40 - Karom rossz napja

###

~Auróra~

Reggel arra ébredtem, hogy tök sötét van, és valaki fájdalmasan felordít. Mint kiderült Karom, akit hirtelen nem éreztem magam mellett.
- Karom, mi az??? - rémültem meg, s némi fényt csináltam.
- Gyere a bejárathoz és nézd meg te is! - jött a válasz valahonnan, messziről.. Ahogy elindultam beleléptem a még parázsló hamuba, amit a mi kis tábortüzünk hagyott maga után.
- Áú! - kiáltottam fel felkapva a lábam.
- Mi az?? - jött a válasz a totál sötétben.
- Semmi, csak gyakorlom a nevem! - feleltem ironizálva, majd újra megindultam felé. Vagyis pontosabban... orral neki a falnak.
- Megint a neved gyakorlod? - jött a válasz.
- Nagyon vicces vagy! - feleltem.
- Jó, odamenjek érted?
- Nem kell! - mondtam határozottan. (Csak azért is odabotorkálok!!)
Végre odajutottam és rámmosolygott.
- Szóval? Mi az a nagyon fontos dolog? És miért van korom sötét? - kérdeztem, mire furcsa mosolyt vett fel és farkával az állam alá nyúlva odafordította a fejem a bejárathoz. Teljesen eltorlaszolta a megkeményedett láva.
- Te jószagú Thor, hogy jutunk most ki? - ijedtem meg.
- Ez az... nem tudom.
- Ijj... kezd bezártságérzetem lenni... - húztam össze magam.
- Figyelj... nézd a jó oldalát. Most aztán együtt vagyunk! - nevetett fel, kissé talán idegesen.
- Hát jah... - mondtam halványan mosolyogva, aztán rövid ideig csak álltunk és hallgattunk.
- ....Nah jó, törjük ki a falat, mert engem is idegesít ez a bezártság. - mondta aztán.
- Oké, benne vagyok. - feleltem buzgón, mire nekiálltunk széttörni a lávafalat. Nos igen, itt volt egy kisebb nézeteltérésünk...
- Argh!!! - ordítottam és ezzel oldallal neki a falnak.
- Te meg mi a szent Odint művelsz?? O.O - nézett rám ijedten.
- Kitörök!
- Nem, az egyetlen, amit összetörsz, az saját magad! Ezt tűzzel kell lebontani.
- Igen, és akkor mit csináljak?? Bénítsam le a követ? - mérgelődtem.
- Nem, te ülj le drágám, én meg kiszabadítom magunk.
- Nem, segíteni akarok! - makacsoltam meg magam.
- Tudom, de ebben így nem tudsz! Nem akarom, hogy megütsd magad! - erre felnéztem rá és hosszan bámultunk egymás szemébe.
- Akkor is segítek! - zártam le és megindultam a torlasz felé, mire ő a homlokához kapva hallatott egy "Jahjj..." hangot. Erre harcikiáltást imitálva fejjel rohantam a falnak és a szarvammal próbáltam szétrúgni a fal hátsóját (hogy így mondjam). Nah és tudjátok, mi lett a végeredmény? Igen... fejfájás. Ééés......... beszorultam.
- Au, jól vagy?? - kiáltott fel és odarohant. Ugyanis a fejem átütötte a falat és most fejjel és felsőtesttel a napvilágon, hátsófertáljal a barlangban álltam...
- Aha... - feleltem kómásan.
- Beszorultál mi? - sóhajtott fel.
- Aha.... - hajtottam le a fejem.
- Oké... őő.... - kuncogott ott belül.
- Mi van?
- Semmi semmi.
- Remélem élvezed a farom társaságát. Mert utána jóideig nem látod. ... Csak szedj ki innen...
- Jó, oké, akkor te próbálj meg kimenni előre, én meg tollak.
- Nem! Inkább húzz ha lehet... - feleltem belevörösödve.
- Miért?
- Mert.... kérlek. - feleltem halkan.
- Oké, ahogy akarod... - felelte és megfogta a farkam.
- Háromra oké? - mondtam.
- Három! - felelte és megrántott, mire kicsúszott a talpam alól a föld. Aztán végül sikerült úgy megtolnom magam, hogy kitudott húzni.
- Lám, egy szépséges Auróra. - mosolygott rám.
- Hali. - mosolyogtam vissza, még mindig kicsit furcsán érezve magam...
- Nah, kitágítom a lyukat és kinézek miújság a külvilágban. - mondta és felkelt.
- Eléggé... napos... ééés.... Nem vagyok benne biztos, de szerintem minden pontosan olyan... mint a vulkánkitörés előtt. - feleltem halkan.
- Mi?? - kerekedett el a szeme és rögtön kitolta fejét az általam ütött résen.
- És tényleg... - hajolt vissza lassan, majd felém fordult. - A fák, a fű, minden ugyanolyan....
- Én mondtam, hogy átkozott a sziget. - vontam meg a vállam. - Mi kell még, hogy elhidd?
- Hmm... - gondolkodott el - Jégeső. - felelte. Erre hirtelen megdördült felettünk az ég és elkezdtek ökölnagyságú jégdarabok potyogni.
- Nah? - néztem rá diadalmasan.
- Na ne már, ezt nem hiszem el! - mérgelődött, s mérgében belerúgott a falba.
- Nah jó, nyugodj meg, okés? - mentem közelebb hozzá, de eltolt magától.
- Nem, nem nyugszok meg! Ez kész idegőrlés!! ÁÁrgghhhhhh..... - morgott, aztán tüzet lőtt a falra, amitől a lávaanyag újra megolvadt és végre szabad lett az út.
- Mit csinálsz? - hűltem el.
- Megyek és ordítok egyet az erdőben... Hátha jót tesz, már ideje lesz. - s fújtatva meg is indult.
- Jégesőben???
- Igen Au, jégesőben!!! - kiáltotta vissza, s állt felém fordulva.
- Akkor nem tehetek mást.... Bocsáss most meg nekem ezért.
- Mi? - kérdezte ingerülten, mire... lefagyasztottam. Összeráncolt szemöldökkel, nyakát ívesen hátrahajtva állt a barlang szájánál és már nem tudott tovább menni. Valami fura nyögést hallottam csak tőle.
- Bocsáss meg. - bújtam hozzá. - De nem hagyhattam, hogy leüssön egy 2 kilós jégdarab.
Valahogy behúztam a barlang mélyére, ahol leültettem.
- Figyelj, mindjárt ki fogsz olvadni, de kérlek ne menj el, mert akkor kénytelen leszek másodszor is lefagyasztani téged, okés? - néztem rá könyörgőn, mire egyszercsak egy picit megmozdult.
- Oké... - felelte. Már kiolvadt, de meg sem moccant.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá.

...

Hamarosan elmúlt a jégeső és kimerészkedtünk a szabadba. Gyönyörű idő volt egy gyönyörű helyen. Nah sipirc, és tűnjünk el innen! (Még rímelt is, észrevettétek? Felcsapok versírónak [am nem]).
- És most? - néztem fel Karomra.
- Hogy most? Szárnyraállítunk téged! - felelte és megindult a dzsungeles részbe. Mosolyogva néztem utána, aztán boldogan felkiáltottam és utána vetettem magam.

Nos neki is láttunk a dolognak, hogy végre elhagyhassuk ezt az átkozott szigetet!
Az első az volt, hogy csináltunk egy sínt a szárnyamra. Viszont elég nehézkes volt így akármit is csinálni, mert egyszerűen nem fértem el. Karom pedig tele volt ötletekkel. Furcsán fogó kövekkel hatalmas levelekre irogatott mindenfélét és aztán azt próbálta megvalósítani.
- Öhm.... Most mit is kell csinálnom? - kérdeztem félve egy rönkökből tákolt tutajon fekve.
- Neked semmit. Én megfogom ezt a kötelet, ami hozzá van kötve a tutajhoz és hazahúzlak! Pofonegyszerű! - mosolygott.
- Okés, mehetünk! - kiáltottam oda neki, mire felkapta a kötelet és elkezdett vontatni.
- ÁÁÁ! - kiáltottam hirtelen fel és a vízbe borultam.
- Auróra! - kiáltott fel és gyorsan kikapott a tengerből és letett a parton. Hiába... a Világrémék nem tudnak úszni.
- Jól vagy?
- Persze. Csak egy pillanatig azt hittem megfulladok, de volt már rosszabb is.
- De mi lehetett a baj? - nézett aztán a víz felszínén dülöngélő kis hajóra. - Megvan! Két helyen fogom rögzíteni a kötelet! - buzdult fel és elindult hosszabb indát keresni kötél gyanánt. Furcsállkodva néztem utána aztán visszarogytam a homokba.

Nos ez az ötlete már talán be is vált volna. ... A dolog ott bukott el, hogy az egész szétesett én meg ismét a vízben végeztem. És többet nem voltam hajlandó hajóra ülni.
- De Auróra! - kérlelt.
- Bocsáss meg Karom... De nem merek ráülni mégegyszer. Tuti hogy beleborulok és nem tudok úszni sem..... - sütöttem le a szemem. Végül beletörődött, hogy nem olyan könnyű engem hazafuvarozni mint hitte és mást talált ki.
- Nah jó.... Inkább maradjunk az első variációnál. ... Kérlek!! - kérleltem mikor már egy fából tákolt (azért tákolt mert kéz nélkül nehéz építeni) repülő szerkezet féle volt rám erősítve.
- Ez be fog válni! Felemellek és amikor felkap a szél, te ezzel ráfekszel és hazasiklunk! Vagy legalábbis egy szomszédos szigetig eljuthatunk... aztán mindig eggyel arrébb. - mondta boldogan. Teljesen fel volt buzdulva. Én meg reszkettem. Egy hatalmas szirt szélén álltunk és vártuk a szelet.
- Most! - kiáltott és felreppent, de én nem mertem ugrani. Erre megfogott felülről és lerántott. Sikítva behunytam a szemem és vártam a becsapódást és/vagy a halált.... De az nem jött. A dolog működött, a szél felkapott, én a szerkezettel ráfeküdhettem a szélre és siklottam.
- Huhúúúú!! Újra repülök! - ordítottam boldogan a levegőbe, és élveztem a menetszelet.
Csak az volt a baj, hogy a szél nem volt elég erős hozzá, hogy sokáig a levegőben tartson, így Karom próbált meg valahogy fenn tartani. De ez nem sikerült hosszú távon, folyamatosan ereszkedtünk.
- ...Vagy mégsem. - hűltem el, magam előtt látva a tengert, nem túl messze alattam...
- Kanyarodj el! - ordította Karom.
- Merre??
- Nem tudom, csak fordulj meg!! - sürgetett ijedtem, mert ő egyedül nem tudott megfordítani. Főleg nem 5 méterrel mögöttem repülve...
Erre mintha csak repülnék, mármint úgy, mintha semmi bajom nem lenne, megdőltem jobbra, közben farkamat kormánylapátként használva, és sikerült is elkanyarodnom, újra a sziget irányába. De a fák egyre közeledtek.
- Ne ne ne ne ne, nem tetszik ez nekem!
- Tarts ki!! - hallottam mögülem Karom kiáltását, majd egyszercsak éreztem hogy egy halom éles karom hatol bele a műszárnyamba és talán egy kicsit a hátamba is, majd hirtelen felrántott, ezzel megelőzve, hogy orral repüljünk egy sziklának. Azonban nem lett sok eredmény, a fák közé így is úgy is beborultunk. A fa váz amivel repültem darabokra zúzódott, a sínbe tett szárnyam is éppenhogy csak túlélte, mi meg két golyóként gurultunk a fáknak.
- Áucs.... - jegyeztem meg halkan, mikor már elült minden hang, és elterültünk a földön.
- Egyetértek... - felelte kicsivel arrébbról.


