gazdám is. - Nyugi kislány!
- Bocsi, de ezek ketten haláliak! - nevettem tovább, és figyeltem, ahogyan Starfire elkezdi Szikrát böködni, bár senki sem értette minek. Talán még maga Starfire sem. Ekkor már Szikra is kénytelen volt nevetni.
- Jól van nyertél! Értékeljem a fájdalmam, mi? Hát.. a fájdalmam egy 1-től 10-ig terjedő skálán mondjuuuk....
- Lemerülök! - kiáltott fel Star.
- Mi?
- Lemerüüllllllöööökkk........ - hajtotta le egyre jobban a fejét, de közben látszott , hogy mindjárt elröhögi magát.
- Ne már, várd már meg az értékelést! Hallod Starfire!!?? HAHÓÓ!!!
- ......................... - Félig csukott szemmel hangtalanul vitorlázott tovább mellettünk a Sikló, és nem mutatott életjelet.
- Hát ez a sárkány is kész.- nevettünk Szikrával.
- Starfireeee - szólítottam meg kedvesen - Kérsz egy tőkehalaat?
- Hol a hal??? - kapta fel a fejét boldogan.
- Tudtam én!! - nevetett Szikra, aztán mind vele nevettünk.
- No jól van, én megnézem mi van hátul. Ismeritek a mondást! a Csúcson kell abbahagyni! - mondtam aztán a hátam mögött repülő Csontira és Nyesire pillantva.
- Okayka, menj csak. - mosolygott rám Szikra és hátra repültem. Olyan régen beszéltem velük, hogy fejembe vettem, körbejárom a társaságot :3 Azonban mikor bementem Nyesi mellé, ő rámförmedt.
- Jahj, hagyjál már te nyomorék!! - kiáltott rám ingerülten, de még csak ekkor nézett rám ténylegesen.
- Öhm.... Bocsi...... - hajtottam le a fejem bűnbánón és nem kicsit ijedten.
- Jaj, bocsi, azt hittem valaki más vagy! Ne haragudj Au. - mentegette magát.
- Semmi baj. Kire haragszol ennyire?
- Áh mindegy. - mondta végül.
- Nah, és mizu? - mosolyogtam aztán rájuk.
- Ezt inkább én akartam kérdeni tőled. - mosolygott sejtelmesen vissza Nyesi. Csonti is hasonlóképp.
- Mi az? - vigyorodtam el én is kissé esetlenül.
- Két teljes napig egy lakatlan szigeten voltál Karommal... milyen volt?
- Hát, öhm.... - jöttem zavarba a rám meredő szempároktól. - Nos jó is volt, meg nem is.....
- Hogy érted?  - szólt közbe Csonti is.
- Hát... hogy együtt voltam vele, az jó volt. De hogy minden pillanatban attól féltem, hogy elvesztem, az eléggé borzasztó.. - gondoltam át az elmúlt néhány napot.
- Mi történt??
- Hát... elmesélem, ha gondoljátok.
- Igen, légyszi! Azért kérdeztem! - felelték és én elkezdtem mesélni. Elmeséltem nekik ahogy megtámadott az a bazinagy sárkány, elmondtam rémületemet, mikor azt hittem Karom szelleme jött vissza értem, és azt is, hogyan próbáltunk hazajutni, valamint hogyan botlottunk a fürge fullánkokba. Végül már a többiek is odajöttek körénk, és Karommal együtt meséltük a társaságnak. Csak a két éjfúria beszélgetett külön ott mögöttünk.
- Megjöttünk!! - kiáltott fel egyszercsak Csonti, mire mind magunk elé és valamicskét lefelé pillantottunk, és valóban! Hibbant szigete!! Á igen.... A gyönyörű otthonunk :')
- Minden rendben Auróra? - pillantott rám Szikra.
- Persze... csak... Jó érzés újra hazatérni. - mosolyogtam vissza.
Le is szálltunk a főtéren. Egyik-másik lovas szülője a nyakába is borult az illetőnek. Ezek szerint nem is tudták, hogy elmentek? o.O
- Végre újra itthon!! - kiáltottam fel boldogan és nyergestül meghemperedtem az út porában.
- Hát... ami azt illeti... Valami még hátra van. - mondta Csonti.

...

Miután mindenkiről leszedték a nyergeket, és engem sikeresen felszedtek az útról, elrepültünk a Thor sziklára. Immáron az emberek nélkül. Csak John jött még velünk, de ő is sárkányként. A családomhoz mentünk....

A többiek odavezettek egy tisztásra. Ott volt az egész familia. Mindenki...... Együtt.... és minket vártak.

- Szerbusztok. - köszöntem illedelmesen a család elé állva. Kicsit haboztak, egymásra pillogtak, majd végül anyám szólalt meg elsőnek:

- Üdvözletem lányom. Örülök, hogy ismét körünkben tudhatlak. - mosolygott, majd odalépett hozzám és átölelt. Ekkor a többi családtag és azt hiszem a barátaim is mind megnyugodtak, és rögtön elkezdtem mindenkit összeismertetni mindenkivel.

