65 - Kicsit mintha más lenne...

Reggel a kellemes Hibbanti napfény keltett, ahogy az ablakon át rásütött az arcomra. Fáradtan mordultam egyet, mikor kinyitottam a szemem és ásítottam egy hatalmasat. Nyújtózva a hátamra fordultam és mancsaimmal kicsit a levegőbe dagasztottam.
- Neked is jó reggelt, kis házikóm... - mosolyogtam lehunyt szemekkel, és szárnyamat visszaejtettem a paplanra, a vége mégis lelógott a földre.
Megint félig aludtam ugyan, de az agyamban újra és újra csak az játszódott le, mikor tegnap éjjel még elmentem Karommal találkozni az egyik faluszéli sziklán. Már várhatott egy ideje, ugyanis végül Villámékkal elég sok időt töltöttünk, és mire odaértem, már az összes csillag az égen volt. Leszálltam a szörnyennagy rémség mellé, de csak ekkor tűnt fel, hogy ő időközben elszunyókált. Gondolom őt is nagyon megviselte ez az egész... Csak lefeküdtem mellé, oldalamat az övének támasztva és élveztem, hogy újra együtt vagyunk.
Még fetrengtem egy 10 percet, aztán végleg kipattantak a szemeim, és már nem tudtam visszaaludni. Még csak hajnal volt, de túl sokat aludtam az elmúlt időben, hogy tovább tudjam húzni a lóbőrt.
- Akkor hát irány a falu, Auróra! - ásítottam vidáman és leugrottam a padlóra. Mancsaimnak kellemes volt a dohos szagú fát tapintani, macska módjára ki is nyújtóztattam rajta a hátamat. Ezután boldogan, feltartott fejjel ügettem ki a helyiségből, mit sem törődve a világ bárminemű szomorúságával.
Odakint madarak csicsergése, kellemesen hűvös levegő, és a felkelő nap köszöntött, ahogyan lassan feltornászta magát a tenger hullámai mögül. Elégedetten sóhajtottam egyet.
- Ugyanolyan gyönyörű, mint emlékeztem! - mosolyogtam, és farkamat végighúztam a puha földön. Itt volt hát az ideje hajnali sétára indulni!

El is indultam a kis kavicsos ösvényen, amely a falu sűrűjébe vezetett. Jól esett a sok ismerős szag, hang és látvány, a sok ismert ház, az ablakukból kiszivárgó ételillatok, az emberek és sárkányok beszédei... az útszéli fák és bokrok, a lejtős ösvény, ahogy bevezetett a nyűzsgő falu mélyébe, hátulról világítva nekem a tetők túloldaláról. Eszembe jutottak olyan futóversenyek, amelyeket Karommal és Villámmal tettünk itt meg, mikor közeledett a jó idő tavasszal. A kis Villám imádta ezeket a sétákat, bár gyanítom, most is szívesen megejtene egyet-egyet olykor. - Ezeken a gondolatokon mosolyognom kellett. Most már minden rendben van... Felébredtem, és visszatérhetek a régi kerékvágásba... Talán ismét lehetünk a többiekkel egy nagy, szerető család: Mint amilyennek mindig is éreztem valahol magunkat.
De akkor miért nem érzek mégsem megnyugvást? Egyszerűen csak... Valami nem volt most sem rendjén. Furcsa érzések lepték el a szívemet... Amiket nem tudtam megmagyarázni, még magamnak sem. Csak sétáltam az utcákon, és kerestem az ismerős helyeket, érzéseket, a kellemes otthonérzetet, ami mindig körülvett ezeken az utcákon. És valami... valami egyszerűen hiányzott.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, gyanítom, órákat szántam erre a céltalan sétálgatásra, össze-vissza rohangálásra a faluban, a leginkább azt csodáltam, hogy senki ismerőssel nem futottam össze. Holott, mikor feleszméltem, a nap olyan magasan járt, hogy minimum tíz óra már meglehetett. Azonban az az érzés, hogy valami nincs rendjén, és nem képes visszazökkenni, ez a bennem tátongó űr csak nem akart enyhülni! Sőt, inkább mélyülni látszott. Egyre inkább kezdtem magamat úgy érezni a faluban, mintha egy másik világba csöppentem volna, amit egyszer ugyan már láttam, de aztán mindent teljesen elfelejtettem, és most csak annyit tudok felidézni, hogy minden egy aprócskát ismerős.
A házak legtöbbje teljesen új tetőzetet kapott, némelyiket éppen most csinálták újra, volt, ahol festették a falakat, és egy csomó növényt is hiányoltam. Néhol égésnyomok is voltak a fű helyén, és kezdett olyan érzésem lenni, mintha ez nem puszta felújítás, vagy egy-egy baleset rendbehozása lenne, inkább... Mint ahol végigsöpört valami hatalmas sárkánytámadás. Legalábbis a szigetszerte húzódó újítási munkálatokból csak erre tudtam volna következtetni. De arról biztosan tudnék, és a többiek is csak szóltak volna... Nem, biztos csak túl paranoiás vagyok.

A második viszont, ami feltűnt, hogy voltak olyan házak, amik teljesen üresen álltak. Ez már tényleg érthetetlen volt számomra, hiszen emlékeim szerint - javítson ki, aki szerint tévedek - De Hibbanton olyan sokan laktunk, hogy nagyjából úgy építettek új házakat, hogy mindenki elférjen, nemhogy ennyi üres ház legyen... Mármint ennyire sok. Aztán pedig ott volt az az egyre erősödő... Folyamatosan érezhető feszült hangulat.
Reggelhez képest, bármerre mentem, minden viking rettentő idegesnek tűnt. Az egyik nő például majdnem fejbe vágott egy szekercével, mikor csak elmentem az ablaka alatt. Azután persze zavarodottan menekültem, amerre láttam, de ő csak kiabált utánam valami olyat, hogy meg se forduljon a fejemben, hogy lopjak a kenyeréből... De mégis minek nekem az ő kenyere, hiszen engem a saját gazdám etet! Ahogyan mindenki mást is a szigeten. No meg ott vannak az etetők is. Persze, előfordul, hogy egy sárkány sunyul, és elcsen egy-két falatot, de ez nem egyenesen jellemző, és akkor is inkább csak csínytevésnek számít. Legalábbis szerintem.
Ezen gondolkozva aztán eszembe jutott, hogy ma még nem is reggeliztem, és talán tényleg ideje volna benézni Danihoz valami harapnivalóért... Csakhogy az orrom akaratlanul is a sütöde felé vezetett.
Az illatokról azonnal eszembe jutott, amikor az első szabad Hibbanti sárkányként töltött napomon idetévedtem séta közben, és Starfire-vel, mondjuk ki egyenesen: csorgattuk a nyálunkat a finomságok láttán. Milyen szép is volt, az valóban egy nyugodt, boldog nap volt! Legalábbis így visszatekintve mindenképp... Olyan rossz, hogy néhány emlék visszagondolva már szebbnek tűnik, mint mikor megéltük. Mintha soha semmit nem lehetne teljesen kiélvezni... Mindegy is.

Mire ezt végiggondolhattam, már azon is kaptam magamat, hogy azon a téren állok, aminek a szemközti oldalán a sütöde is áll. Ám itt ért a következő nagy meglepetés... Azt már ugyan mindenki megszokta, hogy a vásárolni készülő emberek mellett, egy csomó sárkány is mindig ácsingózik idekint, akár a gazdáját várja, akár csak hogy a falatokból esetenként egyet elcsenhessen... Na de hogy az egész tér tele legyen az éhes jószágokkal?
Konkrétan a cégért ha láttam az épületen, és még a környező házak tetejein is Éji rémek ücsörögtek...
Várjunk. Éji rémek?? Ilyenek minálunk mióta vannak? Mikor települtek ide? Vagy csupán átutazóban vannak? - Fel kellett néznem az égre és a levegőbe szagolnom, hátha az eltorzult időérzékem miatt nem jöttem rá, hogy valamiféle sárkányvonulás zajlik éppen.
De a sárkányok, és az idő szagából sem következtethettem semmi ilyesmire. Ezek a sárkányok csak egyszerűen itt voltak és kész. Mindenesetre mindent elálltak az úton, még egy a talicskáját toló ember sem tudott rendesen elhaladni mellettük... Egyre inkább megfogalmazódott bennem: Itt. Valami. Nem. Stimmel.
- Hé, menjetek már innen, ezt nem nektek vettem!! - hallottam egyszercsak meg egy ismerős hangot. Innen hátulról én nagyjából ezt a hangfoszlányt, és az ajtó környékén álló sárkányok tömeges horkantásait érzékeltem. Próbáltam rájönni, mi történik, de valószínűség szerint a hang tulajdonosa most távozott a sütödéből, a sárkányok meg lerohanták. Csakhogy én felismertem azt a szerencsétlen embert.
- Viki!! - rohant oda Starfire is és próbálta kiszedni gazdáját az őt körülvevő tömegből. Azonnal odaverekedtem magam én is, hogy megpróbáljak segíteni.
- Tűnjetek már innen, ez az én gazdám, és az ő hala!! - ordítozta, magából kikelve, ami Starnál meg kellett állapítanom hogy igencsak ijesztő. Sosem láttam még ennyire dühösnek. Mikor végre odaférkőzött Vikihez, szárnyait köré fonta, testével körbeölelte, és a farkán lévő hegyes tüskéket nyomta a "zaklatók" orra alá.
- Most mi bajod kis töpszli, ez csak egy ember, nekünk pedig étel kell! - morogta egy igencsak nagy, titán szörnyennagy.
- Úgy van, én már majdnem egy hete egy falatot sem ettem! - pattogott egy Nyögdöc hátán a Füstlehelő.
- Ó menj már innen, akkor kibírsz még egy napot! - lökte le magáról az alatta álló. Erre még egymással is összevesztek, és csipkedni kezdték a másika, ki-ki a mellette állót. Azonban nem azon a játékos módon, mint ahogy játékra invitáláskor szoktuk azt olykor...
- Ti mind süketek vagytok?? - ugrottam végre én is oda és beálltam Starfire másik oldalára, ezzel a túloldalról is védve őket. Star egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta megjelenésemet és egy hálás, apró mosollyal.
- Ebből az ételből ti bizony nem esztek! Mégis kinek képzelitek ti magatokat? - förmedtem a velem szemben állókra, míg szememet megvetően összehúztam, és az orromnál is ráncolódott a bőr a vicsorgás okán.
A többi sárkány mintha fel se vette volna, csupán morogtak tovább, és néhányan közelebb tolták hozzám az orrukat. Az egyik Forróböfcsi például konkrétan belefújta a füstöt a szemembe, ahogy beszélt.
- Micsoda fennhéjázó beszéd, egy megszelídített sárkánytól! - köpte a szavakat, a forró lehelete pedig égette a pikkelyes bőrömet, de álltam a pillantásait - Attól még, hogy ti azok a bizonyos "Hibbanti sárkányok" vagytok, még semmivel sem vagytok jobbak nálunk!
- M-miről beszélsz? - hökkentem meg, és köhintettem egyet a füst miatt - Hiszen mi mind idetartozunk, azért vagyunk itt! És ide mindenki önszántából tartozik, mi bajotok!?
Na erre olyan történt, amire aztán igazán nem számítottam. A morgó és fújtató sárkánysereg... egyszercsak elkezdett nevetni. Fensőbbséges, lenéző, és nem utolsó sorban engem teljességgel idiótának tituláló nevetés volt, ami idő alatt éppen volt időm összenézni Starfirevel, hogy talán a pillantásából leszűrjek valamit, ám ő csak lemondóan tekintett rám, majd egyszerűen félrenézett. Mintha még ő is tudna valamit, amit én nem... Én viszont teljesen elvesztettem a fonál végét. És meg kell mondjam, ez nagyon nem tetszett...
- Hogy önszántunkból, mi? - fakadt ki végül az egyik hahotázó sárkányból - Én ugyan nem jókedvemből lakom itt! Minket úgy rángattak, Szivi!
- Mikkel etetik itt a sárkányok fejét, ez egy kész agymosoda!
- Láss végre a szemeddel, hugocskám, az emberek mindünket csak kihasználnak! - szajkózták újra meg újra, a fejemben minden összefolyt, a kérdések kavarogtak, a sárkány hangok egyetlen értelmetlen zajjá álltak össze... Nem bírtam tovább!
- Elég!! - ordítottam, majd az előttem álló, vitatkozó első sornyi sárkányt, úgy ahogy volt, lefújtam egy hatalmas adag párával. Azon nyomban lefagytak, a mögöttük állók pedig szintén megdöbbenve hallgattak el. Én meg csak vérben forgó szemekkel lihegtem egy sort.
- Mindenki... TŰNÉS!
Szerencsére már nem vitatkoztak velem. Mindannyian arrébb mentek és utat nyitottak nekünk a sütöde felől. Starfire is kiengedte Vikit a szárnyai alól, ám még így is kettőnk között kísérte, míg lassan végigmentünk a nekünk hagyott soron. Messzire sétáltunk az utcákon, lehajtott, dühös testtartással közlekedtem közöttük. Hátra sem néztem rájuk... csak azon kattogott az agyam, amit előtte mondtak.
"Úgyis elvesznek a vikingek saját maguk által mind, és mi újra szabadok leszünk..."


