20 - Szeretném, ha szeretnél

- Oké, oké, szóval kezdjük az elejétől! Egy,   két,   egy-két-há és!
- Ragyog a szívem, mint a nap, ... ! – kezdtünk bele a próbába a rémekkel. Ezt próbáltuk előadni:

Én persze tök hamis voltam. De ezúttal nem a dal miatt. Én ezt tudom énekelni. Sőt még pár angol dal is van, amit tudok énekelni, de… Oké az van, hogy rájöttem mi bajom.
- Au, koncentrálj légyszi! – szakította félbe gondolatmenetem Aleko, az egyik Rém.
- Bocsi, nem vagyok formában…
- Azt látjuk. Jól van, holnap folytatjuk, pihenjétek ki magatok! Sziasztok! – köszönt el végül Hektor. Borzalmasan megörültem! Másra sem vágytam e percben, minthogy hazamenjek, bezárkózzak, és gondolataimmal együtt eltemessem magam a hóval beterített házamban. Van, hogy jobb a magány. Be is vágódtam a házba, majd rögtön rávetettem magam az ágyra, magamra húztam a takarót és úgy kezdtem el a gondolkodást, amit most el is mesélek nektek:
Szóval… pár napja furcsán érzem magam. És nem tudtam miért, vagy talán nem is akartam tudni. És talán kívülről már régen látszott de, én most jutottam odáig hogy ki merem állítani… Beleszerettem Karomba!! …
Mostmár tudom. Pedig pont pár napja fogadtam meg magamnak, hogy sose leszek szerelmes! Nem kérek a fiúkból – ez volt az álláspont. De a sors mást kívánt. Azt hiszem már egy ideje lapult ez bennem… És most.. mit kezdjek magammal? Mit tegyek? Isten ments, hogy elmondjam neki! Nem kell a megaláztatás, kapok azt eleget mástól is. Viszont ha tudatosan szerelmes vagyok valakibe, az rögtön meglátszik rajtam, szal pár nap és úgyis rájön… De hát neki úgyis Szikra tetszik… Talán ezért vagyok a legelkeseredettebb. Szikra az egyik legjobb barátnőm! És nem fogok vele összeveszni ezért, az biztos. De az RL-em. És ez egyszerre vidít fel és aggaszt. Hisz ki tudja, lehet hogy kb annyira kedveli mindkettőnk… De az nem csak jót jelent. És én már belekavarodtam ebbe az egészbe. Én nem akarok mást, mint elrepülni a világ végére! Talán csak egy sárkányt vinnék magammal… vele bárhová elmennék. El innen el, minél messzebb, oda ahol sárkányt még a nap sem lát. És csak repülni az égen, repülnénk a holdfényben és szednénk egymásnak egyesével a csillagokat… Ahj, a francba is, minek kell nekem ilyesmiken gondolkodni?? Mindegy is az egész. Inkább repülök egyet. Aztán majd ha kiszellőztettem a fejem meglátjuk mit kezdek a dologgal…
Fel is pattantam, és már suhantam is az égen át.

Aztán persze nem lett semmi a kiszellőztetésből. Mert ugyanaz volt a fejemben: Karom.

Csakis Ő, ahogy rám mosolyog, és a képzeletem szülte élmények. Hogy miket csinálhatnánk… Miket olyanokat amiket soha senkinek nem mesélek el, hogy a fejemben lejátszottam. Mert a képzeletem csakugyan határtalan. És a legjobb hogy csak az enyém. Nyesi például sosem fogja megtudni hogy én képzeletemben épp a fűben fekve figyelem a felhőket egy bizonyos Szörnyennagy rémséggel, hacsak el nem mondom neki. De inkább maradjon csak nekem… Az én kis képzelt világomban minden úgy van, ahogy én akarom. És én ezt akarom… Megszakítatlan élvezni a tiszta szerelmet. Még akkor is, ha ez borzalmasan nyálasan hangzik. De ez vagyok én. Egy őrülten szerelmes lány.

Szokásomhoz híven mindent előre elképzeltem. Aztán persze jött az a rész mikor negatív állapotba kapcsolok és a szívem összeszorul. Nem volt tovább erőm repülni. Szememben már gyűlt a könny, keveset láttam tőle. Leszálltam hát a Sárkány-szigeten, ami ott terült el alattam. Sétálgattam, könnyes szemekkel a szirteken. Senkivel se találkoztam (szerencsére). A sírás kerülgetett, elszorult a szívem. De eszembejutott egy dal:

Hát persze hogy ezt is Karom mutatta... És ahogy elképzeltem, már nem bírtam tovább: már konkrétan zokogtam, csak úgy hullottak a könnyeim. És már kissé homályosnak látszott miért ez a borzalmas érzés, de azért még ott volt. Ott ültem egy bokor szélén, sírva... Még úgy is csak halkan, nehogy valaki meghallja. Inkább sírok órákig egymagamban, minthogy valaki odajöjjön szánakozni, és kérdezgetni mi bajom... És eldöntöttem hogy nem... én nem maradok itt tovább! ... Én ezt nem bírom! Inkább elrepülök. Igen, elmegyek és nem jövök vissza! ... Régen sem volt senkim, most se lesz. Magányos élet... talán mégis az való nekem. Hisz mindig bajt keverek, mindig gond van velem, mindenkit csak megsértek, és senki nem megy velem semmire. Azt hiszem mégis ezt teszem... hagyok egy üzenetet Hektorral. Nehogy féltsenek hová tűntem és megkeressenek. Aztán annyi, lelépetem!