- Anyu, ő itt John, igen! Ő segített hazajutnunk! Ő pedig Tate! Szerbusz Felhő, bemutatom Johnt! - mondtam szinte szűntelen a bemutatkozó szövegeket. Egyszer egy nagy nevetésre lettem figyelmes az össze-vissza mászkáló, beszélgető, ismerkedő tömegben: a két szörnyennagy együtt nevetett. Elmosolyodtam. Tudtam, hogy mostmár nem lesz baj.

Tűzagyar mindkettőnktől bocsánatot kért. És ezúttal végre megtarthattuk azt a nagy összejövetelt! Csak John tűnt lehangoltnak, őt egy ponton már elvesztettem szemelől... Azt hiszem haza ment. És én ekkor kaptam észbe.... Nekem tegnap a rémekkel kellet volna énekelni!! Áh... mostmár mindegy :/ Remélem megértik.

Miközben mindenki lelkesen beszélgetett, meg egyebek.... Én kisétáltam a szirtre. Leültem. Ültem és csak néztem a csillagokat. A többiek hangja halovány volt, mint a Hold maga. S a távolban látszott a gyéren kivilágított Hibbant. Halkan beszélni kezdtem, majd énekelni:

- Ezt a dalt szívem legkedvesebb szigetének küldöm. - suttogtam. - Az otthonomnak: Hibbant-szigetnek.

...

###

~Nyesi~

Egészen estig a Thor-sziklánál ünnepeltünk, hogy Au-ék megkerültek, és hogy kibékült a család. Au örülhet... az övé legalább még egyben van. De mindegy is. A többiek már szép lassan eltünedeztek. A családot is sikeresen elszállásoltuk.... Úgyhogy már csak az volt hátra hogy én is hazamenjek. Egy sziklán ültem épp. És nem bírtam elindulni. Fáradt voltam... borzasztóan fáradt. Úgy halogattam az indulást, mint reggel a felkelést: - Na, csak még egy kicsit; mindjárt megyek; csak még egy perc!

Aztán kezdtem egyre jobban úgy érezni, hogy nem fogok így hazajutni... Ekkor jött oda mellém egy árny, és leült az oldalamon.

- Szia.

- Csá. - köszöntem halkan. Nem volt erőm ezúttal még idegesnek lenni sem. És csak ültem, és bámultam a hullámzó tengert.

- Figyelj... kérdezhetek tőled valamit Nyesi?

- Mondd Tate..... hallgatlak. - feleltem rá sem pillantva, ezúttal kedves hangnemben. És ez két dolognak volt köszönhető. Ez a hangnem. Először is mert, tényleg semmi energiám nem volt! És másodszor pedig azért, mert éreztem, hogy ez most egy bensőig hatoló, komoly beszélgetés akar lenni.
- Miért utálsz ennyire?
Erre a kérdésre nagyot sóhajtottam, és ránéztem. Ő visszanézett rám. És most először valóban belenéztem a szemébe. Aztán visszafordultam
- Nem utállak. Éppen azért utállak, mert nem utállak. - itt ránéztem - Érted?
- Nem éppen. - rázta meg a fejét kínosan nevetve.
- Mindegy is.... Jobb is ha nem érted. Hidd el. - hajtottam le a fejem, közben egy olyan mosolyt vágva, ami részben inkább fintor volt, de mindenesetre csalódott, és lemondó.
- Nyesi... - tette mancsát a szárnyamra, mire ránéztem - Tudom, hogy milyen borzalmas... elveszteni valakit, akit szeretsz. - nézett mélyen a szemembe, de én le ráztam magamról a mancsát.
- Miért taszítasz el magadtól? - kérdezte aztán könyörgő hangon egy rövid csöndes ücsörgés után. Ekkor ismét hosszan ránéztem. De ezúttal már a szemébe mondtam a mondandóm:
- Mert megunnál. Hidd el hamar rám unnál. Azt hiszed, hogy bejövök neked... De csak míg meg nem kapsz. Akkor persze rájössz, hogy nem én vagyok az, aki kell neked és elhagysz. Hidd el, túl sokat csalódtam már a pasikban. Nem fogok még valakit így elveszteni. - fordultam ismét előre.
- Bennem nem fogsz csalódni... ígérem. - mondta még az előzőeknél is halkabban. Lehunytam a szemem, és azt hiszem egy könnycsepp gördült végig az orromon. Aztán az éjfúria neki dörgölte fejét az enyémnek, én pedig akaratom ellenére megnyaltam az arcát. Feledhetetlen érzés volt. Ez volt életem legromantikusabb pillanata. De higgyétek el, teszek róla, hogy ez maradjon, az utolsó is.