Észre sem vettem, milyen messzire elsétáltunk szótlanul, egymás mellett lépdelve, mikor is a mellettem lévők megtorpantak. Én magam csak akkor álltam meg, mikor barátnőm gazdája elém lépett, én pedig gondterhelt arccal felpillantottam rá. Egy pillanatra mintha még az ő arca is elkomorult volna, de a következőben már ismét az a vidámság csillogott a szemében, mint amit mindig is megszoktam tőle.
- Tessék! - nyújtott az orrom elé egy darab halat - Innen hallani, hogy korog a gyomrod - nevetett - és megérdemled, köszönjük a segítséget.
- Ugyan... nincs mit. - feleltem és benyeltem az elém rakott ételt. Már majdnem elfelejtetem milyen is annak az isteni sült pisztrángnak az íze...
- *Tudom, tudom, ez ilyen bajtársi dolog* - nevetett tovább, és Starfire is szélesen elmosolyodott. Úgy néztek rám, mint aki most viccelte meg a legjobb barátját és most várja reakciót. Ám nekem nem esett le elsőre, hogy mi olyan furcsa ezen az eszmecserén. Hiszen csak beszéltem pár szót... egy vikinggel.
Kikerekedtek a szemeim.
- *Már te is tudsz gondolattal kommunikálni??* - pattantam fel egyszeriben boldogan, és egyszerűen körbeszaladtam az embert, míg ők csak nevettek rajtam.
Woah, erre nem számítottam! Igaz, egyszer volt óla szó, hogy John és Dani megtanítják a többi gazdát is ilyesfajta módszerekre a csapatunkban, de nem tudhattam, hogy ezalatt a közel két hónap alatt ezt ilyen sikeresen sikerült is végbevinni!
- *Hé-hé, nyugi Au, ha ennyi mindent gondolsz egyszerre, totál megfájdul a fejem!* - nevetett a homlokát masszírozva és meg is szakította kettőnk közt az éppen megalakult kapcsolatot, ugyanis nálam a gondolatáradat még ezután következett.
- Ki tudja még ezt megcsinálni?? Minden ember? Vagy már ti is képesek vagytok rá? - ugrottam a sikló elé - Tanítsatok meg engem is! Úristen, akkor tudnánk úgy szigetet felderíteni, hogy egy bizonyos körzetben még halljuk egymást messziről is! Odin nevére, menjünk szigeteket felfedeznii!! - közben persze folyamatosan ugráltam, fenekemet játékosan az égnek emeltem, néha pedig belecsippentettem Starfire oldalába, hogy őt is futkosásra bírjam. Ami megjegyzem, az ő esetében egyáltalán nem nehéz.
El is kezdtünk ott, a szűk utca közepén játszani és kergetőzni, mígnem megcsúsztam a kavicsokon és szerencsétlen módon, szárnyammal barátnémba kapaszkodva, őt is magammal rántva lebucskáztunk egy kisebb szikláról, éppen néhány akkor virágzó bokor közé. Míg én először a fenekemre, majd a hasamra huppantam, ő végül keresztben a hátamon hasalva ért földet, a fehér virágok nagy része pedig már a pikkelyeinket és tüskéinket díszítette. Mi meg csak nevettünk felszabadultan. Egy másodpercre ismét úgy éreztem, minden rendben van. Azt hiszem, nagyon hiányzott már valakivel önfeledten nevetni...!
- Thor szerelmére, ugye jól vagytok? - kiabált le hozzánk Viki is, majd hamarosan megpróbált leereszkedni hozzánk egy ott álló fába kapaszkodva, viszont ő is megcsúszott, és ha egy kéz nem ragadja meg, ő is majdnem lebucskázik hozzánk. Ám szerencsére Tate újdonsült lovasa éppen jókor volt jó helyen.
- Hé, ilyeneket ne csinálj! Jól vagy? - nézett rá aggódva a fiú, mi pedig Starral a hang hallatán azonnal elhallgattunk és átváltottunk hallgatózó üzemmódba. Gyakorlatilag egyszerre lepisszegtük egymást.
- P-persze, minden oké.. - habogta - Csak izé, a sárkányom meg egy barátom sárkánya leesett, és ... Jól vagytok skacok?? - jutottunk hirtelen ismét eszébe, mi pedig felkiabáltunk neki, miszerint semmi bajunk. Gondolom a levelektől nem éppen látszódtunk...
- Nyugi, a sárkányok majd kimásznak, ezeket semmi el nem pusztítja - nevetett a szőke hajú.
- Hát nem, de így szeretjük őket... - motyogta tovább a lány, gondolatban pedig éppen leteremtett minket, hogy legyünk végre szívesek kimászni és megmenteni ebből a kínos csendből, mert azt se tudja perpillanat, hogy milyen nap van.
Mi egyébként már régen feltápászkodtunk de még mindig csak hallgatóztunk és leskelődtünk, de amikor Viki szúrós tekintettel lepillantott ránk, végül jobbnak láttuk visszamászni. Fent azonnal végig is nézett minket, nehogy valami úton módon ütődöttek legyünk - igen, ez egy béna szóvicc akart lenni.
Egyébként a tüskéinkről még ekkor is hullottak lefelé a virágszirmok, amitől valami koszorúslány félének kezdtem érezni magamat.
- Veletek aztán nem lehet unalmas az élet - nevetett fel Viki, mikor elsőnek meglátott minket, és elkezdte leszedegetni rólunk az összeset. Én vizslatva tekintettem a velünk szemben álló fiúra, aki mögött hamarosan feltűnt az ismerős éjfúria is. Egy szokásos, pasis biccentéssel köszöntött minket, majd hátulról gyengéden meglökte a gazdája karját. Kedves, megszelídített sárkányhoz méltó mozdulat volt, ami egyszerre volt számomra furcsa tőle, és szívet melengető is.
- Jah igen, nos, nekünk mennünk kell. Tényleg, ti jöttök a déli sárkányversenyre?
Na és ez volt az a pont, amikor leesett, hogy elfelejtettem valamit. Villámék is indulni fognak ma, én pedig azt mondtam, hogy ott leszek...
- Odinra! - kiáltottam fel, majd egyetlen szárnycsapással a levegőben termettem, ezzel a maradék szirmot is leverve a hátamról, majd repültem is minél gyorsabban, hogy időben odaérjek, sok sikert kívánni Villámnak...
A többiek még hosszan néztek utánam.
- Azt hiszem, ő igen...

Mire a lelátók fölé értem, vagyis pontosabban, mikor bekerültek a látószögembe, már látszódott, ahogy gyűlik a nézőtömeg, plusz onnan fentről is hallani lehetett a nyüzsgést, és a sárkányok hangját.
Átrepültem a még éppen a sárkányaikat kifestő emberek felett az egyik kisebb téren, míg mellettem szemből elsuhant két ismeretlen srác, akik éppen a pályát járták be. A sárkányok meg egy szokásos csajfelszedős mosolyt villantottak felém, míg én csak megforgattam a szemem és elrepültem mellettük, becélozva az egyik lelátót.
Még folyt a helyezkedés a padoknál, a sárkányok pedig a cölöpökön foglaltak helyet, no meg persze ahol elfértek! Az én feladatom ezúttal a többiek megkeresése volt, azonban Villámékat a világon sehol nem láttam ennyi ember és állat közt. Gyanítottam, hogy már nagyban készülődnek, de vajon merre? Tehát B terv: megkeresünk egy ismerőst, aki talán tudja, hol vannak!
- Au, hé, te meg mit csinálsz itt? - hallottam röptömben, már félig mögülem, az ismerős hangot, szóval azonnal szárnyfék és hátraarc, hogy hol is lehet gazdája - Azt hittem Villámékkal vagy! - folytatta Nyesi.
- Keresem is őket hidd el, de merre vannak?? - kiabáltam le neki a levegőből, miután megpillantottam őt, és a körülötte helyezkedő rémeket. Oda is biccentettem nekik.
- Nekem fogalmam sincs, még nem láttam ma őket, én Tatet nem találom!
Közben páran megint majdnem nekem repültek, szóval kénytelen voltam ügyetlenül odébb libbenni. Tiszta kavarodás volt és már mindjárt rajtidő!
- Én láttam őket, Starékkal találkoztunk velük, szerintem mindjárt jönnek!
- Én azt hiszem tudom, merre kereshetné a kisasszony a kölköt! - repült fel mellém Hektor, azzal a félreismerhetetlen spanyol akcentusával - Mutatom az utat!
- Ezer hála Hektor, legközelebb én csókolok neked mancsot! - viccelődtem, amit egy jóleső nevetéssel nyugtázott, majd szárnyával intett, hogy kövessem. Nem is kellett kétszer szólnia.
Ahogy repültem a kis rémet követve, valahogy hamarosan már az tűnt föl, hogy ezer meg ezer sárkány jön velem szemben, és a felét nem is ismertem... Megint el kellett gondolkodnom a reggeli eseményeken. Honnan van itt ennyi sárkány?? Nem csoda, hogy mindjárt tele a lelátó és még mindig nem akarnak fogyni! De furcsa mód, vikingből nem látok többet... sőt!
Aztán persze úgy elbambultam, hogy aztán arra eszméltem, hogy az egyik sárkány halál nyugodtan oldalba tarol én meg majdhogynem le is zuhanok. Hektort meg persze rögtön elvesztettem szem elől...
- Hé csajszi, megvagy? - hallottam az ismerős hangot, aztán már csak annyi ugrik be, hogy Szikra hátán fekszem. Aki nekem hátrafelé repül.
Meglepetten fordultam hátra - Hát te meg?
- Megy mindenki a műsorra! Téged meg Dani már órák óta keres ám!
- Ough a francba, azt sem tudom hol áll a fejem! - szorítottam össze a szemem és tényleg megráztam a fejem hozzá - Maradtam volna kómában...
- Ilyeneket még csak ne is gondolj kislány! - dobott egy puhát rajtam a hatalmas tájfumeráng. A szél következtében a vártnál jobban elemelkedtem a hátáról, majd reflexből kinyitottam a szárnyamat és míg ő elhaladt alólam, én ott maradtam lassú siklásban. Segítségkérően néztem hátra Szikra után.
- Siess megkeresni a gazdádat, szerintem már mindenki fent lesz az indító toronyban!
Ez apró villanykörtét gyújtott az agyamban.
- Köszi Szikra, imádlak!! - ordítottam utána, és mindent hátrahagyva repültem is a torony felé. Most már kb sikerült kikerülnöm az amúgy oszló tömeget a levegőben, így már csak a sebességre kellett ügyelnem. Kezdtem érezni, hogy keveset repültem mostanában, mert elkezdtek zsibbadni a szárnyaim...
- Ennyire nem lehetsz gyenge, Auróra... - fújtam ki a levegőt majd felkaptam a fejem - Amúgy miért beszélsz te folyton önmagadhoz?? - ráztam meg a fejem értetlenül.
A toronyhoz érve suhantam is az egyetlen bejárathoz odalent, ám az emberek már becsukták az ajtót. Tehetetlenül, mint valami szabadulni vágyó kis veréb próbáltam újra és újra nekirepülni, de igazából felesleges volt, mert betörni sem akartam... Ennyi vagy Auróra, még a fiadhoz sem tudsz bejutni szerencsét kívánni az első versenyén... - Reményvesztetten tettem le a talpamat a földre és fejemet az ajtónak támasztottam. Hosszan, szomorúan kifújtam a levegőt. A szárnyaimat a porba ejtettem...
- Akkora egy lúzer vagy... - motyogtam magam elé.
- Auróra? - hallottam magam mögül, mire egy hirtelen mozdulattal megfordultam, így pedig neki is koccantam az előttem álló Karomnak. Pontosabban az orrunk összepréselődött. Én meg ijedtemben úgy maradtam. Szóval álltunk és néztünk egymásra egy fél percig, aztán lassan elmosolyodott... - Igen, ez határozottan te vagy - nevetett. Nem viszonoztam, csak egy fáradt mosollyal.
- Igen, hisz csak én lehetek ilyen szerencsétlen... Nem tudok bemenni Villámhoz hogy szerencsét kívánjak neki. - néztem szomorúan a szemei közé. Elkomolyodott az arca, majd meg is lágyult. Különös érzés fogott el attól, ahogyan szeretetteljesen a szemeimbe nézett.
- Ugyan, Villám anélkül is tudja, hogy lélekben vele vagy... Nyugi, ez nem a világvége. - óvatosan megcsókolt - Menjünk a többiekhez nézni, oké?
- Oké... - suttogtam és hozzádörgöltem a fejemet az övéhez. De a bűntudat és a csalódottság belülről tovább mardosott...
- Hé Senora, már percek óta keresem magácskát, jöjjön gyorsan, a hátsó bejárat még nyitva van! - repült váratlanul közénk Hektor, nekem pedig azonnal felcsillant a szemem. Az izmaim máris ugrásra készek voltak, mikor felpillantottam Karom sárga szemeibe. Kissé csalódottságot láttam az arcán.
- Nah akkor siess, gyerünk-gyerünk! - hessegetett, nekem pedig nem kellet több.
Lábaimmal ismét a levegőbe rugaszkodtam, fáradt szárnyaim pedig innen átvették a ritmust. Kicsit erőlködve, de követtem a rémet csigavonalban felfelé a torony körül, míg a hátsó bejárathoz nem értünk a legtetején. Egy pillanatra lenéztem oldalt, és láttam, hogy már minden hely foglalt és lassan a főnök is megérkezik. Éppen akkor szállt le a főnöki emelvényre sárkányával, és parancsolt csendet, mikor mi Hektorral lefékeztünk a nyitott kapu előtt.
- Bújjon csak be! - mutogatott Hektor, én pedig átlendítettem magam a küszöbön. Ügyetlenül váltottam futásba, majd pár szűkebb, dobozokkal teli folyosón végighaladva, bemásztam a többiek közé a gyér fényű szobába.
Odakint már csend honolt, a főnök kiabáló szavát lehetett csak hallani. No meg a bent felsorakozottak lélegzetét. Szagoltam a párában az izgalom lehelletét, és félelem izzadtságát... Elkapott a kísértés. A szárnyaim sajogtak, az izmaim mégis feszültek és duzzadtak, éreztem magamban, hogy ha felhangzik a rajt, a testem gondolkodás nélkül, azonnal rohan vele a messzeségbe.
Érezni akartam a szél ízét, látni az egybefolyó hangok súlyát... Újra átakartam élni a határtalan örömöt, amit a száguldás nyújt. Még szerencse, hogy valaki kizökkentett, különben én a karmaimmal odahorgonyzom.
~ Hé, Au! Pszt, hát végre megvagy, hogy jutottál be? - éreztem hogy valaki az elmémbe férkőzött, de az extázisból, amibe épp kerültem, nem rögtön ismertem fel. Körbenéztem és Dani éppen ekkor lépett elém és ölelte magához a fejem. Boldogan viszonoztam a meleg ölelést és kedvesen a hajába fújtam, ezzel összeborzolva azt.
~ Elég nehezen, de a lényeg, hogy itt vagyok! - mosolyodtam el, aztán a karjaiból kibontakozva a szemébe néztem ~ Villámék?
~ Gyere! - indított meg maga mellett és odavezetett a sor egyik széléhez. Ott állt Villám, egy gyönyörű, régi, díszes nyeregben, a hátán pedig ott ült a kezét tördelő Anna. A fiatal skrill sem volt nyugodtabb, egyhelyben toporgott. Mindketten ugyancsak izgatottnak tűntek, bár reméltem, hogy az enyhe lámpaláz nem megy a teljesítményük rovására. Túl keveset láttam őket együtt repülni, de túlzottan bíztam Villám tehetségében...
Még nem vettek észre minket. Csak az futott át az agyamon, hogy milyen nagy lett, és milyen régen volt már az az idő, mikor még csak épphogy kibújt a tojásából... Milyen rég volt, mikor először szárnyra kapott. De mégis, a szememben örökre az a fióka marad, és nem számít mi lesz, mert mindig meg kell találnom a módját, hogy odajussak hozzá és segítsek, vagy csak annyit mondjak: "Sok szerencsét!"
- Hé nagyfiú, minden oké...? - mentem oda mellé egy széles mosollyal, mire egy rezdüléssel azonnal felébredt a gondolatai közül és ijedt szemekkel pillantott rám. Aztán persze rögtön felismert és a szemei megkönnyebbülten csillantak fel, mikor az enyémhez dörgölte az orrát.
- Anyu, úgy megijesztettél! Hol voltál eddig? Annyira félek, egy csomót edzettünk, de tuti nekimegyek valakinek, vagy vagy letarolnak, és lezuhanunk, jahj, Odin nevére...
- Hé hé, ne játsz engem, neked nem áll jól! - nevettem a hadarását hallván, majd jól orron nyaltam. - Nyugi, nem lesz semmi baj... Ne figyelj semmire. Csak a saját szívverésedre és a gazdád mozdulataira. Élvezd a szelet és minden jól fog menni. - mosolyogtam, és láttam, hogy kezd megnyugodni. A beszéd odakint a végéhez közeledett...
- Én büszke vagyok rád, akkor is, ha utolsó leszel... csak vigyázzatok egymásra, rendben?
- Rendben... - fújta ki a levegőt egy mély levegő után - Köszönöm.
- Erre vagyok... - nevettem - Sok sikert te csibész.
- Anyaa... - nyavalygott mire hátrébb lépve csak még inkább felnevettem. - Ja amúgy aki mellettem áll, ő Aloe... - pillantotta szeme sarkából a mellette álló Ostorcsattra aki a nevére azonnal ránk is nézett, de a tekintetéből olvasva már amúgyis figyelte az eszmecserénket. Fiatal volt, nagyjából Villámmal egy idős, ám a gesztusai nyugalmat árasztottak.
- Szép napot kívánok, már sokat hallottam magáról.. - mosolygott rám kedvesen, amit szívélyesen viszonoztam.
- Én is rólad, örülök, de nyugodtan tegezz. - engem magázzanak? Na még mit nem... Ugye nem nézek ki olyan idősnek?
Már csak egy biccentésre volt ideje, míg odakint ismét felhangzott a tömeg őrjöngése, ami a beszéd végét jelezte. Elkezdődött a verseny!
Dani is még megszorította Anna kezét majd mi gyorsan félreálltunk, és már nyikorgott is a fémlánc, ahogy engedték a torony kapuját! A fény mindenkit elvakított, az üdvrivalgás mé g hangosabban hatolt az elménkbe, az izmok feszültek, a versenyzők sorra nyeltek egy hatalmasat és a szárnysuhogás betöltötte a teret, mikor egymás után megindultak a levegőben.
Ismét magával ragadott egy nosztalgikus érzés, mikor is Dani felült a hátamra és a versenyzők után fordított maga alatt.
- Nekünk is ideje lenne menni, nem gondolod? - mosolygott le rám, mire kajánul vigyorogtam vissza szemem sarkából
- De még mennyire! - Abban a pillanatban, szárnyam fájdalmát rögtön elfelejtve rugaszkodtam az utolsó versenyző után a légbe, majd tettem egy félkört a lelátó felé repülve a tapsviharban. Ideje elfelejteni kicsit a gondokat és fürödni egyet az élvezetekben!
- Hajrá sárkányok!!