...

El is mentem Hektorhoz és a rémekhez az üzenettel.

- Komolyan beszél a kisasszony? - néztek rám mind ilyedten.

- Igen. - feleltem könnyes szemekkel. - De ne feledd, csak akkor add át nekik, ha már egy napja semmi hír rólam.

- Rendben... ahogy a hölgy parancsolja. - s mancsot csókolt nekem - Odin óvja!

Neki is indultam.... de nem soká jutottam. Valahogy mégsem ment a dolog. Épp Hónalj Nyali felett repültem, gondoltam leszállok picit, átgondolni az egészet. És legnagyobb meglepetésembe kibe botlottam? Szikrába! Nem, tényleg, szeretem Szikrát, de az utóbbi pár napban.... nem tudom, furcsa vele beszélnem. Gondolkodtam odamenjek-e hozzá, de észrevett szóval már mindegy volt, nem futhattam el.

- Szia Au! Gyere ülj le mellém a fűbe. - mondta mosolyogva. Én le is ültem.

- Mi hozott téged erre?

- Semmi... csak épp erre repültem.

- Ó értem. - felelte, aztán egy ideig nem szóltunk. De valamit észrevehetett rajtam.

- Minden rendben? - kérdezte. Nem tudtam mit feleljek. Nem akartam elmondani, hogy igazából lelkileg kivagyok és a szívem már másodjára tört apró szilánkokra... Szóval bár nem szokásom, maradt a hazugság.

- Persze, mi bajom lehetne? - mondtam hát, de nem túl meggyőzően, úgy tűnik.

- Na, de most komolyan! Napok óta furcsa vagy. Múltkor Karom mondta hogy elrohantál előle, és kérdezte nem tudom-e miért. - remek ezek ketten rólam társalognak.

-Az téged ne érdekeljen! És mondd meg Karomnak, hogy nyugodjon meg, nem fogok közétek állni! - tört ki végül belőlem és idegesen elrepültem. Vissza se néztem többet, könnyes szemekkel repültem egyre távolabb, ahogyan csak a szárnyam bírta.

...

Zokogva repültem céltalanul. Már nem érdekelt semmi, hogy mit szólnak a többiek, hogy vajon hol érek földet, hogy mi lesz velem ez után. Nem érdekelt! Csak repültem könyes szemekkel, be, egyre a felhők közé. A könny homályosította a szemem, de láttam magam előtt a hófelhők hadát, mégsem álltam meg. Csak egyenest neki a hóviharnak. Ennél rosszabb már úgysem jöhetne - gondoltam. De egyszercsak egy hangot hallottam meg, egy kiáltást:

- Auróra!! - hallottam hátam mögül Karom hangját.Thor szerelmére már képzelődöm is! Ettől mégjobban megijedtem és csak méginkább rohantam előre. Megbuggyantam, már mindenhol Karom hangját hallom... De a hang mégegyszer megszólalt. Mostmár hangosabban. És kezdtem kételkedni, hogy valóban csak a fejemben hallom. Visszapillantottam és megláttam egy árnyat. Szörnnyennagy Rémség alakú volt. Erre méginkább rohantam! Még csak az kéne hogy megtaláljon! Szikra amúgyis biztosan elmondta neki mit vágtam a fejéhez mielőtt elviharzottam. De erről én nem akarok többé beszélni! Már elég volt. Szóval csak loholtam. De ő gyorsabb nálam, így hamar észrevett.

- Au! Itt vagyok, állj meg! - kiáltotta utánam, de én csak rohantam, hátra sem nézve.

- Au!!

- Hagyj, menj innen! - kiáltottam végül vissza neki, s egy fájdalmas pillantással jutalmaztam meg, mire én is láttam egyet tőle... Most megbántottam, Odinra, milyen egy sárkány vagyok én??

- De miért, várj már! - loholt mögöttem egyre jobban felzárkózva.

- Ne üldözz már! - kiáltottam oda neki mérgesen, s mire hátranéztem ott sem volt. Kissé furcsálltam is, de legalább újra magamban vagyok magányomban... Legalábbis azt hittem! Hirtelen, ahogy előre néztem, ott repült velem szemben, lábával megragadott és magával vitt. Rövid kapálózás után végül egy barlang bejáratánál értem földet. Sőt, az történetesen a klubbház bejárata volt! Bár azon erősen meglepődtem hogy mindvégig a Thor - szikla körül repkedtünk... Azt hittem rég kirepültem a térképről. De mindegy, befelé vettem az irányt, de Karom utánam repült. Épphogy beértem a cseppkőterembe elém ugrott, és nem engedte hogy tovább menjek.

- Állj már meg!

- Nem, engedj utamra!

