40 - Karom rossz napja

###

~Auróra~

Reggel arra ébredtem, hogy tök sötét van, és valaki fájdalmasan felordít. Mint kiderült Karom, akit hirtelen nem éreztem magam mellett.
- Karom, mi az??? - rémültem meg, s némi fényt csináltam.
- Gyere a bejárathoz és nézd meg te is! - jött a válasz valahonnan, messziről.. Ahogy elindultam beleléptem a még parázsló hamuba, amit a mi kis tábortüzünk hagyott maga után.
- Áú! - kiáltottam fel felkapva a lábam.
- Mi az?? - jött a válasz a totál sötétben.
- Semmi, csak gyakorlom a nevem! - feleltem ironizálva, majd újra megindultam felé. Vagyis pontosabban... orral neki a falnak.
- Megint a neved gyakorlod? - jött a válasz.
- Nagyon vicces vagy! - feleltem.
- Jó, odamenjek érted?
- Nem kell! - mondtam határozottan. (Csak azért is odabotorkálok!!)
Végre odajutottam és rámmosolygott.
- Szóval? Mi az a nagyon fontos dolog? És miért van korom sötét? - kérdeztem, mire furcsa mosolyt vett fel és farkával az állam alá nyúlva odafordította a fejem a bejárathoz. Teljesen eltorlaszolta a megkeményedett láva.
- Te jószagú Thor, hogy jutunk most ki? - ijedtem meg.
- Ez az... nem tudom.
- Ijj... kezd bezártságérzetem lenni... - húztam össze magam.
- Figyelj... nézd a jó oldalát. Most aztán együtt vagyunk! - nevetett fel, kissé talán idegesen.
- Hát jah... - mondtam halványan mosolyogva, aztán rövid ideig csak álltunk és hallgattunk.
- ....Nah jó, törjük ki a falat, mert engem is idegesít ez a bezártság. - mondta aztán.
- Oké, benne vagyok. - feleltem buzgón, mire nekiálltunk széttörni a lávafalat. Nos igen, itt volt egy kisebb nézeteltérésünk...
- Argh!!! - ordítottam és ezzel oldallal neki a falnak.
- Te meg mi a szent Odint művelsz?? O.O - nézett rám ijedten.
- Kitörök!
- Nem, az egyetlen, amit összetörsz, az saját magad! Ezt tűzzel kell lebontani.
- Igen, és akkor mit csináljak?? Bénítsam le a követ? - mérgelődtem.
- Nem, te ülj le drágám, én meg kiszabadítom magunk.
- Nem, segíteni akarok! - makacsoltam meg magam.
- Tudom, de ebben így nem tudsz! Nem akarom, hogy megütsd magad! - erre felnéztem rá és hosszan bámultunk egymás szemébe.
- Akkor is segítek! - zártam le és megindultam a torlasz felé, mire ő a homlokához kapva hallatott egy "Jahjj..." hangot. Erre harcikiáltást imitálva fejjel rohantam a falnak és a szarvammal próbáltam szétrúgni a fal hátsóját (hogy így mondjam). Nah és tudjátok, mi lett a végeredmény? Igen... fejfájás. Ééés......... beszorultam.
- Au, jól vagy?? - kiáltott fel és odarohant. Ugyanis a fejem átütötte a falat és most fejjel és felsőtesttel a napvilágon, hátsófertáljal a barlangban álltam...
- Aha... - feleltem kómásan.
- Beszorultál mi? - sóhajtott fel.
- Aha.... - hajtottam le a fejem.
- Oké... őő.... - kuncogott ott belül.
- Mi van?
- Semmi semmi.
- Remélem élvezed a farom társaságát. Mert utána jóideig nem látod. ... Csak szedj ki innen...
- Jó, oké, akkor te próbálj meg kimenni előre, én meg tollak.
- Nem! Inkább húzz ha lehet... - feleltem belevörösödve.
- Miért?
- Mert.... kérlek. - feleltem halkan.
- Oké, ahogy akarod... - felelte és megfogta a farkam.
- Háromra oké? - mondtam.
- Három! - felelte és megrántott, mire kicsúszott a talpam alól a föld. Aztán végül sikerült úgy megtolnom magam, hogy kitudott húzni.
- Lám, egy szépséges Auróra. - mosolygott rám.
- Hali. - mosolyogtam vissza, még mindig kicsit furcsán érezve magam...
- Nah, kitágítom a lyukat és kinézek miújság a külvilágban. - mondta és felkelt.
- Eléggé... napos... ééés.... Nem vagyok benne biztos, de szerintem minden pontosan olyan... mint a vulkánkitörés előtt. - feleltem halkan.
- Mi?? - kerekedett el a szeme és rögtön kitolta fejét az általam ütött résen.
- És tényleg... - hajolt vissza lassan, majd felém fordult. - A fák, a fű, minden ugyanolyan....
- Én mondtam, hogy átkozott a sziget. - vontam meg a vállam. - Mi kell még, hogy elhidd?
- Hmm... - gondolkodott el - Jégeső. - felelte. Erre hirtelen megdördült felettünk az ég és elkezdtek ökölnagyságú jégdarabok potyogni.
- Nah? - néztem rá diadalmasan.
- Na ne már, ezt nem hiszem el! - mérgelődött, s mérgében belerúgott a falba.
- Nah jó, nyugodj meg, okés? - mentem közelebb hozzá, de eltolt magától.
- Nem, nem nyugszok meg! Ez kész idegőrlés!! ÁÁrgghhhhhh..... - morgott, aztán tüzet lőtt a falra, amitől a lávaanyag újra megolvadt és végre szabad lett az út.
- Mit csinálsz? - hűltem el.
- Megyek és ordítok egyet az erdőben... Hátha jót tesz, már ideje lesz. - s fújtatva meg is indult.
- Jégesőben???
- Igen Au, jégesőben!!! - kiáltotta vissza, s állt felém fordulva.
- Akkor nem tehetek mást.... Bocsáss most meg nekem ezért.
- Mi? - kérdezte ingerülten, mire... lefagyasztottam. Összeráncolt szemöldökkel, nyakát ívesen hátrahajtva állt a barlang szájánál és már nem tudott tovább menni. Valami fura nyögést hallottam csak tőle.
- Bocsáss meg. - bújtam hozzá. - De nem hagyhattam, hogy leüssön egy 2 kilós jégdarab.
Valahogy behúztam a barlang mélyére, ahol leültettem.
- Figyelj, mindjárt ki fogsz olvadni, de kérlek ne menj el, mert akkor kénytelen leszek másodszor is lefagyasztani téged, okés? - néztem rá könyörgőn, mire egyszercsak egy picit megmozdult.
- Oké... - felelte. Már kiolvadt, de meg sem moccant.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá.