Rendhagyó fejezet - Karakter kihívás

Heló emberek! ^^
Most ez egy kis rendhagyó részecske, vagy mi lenne.. Gyorsan lehadarom, miről van szó XD
Akinek van wattpadje, vagy van állandó történetes blogja, az tudja, hogy mi írók szoktunk egymás közt ezeken az oldalakon amolyan díjakat és kihívásokat osztogatni egymásnak, persze akit érdemesnek tartunk rá^^
Én most Wattpaden kaptam egy olyan kihívást, melynek az a lényege, hogy két saját karakterrel beszélgessek én magam! Közben persze kérdésekre is válaszolgatunk, és hát hogy is kapcsolódik ez ide? Hát kérlek szépen úgy, hogy egyik szereplőnek ami Tate-ünket hívtam meg^O^
A kis iromány az egyik Wattpad könyvemben is kint van, de mivel mégiscsak Tate, gondoltam ide is kiteszem nektek, hátha érdekel! :D
Egyébként a másik karakteremet nem igazán ismerhetitek, mivel az ő története még nagyban készül csak, annyit kell tudnotok róla, hogy egy nagy démon-farkas keverék, és herceg, de amúgy órákig mesélhetnék, csak nem lenne értelme XD
No de akkor inkább lássuk is:

Üdvözlök mindenkit, ez itt a beszélgessünk Fekete Mauval (yep, az vagyok én), ma pedig két nagyon kedves (ahaaam) vendégünk van, köszöntsük a stúdióban Mortiferum Luxot és Tatet, az éjfúriát! ^^
*a háttérben természetesen felhangzik a nélkülözhetetlen tapsvihar*
Lux: Először is, ez itt a nappalitok. Másodszor pedig: Vera vagy, ne köntörfalazz.
Vera: Istenem ezek az összetett szavak... *sóhaj* Kit érdekel hol vagyunk, ez az én személyes szentélyem! *elégedett mosoly*
Tate: Egész takaros, ne hallgass a morgó farkasra, de azért a kell egy lakberendező, szívesen megadok egy címet... *kényelmesen elterül a fotelben*
Vera: Öhm... kössz srácok -_- Amúgy asszem Luxal már ismerjük egymást. *nézek rá*
Lux: Ezt lehet tagadni?
Vera: Tate, mi nekünk még nem volt élőben szerencsénk egymáshoz... *a hátam mögé nyúlok, majd az orra elé tolok egy papírt és ceruzát* Kaphatok autógrammot??? *-*
Tate : Persze ;) Hogy is hívnak? *veszi át*
Vera: Írd azt, hogy Fekete Maunak, légyszi *-*
Lux: Sosem végzünk... Tudod nekem még sok hercegi dolgom lenne!
Vera: Várj már kicsit *intem le, míg Tate lekörmöli az aláírását és átnyújtja. Én meg kb nyöszörgök egy sort, ez a belső fangörcs jele* Nah jó, most már boldog vagyok!
Lux: Örülök.
Tate: De amúgy elmondaná valaki, hogy mi ez az egész? Az egyik percben még Hibbanton vagyunk Nyesivel, most meg... itt, akárhol vagyunk.
Vera: Az mellékes hogy hol, de amúgy, ne lepődj meg... én vagyok az író, aki alkotott *kezeimmel ilyen szivárványt idéző mozdulatot mutogatok*
Tate: Óóóó... Örvendek :D Miatam ugyan nem lehet okod panaszra *nevet, majd hirtelen elhallgat* De várj... ez azt jelenti, hogy csak egy történet szereplője vagyok? *blokkol le*
Vera: Kezdjük is a kérdéseket! ^^" *vigyorgok és elkezdem felolvasni mobilról* Az első ugye az volt, hogy hívjak ide két karaktert, ez megvan ^^
Lux: Akkor nézheted is a következőt...
Vera: Azon lettem volna, ha nem szólsz közbe...
Lux: ... Csak olvasd!
Tate: Hé, csigavér haver, hogy beszélhetsz így egy lánnyal? *húzza össze a szemét*
Lux: Majd megismered és rájössz! *morogja* Csak kinézetre angyal, aztán megismered jobban is, és rájössz, mikre képes, és hogy milyen őrült.
Vera: *épp lepötyögök egy hirtelen eszembe jutott jelenetet, amiben hát leheeet, mondom lehet, hogy egy pár szereplő meg fog halniii...* Fogalmam sincs miről beszélsz... *ártatlanul mosolygok és kinyomom a jegyzettömböt*
Tate: Akkor is haver! Pf, és azt hittem te vagy herceg. Minek is a hercege?
Lux: A démonok tartományának vagyok az ura, ha érdekel, kis mitugrász...
Tate: Háh, spanolok én a démonokkal, a villám és a halál istentelen ivadéka vagyok, nem hallottad még? *nevet*
Lux: És még az első rendes kérdésig sem jutottunk... *motyog* Vera, vagy vágj végre bele, vagy én most elmegyek!
Vera: Oké oké, csak eltekertem onnan!! *keresem őrült pörgetéssel* nah, megvan! Allergiás vagy valamire? , Hm, aham, a szúnyogcsípésre XD de tényleg, állítólag egyszer feldagadtam tőle kiskoromban...
Lux: Én ezt nem mesélném ilyen vidáman...
Vera: Jah meg valami gyógyszerre, de mindig elfelejtem mi a neve XD És van egy sanda gyanúm, hogy a port se nagyon bírom... Hát ez van. Srácok? *nézek a vendégeimre*
Tate: *Lux szavába vágva* Tudtommal semmire, hacsak az angolnákat nem nézzük hozzá...
Lux: Khm... Én sem tudok allergiámról.
Vera: Jah, ilyeneken sosem agyaltam veletek kapcs... *tűnődök* Na majd kezdek vele valamit ^^
Lux: Szerintem jó ez így, nem kell bolygatni.
Tate: Most az egyszer egyetértek a megtépázott ordassal ^^"
Lux: Ennek a gyereknek a fele szavát nem értem...! *fújja ki a levegőt kétségbeesetten, mire én csak nevetek*
Vera: Na jó, kövi kérdés: Mit gondolsz a fentebbi (Rock N Roll című) zeneműről? Ami azt illeti, én ezt egész gyakran hallgatom, ugyanis tökre szeretem! ^^ Asszem egy Miracculous vidi alatt találtam meg amúgy XDD Tökre magával ragadott.
Tate: Azért ugye meghallgatjuk?
Vera: Hát persze, amúgyis ki tudna ellenállni egy olyan menő éjfúriának, mint te *-*
Tate: Hát éppen ez az... *húzza ki magát egy mosollyal*
Lux: Csúnyán kihasználod az adottságaidat, ugye tudod, kölök?
Tate: Te meg csúnyán nem a rangod.
*közben elindítom nekik a zenét és együtt meghallgatjuk, én el is kezdek dúdolni*
Tate: Ez tök menő, ilyenek Hibbanton miért nincsenek?? *totál lelkesen*
Vera: Na majd írok pár ilyen számot Hektorék szájába ^^
Lux: Nekem nem nyerte el a tetszésem. Ti emberek mind olyan ízléstelen zenéket hallgattok...
Vera: *sóhaj* Fogsz te egyáltalán ma bármire pozitívan reagálni?
Lux: Igen. Arra, mikor elengedsz innen.
Vera: Nah jó, ne is figyeljetek rá, mindig ilyen... *legyintek a kamerának* Következő kérdés, aszondja... : Mondj egy sorozatot és benne lévő kedvenc párosodat! Pf, könnyű! Miraculousból MariChat párosítás! *Q*
Lux: A lecsöpögött nyálad te takarítod fel...
Vera: Juj de szeretem Alyát is Ninóval! Vaaagy, a Csillag kontra gonosz erőkből Csillag és Marco párosa *-* Egyszerűen meg lehet őket enni, annyira aranyosak!
Lux: Oké lépjünk, én ismerek sorozatokat, de egyiket sem nézem, mert az emberek borzalmas sorozatokat csinálnak újonnan. Sárkány? *néz a mellette ülőre*
Tate: *mintha meg sem hallotta volna* Ami azt illeti, nekem arról sincs fogalmam, mi az a sorozat! *ránt vállat nemtörődöm stílusban*
Vera: Na igen, ez jogos... Hibbanton televízió sincs... ^^" *olvasok is tovább* Válassz egy jelenetet egy filmből, amit szívesen átélnél! Egyértelmű dolgok: HTTYD első film, Amikor Hablaty és Astrid repülnek! Bár mivel igazából vannak sárkányaim és ezt meg tudom tenni ezért inkább az esernyős jelenet a Miraculousból *O* Mondjuk igazából mindegyikhez csak egy fiú kéne....
Lux: Ott a világ, keress egyet...
Vera: Luxikám, ha ez olyan könnyen menne, hidd, el hogy találtam is volna ˘^˘ Meg te is barátnőt.
Lux: Igazad van, jegeljük a témát. Amúgy nem igazán van ötletem jelenetre. Mint mondtam, nem nézek filmeket.
Vera: Majd beléd tömök egy párat :'D Tate?
Tate: Még mindig nem tudom miről beszélünk... *nyugtalanul fészkelődik*
Vera: Jó, akkor ugorjunk XD Mi a kedvenc időtöltésed? Az írás, rajzolás, animációk készítése persze, barátokkal nevetni, a természetben sétálni... *számolom az ujjamon*
Tate: Hé, ez már elég sok kedvenc, nem, csajszi?
Vera: Nem, ezek mind kb egy helyen állnak dobogón ^^ Zsúfolt a hely, de ez van.
Tate: Jaahh... Én a haverokkal ökörködni. Vagyis... *elgondolkodik* Mióta Nyesi meg én összejöttünk azért... a vele való repülés is felmászott a listán.
Vera: aww, egyelek meg titeket.. *álmodozó sóhaj*
Lux: Az én válaszom érdekel, vagy mehetünk is tovább?
Vera: Ne siettess már, még csak most ültünk le! *mordulok rá*
Lux: kemény 20 perce vagyunk itt... Minimum.
Vera: Ohh... Nem baj, lesz mit leírni XD Na válaszoljon szépen a herceg.
Lux: *sóhaj* Nem szokott sok szabadidőm lenni... Mikor van, varázsigékről olvasok és gyakorlom őket. Az egészen lenyugtat.
Vera: Óóó, nem is tudtam *-*
Tate: Neked van varázserőd??
Lux: Van. Na mi van, rájöttél hogy én is vagyok valaki ezen a világon? *vigyorodik el, egy démonkacajhoz hasonló pofával*
Tate: Ja, öcsém, ez nagyon király! Grat! *veregeti hátba* Megmutatod??
Lux: *A szeme elkezd vörösen izzani ahogy felhúzza magát* Majd mindjárt mutatok én neked olya-