Egyszercsak azonban nagy robajt hallottunk meg.
- Jahj ne már! - kelt fel Karom, akinek úgy láttam, már legalább annyira elege volt, mint nekem.
- Most komolyan! Volt már vulkánkitörés, hatalmas sárkány támadása, jégeső, meg visszanövő fák, amiknek meg se kottyan egy kis láva... Mi jöhet még??? - ordította az ég felé nézve.
- Karom.... - kezdtem halkan, elhűlve.
- Mi az? - fordult felém idegesen, aztán meglátta mit nézek...
- Ezek bekerítettek..... - néztem körbe. Körülöttünk mindenhol Fürge fullánkok sorakoztak és hangtalanul figyeltek minket.
- Oké... Csak semmi hirtelen mozdulat.... - mondta halkan, mire a többiek mögül előtört a vezér fullánk.
- Kik vagytok, és mit kerestek ezen a területen? - kérdezte, a helyzethez képest egészen barátságosan.
- Az én nevem Karom, ő pedig a társam, Auróra. - mutatkozott be Karom. - Véletlenül tévedtünk erre, és nem tudunk hazajutni. ... Tudnátok segíteni?
- Az ki van csukva! - förmedt ránk a vezető. - Éppen elég nehéz itt az élet, nem kell, hogy még két idegen sorsát is én vegyem a kezembe! - mérgelődött. - És amúgy is... innen még senki nem tért haza. Csak egyetlen egy sárkány... jutott ki innen élve. De ő túl nagy méltóság, hogy a ti fületek meghallhassa a nevét!
- Akkor... Mit csináljunk? - nézett rám tanácstalanul Karom, a dolgot részben a fullánktól kérdezve.
- Egyétek meg egymást. Bár úgy látom, ezt már megpróbáltátok! - nevetett rajtunk egy fiatal tag, mikor végigmért minket, mire a komoly vezetőt kivéve szinte mindenkin végigfutott egy halk (vagy nem annyira halk) nevetés. Erre kissé mérges lettem, és nem tudom, talán védelmező mehanizmusnak tudható be, de előrébb léptem, és egészen fényesen világítva morogtam rájuk.
- Nézzétek! - kiáltott erre fel egyikük és a szemek rám szegeződtek. (Hajh de utálom ezt! -_- ). De nem is engem néztek, hanem... Azt a nyakéket a farkamon. Kicsit megmozgattam jobbra-balra a farkam, és miután pislogás nélkül követték tekintetükkel, már biztosra vettem, hogy azt nézik.
- Öhm, miért....? - kezdtem, de erre hirtelen mindenki leborult előttem. - ŐŐ, mi az?
- Parancsolj velünk úrnő.... - rebegte a vezető.
- Úrnő?? - kerekedett el mindkettőnk szeme.
- Nah, ne hülyéskedjetek már. - nevettem el magam idegesen. Hirtelen a fejünk fölött ismét megdördült az ég, amitől mind összerezzentünk, a fullánkok pedig lassan felálltak. Vezetőjük az égre meredt.
- Thornak nem tetszik, hogy itt ácsorgunk... Jöjjetek velünk! - nézett aztán ránk, majd nyakamba akasztottak valami virágfüzér féleséget és elkísértek magukkal. Annyira körbevettek a fürge fullánkok, hogy Karmot már nem is láttam...


Hamarosan beértünk a táborukba. Magyarul egy Jungeles tisztásra, ahol mégnéhány fullánk futkosott, beszélgetett, játszott, meg hát egyebek, amiket egy sárkány általában csinál :)
A vezető kiadott egy hívó hangot, mire mindenki rögtön köré gyűlt. Aztán suttogott nekik valamit, mire sokan szétszéledtek, páran pedig bekísértek minket egy hatalmas belterű barlangba. Bár a nyíláson alig fértünk be, de odabent akkora hely volt, mint a Nagyterem legalább!
- Helyezd kényelembe magad. - mosolygott rám kedvesen egy fiatal sárkány, miközben leültetett egy hatalmas levélre, majd elnyargalt. Karom lassan felém fordult és kérdőn nézett.
- Ezeknek mi bajuk? - kérdezte.
- Nem tudom. Szerintem agyukra mehetett az elátkozottság, meg a hülye éghajlat. - dugtam ki a nyelvem, szinte ezt a szmájlit utánozva: :P.
Ebben a pillanatban egy sárkány siklott oda mellém és lerakott elém valami ételt. Aztán el is suhant. De röktön jött a következő és rövid idő alatt az egész körülöttem lévő területen elborította a padlót az ételek sokasága. Csak ekkor éreztem meg milyen éhes is vagyok!
- Köszönjük... de ezt mire kapjuk? - nyeltem nagyot. A Fullánkok összenéztek, majd a vezér így szólt:
- Hát valóban nem ismeritek a legendát?
- Milyen legendát? - kérdeztük egyszerre Karommal.
- Jól van, elmesélem... - mondta és közelebb jött. Ekkor pedig az összes többi tag egyszerre leült, hogy meghallgassa a storyt.
- Minden itt kezdődött, ezen a szigeten, de réééges régen. - kezdte nagy beleéléssel - Gyönyörű verőfényes délután volt. A nap is sütött. .... Akkor még nem voltunk elátkozva.
De egyszercsak, egy hatalmas lény jött ki a vízből! Egy az előtt még sosem látott sárkány. Népünk kedvesen köszöntötte, és vezetőjük megkérdezte, mijáratban van erre?
~ Azért jöttem, hogy elfoglaljam a szigeteteket! ~ felelte a harcias jószág, majd egyetlen lépésével letarolta az erdőnk.
~ Alázkodjatok, e poshadványos sziget lakói! ~ ordította nevetve. De a vezető nem hátrált meg.
/(- Mi közben nagy izgalommal hallgattuk, és Karommal felzabáltuk a kajákat is XD)/
- A vezető magához hívta a sárkányait.
~ Hadd halljam sárkányok, ki volt itt előbb?
~ Mi voltunk, uram!! ~ ordította a tömeg.
~ Kinek a törzse él itt évszázadok óta?
~ A miénk, uram!!
~ Ki a sziget ura??
~ Mi vagyunk, uram!!
~ ÉS KI FOG MA ITT MEGHÁTRÁLNI??
~ AZ ELLENSÉG, AZ ELLENSÉG, HAJRÁ FULLÁNKOK, HAJRÁ!!!!! ~ ordította az egész csapat és nekiindultak, hogy megmérkőzzenek a hatalmas sárkánnyal. Egész nap folyt a harc, de nem bírtak el vele. A hatalmas sárkánynak megsem kottyant a bénító méreg, de az sem tudta elkapni a fürge sárkányokat. És akkor.... a távolból Sikló hangot hallottak meg. Mindenki az égre meredt és a beborult, felhős égbolton, egyszercsak egy barna színű, kékes-zöldes tüskéjű Siklósárkány jelent meg, nyakában egy arany nyakékkel, kék kővel a közepén. - mutatott felém.
- Azzal, ami most a te farkadon díszeleg. - nézett a szemembe. Kicsit talán tátott szájjal, ámulattal néztem én is a nyakékre, ahogy megcsillant a félhomályban.
- A sikló nem volt sem hatalmas, se nem rendelkezett természetfeletti képességekkel. Azonban okos volt. - folytatta aztán - Odarepült a hatalmas állathoz és addig körözött az orra előtt, amíg az mérgesen felé nem csapott. Ekkor elindult a vulkán felé. Az óriási ellenség követte, azonban a mi törzsünk helyben maradt. Magas sziklákra és fákra hágva figyelték a sárkány hőstettét, ahogyan arra a sámánunk intette őket.
Az ifjú sikló addig vezette, míg az véletlen bele nem lépett óriási lábával a vulkán szájába.
- Ijjjj.... - szisszentünk fel mind egyszerre, de ő csak folytatta a történetet.
- A hatalmas bestia felordított, majd lábát kikapta a lávával teli vulkánból. Jól megperzselődött. Ekkor a sikló leszállt az orrára és így szólt:
~ Erre gondolj, ha mégegyszer megtámadnád ezt a gyönyörű szigetet! - morogta és farkát az égnek meresztette. Egy siklótüskével fél szemére megvakította az állatot.
- Ájjjjj uuuu..... - borzongtunk újra meg, mire a vezető mérgesen nézett ránk, hogy félbeszakítottuk.
- Pardon... Folytassa kérem. - sütöttem le a szemem. Megenyhülten folytatta:
- Abban a pillanatban a sziget összes, felbőszített sárkánya (beleértve a fürge fullánk nemzetet is), egyszerre rontott a fenevadnak. Nem kellett sok, a sárkánynak elege lett a harcból és szaporán megindult a tenger felé, hog eltűnjön, olyan hirtelen, ahogyan jött. De még az utolsó szavakat visszakiáltotta:
~ Legyen átkozott ez a sziget, és legyetek átkozottak, ti mind, akik itt éltek! Örüljetek a győzelemnek, mert erről a szigetről, nem jut ki élve már senki többé!!! ~ ,s ezzel eltűnt. Örökre.
A siklót az egész sziget hősként tisztelte, vendégül látta, kedvében járt, míg csak itt volt. Az ellenséges sárkány szavaira senki sem figyelt, egészen addig, míg a vulkán ki nem tört.... Az egész sziget kezdett elváltozni. Az öblökben pirányák úszkáltak, az erdő fái éjszakánként olykor ártatlan lelkeket emésztettek fel, és az időjárás paranormális jelenségeket produkált. Aki pedig útra indult onnan, két nap múlva partravetette a víz... holtan.
- Mikor ezt kimondta, a drámai hatásszünet után, én ijedtemben mancsommal megkerestem a mellettem ülő Karom szárnyát és megszorítottam.
- A sikló azonban.... álmában szörnyűséget látott meg. Édesszülői halálát.... Ezután már nem volt maradása többé. Hiába kérte a törzsünk, ne menjen, hiszen veszélyes, úgyis odaveszne! De hajthatatlan volt és nem hitt a babonákban. Egyik nap elindult hát. Elbúcsúzott a sárkányoktól, majd belerepült, egyenesen az óriási hurrikánba. Sosem látták többé... Napokig kémlelték a sárkányok az eget, keresték a parton, kivetette-e a víz... De semmi. Sem élve, sem holtan nem került elő. Egyesek szerint meghalt, tetemét a cápák pusztíthatták el... De a mi népünk hitte, és hiszi ma is, hogy a sikló túlélte az utat. És erre ad tanúbizonyságot az is, hogy te, a külvilágból idetévedt lány, magaddal hoztad az ékszerét. - fejezte végül be. Hosszú csönd támadt, ahogy mind emésztettük a történetet....
- Huh..... Ez... öhm... Nem semmi! - szólaltam meg végül halkan.
- Valóban... - mondta halkan a vezető.
- Akkor hát ezért szólítottatok engem "úrnő"-nek?
- Igen. Népünk szerint, akinek a birtokában van ez az ékszer, annak, és csakis annak esélye van megtörni az átkot és kijutni innen.
- Vagyis... azt remélitek, hogy Auróra megszabadít titeket az átoktól? - nézett rájuk Karom felém mutatva, nem kis felháborodottsággal a hangjában.
- Talán.... De persze egy hőst nem lehet sürgetni. - felelte - Nem biztos, hogy ő ebbe belemenne. De persze nem mondjuk h nem örülnénk neki. - nevette el magát.
- Aha, szóval azt mondjátok, hogy nem szenvedtünk még eleget, most még ilyenekre is vállalkozzunk?
- Karom, nyugi! - mondtam neki, de idegesen felkelt és nem is figyelt rám.
- Nem nyugi!! Hát nem látod?? Kiakarnak használni!! Ez a sok halandzsa, hogy te majd felszabadítod őket....
- Szerinted nem lennék képes rá? - mordultam fel és én is felkeltem.
- Nem!
- És miért nem??
- Tudni akarod? Igazán tudni akarod??
- Igen, tudni akarom!!! - ordítottam vissza.
- Azért, mert még ahhoz sincs elég bátorságod, hogy felülj egy nyavajás hajóra, hogy hazavigyelek!!! - ordította vissza, mire talán még a szívverésem is megállt egy percre. Pontosan tudja, hogy mi az ami a legjobban elkeserít.... hogy gyáva vagyok. Nyafogós. És haszontalan. És felhántorgatja nekem.... Mindenki elhűlve hallgatott, csak Karom ideges szuszogását lehetett hallani. Tekintetemet lassan a padló felé fordítottam, mire azt hiszem rájöhetett, hogy ezzel nagyon mellé lőtt.
- Auróra.... - kezdte, de halkan közbeszóltam.
- Megtennétek, hogy magunkrahagytok egy kicsit? - pásztáztam közben folyamatosan a talajt.
- Rendben.... Gyertek. - intett a vezér a többieknek és rekordidő alatt hagytak minket kettesben.
- Au... bocsáss meg, kérlek. - mondta halkan Karom, de nem néztem fel rá.
- Karom, hallgass meg kérlek.
- Rendben..
- Hidd el, én is utálok itt lenni. Én is utálom ezt a helyzetet. De senki egy szóval nem mondta, hogy nekiállunk mindenféle rituálékat csinálni, hogy felszabadítsuk őket! És.... ahjj, utálom hogy ebben most igazad van.... - ültem le szomorúan.
- Mi? - nézett rám értetlenül.
- Igazad van.... gyáva vagyok. - hullt le egy könny az orromon végiggördülve a padlóra.
- Dehogyis! Auróra, figyelj.... annyira sajnálom, amit az előbb mondtam. Nem kellett volna... és nem is volt igazam. Nem vagy gyáva, hidd el! - felelte halkan és közelebb lépett, de én felpattantam és odébb léptem.
- Hagyj most egy kicsit egyedül légyszi..... - suttogtam.
- Oké... de ugye nem sírni akarsz? - hajolt oda hozzám.
- De, de igen!!! - förmedtem rá könnyes szemekkel - Hát tán már azt sem szabad??? Ezen a világon mindenki akármit tehet, csak én nem sírhatok??? - kiáltottam bele a hatalmas terembe.
- Hát jó, akkor sírj! Maradj egyedül ha akarsz! - fordult hirtelen sarkon, majd mérges léptekkel megindult kifelé. Tekintetem visszafordítottam a szemben lévő fal felé, és épp elmerülni készültem a bús gondolatokban, amikor egy halk szisszenést, majd nagy puffanást hallottam magam mögött. Hátranéztem, és Karom ott feküdt eszméletlenül a földön.
- Karom!!! - ordítottam fel és rémülten odarohantam hozzá.
- Karom, ébredj fel, mi bajod??? - ébresztgettem. Böködtem az orrommal, jó sárkányszokáshoz híven.
- Fullánkok, gyertek gyorsan, valaki segítsen!!!! - ordítottam ki, mire egy pillanat alatt mellettem termettek. Valamit összebeszéltek, majd felkapták és elrohantak vele én meg utánuk, a messzeségbe.