- Nem, amíg nem mondod el mi ez az egész? És a viharba amúgysem engedlek ki, mert megfázol.

- Karom, kérlek, hagyd hogy elmenjek! ... Nem vagyok ide való. Mindent elrontok.

- Dehogy rontasz, honnan vetted ezt?

- Tudom! - néztem könnyes arccal a szemébe. De gyorsan el is kaptam tekintetem, mert fürkészni kezdett, és olvasni a szemeimből.

- Csak ártok nektek.

- De Au-

- Nincs de! Egy csődtömeg vagyok! - tört ki belőlem, s sírva omlottam a földre. És csak sírtam... És nem mertem rá felnézni.

- Ne mondj ilyeneket... ne légy ilyen kis negatív.

- És miért ne? - néztem rá ismét, bőgve.

- ... mert nem szeretem ha negatív vagy. Nem sugárzik belőled az a vidám élniakarás, amit kedvelek benned. - mondta halkan, kis megtorpanás után. Én meg csak néztem rá. És nem tudtam mit feleljek. Csak ültem szipogva. Egy ideig csöndben vártunk, mit mondd a másik, majd végül így szólt:

- Miért mentél el? - erre én nem feleltem semmit.

- Hektor átadta az üzeneted. - remek... vele később még számolok.

- De nem értettem... mit jelentett az, hogy legyek boldog Szikrával? - kérdezett tovább, de én nem feleltem. Csak bámultam némán magam elé.

- Kérlek mondj valamit! - mondta olyan hangon, hogy éreztem benne a fájdalmat. Ettől összeszorult a szívem.

- Nem akarok az utatokban lenni.

- De miért lennél az utunkban?

- Tudom hogy tetszik neked...

- ... Nem értelek. Mióta foglalkozol vele ki tetszik?

- Jahj Karom! - pattantam fel idegesen, s szemeközé néztem. - Hát nem érted? ... Szeretlek! - böktem ki végül könnyezve. Mire ő elkerekedett szemekkel nézett rám, de én csak folytattam.

- Nem tudom miért, azt sem pontosan mióta... de szeretlek... szerelmes vagyok beléd, és nem tudom nézni, hogy Szikrával vagy. Tudom azt szokás mondani, hogy ha szereted elengeded. És ha tényleg szereted légy vele. De nem bírom végignézni! - mondtam szinte ordítva a zokogástól, és elrohantam a járatok felé.

- Au! - kapott utánam szárnyával, de nem ért el. Berohantam a járatokba, nem akartam látni hogyan reagál rám.

- Hagyj békén! - kiáltottam hátra, s bekanyarodtam balra.

- De Auróra- - hallottam a befejezetlen mondatot, majd egy puffanás és csönd. Nem rohan tovább mögöttem. Elbotlott egy gyökérben. Én is megtorpantam. S még annyit hallottam felőle:

- Én is szeretlek...

Az ütő is megállt bennem. Csak álltam mereven, egyre hevesebb szívveréssel. De nem voltam biztos, hogy tényleg kimondta amit hallani véltem... De miattam esett el, és már csak ezért sem hagyhattam ott. A szívem visszahúzott hozzá. Halk, lassú lépésekel mentem vissza, s mikor kinéztem a keskeny lyukból, ott láttam a földön fekve. Meglátott és felkapta a fejét. És bámultunk egymásra, még akkor is mikor felkelt.

- N-nem ütötted meg magad? - kérdeztem halkan, kissé akadozva.

- Nem... - felelte szintén halkan. S közelebb lépett hozzám.

- Hallottad amit az imént mondtam? ... - folytatta aztán. De én nem feleltem, csak néztem rá. Azokba a gyönyörű, nagy szemeibe.

- Azt hiszem.... - feleltem végül tétován.

- Ha akarod százszor is kimondom, mert igaz: Szeretlek. - mondta ismét. A szívem ismét elkezdett össze-vissza verni, a gyomrom összeszorult, éreztem hogy egyre melegebb van, és csak néztem rá, tehetetlenül, mit is mondhatnék neki.

- Mondj valamit. Kérlek... - mondta rövid csönd után könyörgő hangon. - és mondd hogy igaz. Mondd hogy nem átverni akarsz.

- Miért tenném? A szerelmemmel nem játszom ilyent. - mondtam halkan.

- .... Nem tudom... egy lány sem mondott még nekem hasonlót...

- Azok mind bambák...

- Jah... - mondta majd csönd következett.

- Figyelj.... - kezdte.

- Igen?

- Lehet hogy hülye ötlet de.... akarnál velem járni? ... - bökte végül ki. Mire én tovább álltam előtte, félájultan a történtektől. S végül suttogva úgyfeleltem:

- Igen... én lennék a legboldogabb a Földön. ... - s belenéztem a szemébe. Az arcán egy mosoly futott végig. Majd óvatosan magához húzott és megölelt. Kicsordult könnyekkel bújtam hozzá, és még erősebben magamhoz szorítottam.

- Csak utánam... - hallottam halk hangját. - Bármit megtennék hogy boldog légy...

- Akkor csak egyet tégy meg: sose eressz el.