Vera: Lux, nyugalom van, üljetek vissza!! *ellentmondást nem tűrő hangon parancsolok rájuk, mire mindketten visszahuppannak* Nah, jó fiúk... Ha választanod kellene, kivel töltenéd legszívesebben ezt az időt? Nathaniellel *-*-*-* Valaki hozzon mán össze vele egy talit plíííz!!
Tate: Az ki? *néz Luxra, hátha ő érti a szitut*
Lux: Valami vöröshajú, francia rajzos gyerek...
Vera: Köszi, hogy lebutítottad a dolgot...
Lux: Igazán nem tesz semmit. Egyébként én nem tölteném senkivel, egyedül lennék.
Vera: ... tudom hogy nem igaz. Én alkottalak, értek a nyelveden.
Lux: Na jó.. Lenne olyan hölgy, de sajnos ő már nincs köztünk az élők körében. *süti le a szemét*
Vera: Ehh... Bocsi, hogy elszomorítottalak. *várakozón az éjfúriára pillantok, aki közben beleivott a kikészített teába, amit nekik csináltam*
Tate: Khm, igen, ity vagyoh, tyak megégethem a nyhelvem.. * liheg kicsit, majd újra behúzza a nyelvét* Szóval... Természetesen Nyesivel lennék éppen. Amúgyis ott lennék, ha nem idézel ide...
Vera: Bocsiii, de kellettél emitt T.T Van olyan desszert, aminek nem tudsz ellenállni? Fogalmam sincs, szerintem az összes ezt váltja ki XDD
Tate: Uuu, én a fagyasztott jaktejet imádom, főleg szardella ízesítéssel! *nyalja meg a száját* még mindig az a király!
Lux: Fúj... Nekem nem gyengém az édesség úgy, min egyeseknek. Szeretem, megeszem, de ennyi.
Vera: Nem lettél egy evőgép, Luxi... na mindegy.
Tate: Luxi... ez aranyos XD
Lux: Meg ne szólalj...
Vera: Kérek egy rövid beszámolót egy napodról! Fú, ezt te biztosan a karod? XD Elég sokat tudok dumálni.
Lux: mondd lényegre törően.
Tate: ami azt illeti, én is kezdek fáradni... *farkával a kanapé miatt felgyűrődött szőnyeget gyűrögeti*
Vera: oké oké... Hát nézzük mondjuk a mai napot (amúgy ezt a csevejt vasárnap folytattuk le... XDD). A lényeg, hogy felkeltem 7 kor, ami elég ritka így hétvégén, de nem tudtam aludni tovább XD Baromságokat álmodtam, de ezt mellőzzük... Aztán nekiláttam, hogy alkotok valamit írásügyileg, persze pont akkor jött az ihlet, mikor indultunk a lovaglásra. Ami amúgy tök jó volt, mert kinti pályán mentünk, és a kedvenc pacimon ültem! ^^ Bár van egy új ló, aki odakint épp akkor ugrotta át szépen a villanypásztort XD amitől persze alattam a ló késztetést érzett elindulni vágtában, ami annyira nem nyerő, ha előtted is mennek...
*A többiek már ásítozva, leragadó szemmel hallgatják, ahogy órákig mesélek, az az hogy ez Tate, Lux csak néz rám unott képpel, ahogy szokott*
Szóval lényegében egész nap írtam, és chateltem, és még most hajnalban is írok, mert erre meg most jött az ihlet XD De legalább ma termékeny napom volt... Na, skacok, hozzáfűzni való? XD
Tate: Hm, mi történt? *kapja fel a fejét, full kómás hanggal*
Lux: A kastélyban voltam, iratokat töltöttem ki, papírokat írtam alá, és voltam három megbeszélésen. Nagyon izgalmas volt. *sóhaj*
Vera: Fuuu... részvétem.
Tate: Ja hogy egy napom... Öhm, a gazdámmal voltunk repülni, aztán ebéd után összefutottunk a haverokkal, játszottunk pár meccset *mosolyodik el* Aztán mentem Nyesi elé és este vele voltunk a környező szigeteken.
Vera: Ahww... *újabb álmodozó sóhaj* Nah kapaszkodjatok meg... Már csak egy kérdés! Mennyire zavartalak ezzel a kihívással? Engem semennyire, én baromira éleztem! :D Mondjuk elég késő van és fáradt vagyok, de kit érdekel XDD Mindig is éjjeli bagoly voltam.
Tate: Szerintem csúcs volt, nekem bejött! :D Többször is lehetne ilyen összeröffenés, csak legközelebb szóljatok már előre, okés?
Vera: Okézsokéoké :33
Lux: Engem ne hívjatok többet, egy csomó időmet pazaroltátok el... *áll fel* Na végeztünk?
Vera: Hm, asszem jah ^^"
Lux: Huh, végre... Na, akkor viszlát, örvendtem Tate, vagy valami olyasmi... Egy ideig ne keressetek *azzal portált nyit magának és azon átsétál*
Vera: Morgós démonfarkas... *motyogom az orrom alatt*
Tate: Izé... én hogy jutok haza? *néz rám félredöntött fejjel*
Vera: Jahj *-* Cuki vagy így, khm. Mindjárt hazaküldelek ^^ De még kaphatok egy ölit? *O*
Tate: Persze :D *feláll én meg odamegyek és átölelem a nyakát*
Vera: Uuu ez jobb, mint hittem *-* *elengedem* na bye bye Tate, üdvözöld a nevemben Nyesit, meg mindenkit! *integetek, majd nyomok egy entert itt, mire eltűnik.*
Huh... *dőlök hátra* Jobban ment, mint vártam, végülis, nem szedték szét egymást XDD


Hát ez lett volna az én kis találkozóm és beszélgetésem két karakteremmel. Luxal már volt szerencsénk egymáshoz így, Tatel meg mióta akartam talizni, vágh!
Nya mindegy is skacok, de ez fergeteges, nektek is ki kell próbálni, jó érzés! Bloggeren ugyebár nem tudok úgy megjelölni embereket mint Wattpaden, de ha van közöttetek, akinek van kedve ezt megcsinálni, akkor itthagyok pár kérdést:


1. Válassz ki két saját szereplődet, vagy egy saját szereplőd és egy sorozat/film szereplőjét!
2. Kezdjük valami egyszerűvel: szereted a fagyit?
3. Nappal vagy éjszaka vagy aktívabb?
4. Ha tehetnéd, elköltöznél arra a helyre ahol a választott karaktereid élnek?
5. Ha eddig nem tettétek meg, beszélgessetek egy kicsit csak úgy a "vendégeiddel"!
6. Amúgy ti is szeretitek a nightcoret, vagy csak én bolondulok érte? XD
7. Képzeld el, hogy életed legfélelmetesebb helyén vagy. Mit tennél?
8. Szabadidődben mivel foglalatoskodsz  szívesen? :D
9. Zavar hogy ilyen össze-visszák voltak a kérdéseim? XD
10. Na és milyen érzés volt ez a kis eszmecsere? :D


Remélem tetszett! ^O^


Egyébként gyors helyzetjelentés: Semmit nem szeretek elkapkodottan kijelenteni, de izé, gondolkodtam a történet folytatásán, és vannak ötleteim ;) Szóval már nekikezdtem, remélem nem túl sokára már rendes résszel is szolgálhatok!
Addig is mindenkinek szép napot, sziasztok! :)

Elérkezett 2017!!

Khm... akkor először is... :

UTÓLAG IS BOLDOG SNOGGLETOGOT ÉS BOLDOG ÚJ SÁRKÁNYOS ÉLMÉNYEKBEN GAZDAG ÉVET KÍVÁNOK MINDNYÁJATOKNAK!

Én kb ilyen lehettem, ahogy eljött az Éjfél XDD

Nekem pont elég volt annyi 2016-ból, amennyit töltöttem benne! Reménytelien fordulok 2017 felé *-* Remélem nem hagysz cserben <3

Nya... Most akkor kezdődjön a szokásos magyarázkodás, amit mindig mindenki levág, mikor egy hosszú időre eltűnt? Vagy inkább hagyjuk ezúttal ki? *elgondolkodok* Nah oké, nem hagyom ki, de csak mert már hónapok óta nem volt felőlem hír...
Gyerekek. Két szó: Ihlet hiány. Ennyi a magyarázat. Ennek pedig az utóbbi időben igen sok oka volt... A legfontosabb, hogy nagyon sok minden változott körülöttem. Ez alatt azt értem, hogy... Mikor ezt a blogot elkezdtem, a hat főszereplőt a hat barátomról mintáztam. Azóta pedig, lássuk be... Csak egy maradt nekem (igen Viki, te vagy az *-* XD). Szóval igen, szétesett a csapat körülöttem, és ezáltal a jövőbeli részekre irányuló terveim is lassacskán széthullottak... Már nem tudom, mit fogok ezekből kihozni.
Mindenesetre pár fontosabb dologgal, szeretném a történetet rendes lezárással ellátni. Ezért skacok, most mondom, hogy amíg azt nem mondom, hogy többet nem írok részt, addig agyalok a folytatáson/lezáráson! Nem mondom, hogy sok rész lesz addig, sem hogy kevés, de lassan sajnos a vége felé vesszük az irányt a történetnek... Ne haragudjatok.
Most néztem vissza a blogot és gyerekek, már vagy 4 évet áthidaltunk! Pontosabban hármat, és most léptünk a mai bejegyzésekkel a negyedikbe. Akár hiszitek ez után a kihagyás után, akár nem, ez a blog nagyon sokat jelent számomra! Gyakorlatilag vele indultam meg nagyobb mértékben az írás felé, amit azóta is űzök (már mikor nem esek olyan gödörbe, mint az utóbbi vagy 2 hónap), ezért most köszönetet kell mondanom nektek! Tehát:

Köszönöm! <3

Köszönöm, hogy olvastok, tartjátok bennem a lelket, biztattok, és néha akár nyavalyogtok, hogy nem teszem itt a dolgom XD Igazából minden ilyesmi jól esik, még ha néha el is szomorít, hogy úgy érzem, cserben hagylak titeket.
Remélem még lesztek az idei évben is, akik várjátok azt a pár, csacska kis részt :)) Azt is remélem, hogy nem fogtok csalódni bennem, és a végén azt mondjátok majd: megérte éveken át várni a bejegyzéseket! Már ha van még, aki az eleje óta nem hagyott engem cserben :)

Egyenlőre ennyi lettem volna, de remélem minél hamarabb ismét jelentkezem! ;) Puszi mindenkinek, a mihamarabbi viszont olvasásra! :*

(UI.: mondtam már, h imádom ezeket a gifeket? *-* )

HTTYD Fogatlan, alias Vera

64 - Élem a jelent!