...

- Ne félj... jobban leszel. - simítottam gyengéden végig az arcát. A fullánkok egy hatalmas levélre fektették le Karmot. Azt mondták belső vérzése van... Eléggé súlyos. Nem tudni mi lesz vele.... Megengedték, hogy ápoljam. Így most ott ültem mellette a félhomályban, a föld alatt. Egy fa gyökerei közt voltunk egy üregben. Csak a gyökerek közt szűrődött be némi fény. Annyit sírtam már mostanában, hogy azt már mostanra egyáltalán nem tudtam... Így csak ültem és figyeltem rá. Közben pedig beszéltem hozzá. Állítólag kómában is lehet hallani amit a körülöttünk lévők mondanak. Állítólag...
- Sajnálom...... tudom, hogy nem akartál megbántani. - suttogtam halkan - Én sem akartalak téged, Karom.... Tudod... mindigis ez volt a gyenge pontom. Az egyik. - pontosítottam - .... Kiskoromban.... menő, vagány, amolyan fiús fióka akartam lenni. Nem akartam lányos lenni, különleges akartam lenni. És ez tetszett meg. De ki a fene gondolta, hogy így mellélövök..... Nem vagyok olyan jó, Karom, mint hiszed. Akárhányszor mondod, hogy szép vagyok, hogy okos, hogy csodállsz... Mert hidd el, korántsem olyan jó Világrémének... nem is.... Aurórának lenni.... mint hinnéd. Szerinted végtelen vidámság lakozik bennem. De ez nem igaz... Amikor senki nem lát, többször vagyok szomorú, mint a világ összes sárkánya. Igen.... talán különleges vagyok. De ez már maga egy átok. Te szerencsés vagy.... Pontosan úgy élsz, ahogy én mindig is akartam volna. És pontosan olyan vagy.... akiről mindig álmodoztam. ... Én tehetek arról is, hogy most itt vagy.... Igaza volt Daninak. Bajkeverő vagyok... és nem azért mert magamat keverem bajba. Hanem mert azokat is akiket szeretek. És megbántom őket.... - itt lesütöttem a szemem és hosszú percekre elhallgattam. Aztán ismét felnéztem rá. Az az orrvonal..... Sosem verem ki a fejemből a vonásait.
- .... Karom. Nem tudom mit csinálnék nélküled... - s ezzel fejemet az övé fölé hajtottam, úgy, hogy az orrom hozzá is ért. - ... Szeretlek........ én őrült.
És ahogy így ültem, és a szívverésemet figyeltem..., egyszercsak a feje megmoccant.
- Én is téged.... te őrült. - hallottam halk hangját, mire felkaptam a fejem. Rám nézett és elmosolyodott. Hirtelen nem tudtam mondani semmit. Csak odanyomtam az arcához az enyém. Aztán az ég felé néztem.
- Köszönöm Odin. - suttogtam. .....

...

Egész délután a fullánkok táborában mászkáltunk. Azt mondták, hogy mozoghatunk, de Karom kímélje magát. Egyszer, mikor a "főutcán" sétáltunk, egy fiatal fullánk jött oda hozzánk. Igazán kicsi volt, még fióka, azt gyanítom, de annak már nagyobbik fajtája.
- Szerbusz, te vagy az aki megvált majd minket? - nézett rám, hatalmas bociszemeivel.
- Öhm... Nem hiszem, hogy tudnék nektek segíteni... - mondtam halkan. Hát igen... az önbizalmon még csiszolni kell.
- De igen! Csak annyi a dolgod, hogy a sámánunk térképével megkeresed az elrejtett talizmánt, amivel feloldhatjuk az átkot! - újságolta boldogan, mire Karomra pillantottam. Csak nézett rám, jelezve, hogy ebben nekem kell döntenem, de azért láttam, hogy reméli, hogy nem megyek bele.... Ígyhát... nemet mondtam.
- Sajnálom kicsim..... De nem ígérhetem meg..
- Oh... semmi baj. Bocsánat... úrnőm! - felelte, majd meghajolt és elnyargalt.
- *sóhaj* .... fárasztó már kissé ez a sziget. - sóhajtottam fel, szomorún.
- Tudom... - helyeselt.
Egyszercsak az egyik fullánk vészjelzést adott, le, mire mindenki felkapta a fejét. A következő pillanatban pedig azt vettük észre, hogy mindenki otthagyott és elfutottak a hang után.
- Ezek meg hová lettek?? - néztünk ilyedten körbe. Hirtelen egy fullánk termett előttünk.
- Gyertek! - intett, majd követtük a többiek után.

Mire odaértünk, egy halom fullánk állt körbe valamit.... amiből semmit nem láttunk. Hátul hallgattuk, ahogy elöl a vezér valamit beszélget.
- .. egy Szönyennagy rémséget és egy... - hallatszott egy ismerős hang.
- Egy Világrémét? - kérdezett közbe a vezető. - Mi dolgotok van velük? - morgott barátságtalanul, mire egyszercsak Csonti morgását véltem felismerni. A mellettem álló Karomra néztem, aki ugyanúgy felismerhette a hangot, mert ő is rám pillantott. Ebben a pillanatban utattörtünk a fullánkok közt és előre léptünk. A többiek egytől egyig, lovasokkal, ott álltalk az orrunk előtt! John és Jázmin álltak legelöl.
- Srácok!! - kiáltottam fel örömömben, mire mind ránk néztek, de elborzadtak.
- Te jó ég! Mi történt veled?? - kérdezték kórusban, ahogy meglátták, hogy nézünk ki.
- Jah, ez? - néztem magamra. - Ez csak egy kis.... karcolás. - vigyorogtam Direkte nem túl meggyőzőn. Dani hirtelen odarohant hozzám és átölelte a nyakam. Szemem sarkából láttam, hogy Karom gazdája is odament megcirógatni sárkányát.
- Soha többé, ne tűnj így el, érted? - suttogta nekem a fiú.
- Igyekszem... - válaszoltam vissza.
Ekkor John is odajött hozzánk és szemügyre vett minket. Megtapogatta a szárnyam, ami eléggé fájt is. Végigmérte Karom sebeit is, majd így szólt:
- Karom, Auróra, maradjatok a helyeteken, és ne csináljatok semmit!
Engedelmesen megálltunk egymás mellett. Közben kissé egymást támasztva és mosolyogva. Legalábbis én mosolyogtam a többiek felé. John a többiekre nézett, mindenki hátrébb ment egy lépést, aztán intett Jázminnak, mire az felrepült.
- Mit csinál? - súgtam Karomnak.
- Nem tudom. - felelte erőtlenül.
Mikor már jó magasan volt, zuhanni kezdett. Felénk....
*Mi van, ez a John kiakar nyiratni minket??? Mit tettünk, hogy ezt érdemeljük???* - futott át az agyamon. egy gondolat. Egyszercsak Jázmin felénk lőtt egy plazmabombát. Ijedtemben összehúztam magam és nekiszorítottam magam Karomnak. Aztán a bomba becsapódott.......
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.