Mikor kinyitottam a szememet, Dani ott ült az ágyam mellett egy széken és maga elé bámult. Nem kicsit ijesztettem meg, mikor hirtelen felkaptam a fejemet.

Hátra ugrott, és én is hirtelen ültem fel: egy pillanatig egyikünk sem tudta, hogy mi is történt. Aztán mindketten elmosolyodtunk és ő a nyakamba ugrott, én pedig úgy képen nyaltam, hogy a haja úgy maradt az égnek meredve xd
- Auróra... Drága Aurórám, végre felébredtél! Nem tudod elképzelni, mennyire aggódtam érted!! - szorított úgy, mint még soha, és éreztem a nyakamon a könnyeit.
- El tudom képzelni... - öleltem én is mancsaimmal esetlenül, de csak szűntelenül mosolyogtam. Elképesztően jó érzés fogott el! Egy fajta... megkönnyebbülés. Úgy éreztem, egy mázsás teher szakadt le a szívemről.
- Ne haragudj, hogy kitettelek titeket ennek! - mondtam, mikor eleresztett és végigsimított az orrszarvamon. - De nem felejtettem ám el, hogy mit tettél értem! - kacsintottam rá. Meglepetten elmosolyodott.
- Tényleg emlékszel rá, mikor beférkőztem az elmédbe?
- Ez csak természetes! - nevettem fel, majd kinéztem az ablakon. Azon az egy szem, drága ablakomon, amin keresztül úgy imádom nézni a kinti világot!
- Mennyi ideig aludtam? - kaptam most felé a tekintetem. Felnevetett.
- Lassan 2 hónapig.
Elkerekedett a szemem.
- Te jó ég, ennyi kimaradást!! - pattantam fel - Azonnal ki kell mennem, mindenkinek köszönni kell, meg a falu is biztos változott, izé.. Most menjünk is, gyere! - hadartam, majd alá bújtam és ezzel fel is kaptam a hátamra. Nevetve kapaszkodott meg a tüskéimbe.

Ezzel nem is törődve, fejemmel kilöktem az ajtót és futottam is az egy szem ösvényen a faluba! Persze először kicsit remegtek a lábaim, mivel elég régen használtam őket, de hamar belejöttem a buzgóságtól. Nem engedtem magam összeesni, bármilyen izgatottság is söpört végig rajtam!
Végigfutottam az egész falun, Dani alig bírt kapaszkodni! Végig minden utcán, fel-alá, fel a főtérre, el a főnöki ház előtt, be a nagyterembe, be az istállóba! Minden ismerős ismeretlennek nevetve köszöntem.
- Szia!! Igen, te is sokat változtál, hú, ez a szobor eddig nem volt itt, á de szép! Úgy örülök, hogy újra itt vagyok! - nevettem, és mindenki furcsálló és hülyének néző pillantásai ellenére felugrottam egy itató tetejére, és ennél hangosabban kb már nem is beszélhettem volna magamhoz!
- Már emlékszem mindenre! Tudom ki vagyok! Ismerem a múltamat, élem a jelenemet, és készen állok a jövőmre! - és ezzel felugrottam a levegőbe. Meg kellett keresnem a többieket! Látni akartam a barátaimat! És nem mellesleg látni akartam Karmot is! Most még az sem tudott letörni, hogy Rubin, amint meglátott, forgatni kezdte a szemét.
- Kellett ennek felébredni! Pár hétig egy hülyével kevesebb volt! - morfondírozott, mire gondoltam egyet és visszakanyarodtam hozzá. Úgy repültem el mellette nagy gyorsasággal, hogy ő ijedtében, és a széllökés következtében, belezuhant az etetőbe. Mi meg nagyot nevettünk Danival.

Végül Dani figyelmeztetett, hogy ha már a többieket keresem, először Johnhoz menjünk, mert ő nagyon sokat segített, míg aludtam. Igaza is volt, és ők közel is laknak, szóval oda mentünk elsőnek!
Mikor bekopogtunk, és John ajtót nyitott, a szeme egyből felvidult a látványomra.
- Auróra, hát felébredtél! És látom majd kicsattansz! - nevetett rám, mikor képen nyaltam.
- Naná! Nagyon tanulságos álmom volt. - vigyorogtam - A többiek itthon vannak? Köszönnék nekik is.
- Persze, Jázmin játszik a kicsikkel. - állt arrébb és ezzel beengedett minket. Mikor csukódott az ajtó, az összes éjfúria egyszerre fordította felénk a tekintetét.
Jázmin elmosolyodott, míg a kicsik azonnal felém futottak, és leterítettek! Nevetve dőltem a hátamra és ők beterítettek, mászkáltak rajtam, összenyalogattak és valaki játszani kezdett a farkam végén lévő karpereccel.
Egyébként sokkal nagyobbak voltak, mint emlékeztem, szóval ez is nagyot dobott az érzésen, hogy tucatnyi kis tappancs nyomkodta felváltva a hasam.
- Jól van, én is örülök nektek! - nevettem - Hé, ne nyalogassátok a lábamat, az csikis! És ami azt illeti, én gyakorlatilag mindenhol csikis vagyok. - fordultam nagy nehezen a hasamra és próbáltam elfutni előlük, mire egy nagy fogócskázás bontakozott ki közöttünk. Befutottam Jázmin hatalmas mellső lábai mögé, majd onnan köszöntem neki.
- Szia Jázmin, jó újra látni! - vigyorogtam.
- Szia Au, téged is! - nevetett fel ő is, majd lágyan rászólt a kicsikre, és akkor mindannyian szófogadóan leültek. Ekkor tűnt fel, hogy Orion, aki a testvéreitől eltérőn hófehér volt, akárcsak az anyukája, sokkalta nagyobb is volt, mint a többiek! Vagy kétszer akkora.
- Látom szépen nőnek a ki rosszcsontok. - bújtam elő és most már kevésbé ugrálva is összeszagolgattuk egymást az összes sárkánnyal. John és Dani is odajöttek hozzánk és vigyorogva figyeltek.
- Igen, főleg mióta Szikra néha átjön vigyázni rájuk és tele tömi őket mélytengeri halakkal! - nevetett John karba tett kezekkel.
- Az az igazán finom! - nyaltam meg a számat - Bár én eddig sosem.... - ...merültem olyan mélyre: így akartam befejezni, mikor valami szöget ütött a fejembe.
- Dani, most azonnal ki kell mennünk a partra!!
- Okééés, de minek? - nézett rám értetlenül. Mintha magamat látnám, egek.
Nem nagyon érdekelt a teketóriázása, egy önfeledt vigyorral az arcomon megragadtam a ruhájánál fogva és ráncigálni kezdtem magammal. Végül nevetve beadta a derekát és felült rám, így már kényelmesen futhattam vele a tengerig.
Jázmin is kivezényelte utánunk az éjfúria családot, így végül mindannyian a parton kötöttünk ki. A kis éjfúriák nagyon élvezték a homokot, össze vissza ugráltak benne! Mígnem Dani leszállt rólam, én pedig a vízhez lépkedtem. Valahogy azon kaptam magam, hogy ahogy meredten bámulom, és lelki erőt gyűjtök, a mögöttem állók mind elhallgattak.
- Mire készül? - kérdezte az egyik kis sárkány.
- Igazából nem tudom... - ráncolta a homlokát John.
- Bele akar menni a vízbe... - közölte mindnyájukkal Dani halkan.
- Nem úgy volt, hogy a világrémék nem tudnak úszni? - suttogta Jázmin a párjának.
- De úgy volt. - mosolyodtam el, továbbra is a vizet nézve. - De én nem egy közönséges világréme vagyok. A sokat látott, messzi szigetekről származó, kalandor Auróra vagyok, a Hibbanti világréme! - mondtam ki határozottan, a végét szinte kiáltva, majd nagy lendülettel ugrottam a habok közé.
Berohantam a végeláthatatlan kékségbe, és azon kaptam magam, hogy ellepnek a hullámok. Féltem, hogy kellemetlen lesz, és fulladozni kezdek, mert bepánikolok. De nem ez történt!
Ahogy reméltem, az ösztöneim beindultak és a lábaim automatikusan indultak meg úszásban. Sec-perc alatt alkalmazkodtam a közegváltáshoz, és úgy mozogtam a vízben, mintha ebbe születtem volna!
Nagy levegővel felbuktam a víz tetejére, és élveztem az orromon legördülő cseppeket.
- Ti is kértek halat, skacok? - kiáltottam ki a parton ácsorgóknak és hangosan felnevettem. Ők is megkönnyebbülten elmosolyodtak, Dani pedig nagyot nevetve ingatta a fejét.
- Semmit sem változtál, de bolond sárkány! - röhögött és levette az ingét, majd mellém ugrott. Lefröcskölt, ahogy én is őt, majd hagytam, hogy belekapaszkodjon a tüskéimbe és húztam magammal úszás közben. Órákig képes lennék így játszadozni...

Fél óráig el is szórakoztunk ezzel minimum, mire eljutottunk odáig, hogy kivánszorogjunk a partra. Hirtelen nagyon nehéz volt a testem a víz könnyedsége után, de nem éreztem fáradtságot! Teljes mértékben boldog voltam! Legalábbis addig azt hittem, míg meg nem pillantottam valakit a parton...
Már messziről ismerős volt az alakja, és megdobogtatta a szívemet. Dani már kiment a partra, de én megtorpantam a vizenyős iszapban, ahol a hullámok még verdesik az ember (és a sárkány) lábát. Teljesen megfagytam, és moccanni sem bírtam. A narancssárga sárkány ugyanígy nézett engem, elkerekedett szemekkel. Lassan, rezzenéstelen arccal lépkedett elém, ahol pár méterre megállt tőlem.
Szemeivel alig láthatóan végigmért és nevető gödre már ott csücsült a szája sarkában.
- Sz-szia, Karom... - dadogtam remegő hangon. Mintha életemben először beszélnék a sráccal, akibe szerelmes vagyok... - É-én...
De nem engedte, hogy befejezzem a megkezdett mondatot. Egy váratlan mosollyal körítve elém ugrott és erősen magához szorított. Kicsit meglepődtem, de aztán csak még jobban hozzá bújtam és én is átöleltem. Bármilyen meleg is volt aznap, én élveztem a teste melegét. Egészen elnyugodtam és megkönnyebbültem. Könnyeim apró patakokban megindultak lefelé az arcomon, mikor én is megéreztem az ő könnyét a hátamon.
- Már azt hittem... elveszítelek... Ne csinálj még egyszer ilyet! - suttogta a fülembe és megpuszilt. - Fene abba, hogy folyton másokkal törődsz magad helyett...
- Ne aggódj... Veled is törődök! - nevettem fel halkan és távolabb hajoltam, hogy ezután meg tudjam csókolni.
A többiek a távolból figyelték a jelenetet, mikor közel 2 hónap múlva újra ébren találkoztam a szerelmemmel.
Mikor elváltunk, a könnyektől megkönnyebbülten nevetgélni kezdtünk és játékosan löködni egymást. Őt is játékra invitáltam a tengerbe és bele is gázoltam a sekély vízbe.
- Nah kapj el, ha tudsz! - emeltem fenekem játékra hívó pózba, mikor nem várt kiáltást hallottam magam mögül. Azt hiszem a meglepetéstől mindannyian hirtelen oda fordultunk, és nekem egy másodpercem volt realizálni, hogy mi folyik, de ez nem volt elég arra, hogy megmoccanjak.
Ennek következtében Starfire a levegőből teljes erővel rám vetette magát, közben saját sárkánykiáltását hallatva! Nevetve hemperedtünk bele a homokba és vagy 10 méterrel arrébb értünk földet egymástól, de még így is csak nevettünk.
- AU, HÁT VÉGRE FELÉBREDTÉL, ÚGY AGGÓDTAM ÉRTED!!!! - kiabálta lelkesen mikor felpattant és elkezdett szaladgálni körülöttem, aztán vele is összeölelkeztem. Majd megfojtott.
- Star, én is örülök, de ha nem engedsz el, többet nem fogok tudni felébredni! - fulladoztam, mire végre engedett a szorításon.
- Bocsi, csak úgy örülök! - lépett hátrébb és hirtelen mérgessé vált az arca  - HA MÉG EGYSZER ILYET CSINÁLSZ, NEM ESZEK VELED TÖBB CSOKIT!! ÉRTVE VAGYOK?? - kiabált hirtelen le, de láttam rajta, hogy csak az aggdalom beszélt belőle. Újra felnevettem.
- Értem Star, köszi, hogy aggódsz értem! - öleltem meg még egyszer. Eddigre mindenki odajött hozzánk.
- Villám amúgy merre van? Ő is biztos aggódott, meg akarom nyugtatni! - néztem rájuk felváltva, mire Karom csalódott arcával találtam szemben magam.
- Villám nagyon rosszul viselte, hogy nem ébredsz fel! Szerintem Annával kimentek valamerre repülni.
Ijedten néztem ezúttal Danira, hátha ő tudja, hol vannak. Kaptam is egy bíztató pillantást.
- Van egy ötletem, hol lehetnek, odamehetünk!
- Okés, menjünk! - ugrottam fel boldogan és a farkamat is úgy csóváltam mint egy kölyökkutya. Mindenki felnevetett a reakciómon.
- Veletek menjek? - kérdezte Karom, fülig érő mosolyával.
- Nem kell. - mosolyogtam - De kérlek várj meg a sziget legmagasabb szikláján! Most, hogy újra képben vagyok mindennel, szeretnék egy jót beszélgetni veled! - hajoltam oda hozzá és megpusziltam. Megbocsájtóan elmosolyodott.
- Legyen, én várlak! - kacsintott rám.
Dani közben felpattan a hátamra, és elindított az adott irányba.

***

Régen nem repültem ennyit, de most mégis jól esett. Ahogy a szárnyaim szelték a levegőt, és a menetszél simogatta a tagjaim. Lehunytam  szememet és élveztem a pillanatot, melyet gazdámmal némán töltöttünk. Néma boldogságban. Tudtam, hogy nem veszíthetem el még egyszer, ahogy ők sem engem. Nem engedem. Vigyáznom kell rájuk, nem lehetek többet önző. Nem gondolhatok csak magamra azzal, hogy 2 hónapra így eltűnök. Bár mentségemre legyen mondva, a fene se gondolta, hogy egy ártatlan kívánság teljesítése ennyi időbe telik...
- Sajnálom, Dani... - suttogtam a szélbe. Azt gondoltam, talán meg sem hallja, csupán ki akartam mondani, hogy könnyítsek a lelkemen... de ő mégis lágyan megsimogatta a nyakamat.
- Semmi gond Auróra. Szükséged volt erre. Nem igaz?
- De igen... - mosolyodtam el - Nagyon szükségem volt erre. De most már veletek maradok. Nem akarok többet múltam kíséretében élni.
- Biztos vagy ebben? Az ember.. nem igazán tudja kizárni múltját.
- A sárkány sem, de... Ha nem ezt tenném, az egész életemet azzal kéne töltenem, amit akkor csináltam kiskoromban, mikor mindenkimet elvesztettem... - néztem szembe a csodás naplementével - Szigetről szigetre kéne vándorolnom, hogy megtaláljam azokat, akiket valószínűleg már sosem fogok viszont látni...
- Értem... - suttogta maga elé - Azért egyszer elmeséled, hogy miket láttál abban az időben, míg mi halálra aggódtuk magunkat érted? - nevetett halkan, mire én is elmosolyodtam.
- Meg fogom mutatni.

A narancssárgás fényben végre landoltunk egy füves helyen, ami nagyon ismerős volt számomra... A formák, a szagok, és a hangok is... A selymes fű, a viszonylag alacsony fácskák, itt az erdő szélén, és ahogy a tisztás széle egy búzatáblába megy át: ez volt az a hely, hová Valentin napon elhoztam a gazdámat Annával.
Míg én körbenéztem, és a levegőbe szagoltam párszor, Dani le is szállt a hátamról, és mellettem zsebre tette a kezeit. Várakozóan rá néztem mire fejével a magas búza felé bökött egyet. Én is oda fordultam, és azonnal megláttam a zöld és narancssárga mintás Skrillt, a vörös hajú lánnyal az oldalának dőlve.
Mindketten szomorkásnak tűntek... főleg Villám... Anna egy fűszállal játszott és közben simogatta a sárkány oldalát. Elképesztett, hogy milyen jól kiegészítik ők egymást. Ezen a gondolaton pedig muszáj volt elmosolyodnom. Örülök, hogy Villám jó kezekben van.
Nyeltem egyet és megindultam feléjük, próbáltam visszafogni magam, hogy a lépteim nyugodtak legyenek közben. Valamiért elfogott az az érzés hogy... mi van, ha Villám haragszik rám? Karom mondta, hogy nagyon megviselte, hogy eltűntem... Végülis ő az édesanyjának tart engem. És valljuk be... én is tudom, milyen az, ha elveszíted az anyukádat, és azt sem tudod, hogy beszélhetsz-e még vele. Én meg igazából csak úgy se szó se beszéd megcsináltam magamnak a bajt... Ezért pedig én megértettem volna, ha haragszik rám... Mégis rettentően féltem ettől.
Közben Dani is mellettem lépdelt, de aztán mikor bizonytalanságom miatt tudat alatt lelassítottam, ő elém került, és végül megállt a két személy előtt. Én picit hátrébb álltam toporogva.
- Ezúttal mi szél hozta ide a hölgyet? - mosolygott Dani, mire Anna és Villám egyszerre kapták felé a tekintetüket. A lány elmosolyodott, majd hirtelen látszott a szemében az értetlenség.
- Semmi csak, izé... hogy jöttél fel ide?
- Hát sárkányon. - nevetett és úgy állt, hogy én is látszódjak, mire mindketten rám meredtek. Először kicsit megfagyott köztünk a levegő, majd Anna szélesen elmosolyodott, és a fiú segítő kezét elfogadva lassan felállt. Villám végül ugyanezt tette, ám a szemét le nem vette rólam. Félve rámosolyogtam.
- Szervusz, Villám... - suttogtam halkan, mire kicsit megrázta a fejét és felnevetett. Odarohant hozzám és a nyakamba vetette magát. Ahogy csak tudtam, szárnnyal-manccsal öleltem és halkan nevettem. - Én pici, Villámló Reményem!
- Úgy örülök, hogy felébredtél anyu! - suttogta nekem - Nagyon hiányoztál... úgy aggódtam érted! - bontakozott ki az ölelésemből. - Képzeld, annyi minden történt!
Csak úgy ragyogtak a szemei, ahogy nevetett és majdhogynem körbeugrált.
- Na mesélj! - nevettem én is.
- Annával már mi is járunk gyakorlatokra, méghozzá maga a sámán tanít minket minden féle különleges trükkre! - húzta ki magát - Azt mondta, tanítani akarja Annát az orvoslásra. És és még ott van Aloe, ő egy Ostorcsatt, aki a gazdájával nem régen költözött ide, és hát eléggé kedvelem... - mosolygott fel rám szégyenlősen, mire én is széles mosolyra húztam a szám. - Jahj és pár nap múlva lesz egy sárkányverseny, ahol mi is indulni akartunk! ... Gondoltam nem tudsz majd eljönni hiszen... - nem mondta ki, csak vágott egy apró fintort - De most hogy felébredtél esetleg... persze csak ha nem megerőltető, most ennyi idő után...
Csak hadart mindent össze-vissza, így muszáj volt leállítanom.
- Hé, nyugi!! - nevettem és egyik mancsomat  szárnyára tettem, hogy lassítson - Mindent meg fogunk beszélni! És természetesen el akarok menni az első sárkányversenyedre! - mosolyogtam rá bíztatólag - Nem hagylak többet magadra. Ne haragudj rám, kérlek...
- Nem haragszom, anyu... - bújt ismét hozzám. Pont úgy, mint kiskorában. - Nekem mindig te leszel az igazi anyukám... - suttogta a fiatal ölvész, mire meghatottságomban egy könnycsepp gördült le az arcomon.
Felnéztem még az emberekre, akik szintén egymásba karolva, mosolyogva néztek minket. Éreztem, hogy most már minden akadályt sokkal könnyebben fogok venni. Mert nem számít, miken mentem keresztül, a sors semmit nem művel hiába... Oka volt, hogy elkerültem onnan, ahová születtem.. Oka volt minden megpróbáltatásnak és hogy végül ide kerültem. Ez itt az igazi otthonom.


Anyu... Apu... Sapphire! Fogas, Forte, Gyöngy és Noxiku... Ha egyszer még az életben, mégis találkozunk... Remélem megengeditek, hogy elhozzalak magammal ide, csak egy kis időre. Mert ezt a varázslatos helyet minden sárkánynak ismernie kellene.
De ha mégsem látjuk egymást többé viszont... Csak fent az égben... Akkor üzenem, hogy boldog vagyok. És legyetek ti is legalább olyan boldogak...!

Kérdőív 1.0

Sziasztok! Szolgálati közlemény! °^°
Oké, nem, azt akkor mondhatnám, ha többen írnánk a blogot és nekik írnék XD de jól hangzott!

Nos, bocsássátok meg szórakozottságom :P Hoztam nektek valamit! ^^
Egy régebbi bejegyzésben (gyerekek, kerestem, de fogalmam sincs mikor írtam...), szóval említettem, hogy csinálhatnánk valami kis közös programot, ami a bloggal kapcsolatos, és most végre sikerült összedobni egy kérdőívet / tesztet, ahogy jobban tetszik *-*

Itt a linkje: Sárkány Naplók 1. Kérdőív

Akié hibátlan lesz (vagy 1-2 hibás, amennyi kimaradás volt a blogon, nem hibáztatlak titeket, ha kb csak a dolgok felére emlékeztek), szóval az kap egy oklevelet tőlem ^^ Remélem megfelel nektek és lesz hozzá kedvetek!

Van 2 hetetek beküldeni, szóval fogadjátok szeretettel, és sok sikert a kitöltéséhez! ^^

- Adás vége! *zúgás*

Kampány a fanficekért

Sziasztok!
Ne haragudjatok, de ezúttal nem részt hoztam, hanem egy kis linket és pár szót :)


Kérlek, olvassátok el ezt a cikket: http://kissordeath-andreaszabo.blogspot.hu/2016/07/kampany-fanficekert.html?m=0


Én igenis egyet értek  leírtakkal! A fanfickiók szerintem igenis fontosak, ha valaki írni kezd, főleg mivel, én is így kezdtem és azokkal foglalkozom :D Azóta van két saját történetem, amit próbálok  lehető legegyedibbre írni, de azt hiszem, mindig imádni fogom a fanficeket, mind írni, mind olvasni *-*
Szóval muszáj volt csatlakozni ehhez az egészhez, ha ti is egyet értetek, vagy szeretitek a fanficeket, légyszi kövessétek a példánkat, és ha van blogotok, tegyétek ki a plecsnit ^^ Hogy idézzek:



Ha támogatod a kampányt, csak annyit kell tenned, hogy:

- kirakod a plecsnit

- megosztod a cikket

- elterjeszted a fanfictiont

- olvasol fanfictiont

- írsz fanfictiont

Nah, nekem kész is! ^^

63 - Minden világossá válik

Azon a héten nem sok minden történt velünk. Egyre melegebb kezd lenni és a napjaink nagy részét azzal töltjük, hogy szirteken napozunk, vagy az árnyékban hűsölünk.

A közeg nyugodtabb lett, mióta Noxikuval kicsit megbarátkoztunk, azt hiszem azóta egy kicsit nyíltabb, de mindenesetre kevesebbet nyaggat. De mégis... minden szigettel, amivel nyugatabbra költözünk, Ani egyre furcsábban viselkedik. Gondterheltnek tűnik és szomorúnak. Kevesebbszer enged el minket egyedül és egyre rövidebb időkre. Azt hiszem félt minket valamitől... érezzük, hogy jobban tesszük, ha a közelében maradunk.

Sosem maradtunk túl sokáig egy szigeten. A leghosszabb idő 5 nap volt, az is azért, mert sokat kellett odáig repülni az előző lakhelyünkről és Fogasnak belesajdult a szárnya.

Azonban akadt egy sziget, ahonnan sosem jutottunk tovább együtt... úgy, mint egy csapat.

A többiekkel egy vadvirágos mezőn kergetőztünk akkor éppen, míg Ani egy fa tövében ült és azt hiszem egy fadarabot faragott.

A rét színesen terült el körülöttünk, főleg fehérben, sárgában és vörösben úszva, itt-ott kék foltokkal. Megálltam egy pillanatra, hogy megszagoljak egy velem közel egy magas szárú pipacsot. Az illata isteni volt és mámoros érzés volt számomra. Úgy éreztem: ez a béke illata.

Persze egyből kizökkentett, mikor a mellettem elrohanó Gyöngy apró testével súrolta az enyémet, közben azt kiabálva: Te vagy a fogó!

Megingattam a fejemet, majd játékosan felnevetve utána vetettem magam a fűben letaposott nyomában. Persze ez a jól ismert: mindenki mindenki ellen felállás volt. Ami rövid úton eredményezte, hogy a csapat minden sárkány tagját bevontuk a játékba. Harsány nevetések, prüszkölések és játékos morgás hangját vitte felőlünk a szél.

- Muszáj ilyen hangosan játszanotok? – horkantott ránk Noxiku, aki egy sziklán feküdt, amolyan úri pózban. – Napozni szeretnék! – hunyta vissza a szemét és fejét közelebb emelte az éghez. Megtorpantam és ránéztem, majd kajánul elmosolyodtam, mikor ötletem támadt. Lopakodva a sziklája mellé másztam hát. A szél enyhén fújt, vitte a virágok illatát és a nap kellemesen sütött. Noxiku meg sem moccant, csak élvezte napfényt. Ismét elvigyorodva ugrottam neki, mire letántorodtunk a szikláról: hanyatt feküdt a fűben és én a hasára estem keresztben. Én már rég nevettem, mire ő felfogta mi történt.

- Csillaaaag…. – morgott, mire felpattantam és fenekemet az égnek emelve néztem szembe vele.

- Nah gyere, fogj meg! – futottam el, ezzel egyértelművé téve: most aztán ő a fogó!

Megforgatta a szemét, de elmosolyodott és utánam vetette magát. Már ő is játszott velünk.

Össze-vissza futkostunk, és most először úgy tűnt, mindenki ugyanúgy élvezi a szabadidőt. Lihegve megálltam és csak néztem őket mosolyogva. Most minden olyan békés, minden olyan szép… Elkomorodtam, mikor eszembe jutott a sziget, ahol születtem. Szomorú arccal néztem az ég felé, ahol a fehér felhők, mint vattapamacsok szálltak lassan a széllel. Fájdalmas mosolyra húztam a számat, mikor nekik suttogtam:

-Merre jársz, Sapphire? Ott is olyan jó, mint itt?