ÉS TÚLÉLTÜK!!!! Sőt!!! Még a sebeink is mind begyógyultak!! Mikor a por elült a sín rögtön le is esett a szárnyamról, mire kicsit meglengettem. Olyan jó érzés volt újra normálisnak érezni!
Mindenki boldogan felkiáltott, majd hozzánk rohantak és megöleltem mindenkit egyesével! ^^
Aztán jött a búcsú.... Egyesével elköszöntünk minden fürge fullánktól. Mivel én őket is végigölelgettem, nekem kicsit tovább is tartott XD Összetalálkoztam azzal a kis fiatallal is. Mikor átöleltem, odasúgtam neki:
- Add ide.
- Tessék? - lepődött meg, és még mindig öleltem.
- Gyerünk!
- Köszönöm úrnő!! - lelkesedett be és.... megpuszilt. (ó a kis cuksi *--*)
- Au, gyere! - jött gazdám hangja a többiek felől. Megint mindenki rám várt.... Átlagos dolog XD
- Megyek már! - futottam oda hozzájuk.
- Nah gyere Kislány. Hazamegyünk. - simította végig gazdám a szarvamat.

- Merre megyünk? - néztem aztán Johnra.
- Arra! - mutatott az égre. Nem volt túl bíztató az időjárás.
- Oké. Induljunk! - mondtuk kórusban és felszálltunk. Egyenest arra, amerre John mutatott. Középen repültem. Senkinek ne mondjátok de azért..... mert abban reménykedtem, ha innen, valóban csak ennek a dísznek a tulajdonosa juthat ki, talán ha szorosan a többiek közt repülök, rájuk is hat az ereje és mind kijutunk. És sikerült is! Nem tudom, hogy ezért-e, vagy amúgyis simán kiértünk volna....... de a lényeg, hogy már kint voltunk. Aztán hazafeléúton elmeséltük a többieknek azt a bizonyos családi összejöveteli galibát.... Azt hiszem megértették a helyzetet.
Lassacskán 7 óra felé járt az idő. Tudtuk, hogy hamarosan beesteledik. Méghozzá elég hirtelen, ezeken a vizeken! Úgyhogy leszálltunk egy szigeten. Volt már ott egy táborhely és mindenki otthonosan mozgott. Villám mondta is, hogy itt aludtak előző éjjel is.
- John olyan rémtörténetet mesélt, hogy az emberek majd bepisáltak! - újságolta nevetve Csonti a táborban.
- Azt elhiszem! - nevettem én is - Még jó hogy én nem voltam itt....
- Megkérjem neked, hogy mondja el újra? - csillant fel a szeme.
- Ne ne ne, elég borzalmat láttam már. - hátráltam el picit.
- Nyugi, csak viccelünk Au! - jött oda kedvesen rámmosolyogva Szikra is.
- Hogy vagy Anya? - bújt be a szárnyam alá egyszercsak Villám.
- Sokkal jobban kicsim, sokkal jobban. - mosolyogtam rá, majd egymáséhoz dörzsöltük az orrunk.
- Na, takarodó! - kiáltotta el magát egyszercsak Nyesi gazdája.
- Úgy van nyápicok! Aludni, mert különben leesünk a nyeregből! Én majdnem kiestem! - nevetett Csonti gazdája, amit mindenki mosolyogva fogadott. Az ő szájából a "nyápic" szó, nem sértő. Hisz ő már csak úgy beszél ahogy... Kissé csúnyán. XD  De ez van.
Ez után végre nyugodtan ledőlhettem aludni. Gazdám hozzámbújt, hogy úgy aludjon. Villám pedig a mások oldalamon feküdt le.
- Jó éjt Anyu.
- Neked is Villám. - doromboltam halkan. Csönd támadt. Mindenki elpihent. Hosszú ideig feküdtem álmatlanul és élveztem a nyugit. Aztán Danit körülöleltem a farkammal és a farokdíszemet szemléltem. Körbenéztem lát-e valaki. Mikor meggyőződtem róla, hogy mindenki alszik... egy cetlit húztam elő alóla. egy térkép volt rárajzolva. Az átkot feloldó talizmánhoz vezető labirintus térképe.
- Ne féljetek Fürge fullánkok! Segítettetek nekünk, és én is segítek nektek! - suttogtam halkan, majd visszacsúsztattam a papírt, melynek hátuljára az volt ráírva:

A KékHalál átka.

_________________________________________________________________________________

http://sarkanyember.blogspot.hu/2015/01/18fejezetmegvannak-az-elveszett-baranyok.html

Szerezzük meg azt az Oscar díjat!

Szerbusztok!

Nos, arról lenne szó... Hogy mivel úgy gondoljuk a HTTYD a legeslegjobb film, ezért megérdemli az Oscar díjat! Ezért Tóth Viktórával úgy döntöttünk, hogy mozgósítjuk egy picit az ismerősöket, hogy szavazzanak a HTTYD 2 -re, mivelhogy eddig még csak a 3. helyen áll. Ha ti is érdemesnek érzitek a díjra, akkor szavazzatok légyszi rá!

http://www.imdb.com/poll/v5dDjS3i-a4/results?answer=8&ref_=po_rv

Itt a link (: Köszi mindenkinek előre is! Hajrá HTTYD2!! ^^

39 - Nyesi szemével a világ 2

###

~Nyesi~

Nos a mai napunkat szinte teljesen lefoglalta az utazás. Ugyanis Már vagy két napja hogy Karom Au után repült és nem jöttek vissza... Auróra egy kissé talán túl érzékeny, ezért értem hogy elrepült. De azt hogy megütötte a testvére élettársát?? Ez nem vall rá. Valahogy fura.. Na mindegy, kezdek aggódni :/

Ma, ahogy éppen Csontinak pofázkodtam (vagyis magyaráztam, csak ez a szó a tartozéka a közös szókincsünknek Csontival meg Au-val), szóval egyszercsak Nátán rohan oda hozzánk.

- Anya, figyelj, esemény van a téren.

- Mi van? - fordultunk hirtelen mindketten felé, részben talán azért mert nőstények lévén mindkettőnkre illett az "anya" megszólítás.

- Villám mondta, hogy holnap nem tudunk böfögő versenyt rendezni, mert mennek megkeresni Aurórájékat. Valami John vezeti a dolgot egy Jázmin nevű sárkánycsajjal...

- Az az a fiú aki tud sárkányokkal beszélni és átváltozni is? - kérdezett bele Csonti.

- Ja.

- Hmm... Nekünk is menni kéne, nem? - néztem Csontira.

- Igaz. Hátha lesz még verekedés! - csillant fel a szeme.

- Nah sárkányok, gyertek, irány a sárkánysuli! - jöttek ki a házból gazdáink. Az én gazdám egy könnyő bőr nyerget hozott a vállán, Csonti gazdája viszont mindig csak egy csörlővel tudta normálisan feltenni a nyerget barátnőmre. Kissé túl "csinosították" a nyerget és már felemelni sem bírja a lány XD

- Na, akkor én most megyek, sziasztok! - köszönt el Nátán és el is repült.

- Nem túl szemtelen ez a gyerek? - néztem Csontira.

- De, az. És fiús. Az én érdemem. - mosolygott.

Végül annak ellenére, hogy mi kutatóbrigádhoz akartunk csapódni, nem gyakorlatozó sárkánytömeghez, gazdáink ránktuszkolták a nyergeket és elindultunk az Aréna felé. Azonban intettem Csontinak és megfordultunk, egyenesen a főtér felé. Ott azonnal kiszúrtunk egy "kisebb" csoportot, akik miatt nem lehetett mozdulni se szinte. Hát igen... Egy Tájfumeráng jó nagy torlaszt tud okozni. (Nem sértésként Szikra). Ott volt Villám, hátán a gazdájával, Auróra gazdájábal, Star-ékkal, meg Szikráék is ott voltak. Jah meg Karom lovasa is. Mindenki bundába öltözve, telepakolt nyeregtáskával, menetrekészen ácsorgott. Érkezésünkre felnéztek az égre majd üdvözöltük egymást. Bár mi sárkányok inkább aggódó tekintettel megbeszéltük hogy: " - Hát nem jöttek vissza? - Nem.... - Aggódok. - Mi is."

- Mi folyik itt?? - mérgelődtek gazdáink, akik nem értették miért vittük oda őket.

- Megkeressünk két sárkányt. - válaszolta Villám hátán ülő lány.

- Nyugi, engem is Szikra hozott ide. - felelte kissé szemrehányóan Szikra lovasa. Hamarosan megjelent az a két furcsa teremtés is: John és Jázmin. Sárkányok közt már eléggé elterjedt a hírük. Kissé meglepődtek a nagy tömegen, de aztán bemutatkoztak és felszálltunk. Végülis nem tudom gazdáink akartak jönni, vagy csak beletörődtek, hogy kihagynak ma egy edzést... De velünk tartottak. Hurcoltuk őket magunkkal az úton

Jázmin repült elöl, mi pedig őt követtük. Villám is mellette szállt, az embereik beszélgettek. Nos ez eléggé különös volt, úgyhogy le is írnám nektek:

- Starfire, nem tudod, hogy mi történt? Mármint, hogy miért mentek el? - kérdezte egyszercsak John sárkányul.

- Hívj csak Star-nak. Igazából nem tudok mindent. Éppen családi összejövetelen volt, és repülés közben vettül őt észre. Mikor odamentünk hozzájuk, megengedték, hogy mi is csatlakozzunk. Fél óra múlva viszont, nem tudjuk miért, Auróra felpofozta a "testvérének" a férjét. Erre mindenki, kivéve mi, elkezdték szidni, mind őt, mind a Hibbbantiakat. Aztán el akart menni, és mikor látta, hogy nem megyünk vele, sírva repült el. Még soha nem láttam őt ennyire zaklatottnak. Megkérdeztük Karmot, hogy mi történt, de nem válaszolt, hanem utánna ment. Ezután mi is visszamentünk, de előbb elkísértük Au családját a Thor sziklára. Ott letelepedtek, és azt mondták, hogy maradnak egy kicsit. Lényegében ennyi. - magyarázta el a Sikló.

- Értem. Köszönöm. - felelte John elgondolkodva. Amúgy én amondó vagyok hogy láttuk már ezt a Johnt meg ezt a Jázmint már egyszer... de hol is? Hmm...

- John? - szólalt meg váratlanul Auróra lovasa.

- Igen? - nézett rá John.

- Mond, nincs valami mód arra, hogy jobban megértsem Aurórát?

- De. De, van. De sok gyakorlást igényel.... - Kezdte, de Dani közbevágott:

- Kérlek taníts meg rá!!

- Rendben. Segítek neked. - mosolyodott el. - Pentosabban. Segítünk. - S megsimogatta Jázmint. Brrr...... *lemondó tekintet* Nah mindegy, ezt most nem kell értenetek.

- És, hol kezdjük? - vidult fel Dani.

- Elősször is. Sok módja van annak, hogy megértsd a sárkányokat. Vannak nagyon negezek, de vannak nagyon könnyűek is. Nagyon nehéz például, a sárkányok nyelve. Én is kilenc évig tanultam. - kezdte John.

- Olyan sokáig tart? - szomorodott el a másik fiú.

- Légy szíves, ne vágj a szavamba, nem felyeztem be. A könnyebb mód, az a mentális kapcsolat. Gondolatban veszed fel a kapcsolatot azzal a sárkánnyal, akivel beszélni akarsz. A megtanulása elég nehéz, de ha odafigyelsz, csak pár óra az egész. Azután a kapcsolat felvétele elég nehéz, de ha jól megtanultad, bármikor képes leszel felvenni vele a kapcsolatot. Melyiket választot? - kérdezte erre John.

- Legyen a mentális. - felelte szinte kapásból.

- Biztos?