De persze a felhők nem feleltek. Nem is tudom, miért vártam tőlük a választ… úgy éreztem, talán elviszik neki az üzenetemet. Hiányzott. Hiányzott ő, a szüleim, és még az a három kis viharszelő is, akit otthagytam a barlangunkban. Remélem, jól vannak. Ha minden jól megy… még egyszer, mind találkozunk.

Békés gondolatmenetemből Ani hangja zökkentett ki, ahogy enni hív minket. Boldogan futottunk mind oda hozzá, és ő egyenként dobott nekünk pár halat. Ő is evett néhány sült heringet, majd a háta mögül előhúzott valamit. Érdeklődve néztünk rá, mikor néhány fadarabot tett le az ölében, és egyenként oda hívott magához minket.

- Csillag… gyere ide. – szólt végül nekem is és az ölébe másztam. Két mellső lábammal törökülésben pihenő térdeire álltam, míg a fejemet az arca felé emeltem és megnyaltam az orrát. Halkan felnevetett, majd kezébe vette az utolsó faragványt és a nyakamba akasztotta. Egy összegömbölyödött bébisárkányt formázott a fadarab, és még meleg volt a nő kezeitől. Felnéztem rá és a tekintetünk összefonódott. A szemében könnyek gyűltek… Félelem volt benne és fájdalom, amit nem tudtam hová tenni. Ez az ajándék… mintha búcsúzott volna tőlünk.

Hozzábújtattam a fejemet és ő átölelte a nyakamat. Nem akartam elengedni, hiszen ő olyan nekem, mint a pótmamám. Nem hagyhat el minket! A többiek is ugyanúgy éreztek, akárcsak én… Mindegyikőnk szívéhez közel állt. És tudtuk, hogy valami meg fog változni. Ők is odabújtak hát hozzánk, és Ani mindegyiküket szorosan magához ölelte. Az én szemeim is könnyezni kezdtek.

-Ne haragudjatok, srácok… De hamarosan szét kell válnunk. Értem fognak jönni. Haza fognak hurcolni… Mert megígértem nekik. Csakis azért engedtek el, mert megígértem, hogy vissza fogok menni… Hozzá kell mennem egy férfihoz, akinek ígéretet tettem. – suttogta elhaló hangon. – És ahol én lakok, titeket csak bántanának… Nem maradhattok velem. – engedett el minket és az arca vörös volt a sírástól. – Ez az utolsó napunk együtt. Kérlek, legyen szép ez a kis idő! És ha hiányoznék… ez a kis ajándék talán majd segíteni fog, hogy emlékezzetek rám. – mosolyodott el. Fogas még egyszer képen nyalta, majd felvette a hátára és mindannyian megindultunk a tengerpartra.

…

Aznap sötétedésig lubickoltunk a tengerben. Ani is levetette a ruháit és bejött velünk, együtt játszottunk. Talált néhány hínárt és azokat húzkodta előttünk, mi pedig el akartuk kapni, néha egymásra is ráugrottunk érte. Forte például előszeretettel úszott alánk és ijesztett meg, vagy dobott a levegőbe minket. Gyöngy Ezerfog hátáról csapott néha a mancsával a vízbe, ugyanis ő nem tudott úszni, és homoklidérc lévén nem csodállkoznék, ha soha nem is tanulna meg.

Nyugtalan voltam, igen… De még egyszer utoljára boldog. Aztán következett a baj…

A part közeli fák között vertünk tábort, és egy fa tövében aludtunk el… Ani Fogasnak dőlve, aki hosszú farkával egy körbe zárt be minket, mi pedig ezen a körön belül feküdtünk Ani és Fogas mellett. Aznap éjjel pedig nem igen tudtam elaludni. Nem tudtam elképzelni, hogy válhatott ilyen hirtelen komorrá a mennyország. Ugye most nem én rontottam el?

Felkeltem és kisétáltam a homokos partra… leültem a szemcsék közé. Már kihűltek, a napfény nem melegítette őket. Rideg volt, de csodálatos. A tenger halkan hullámzott, és a félhold fénye egy csíkban tükröződött rajta.

- Mihez fogok holnaptól kezdeni? – suttogtam magamnak. Váratlanul Forte ült le mellém, bár nem pillantottam oda.

- Ugye… én is ezt kérdezem magamtól. – mondta halkan. A szája nevetett, de tudtam, hogy belül a szíve meghasad. - Azt hiszem én Fogassal és Gyönggyel maradok… Gyöngy még nem tud repülni, nem hagyhatom egyedül. Megbeszéltük Ezerfoggal, hogy vele maradunk. – mondta, majd rám pillantott – Te is velünk tartasz?

- Azt hiszem… - suttogtam, de csak a holdat kémleltem – … hogy az én utam másfelé vezet. – néztem ekkor rá - Még van pár sárkány, akit meg kell találnom.

- A barátodat?

- És a szüleimet is. – bólintottam.

- Értem… - sóhajtott és ő is nézte a vizet. – Noxikuról tudsz valamit?

- Nem beszéltem vele erről… - pásztáztam a homokot. Egek, hogy fognak mind hiányozni…

- Azt hiszem, ő szívesebben menne veled… - mosolyodott el Forte. Hirtelen rámeredtem, és a szememben kérdések halmaza csillogott.

- Miből gondolod ezt?

- Ugyan Csillag… nagyon kedvel téged. Sosem lett volna kedvesebb, ha te nem barátkozol össze vele. – kuncog – Biztos vagyok benne, hogy nem akar egyedül maradni. Még ha nem is mondja.

- Ebben én is biztos vagyok. – nevettem fel halkan. Talán valóban magammal kéne vinnem? Nem… Az ő útja másfelé vezet, mint az enyém. Neki is biztosan vannak dolgai, amiket meg kell tennie. De ezek nem egyeznek az enyémekkel. Ő bosszút akar. Én csak békét. És a családomat.

- Hé, az ott mi? – hunyorított Forte a horizont felé. Én is felálltam és úgy kémleltem. Valami egyre közeledett a víz felszínén. Sőt nem egy, több is. Hajók.

- Hajók!!! – kezdtünk el ordítozni és Ani felé rohantunk. Rögtön fel is ébredt mindenki, és odaráncigáltuk a nőt a parthoz. Kezét a szeme fölé tartva kémlelt, mire meglátta, mire a felhajtás.

- Jaj ne, előbb jöttek! – kapott a szájához és kapkodva rohant vissza a táborhoz. Felkapta a kis táskáját, a füstölgő, elszenesedett fadarabokat szétrúgta a földön, mintha ezzel eltűntethetné a nyomokat, és futni kezdett a fák felé. Egy idő után megtorpant és kiabálni kezdett nekünk, mikor mi is megálltunk előtte.

- Menjetek már, mire vártok?? Ha itt maradtok, meg fognak ölni, vagy befognak és otthon ölnek meg!! Kérlek, menjetek innen!!!  - hadonászott nekünk a fák felé mutatva. De nekünk nem akaródzott elmenni. Mikor nagyot kiáltva az erdő felé mutatott, mind követtük szemünkkel a kezét és odanéztünk a sötét fákra, majd vissza a nőre.

- Ahj, miért nem értitek, hogy milyen veszélyben vagytok?? – lett egyre hisztérikusabba hangja – Nem hagyom, hogy megöljenek titeket!! – kapott fel egy nagy fadarabot és elkezdett hadonászni vele. El akart minket ijeszteni, és ez részben sikerült is. Tényleg ijesztő volt így látni. Meg is ugrottunk, mikor felénk csapott, de tudta, hogy nem fog tudni megütni minket.

- Kérlek, menjetek már! Kérlek… - kiabált könnyezve. Ekkor Fogas végül beadta a derekát.

- Gyertek… ő akarja így. Tartozunk neki ennyivel. – fogta szájába a kis Gyöngyöt és ezzel megfordult és lassan elcsusszant a fák között.

- Baromságokat beszélsz! – kiabált neki Noxiku. Fortéra pillantottam. Tudtam, hogy ő is Fogasékkal fog tartani.

- Sosem felejtelek el, Ani… - suttogta az emberre nézve, majd ránk nézett. – Odin óvjon benneteket! – mondta és elrepült a sikoltó után.

- Istenek veletek… - suttogta Ani és ránk pillantott. A szemébe néztem, és lassan bólintottam. Közben már hallani lehetett, hogy az emberek jönnek a part felől. Keresték Anit.

- Gyere Noxiku, menjünk! – indultam meg a fák közé. A Grapple Grounder nagy szemekkel nézett rám, majd ismét a nőre és ismét rám.

- Hát te is elmész?

- Igaza van… nem maradhatunk. Ő választotta, hogy visszamegy, és nem mondta nekünk sem, hogy nem. Nem kérte, hogy harcoljunk érte… - magyaráztam könyörgő hangon – Csak azt kéri, hogy legyünk boldogok.

- De… - szorította össze a szemeit és láttam, hogy a fűbe hullott egy könnycseppje. – Ne haragudj, Ani… - suttogta és megindult felém.

A hangok már közvetlenül Ani háta mögül jöttek, és menekülőre is fogtuk, mikor egy kéz a vállán pihent meg.

- Örülök, hogy megvagy, lányom! – mondta a hang, és visszapillantva még láttam, ahogyan néhány ember megöleli és elmennek vele a hajók felé. Remélem, jó lesz neki ott.

- Most mi lesz velünk?? – kiáltott nekem Noxiku, ahogy a fákat erről-arról kerülgetve egymás mellett futottunk.

- Fogalmam sincs. – feleltem, és addig rohantunk, míg a hangok el nem ültek. Hirtelen ötlettől vezérelve felugrottam egy fára és egészen a lombokig másztam. Noxiku követte a példámat és egy szomszédos ágra kúszott fel. Onnan figyeltük, ahogy a hajók lassan elindulnak a Hold fényének csillogásában a habokon.

- Nézd… - suttogta az eget kémlelve. Arra fordítottam a fejemet és 2 alakot láttam ott repülni. A barátaink voltak. A valaha volt barátaink.

Elcsöndesült minden… Magunkra maradtunk a falevelek susogása közt.

Ismét leugrottunk egy tisztásra, és csak álltunk, egymás közt kb 2 méterrel. Nem mondtunk semmit, kínos csönd ereszkedett ránk, csak a szél fújt. Tanácstalanok voltunk.

- Merre tovább? - kérdezte halkan. Megingattam a fejem.

- Nem tudom. – sóhajtottam – Azt hiszem, én északra megyek. – néztem a szemébe – Arra vitték el a barátomat.

- Megyek veled… - jelentette ki, de én könyörgőn néztem rá.

- Nem jöhetsz velem. A te utad más merre visz.

- Mégis hová vinne? – mordult fel és összevonta nem létező szemöldökét – Nem maradt senkim… A szüleim meghaltak, a testvéreim ki tudja, merre járnak… Ani és a többiek elmentek… Nem akarok teljesen egyedül maradni. Csak te maradtál nekem. – suttogta a végét. Tudtam, hogy így érez, és mégis olyan furcsa volt ezt hallanom tőle. Fájdalmas mosolyra húztam a szám.

- Tudod jól, Noxiku, hogy nem helyes így tenned… - suttogtam – Nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha miattam nem találnád meg a testvéreidet. Kérlek, keresd meg őket, és légy velük boldog! Nekem még hosszú utat kell megtennem, hogy révbe érhessek… - Néztem a Holdra, majd lassan újra rá. A tekintetében láttam, hogy megértette.

- Akkor… itt a vége a csapatnak? Sosem játszunk már együtt 6-an, igaz? – nevetett fel fájdalmasan.

- Talán majd egyszer. – mosolyodtam el – Ígérem, ha az életben nem is találkozunk már… a felhők közt biztosan játszunk még egy utolsót. – ezek voltak a búcsúszavaim és még utoljára megöleltem… aztán elrepültem onnan… El a messzeségbe.

Sosem láttam őket többet.

…

Kalandjaim persze ezután sem értek véget. 2 hónapot töltöttem azzal, hogy dacolva a viharokkal, északra tartottam. Minden szigeten Sapphire-t kerestem, de sosem találtam rá. Emberek nyomait ugyan itt-ott megleltem, de hajókon utaztak, kevés helyen álltak meg. Nem sok nyomot hagytak maguk után. Nem volt támpontom.

Az egyetlen, amit megtaláltam: egy hatalmas vízi sárkány volt. Azt hiszem a fajtája Dagálysikló volt, de sosem láttam még ilyet azelőtt. Borzalmasan nagy volt, nem tudom, hogy nőhetett ekkorára! Ha jól láttam, talán titán szárnyú volt… De ezt is csak egy másik sárkánytól hallottam. Mármint, hogy létezik ilyen.

Az egyik szigeten szegődött a nyomomba, és azóta sem tudtam lerázni magamról.

Hetekig menekültem előle, mígnem egy napon zsákutcába futottam. Egy vízi barlangba repültem, és mikor előtűnt a vízből, elzárta minden kiutamat. Nem tudtam mit tehetnék, nem volt menekvés!

- Ha meg kell halnom, akkor is harcolni fogok a végsőkig!! – kiáltottam rá, és szemen karmoltam. Míg megzavarodott a fájdalomtól, én kihasználtam az alkalmat és a hátára ugrottam. Ott feltűnt, hogy felettem kis járatok vannak, amik kivezethetnek a felszínre. Azonnal felugrottam, és megragadtam egy a földből kiálló gyökeret. Éppen az előtt húztam fel magamat a járatba, mielőtt a nagy sárkány leharaphatta volna a farkamat.

Másztam fel, másztam az életemért, de eltévedtem, és a zuhogó esőtől sáros volt a talaj. Hirtelen egy nagy adag víz zúdúlt le és magával ragadott… Minden elsötétült.

Mikor felébredtem a sziklás tengerparton feküdtem kiterülve. Biztosan leestem a tengerbe és az itt vetett ki. Az egész testem csupa heg volt a kavicsoktól, de a tüdőmben felgyülemlett víz valahogy jobban zavart.

Felköhögtem az utolsó cseppig és lassan kezdett visszaállni a légzésem. Mellkasom egyre nyugodtabban járt fel le, és ekkor végre körbe tudtam nézni. Megmenekültem.

- De … mi történt? Hol vagyok?? – tápászkodtam fel, de a fejem megsajdult. Egy szép nagy púp volt rajta. – Ki vagyok? – egyenesedtem fel. Elfelejtettem… Te jó ég nem emlékszem semmire!! Hogy kerültem ide? Hol van mindenki? A szüleim? A családom? Igen, majd biztosan utánam jönnek, itt megvárom őket! Te jó ég, ez víz!!! – ugrottam meg és igyekeztem távol menni a tenger kicsapó hullámaitól. Hiszen én nem tudok úszni.

- Mi történhetett velem… - motyogtam magamban és pityeregni kezdtem. Hogy lehetek ilyen kis szerencsétlen. Eddig is az lettem volna? Vagy tökéletes volt az életem? Sosem tudom meg…

Hirtelen magam mögött hangokat hallottam meg. Lépések és szuszogás hangját. De már túl közel volt. Valaki mögöttem állt.

A szívverésem meggyorsult és behunytam a szememet. Lassan fordultam hátra.

Odanéztem, de egy hatalmas test volt velem szemben, nagyon magasra kellett néznem, hogy lássam a hozzá tartozó fejet. Nagy, duci teste volt, kicsi lábai, megint csak nagy szárnyai, és hosszú nyaka, amit felettem tartott. A pikkelyei élénk fűzöldek voltak, vizes testén csillogott a napfény. Egy Forrkatlannal néztem farkasszemet.

Nagyot nyeltem, ahogy egyre engem fürkészett a hatalmas állat, amelyhez hasonlót azelőtt még sosem láttam. - Bár megeshet, hogy láttam, csupán nem emlékszem… De jelen pillanatban nem volt ismerős.

Összehúztam magam, de mikor hátrahőköltem, megcsúsztam egy vizes kavicson és a fenekemre huppantam. Addig csúsztam távolabb, míg a hátam nekiütközött egy viszonylag száraz sziklafalnak, amiből nem egy páfrányféle nőtt ki.

- Ki vagy kis csöppség? Merre vannak a szüleid? – susogta lágy hangja, és annyira szerettem volna rendesen megfigyelni az arcát, hogy vajon az is ilyen kedvesen néz-e rám, de jelen pillanatban a pont mögüle sütő nap miatt nagyon keveset láttam magasan tartott fejéből.

- Nem tudom… A-azt hiszem Aurórának hívnak… - habogtam – Azt hiszem bevertem a fejem mikor… menekültem… valami elől… - próbáltam elővenni a emléket, de csak pár kép ugrott be, és ez időnként fájdalommal járt.

Némileg közelebb hajolt és megszaglászott, mire én rémülten lapultam a sziklához. Kicsit távolabb hajolt, de most alacsonyabbról nézett rám, és így végre kicsit meg tudtam figyelni a vonásait. Olyan lágyak voltak, olyan finomak…

- K-ki vagy te? – kérdeztem végül remegő hangon…

Rám nézett hatalmas, sárga szemeivel, melyekből melegség sugárzott felém. Végigmért, s sajnálkozó fintort vágott, majd maga elé nézett… s lassan elmosolyodott.

- Az új anyukád, kedvesem… - felelte és szárnyai közé vette apró testemet. Forró pikkelyei közt még sokat sírtam, míg álmot hozott szememre a fáradt elkeseredés…

…

Mikor felébredtem, egy barlangban feküdtem. Odabent nem volt senki, és ha nem érzem mindenhonnan annak a sárkánynak a szagát, aki magával vitt, esküdni mertem volna, hogy csak képzeltem azt a jelenetet a parton.

De igen, biztosan megtörtént, mert körülöttem Forrkatlan pikkelyek, és halmaradékok hevertek. Egy sárkány fészekben voltam. Felülről egy viszonylag kis lyukon sütött be a napfény, pont felettem, s az orromat meg is világította. Előttem pedig lassan hullámzó víz terült el, mint egy tavacska. Kellemes volt, de bezártság érzetem támadt, és nem tudtam elképzelni, hogy tud ide bejönni az a nagy sárkány?? Én még beférek azon a kis lyukon a plafonon, bár felfelé már nehéznek tűnik kimászni, de ő hogyan közlekedik?

Ahogy ezen agyaltam és felültem, hogy még jobban körbenézhessek, a vízből egyszerre buborékok jöttek fel. Egyre több buborék, és a víz alatt megpillantottam egy alakot. Mindenem csupa víz lett, mikor a Forrkatlan feljött a felszínre és ezzel mindent lespriccelt a barlangban. Megráztam magam és kérdőn pillantottam rá. Nevetett.

- Nyugi kicsim, ez csak egy kis víz. – mosolygott rám, még mindig a vízből – Jobban érzed magad?

- I-igen… sokkal. – mosolyogtam esetlenül. – Hogy jöttél be?

- A víz alatti kijáraton. – nézett maga mögé és minden világossá vált. Kivéve egyet: én hogy fogok kijutni??

- Egyébként engem Marinának hívnak. De hívj nyugodtan anyának. Már ha velünk maradsz. – mosolygott, és majdnem válaszoltam, mikor az agyam megakadt egy szón.

- Velünk?

Nem kellett sokat várnom a válaszra. Hirtelen a vízből hullámok csaptak ki, és előtűnt alóla négy ugrándozó, önfeledten játszadozó gyerek Forrkatlan. Pár hónappal lehettek idősebbek nálam, ahogy láttam. Bár ezzel akkor nem sokat törődtem, mert a lelkesedésüktől megint csurom víz lettem.

-Végre felébredtél! – kiáltott az egyikük, mikor megpillantott, és odaúsztak/futottak hozzám. Kicsit hátra kellett hőkölnöm a sok engem figyelő szempár láttán. Körbevettek és megszaglásztak, bökdöstek. Marina felnevetett, majd rájuk szólt, hogy hagyjanak levegőhöz jutni.

- Te milyen sárkány vagy, még sosem láttam hozzád hasonlót! – kérdezett érdeklődőn a fiatalabbik nőstény. Élénkzöld volt, de a hasa narancssárga és az alsó állkapcsán ugyancsak ilyen színű csíkok tarkították a mintát az állán.

- É-én világréme vagyok! – mondtam kicsit bátrabban, ahogy felemeltem a két szárnyamat büszkén, és megmutattam, hogy tudok világítani. Mindannyian elámultak.

- Húúúú!! Te valami nagyon különleges fajta lehetsz! – ámuldozott az egyik fiú is, aki egyébként teljesen zöld volt, csupán a farokúszóján ékeskedett két sárga folt.

- Gyere játszani, bírkózzunk! – ugrott nekem játékosan az idősebbik hím. Kék csíkos szárnyain csak úgy ragyogott a besütő fény.

Esetlenül ugrottan arrébb, mire a húga rászólt és lefogta a farkánál fogva.

- Tengerúszó, hagyd már szegényt! – szólt rá a rózsaszín mintás lány. – Az én nevem Nita! – mosolygott aztán rám.

- Ez a bolond Tengerúszó, ők pedig Hullám és Forrki. – mutogatta végig. Lopva Marinára pillantottam, aki szintén kimászott mellénk a vízből és mosolyogva figyelt minket.

- Neked mi a neved? – döntötte érdeklődve félre a fejét Hullám. Végignéztem rajtuk és Marinán is, majd egy pillanatra lehunytam a szememet. Miért emlékszek erre az egyre olyan élénken? Szinte semmi nem ugrik be, ha a múltamra gondolok. De a nevem, az élénken él bennem. Ahogyan ismeretlen, és mégis ismerősnek tűnő sárkányhangok mondják nekem: Auróra.

- Aurórának hívnak. – ültem le és elmosolyodtam. Összenéztek.

- Én mondtam!!! – kiáltott fel győzedelmesen az egyikük és elkezdtek egymás szavaiba vágva vitatkozni.

- De hát nem lehet az a neve!

- A tévhiteidnek hiszel, vagy neki?

- Hé, miről beszéltek? – döntöttem értetlenül a fejem. Tengerúszó felelt.

- Amikor anya hazahozott téged, beszéltél álmodban.

- Miket? – lepődtem meg.

- Valami barlangot emlegettél, és hogy egyedül vagy… Meg egy éjfúriát, valakit, akit Aninak hívtak, aki téged Csillagnak hívott, és valamit… az unokatesódról.

Ahogy ezeket mondták sorban ugrott is be pár dolog! Ani egy emberi nő volt, ő segített nekem!! Az arca és a hangja előttem van, de mi lett vele, hol van most?? Az éjfúria szó hallatára a szívem elszomorodott, de nem tudtam előkotorni emléket… De az, hogy ki az unokatesóm, egyenesen belém nyilalt.

- Felhő!! A kis Felhő! – ugrottam fel.

- Tessék? – nézett rám értetlenül Marina.

- Egy kis viharszelővel találkoztam valamikor! Felhőnek hívták, őneki ígértem, hogy a unokatesómként fogom kezelni, ha még egyszer találkozunk! – magyaráztam nevetve, míg le nem fagyott arcomról a mosoly. – Vajon mi lehet vele?

- Nem tudom kedvesem, de… talán majd ha kicsit nagyobb leszel, megtalálod őt. – tárta ki a szárnyait nekünk, és újdonsült testvéreim oda is futottak. Én is lomhán odacsoszogtam és leültem a többiek közé, majd éreztem, ahogy a Forrkatlan mama a szárnyával magához ölel bennünket. A testem Forrkiéhoz és Hulláméhoz nyomódott, de nem bántam.

- Ebédidő! – mosolygott és felöklendezett nekünk egy rakás halat, amit aztán egyesével, sorban adott nekünk, így mindenki ugyanannyit kapott. Olyan jól esett ez a melegség, hogy evés után mind el is aludtunk a szárnyai közt.

Onnantól fogva Marinát az anyukámnak hívtam és a kicsinyeit is a testvéreimnek tekintettem. Együtt halásztunk, játszottunk, esténként néztük a csillagos eget, és jót szórakoztunk, mikor megmutattam nekik, milyen fényesen világítok, mikor névadóm az égen táncol.

Anya sosem hozta szóba a múltamat, vagy hogy én nem is az ő tojásából keltem ki. Úgy bánt velem, akár a többiekkel, mintha valóban az ő kicsinye lennék. Ha bárki a szigeten mást mondott, azt forró vízzel fröcskölte le és így szép lassan mindenki elfogadta. Ha nem emlékeztem volna arra a néhány dologra, amelyekkel azonban rendszeresen álmodtam… még én is elhittem volna, hogy világéletemben velük laktam.

Az idő elteltével egyszer néhány új sárkány költözött a szomszéd szigetre. Hullám a hátán átvitt oda, vagy kicsit később, már repülve tettük meg ezt a távot, hogy meglátogassuk őket. Sokat csavarogtunk a szigeteken és kíváncsiak voltunk. Öt Viharszelő volt az! Szinte azonnal felismertük egymást Felhővel, de nagyon meglepődött, mikor elmondtam neki, hogy bevertem a fejem, és nagyjából semmire nem emlékszem a múltamból. A testvéreit még megismertem, de mikor egy barátomról kérdezett, nem tudtam mire gondol. Magyaráztam neki egy sort kevéske emlékeimről, és arról a pár dologról, ami nekem nem rémlett, de a többiek állították, hogy néha álmomban arról beszélek. Ezeknek egyik tárgya volt egy zöldes színű éjfúria. Felhő szomorúan nézett rám, de mikor megkérdeztem, mi a baj, csak megrázta a fejét. Mintha tudott volna valamit, amit én nem. De sehogy sem akart válaszolni. Végül nem nyaggattam.

Minden olyan tökéletes volt… olyan mesés, szép és szabad.

És mikor ez az érzés végigfutott bennem, hirtelen lepörgött előttem minden, ami ezután történt! Ahogy együtt felnőttünk, ahogy elindultunk világot látni… Mikor találkoztam Villámszárnnyal, Nyesivel és Csontival, akikkel akkor barátok lettünk.. Mikor lenyeltem azt az ékszert. Mikor hazaértünk és élménybeszámolókkal bombáztuk anyánkat. Mikor keresni kezdtem a helyemet a világban… és ezért egy másik szigetre költöztem. Az néhány hosszú, unalmas év. Az a nagy üresség, ami akkor volt bennem. Az a vihar… Mikor Hibbanton ébredtem. Amikor barátokra leltem. Amikor megismertem Danit… Az első nyilvános szereplés. A rémek és a közös fellépésünk. Mikor Karom először megcsókolt… A kis Skrillek, Villám! Az a családi összejövetel, ami kudarcba fulladt… Az a szörnyű pár nap a szigeten Krommal. Johnék kölykeinek születése. Mikor Starfire-vel berúgtunk egy doboz csokitól… Az a buli. A kincskeresés. Az átok megtörése. Ahogy elájulok. Ahogy a többiek hazavisznek.

És abban a pillanatban... minden világossá vált.