- Biztos. - nézett rá elszántan. Én is érdeklődve figyeltem. Néha-néha előre pillantva, nehogy nekirepüljek valaminek, vagy esetleg az előttem repülő Starfire fenekének... Nem, az valahogy nem vonz.

John közben koncentrálni tanította Danit. Nos ebből nem sokat értettem vagy éreztem, úgyhogy hamar meguntam. Ekkor viszont inkább leghátra repültem. Többnyire Csonti mellett szálltam. Azonban egyszercsak furcsa hangot hallottam meg. Valami... ismerőst.

- Mi a...? - néztem hátra furcsa fontort vágva. Egy szigetről jött a furcsa zaj. Nem tudom miért... de a szárnyam szinte akaratom ellenére megfordított és odavitt. Ahogy leszálltam a fák közé megláttam.... Tate-t -_- Egy sárkánycsapdába akadva.

- Te meg mit keresel itt? Csak nem beakadtál? - néztem rá szemrehányón.

- Hehe, nagyon vicces vagy, segíts már kijutni!! - mérgelődött. De nem kellett kétszer mondani, gazdám már ki is szedte onnan. Jó nagyot huppant. ( :33 )

- Kössz.

- Nem mondom h szívesn. Én még elnéztem volna ahogy lógsz. - feleltem vigyorogva.

- Hát azt gondolom. Na és mi járatban erre, ráadásul lovassal? - nézett gazdám felé.

- Egy barátomat keressük.

- Ahha... Figyelj, mielőtt elmennétek...

- Igen? - furdultam vissza, ugyanis én már menni készültem. Meg gazdám is sürgetett, hogy lemaradunk így.

- Nem ismersz véletlenül egy hatalmas Csonttörőt? - bámult a távolba.

- De, de miért? - húztam össze a szemem.

- Ja semmi. Csak épp erre tart egy. - felelte halál nyugodtan, mire megfordultam. Csonti és lovasa repültek felénk. Már épp nyitottam volna a szám, hogy tűnjön gyorsan el, de késő volt... Csonti leszállt.

- Ez meg ki? - mérte végig szemével az éjfúriát.

- Tate.... Tate, ő Csonti. - feleltem kissé félve.

- Heló.

- Csá.

- Nah, menjünk. - zártam végül rövidre az első találkozás boldog perceit, és már repülni készültem, mikor Tate megfogta a szárnyam.

- Várj!

- Mi az? - hökkentem meg.

- Nem vezetnétek haza? Össze-vissza repkedtünk a haverokkal és...

- És nem tudod merre van a haza. - vigyorogtam.

- Jah.. valahogy úgy.

- Figyelj Kate. - kezdte Csonti.

- Tate! - ordítottuk egyszerre.

- Oké, tudom! - nézett rám mérgesen. - Mi most nem megyünk egyhamar abba az irányba. Ha haza akarsz jutni gyere velünk te is.

- Mi?? - néztem rá elkerekedett szemekkel.

- Oké, nincs ellenvetésem. - vigyorodott el azonnal, mikor rájött hogy ezzel bosszanthat. Erre úgy néztem rá, hogy majd kinyírtam. Ő meg csak mosolygott.

- Megöllek...!!! - morogtam fogamat csikorgatva, úgy hogy csak ő hallja. Úgy mentünk vissza a többiekhez és folytattuk az utat.

Mikor visszaértünk az fogadott hogy John ájultan fekszik Jázmin hátán. Mindenki rémülten figyelte ám ő felkelt, látszólag semmi baja nem volt.

- Mi történt? - kérdeztem halkan Szikrát.

- Fogalmam sincs, valami "mentális kapcsolatot" próbáltak felvenni Au gazdájával, aztán elájult. - felelte. Kicsit közelebb repültünk, erre hirtelen Tate nekemrepült.

- Héj, mi bajod? - förmedtem rögtön rá, nagyon megzavarodottnak tűnt.

- Bocsi, csak én ismerem azt a srácot. - mondta elhűlve.

- Mi, melyiket?

- Azt a "John"-t vagy kit, akiről beszéltek. - morogta halkan.

- Nos? - kérdezte közben az emlegetett fiú Danit.

- Azt hiszem, hogy a nagyapám sámán volt. - felelt az.

- Mi volt a neve?

- Azt hiszem....Kolos! Kolos volt a neve...Valami baj van? - kérdezte félénken.

-Kolos... - suttogta.

-Miért? Mi baj?

-Kolos egy igen nagy erejű sámán volt, ki szellemeket használt fel, melyek hűek voltak hozzá. Úgy látszik ezek a szellemek, most melletted vannak, ezért van ekkora hatalmad. Nem kell megilyedni. A szellemek igen hűségesek tudnak lenni. Csak meg kell tanulni, hogy hogyan használd az erejüket. No, de mindegy. Mostmár kapcsolatba tudsz lépni bárkivel. - fejezte be ezzel a fiú.

- Honnan ismered? - kérdeztem aztán a mellettem repülő éjfúriát, mikor elöl már nem történt semmi számomra érdekes.

- Egyszer, amikor éppen az erdőben sétáltam, dulakodást hallottam meg. Odaosontam és ez a fiú kűzdött azzal a fehér éjfúriával. Megtámadtam, hogy védjem a fajtársam, de elmenekültek előlünk. És a fiú áttudott alakulni éjfúriává!! Ez egy démon én mondom!

- Aha, szóval a dologhoz semmi köze nem volt annak, hogy az a bizonyos "fajtárs" egy gyönyörű nőstény, akinek biztosan nagyon inponál ha megmentik? - néztem rá megvetően, leragadva ennél a piciny részletnél.

- Nem, semmi köze. Manapság meg amúgysem inponál az ilyesmi :P

- Mert kihalt a lovagiasság. - világosítottam fel.

- Miért, neked inponál?

- Talán. - adtam frappáns választ. - Attól függ ki az. - mondtam, és mint aki jól végezte dolgát arrébb repültem, hadd eméssze magában a dolgokat.

- Ejj, te. Mi lesz velem, ha egyszer te is képes leszel átváltozni! - beszélgetett közben John Jázminnal sárkányul.

- Akkor jajj neked. - felelt nevetve fehér társa, mire mind felnevettünk.

...

Ahogy így repültünk, hamarosan be is sötétedett.
- Itt leszállunk. Este ezen a területen nem biztonságos a repülés. - szólalt meg egyszercsak John, és visszahuppant a sárkány fejéről a nyeregbe. Nem sokkal később már mind szilárd talajon álltunk.
- Végre!! Utálok ennyit repülni. - sóhajtott fel mellettem Csonti, mire gazdája megveregette a nyakát.
-Sok sárkányt érzek a közelben. - kezdte John - Azt hiszem, ez a sárkányok egyik pihenő szigete. Ameddig nem okozunk gondolt nekik, nem fognak bántani minket. Itt letáborozunk. Holnap pirkadatkor indulunk. - fejezte be és lekapta társáról a nyerget. Mi mind ugyanezt tettük, és élveztük, hogy végre pihenünk.
- Jahj, végre kimehetek mosdóba! - kiáltott fel Star és elnyargalt az erdőbe, mire Szikrával felnevettünk.
- Te Nyesi! - szólított aztán meg a Tájfumeráng.
- Hm? - fordultam felé.
- Ezt az éjfúriát hol szedted össze? - sandított Tate-re.
- Honnan gondolod, hogy én hoztam ide? - pislogtam ártatlanul.
- Mert emlékszem, ő volt az aki Snoggletogkor kihívot a Nagyteremből. Vagy nem?
- .... De. - forgattam meg a szemem, aztán a sárkányra néztem. Kissé elveszetten pillogott körbe, ahogy az embereink sürögtek-forogtak, hogy kialakítsanak egy táborhelyet.
- De honnan ismered? - kérdezett aztán újra Szikra.
- Hosszú... Majd holnap elstoryzom. - zártam le a dumapartyt, azt remélve, hogy holnapra az egészet elfelejti, és ezzel sikeresen lezártam a témát. Egy életre.
- Gyere kislány, mesélés lesz! - hívott magához gazdám, mire boldogan mentünk a tűz köré ült gazdáink mellé. Kaptunk némi ételt is. Ölébe hajtottam a fejem és hagytam, hogy simogasson.
- Ejj te, nem is vagy olyan kicsi, te. - beszélt hozzám a lány, közben az állam alatt vakargatva. Lehunyt szemmel élveztem, és halkan doromboltam. Közben Viki Star hátának dőlve, felbuzdulva mesélt egy rémtörténetet vámpírokról meg pókokról. Bár sztem a legjobban ő ilyedt meg... Mi sárkányok meg csak hallgattuk, de nem igen sikerült ránkijeszteni. Ember legyen a talpán aki egy csapat felnőtt sárkányt megijeszt! Viszont szóraoztatónak szórakoztató volt. Johnék egyszer sem szóltak közbe, hanem aztán egyszercsak mégis megszólalt.
- Kicsivel óvatosabban meséljetek. - kezdte sejtelmesen.
- Miért? - kérdezte Villám újdonsült gazdája.
- Mert van néhány, amely igaz. - felelte sejtelmesen.
- Akkor mesélj egyet te! - mondta válaszképp a lány viccelődve és karbatette a kezét.
- Biztos? - nézett ránk furcsán, és egyben rémisztően mosolyogva. Ekkor a fiú behatolt az elmémbe és lepörgött a szemem előtt a történet. Alig bírtam nevetés nélkül, de visszatartottam. Ránéztem a többiekre és ők is mosolyogtak. Tehát nekik is megmutatta.
- Volt egyszer egy csapatnyi ember, néhány sárkánnyal. - kezdte aztán - Kirándulni mentek, de nem tudták, hogy az a hely ahol vannak, átkozott. Ugyanis egy nagy, fehér, vörös szemű démon farkas járta azt a területet. A gyerekek, mivel kimerültek, letáboroztak, de az egyikük egy szempillantásra meglátta. A következő pillanatban viszont nyoma veszett. A barátai megilyedtek, és a keresésére indultak. A démon farkas követte őket, és akárhányszor nem fogyeltek oda, elkapott egyet, és egyben lenyelte. Mikor márcsak ketten voltak, megmutatkozott. A két gyerek megilyedt, ezért elkezdtek menekülni. A sárkányaik vadászni mentek, ezért rájuk nem számíthattak. Az egyikük, elesett, és mikor a társa visszafordult, látta, ahogy a barátját bekapja, és még élve, egyben lenyelte. A fiú borzasztóan félt. Nem tudott mozdulni a félelemtől, és reszkezett, mint a nyárfa levél. A démon farkas, lassan elindult felé. Hatalmas volt, kb. három méter magas, a szájába pedig akár négy gyerek is befért volna. Mikor ott volt előtte megállt, és elkezdte szaglászni. A gyereket szinte már az ájulás kerülgette. Ekkor a démon megszólalt:
-Te vagy az utolsó. Graturálok. Az életed meghosszabbodott, én meg jól laktam. Viszont nem ajánlom, hogy bárkivel barátkozz, ha nem akarod, hogy ők is meghalljanak.-Mondta, majd megnyalta az arcát. A fiúból elszállt a félelem, hirtelen halál nyugodt lett. Majd a farkas összement, egy normál farkas méretére, és a gyerekkel együtt elment. Azóta is szedi az áldozatokat, kiket a fiú gyűjt neki. Állítólag itt, ezen a szigeten élnek, és várják következő álldozatukat. - mondta, mire ránéztem gazdámra. Halálra váltan ült, és keze megállt a simogatásban így kihúztam az öléből a fejem és ívesen felemeltem. Láttam hogy a többi sárkány mindjárt nevetésben tör ki és őszíntén én is, de John gyorsan folytatta.
- És ennek a démon farkasnak a neve, nem más mint:
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
- Vatrax! - mondta hirtelen, mire ott is termett mellette az említett farkas és felvonított, jó hangosan és félelmetesen. Az emberek sikítva rohantak a védelmet nyújtó szárnyaink közé. Ekkor már nem bírtuk tovább és mind hangos nevetésben törtünk ki. Úgy hahotáztunk mint még előtte sose.
- Ez nem vicces! - mondták az embereink egyszerre, mikor előbújtak és csak nevettünk tovább immáron velük együtt.
- De szemét vagy Nyesi, így megijeszteni! - nevetett rám gazdám mire játékosan meglöktem hátulról a vállát.
- Te piszok.. - ölelt aztán meg, és végre mind lenyugodtunk annyira, hogy nyugodtan letudtunk ülni.
- Köszönöm Vatrax a segítséget. - simogatta meg a farkas fejét a "sárkányember". Szépen elvoltak. Amit csodálok bennük. Egy ember aki éjfúriává tud lenni... Egy óriási fehér éjfúria, és még egy ilyen különleges farkas is... Pedig én mennyi mindent megtennék, hogy csak egy napra ember lehessek. Ne kérdezze senki, miért. De sárkánynak lenni egy emberi világban... egyszerűen átok. Még akkor is, ha az történetesen egy álomvilágban van, ahol különleges etetőből adják a halat a sárkánynak. (Nah meg persze ott vannak azok a fürdőző helyek, aaah, az mesés!). De egy sárkányt egy ember nem ért meg csak úgy. Ha azt mondod nem, mert veszélyes, akkor makacs vagy. Ha éhes már két napja, akkor falánk. Ha mérges akkor szemét. De ha kedves, akkor hős. Ez az egyetlen szerencsénk. Mégis... én egyszer kipróbálnám embernek lenni. Hogy végre ne nyomjon el a vikingség.
- Nah, gyere Nyesőkém, aludjunk! - szakított végül félbe gazdám és láttam, hogy már mindenki aludni tér. Én is felkeltem, majd szárnyaim közé zártam a lányt és úgy feküdtem le újra kényelmesen. Fejemet egy fűcsomón pihentettem és néztem a félhomályban, ahogy az egyik ember eloltja a tüzünk és mindenki alszik. Vagy legalábbis fekszik összebújva. Igazából egy ember és egy sárkány összebújva, igen aranyos látványt tud nyújtani. Pedig ilyet nem mondok gyakran. Pl Starfire szárnya alatt aludt Viki gondtalanul, Szikra gazdája a fejét átölelve pihent, Johnékból meg nem sokat láttam mert a hatalmas éjfúria háttal feküdt nekem és eltakarta a többieket. Villám elég hangosan horkolt, oldalának dőlve meg a két fiatal lovas hortyogott. Csonti meg alapból furcsán alszik, mert folyton mozgolódik és általában reggelre átkerül a hátára.
Aztán arra lettem figyelmes, hogy valaki hiányzik.
- Ajj, már megint hol van ez a Tate? - forgattam meg a szemem és már kezdtem feltápázkodni (pedig azt utálok!), amikor pontosan mögöttem előjött a bozótból.
- Itt vagyok, csak ne verj már fel mindenkit! - mérgelődött, aztán elvonult mellettünk és jóval távolabb mindenkitől feküdt le újra. Megvetően pislogtam felé, majd én is visszafektettem fejem a földre és úgy próbáltam elaludni.
- Jó éjt. - mormogta még halkan, ami kicsit azért meglepett.
- .... Neked is. - feleltem halkan aztán már aludtam is.



_________________________________________________________________________________
A blog most egy ideig együtt játszódik egy másik blog szereplőivel, itt elolvashatjátok egy másik szemszögből is, ajánlom nektek a blogot:

http://sarkanyember.blogspot.hu/2015/01/17fejezetszeretnem-megerteni-sarkanyokat.html

38 - Az elátkozott szigeten ragadva

Már hajnalodott. De mi még mindig egy sziklaszirten álltunk. Úgy ért minket a napfelkelte: viharverten, de együtt.
Úgy döntöttünk, amennyiben nem változunk hirtelen vámpírrá) inkább megszabadulunk ettől a zavaró ténytől, miszerint mindenünk csurom vér, holott mi magunk már nem véreztünk. Lebotorkáltunk a tengerpartra és megmosdottunk a vizében. Eléggé csípett, és a víz is elég furcsa színt kapott mit ne mondjak... De én legalább visszakaptam a kékes-lilás színem! ^_^
Hamarosan ki is pattantunk újra a partra és elindultunk vissza az erdőbe, neki a hegynek.
- És most? Hogyan tovább? - nézett rám Karom.
- Nem tudom, de a lehető leghamarabb tűnjünk el innen! Nem akarok sokáig ittmaradni, ezen az elátkozott szigeten! - feleltem határozottan.
- Ugyan már! - állt meg előttem nevetve. - Dehogy elátkozott, ezt meg honnan vetted? - nézett rám kérdőn, mire én csak lazán felmutattam a fejünk fölött lévő ágakra.
- Átkozott, átkozott, a sziget elátkozott!! - kurjantgatták a felettünk játszadozó kis Rettenetes rémek. Újra egymásra pillantuttunk, s megrántottam nem létező szemöldököm, mintegy azt kérdve: "Nah? Ez már elég hihető indok?"
- Ugyan már Auróra! Attól még hogy találkoztunk itt egy gigantkus sárkánnyal, aki mindent felégetett / szétrombolt és minket is kishíján megölt...
- "Most komolyan? Ez neked nem balszerencsés?" - sugallta tekintetem.
- Jó oké, ez eléggé rosszul sült el, de ettől még nem elátkozott!!
- Okés... reméljük igazad lesz. Mert hacsak ki nem találunk valamit, itt ragadunk örökre! Vagyis míg meg nem javul a szárnyam. Vaaaagy.... amíg rám nem unsz és haza nem repülsz egyedül. ...
- Ne viccelj, dehogy hagylak itt! - hortyant fel majd szárnyával átkarolt.
- Köszönöm... - feleltem halkan.

Egyszercsak azonban hatalmas morajlás törte meg a csöndet. A föld megremegett, a kavicsok ugráltak a lábaink közt, a fák meghajoltak.
- Mi ez?? - rémültem meg azonnal és megszorítottam a szárnyát. Körbenéztünk és azonnal kiszúrtuk a szigeten álló hatalmas hegyet. Füstölt, nem is kicsit!.
- Odin szakállára, ez egy működő vulkán!! - kiáltott fel Karom majd a jó szárnyamnál fogva megragadott és magával rántott az ellenkező irányba.
- Mi az a vulkán? - kérdeztem lihegve, de nem válaszolt, csak rohant, menedéket keresve. Ahogy felnéztem, egy seregnyi madár és sárkány repült el felettünk a levegő pedig máris csupa hamu volt, könnyezett tőle a szemem. És még büdös is volt! Pfujj.
- Karom, mondj már valamit!! - kiáltottam rá ismét, mert egyre idegesebb lettem ettől a helyzettől. Körülöttünk mindenki menekült, akárcsak mi. Mindenki tudta hogy veszély van. Én is, hiszen az ösztönöm megsúgta. De azt nem hogy mi elől.
- Karom, mondd már el mi ez az egész!! - ordítottam túl a zajt, ami körülöttünk volt. Végre rámnézett.
- A vulkán az egy ilyen hegy, ami forró lávát, meg lángoló köveket lő ki, aztán fekete hamuval terít be mindent. Szép a maga módján, de amondó vagyok, ne nézzük ilyen közelről! - lihegte.
- Okés... én sem szorgalmazom. - mondtam mikor megértettem a helyzet súlyosságát.

Gyere, ez pont jó lesz! - kiáltott fel egyszercsak, és berántott egy barlangba. Bementünk jó mélyre a barlangban, ott végre ledőlhettünk.
- Itt nem fog utolérni az a láva meg miegymás? - kérdeztem félve.
- Nem hiszem. - felelte nyugodt hangon, ami engem is megnyugtatott. Fejemet megpihentettem a földön, míg ő elindult kifelé, megnézni mi történik odakinn.
- Au, akarsz látni valami szépet és forrót? - káltotta egyszercsak vissza a válla felett.
- Attól függ. - feleltem, de felálltam és odasétáltam mellé. Elakadt a lélegzetem! És nem csak azért, mert olyan forróság volt, hogy égette a pikkelyeim a levegő, hanem a látvány... az egyszerűen letaglózó volt! A balang a hegy oldalában volt, a bejárat háttal a hegyoromnak. Így a lefolyó láva szépen kikerült minket, majd ismét egybe folyt és úgy hömpölygött tovább, elpusztítva fűt, fát, ami csak az útjába került. A teteje már feketéllett, ahogy meghűlt a kőzet, de ahogy folyt, a teteje megrepedezett és láthatóvá vált az alatta megbúvó, narancssárgás, izzóvörös színű folyékony lávaanyag. Festői táj volt. Bárcsak elhoztam volna a ceruzám...
Karom visszasétált kicsit bejjebb, és ott ült le. Rövidesen követtem példáját, és leültem. Sőt, le is feküdtem, majd meghemperedtem a porban. Ám rögtön rájöttem, hogy ezt nem lett volna szabad, mert a hátamon végigfutó hatalmas vágás rettenetesen megfájdult. Hatalmas szisszenést követően azonnal felültem, és lenyalogattam az összes sebem, ahogy azt Karom is tette mellettem. Hiszen a nyál gyógyító és fájdalomcsillapító hatású, mégha az ember nem is éjfúria, csak egy olyan sárkánylovas lelkű ember, mint ti kedves olvasók!

Pár perc múlva azonban eszembejutott valami, hogy azt kipróbálnám... Így szóltam hát Karomhoz:
- Karom? - szólítottam meg halkan.
- Igen aranyom? - fordult felém.
- ... Eléggé fáj a hátam, de nem látok el odáig tökéletesen, megnéznéd nagyon ronda-e?
- Oké. - egyezett bele éls felém lépett, mire pajkosan elmosolyodtam.
- Mi az? - döntötte kissé oldalra a fejét, mire hirtelen felugrottam, két mellső lábam a nyaka köré fontam és felakaszkodtam rá. Felmászni is megpróbáltam a hátára de ez végül nem jött össze. Ő viszont rájött mire megy ki a játék és mégjoban felágaskodott, úgy, hogy a lábam már el se érte a földet. Erősen megkapaszkodtam a marjában, mire ő hátravetette magát, amiből ismét valami birkózó-játék féleség alakult ki. Hamarosan ledöntött a földre, majd orrát mosolyogva az enyémnek nyomta és felállt. Én magam feküdtem tovább és kismacskát megszégyenítő pillantásokkal bámultam rá. Farkam vége játékosan, kígyószerűen mozgott és halkan doromboltam.  Karom rám sem nézett, úgy tett mintha nem figyelne ,de biztos vagyok vbenne hogy a szeme sarkából azért engem figyelt, mert mikor hirtelen ismét rávetettem magam ő számított rá és elszaladt, befelé a barlangba. Utánaeredtem és üldöztem mígnem falba nem ütköztünk. Ekkor ismét szemtől szemben álltunk.
- Arghgruuuu - morogtam rá játékosan, majd mikor nekemugrott, én elrugaszkodtam és egy pillanat alatt a hátán termettem. Diadalittasan hallattam a hangom, mire egy gyengéd mozdulattal legurított a hátáról és folytattuk a játékot, míg el nem fáradtunk bele.

Végül fáradtságában lefeküdt én meg befúrtam magam a mellkasa alá. Így ahogy pihent a nyaka átkarolt. Fejét az enyém mellé fektette, úgy pihentünk. Egyszer arcon is nyaltam, aztán csak élveztük a pillanatnyi nyugalmat, hisz ki tudja mikor lesz belőle részünk legközelebb...

Később tüzet is raktunk, sőt Karom kirepült és fogott pár halat is kettőnknek.

- Tessék. - tette le elém őket. - nehogy még éhenhalj! - s leült velem szemben.

- Köszi... De ugye te is ettél?

- Igen.

- Akkor jó. - nyeltem le az utolsót is - Nem szorgalmaznám hogy éhenhalj.

A szörnyennagy rémség elmosolyodott, úgy kérdezte:

- Akkor mit szorgalmaznál? - érdeklődött, mire elgondolkodtam.

- Egy csókot....... Tőled. - feleltem félénken, mire ismét elmosolyodott. Közelebb húzódott hozzám és a szemembe nézett. Felváltva néztem a jobb és a bal szemét. Aztán az egyik szárnya lassan megindult felém és lasan végigsimította az arcom.

- Gyönyörű vagy... Hiába is tagadod. Mert én tudom, hogy az vagy. - mondta halkan, amitől akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. És akkor megcsókolt. És mikor már elengedett is összeért az orrunk. Nem akartam elengedni, soha.... soha többé.

Figyelem, mostantól határozatlan ideig a Nyesi szemével a világ, és Auróra bejegyzései felváltva fognak felkerülni! :)

Kis szünet várható

Halihó mindenki!

Sajnálom hogy a kövi rész már jópár napja késik :/ Az az igazság hogy 1 most szombaton lesz a felvételim 2 egyszerűen bénának érzem amit írtam, ahhoz hogy ilyen formában legépeljem... (egy füzetben van kivételesen) Szóval nem tudom mikor lesz következő rész, de ígérem sietek majd! Addig is hoztam pár képet amiket a bloggal kapcsolatosan szerkesztettem / rajzoltam. Remélem tetszenek majd! :) A legközelebbi viszont olvasásra!!

 (Ma rajzoltam :) Eredetileg vidiként is feltettem volna, de szarakodott a program és kitolt velem :P)

 (Bodza, ő lett volna eredetileg Starfire helyett, hogy ne lopjam Viki sárkányát, de vele aztán máshogy lett megbeszélve :) )

 (Ők lettek volna eredetileg Nyesi és Csonti, mint egy-egy cipzárhát fej)

(Nátán)

 (Cuki-Roar, vagy ahogy mi röviden hívjuk: Nyafi :) )

(Villámló Remény)

37 - Fény és Karmolás 2. rész

Figyelem!!


Ez a blogrész eddig a leghorrorisztikusabb elemeket tartalmazó mind közül, ígyhát kérem, amelyik olvasó esetleg írtózik a vér gondolatától, NE olvasson tovább!!

Köszönöm a megértést, és jó olvasást!



Szinte leforrázva feküdtem az égő ágak közt, és meredten bámultam a lángok közé, arra, amerre Karom elrepült. Úgy éreztem, ő tud valamit amit én nem. De ezzel nem értem rá foglalkozni. Mert ennél fontosabb volt az az érzés, ami végül győzött: az ijedtség, hogy most láttam utoljára.
- Karom, ne menj oda!!! - ordítottam utána már sokadszorra, de nem jött válasz. Könnyeim viszont már szaporán hulltak.
- Karom, azonnal gyere vissza, különben... különben... - gondolkodtam el, mit is mondhatnék - Gyere már, hallod!? Ha meghalsz, nem állok többet szóba veled!!!! - ordítottam, mire válaszképp egy hatalmas, basszus hangú, mély dübörgő hang hallatszott fel a távolból, és azt sugallta: "Enni kell",
Megéreztem benne valami kísérteties erőt, és szívemben megfagyott a vér. Egyszercsak egy nagy ordítás hallatszott. Karom csatakiáltása. Majd ahogy azt kiáltja: "Gyere és kapj el!!" Aztán egy reccsenés, mintha egy gerinc kettétört volna, majd egy hatalmas puffanás és egy újabb kiáltás, de magas, és sikítás szerű.
 - KAROM!!! - ordítottam fel teli torokból, majd fájdalom ide vagy oda, felpattantam. Szinte nem is éreztem hogy fáj. Mert a gondolat, hogy elveszíthetem azt a fiút, akit valaha a legjobban szerettem, jobban szorította a szívem. Berohantam az égő erdőbe, faágat faág után kerültem ki, vagy ugrottam át, mire egy tisztásra értem. Körülötte minden égett, az egész hely borzalmasan meleg volt, a talaj égette a talpam, a levegő pedig a szemem. De nem ez volt a leg vérfagasztóbb!! Hanem az a baromi nagy, világos citromsárga színű Tájfumeráng, aki a közepén állt!! Az egy dolog, hogy a tájfumerángok nagyok, de ez... ez mindent túlszárnyalt! Kissé mintha nem is tájfumeráng lett volna, egyszerűen más volt. Talán titán szárnyú lehetett? o.O Nem tudom, nem tudom milyen egy titán sárkány.
Beugrottam egy hatalmas, kidőlt fatörzs mögé, nehogy észrevegyen a monstrum. Közben nézegettem jobbra-ballra és.... megláttam. Megláttam ahogyan Karom ott fekszik, enyhén véresen egy ripityára tört ághalmon, amiknek egy része a becsapódás után hullott rá, a még álló fákról. Odarohantam, de nem tudtam megállapítani él-e még. (Részben talán a könnyeim okozta homályos látás miatt).
- Ne, ne, ne, ne, Karom, ne csináld ezt velem!! Ébredj fel hallod?? - szólongattam, de meg se moccant. Orrából egy kicsit folyt a vér, és az egyik foga letört... ez már nem a Halloween-i szemfényvesztés.
- Kérlek ne halj meg... Nem akarlak elveszíteni... - fúrtam végül fejem a vállába. Ennyi volt tehát.... ezzel egyszerre vesztettem el 2 dolgot. Életem legfontosabb tényezőjét. És a lelkiismeretem, ami immáron nem akadályozott abban, hogy széttépjem azt a mocskot, aki ezt merte tenni!!!
Mégegyszer megpusziltam a Szörnyennagy rémség fejét, aztán felkeltem és szembenéztem a tájfumeránggal, aki közben épp egy arra tévedt vadkant nyelt le egészben. Határozott léptekkel kisétáltam a tisztásra és rákiáltottam:
- Héj te!!
- ?? - fordult felém.
- Igen te!!! Most elégedett vagy??? Jónak képzeled magad??? Csak mert olyan hatalmas vagy!!!??? Akkor gyere, és mérkőzz meg velem, te radioactív hulladékkal szennyezett vízbe mártott OSTOBA HÜLLŐ!!!!!!!!! - ordítottam ahogy a torkomon kifért, mire nem kicsit felbőszítettem. Felém kapott hatalmas szárnyaival mire elugrottam. Szemem villámokat szórt, ha valaki rámnézett volna, egy piciny csíknyi pupillát se látott volna benne, karmaim talán még hosszabbra kinyúltak mint valaha hittem volna, a torkomban dobogott a szívem és csak egyre gondoltam: mindegy melyikőnkre, de HALÁL!!!
Hatalmas ordítással ugrottam neki az oldalának.
- ÁÁÁÁRRR!!! - ordított fel majd megpróbált letépni magáról, de állkapcsa mindig mellé sújtott le, ezzel önmagát megsebezve.
- Érzed már hogy fáj??? Igen, ÍGY FÁJ MOST NEKEM IS!!!!! - ordítottam vissza neki, kegyelmet nem ismerve majd újra beleméjesztettem a fogam hatalmas mellkasába. Egyszerre éreztem magam érzéketlenné váltnak, és mégis sírtam. Szemem előtt lepörgött minden apró részlet az életünkben. Minden amit hozzá kötöttem. Amikor először megláttam. Amikor rámmosolygott. Ahogy láttam szemében az éltető tüzet. Amikor egyszer megcsúsztam a jégen és ő felsegített. Aztán magához szorított, hogy tudjam nincs semmi baj, mert ő velem van. Ahogy megcsókolt... még utoljára, mert tudta, hogy sose lát többet. ... De az élet kegyetlen... Nem tarthatott örökké. De én nem akarok így tovább élni. Olyan űrt hagyott maga után ez a seb, amit nem lehet csak úgy befoltozni. Csak azt akarom hogy neki is fájjon úgy mint nekem. Aztán megölhet. Úgysem élnék túl soká... Hisz egyszer mindd meghalunk. Előbb vagy utóbb. És úgy tűnik, én előbb.
Egyszercsak egyik hatalmas karma felhasította a hátam, mire akaratlanul elengedtem és felordítottam. Leestem a földre, és nem bírtam felkelni. Nem tudom lehetséges-e... de ha igen, állítom, vért izzadtam. A hatalmas sárkány felém fordult, és végre megpillantotta hová zuhantam. Elvigyorodott és felém lépett. De még csak szemlélt.
- Mire vársz még? Ölj hát meg engem is!! - kiáltottam rá, kissé erőtlen hangon, mire meglepődött.
- Nem is könyörögsz kegyelemért?
- Minek... ha te nem teszed meg, úgyis kinyír valami más. Ha más nem, a bűntudat.
- Ne csináld! Legalább annyit mondj léci!
- Nem érted hogy nem!? Ölj meg, fáj minden perc, amit itt kell töltenem. - feleltem majd visszatettem a fejem. - És ha egyszer.. egyszer Hi-hibbantra tévednél... - szipogtam - mond meg a barátaimnak hogy... hogy Au csókoltatja őket Valhallából.... - s ezzel lecsuktam a szememet, és vártam a végső csapást. ... de az nem következett be.
- Inkább mondd meg te... - felelte, és ezzel... elsétált.
- Remek... még az öngyilkossághoz is túl béna vagyok... - feküdtem vissza, totál összetörten. Ilyen egy balfék mint én, mégegy nincs a világon, az tuti! ...
- Nah, jól van, halljam, miért akarsz öngyilkos lenni??? Nagyon jó indokod kell rá, mert különben elfelejtheted!! - mordult rám egy hang mögöttem. Először fel sem pillantottam. De aztán... rájöttem hogy én ismerem ezt a hangot. És ezt a léptet is... Felnéztem és... KAROM OTT ÁLLT ELŐTTEM!!
- KAROM??? - pattantam fel. - TE MEG HOGY KERÜLSZ IDE????
- Én is ezt szeretném kérdezni tőled kishölgy! Megkellett volna várnod, míg elterelem ezt a monstrumot és visszajövök, egyáltalán hogy tudtál felkelni? És mi a..... - nézett végig rajtam, aki tocsogtam a vértől. De nem ez volt a legfélelmetesebb hanem hogy... jesszusom... Karom zombivá lett!!!!
- ÁÁÁÁÁÁ, MIT AKARSZ TŐLEM??? - ugrottam hátra.
- Te meg miről beszélsz? - hunyorgott rám értetlenül.
- Nem, az nem lehet... te meghaltál!!
- Azért nem esik jól, hogy néhány karcolás miatt már temetsz! - nézett rám mérgesen.
- Nem, te meghaltál!! Láttam, és és és... Ha értem jöttél, nem kellett volna úgy sietned.... megtennéd hogy vársz még pár percet? - kérdeztem, közben folyamatosan hátrálva,. mivel egyre csak közeledett felém. Egyszercsak már egy szikla peremén találtam magam, ahonnan nem volt vissza út.
- Au, nehogy tovább menj!! - kiáltott rám, és megálltunk. Hátranéztem, le a mélységbe. Nagyot nyeltem, majd vissza pillantottam a sárkányra.
- Ne!   Mozdulj... oké? Gyere, erre felém! - mondta a zombi, vagy szellem vagy... vagy nem tudom mi! Én csak néztem rá riadt tekintettel.
- De ... te meghaltál.... - ismételtem el, sírógörcs szélén állva.
- Auróra... ne félj tőlem... kérlek. - mondta, már ő is könnyezve. És akkor belenéztem a szemébe. És ahogy ezt megtettem.... már tudtam hogy nem lesz baj. Mert még ha szellem is... Basszus, én akkor is szeretem!
Odarohantam hozzá és átöleltem. Átöleltem, tehát nem lehetett szellem. És élt. Nem volt zombi sem. Ő volt az. Túléltük.
- Jól van, nyugi, minden rendben lesz...
- Itt vagyok... - mondtam együtt vele az utolsó 2 szót. Sosem gondoltam volna hogy ide vezet a sors. De vettük az akadályt. 

Együtt.

36 - Fény és Karmolás 1. rész

Csak repültem, közben magamban morogva: Miért velem történik mindez? Repültem eszeveszett dühvel a nagy semmibe, mikor szárnysuhogást hallottam meg magam mögött.
- Au várj!! ... Nem játszuk el a múltkorit! - viccelődött mögöttem Karom. Hátrapillantottam, mire halványan, de legfőképeen bíztatóan rámmosolygott. Hagytam hogy beérjen és mellettem szálljon.
- Gyere, szálljunk le azon a szigeten. - mondta, mire landoltunk is egy apró szigeten. Olyan kis pici volt, nem is tudtam mi a neve, ha egyáltalán van neki. Ott aztán összecsuktam a szárnyaim majd várakozón néztem Karomra.
- Miért, jöttél utánam? - kérdeztem halkan.
- Ugyan már! Erre te magad is tudod a választ. - felelte, majd felém lépett én pedig hozzábújtam.
- Azért mert Szeretlek. - fejezte aztán be a mondatot, mire mégjobban magamhoz szorítottam.
- Én is téged Karom.. - suttogtam, de aztán sírni kezdtem.
- Az a sárkány igazságtalan volt... - szepegtem.
- Igen tudom, valóban az volt.
- A többiek miért nem álltak ki mellettem? - néztem fel rá sírva.
- Azért mert ők a jelenetből csak annyit láttak, hogy megütöd. És nem ilyennek ismertek, hogy csak úgy felpofozz valakit.
- De nem csak úgy!!! - horkantam fel, ezzel kiszabadítva magam a szárnyai közül. Ugyanis ez, hogy fruskának nevezett, ez ez... olyan volt mintha azt mondta volna rám hogy r*banc. És ez fájt. Nagyon is fájt...
- Tudom, nyugi. - nyugtatgatott, de már túl ideges voltam. Becsörtettem az erdőbe. Ő pedig utánam.
- És én agresszív vagyok.. Akkor tényleg az leszek! Majd akkor megnézhetik maguk!! Mert akkor már nem mondhatnak rám akármit, mert az aki rosszat mond, onnantól HALOTT SÁRKÁNY!!! - ordítottam, a végén pedig olyan jó érzés fogott el a gondolattól, hogy többé senki se árt nekem, hogy Karom nem kicsit megijedt.
- Au, hagyd abba, kezdesz megijeszteni!! - kérlelt, de már késő volt. Előjött belőlem a vad sárkány, ami embereknél talán egy pszichopatával ért volna fel.
- Akkor majd én nevetek utoljára!!! - ordítottam ki ismét. Pupillám összeszűkült, izmaim megfeszültek, és szétvetett az ideg, mégis nevetni lett volna kedvem. Egyszerűen vérszemet kaptam.
- Au, azt hiszem nem csak mi vagyunk itt! - próbált figyelmeztetni Karom, de nem figyeltem. Hirtelen gondoltam egyet és mint egy farkas üvöltöttem fel.
- Áááááúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú!!!!
De hirtelen Karom mögém ugrott és befogta a szám.
- Ssssst!! Ránkvonod a figyelmet. - suttogta nekem, mire visszaszállt belém a lélek, ami már majdnem magárahagyta őrjöngő testemet. Hirtelen átfutott rajtam a félelem.
- Mit hallasz? - súgtam vissza neki, mire megkönnyebülten felsóhajtott, feltehetően annak örömére, hogy újra visszatértem.
- Zajokat a bozótban. - felelte aztán. Egyszercsak valóban megmozdult valami előttünk. Mi viszont nem éreztük a szagát, mert a szél pont a mi szagunk vitte a potenciális támadó felé, nem pedig fordítva. Meredten álltunk, és vártuk mi lesz. Amikor egyszercsak a bozót megint mozogni kezdett és elénkugrott egy.....
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.

Kecske.
- Huh... - lélegeztünk fel egyszerre.
- Ez meg mit kereshet itt? - nézett Karom az állat felé, majd mivel az láthatóan nem zavartatta magát evés közben, ráordított, mire az mekegve eliszkolt.
- Egy gyors, mégfontosabb kérdés: MI MIT KERESÜNK ITT??? - hűltem el, mikor rájöttem hogy ott állunk egy sötét éjjel, egy ismeretlen erdő közepén, totál egyedül, és teljesen elveszetten.
- Hát.. begyalogoltál ide... emlékszel? - frissítette fel memúriám. Hangja nem volt megvető, tudtam hogy igaza van. Kellett nekem ide jönnöm!
- Nah jó, nem baj, felrepülünk, és máris meglátjuk hol vagyunk! - mondtam nem kicsit idegesen, majd felakartam repülni.
- Au, vigyázz! - kiáltott rám, de késő volt, mert teljes erővel nekirepültem egy hatalmas ágnak, majd visszaestem és eszméletemet vesztettem...

...

- Jól van, nyugi, nem lesz semmi baj.... Remélem így kényelmes... - hallottam Karom kedves kis hangját, ahogy ápol, miközben én éppencsak ébredeztem. Valami tisztásfélén voltunk, egy tábortűz mellet. Mohaágyon feküdtem, míg ő mellettem ült, és néha beleszagolt a levegőbe, nem érez-e veszélyt. Hirtelen beugrott valami. Mikor Hibbanton ébredtem, és ő ott ült mellettem... Félálomban hallottam ahogy beszélt hozzám. És ez most ugrott be mind! Olyan kedves volt, már akkor... Én végsősoron nem csodálkozom, hogy belehabarodtam.

- Ah, mi történt? - mozdultam végre meg. De amint ezt megtettem egy éles fájdalom nyilalt bele a szárnyamba.

- Ne-ne, ne mozogj! Azt hiszem eltört a szárnyad... Jól vagy? - hajolt fölém aggódó tekintettel.

- Asszem, de mi történt?

- Nem figyeltél és nekirepültél egy ágnak, aztán visszaestél a szárnyadra. - felelte - Úgy rámijesztettél! - morgott aztán. Olyan aranyosan aggódik...

- Bocsi... Csak utálom a sötét erdőket... Nappal imádom, de éjjel más..... - feleltem és fejemet visszatettem a talajra, majd bánatosan bámultam a messzeségbe.

- Nah, jól van, semmi baj. Most pihenünk, aztán reggel kimegyünk innen valahogy. - mondta és mellém feküdt, majd betakart szárnyával. Így aludtunk el.

Még éjjel volt, mikor arra ébredtem, hogy valami motoszkál a bokrok közt. Kinyitottam a szemem, de meg sem mozdultam.

- Karom... - kezdtem halkan, de már ébren volt. Fejét a maromon pihentetve súgott vissza egy csitító "s" hangot. Meredten figyeltük tovább, hogy mi lesz. Egyszercsak az egyik fáról egy üszkös füstlehelő szállt le mellettünk.

- Jöhettek! - hallatszott halk kiáltása, mire egyre többen és többen jöttek elő. Lecsuktuk a szemünk, hogy ne lássák, hogy fent vagyunk. Körbenéztek, megszaglásztak minket, közben pedig halkan beszélgettek.

- Mit kereshetnek itt?

- Biztos kirándulni jöttek.

- Ide??

- Miért, azt állítod nem jó a hely???

- Nem, azt nem mondtam. De nem túl jó a társaságod.

- Nah, most aztán szétkaplak! - hallatszott felőlük, majd feltehetően össze is kaptak.

- Csönd legyen már fiúk! ... A nősténynek eltört a szárnya.

- Úgy kell neki, minek jöttek ide. - felelte az egyik mire könnyes lett a szemem. Igaza van! Miattam vagyunk most itt. Ki tudja mit tesznek velünk ezek a sárkányok! Létszámfölényben vannak, semmit se tehetnénk ketten, ha úgy döntenének nem ide tartozunk.

- Most itthagyjuk őket sorsukra?

- Miért, szerinted hogy szedjük fel őket innen?

- Szerintem pusztítsuk el őket! Az a legbiztosabb. - mondta az egyik hang, mire megrémültem, és azt hiszem egy kicsit közelebb húzódtam Karomhoz.

- Oké, szavazzunk! - felelte erre az egyik, de ez végül elmaradt, mert nagy morajlás hallatszott.

- Futáááás!!! - ordították és eltűntek. Ekkor felkaptuk mi is a fejünk.

- Mi ez?? - kérdeztem félve, mire Karom felkelt és közelebb ment a zaj forrásához, de egy szót se szólt.

- Karom én félek! - néztem rá teljesen riadtan. A hang egyre hangosabb lett, mi pedig még mindig csak álltunk (vagyis én feküdtem), de én már rohantam volna, csak Karom figyelt még mindig erőteljesen. Egyszercsak a fák elkezdtek sorra kidőlni, az egyik majdnem ránk esett, majd meg is gyulladtak. Én viszont nem tudtam felkelni. Úgy éreztem, ez már nem csak a törött szárnyam, az oldalam is fájt!

- Gyere gyorsan, elkell innen tűnnünk! - futott oda hozzám Karom és szárnyával megpróbált felnyalábolni a földről, de én visszaestem.

- Nem megy! Nagyon fáj! - feleltem, mire megállt. Riadt szemeiben láttam, hogy halálra van rémülve. Mert tudja, hogy ha túlakarja élni, itt kell hagynia. Szinte láttam rajta, ahogy pörögtek agyában a gondolatok, aztán elszánt pillantásokat vetett rám.

- Mire készülsz? - hűltem el.

- Bocsi... - felelte majd... megcsókolt. De úgy, mint aki utoljára teheti ezt meg... Aztán berepült a lángragyúlt fák közé.

Folytatása következik...