...

Hamarosan elmúlt a jégeső és kimerészkedtünk a szabadba. Gyönyörű idő volt egy gyönyörű helyen. Nah sipirc, és tűnjünk el innen! (Még rímelt is, észrevettétek? Felcsapok versírónak [am nem]).
- És most? - néztem fel Karomra.
- Hogy most? Szárnyraállítunk téged! - felelte és megindult a dzsungeles részbe. Mosolyogva néztem utána, aztán boldogan felkiáltottam és utána vetettem magam.

Nos neki is láttunk a dolognak, hogy végre elhagyhassuk ezt az átkozott szigetet!
Az első az volt, hogy csináltunk egy sínt a szárnyamra. Viszont elég nehézkes volt így akármit is csinálni, mert egyszerűen nem fértem el. Karom pedig tele volt ötletekkel. Furcsán fogó kövekkel hatalmas levelekre irogatott mindenfélét és aztán azt próbálta megvalósítani.
- Öhm.... Most mit is kell csinálnom? - kérdeztem félve egy rönkökből tákolt tutajon fekve.
- Neked semmit. Én megfogom ezt a kötelet, ami hozzá van kötve a tutajhoz és hazahúzlak! Pofonegyszerű! - mosolygott.
- Okés, mehetünk! - kiáltottam oda neki, mire felkapta a kötelet és elkezdett vontatni.
- ÁÁÁ! - kiáltottam hirtelen fel és a vízbe borultam.
- Auróra! - kiáltott fel és gyorsan kikapott a tengerből és letett a parton. Hiába... a Világrémék nem tudnak úszni.
- Jól vagy?
- Persze. Csak egy pillanatig azt hittem megfulladok, de volt már rosszabb is.
- De mi lehetett a baj? - nézett aztán a víz felszínén dülöngélő kis hajóra. - Megvan! Két helyen fogom rögzíteni a kötelet! - buzdult fel és elindult hosszabb indát keresni kötél gyanánt. Furcsállkodva néztem utána aztán visszarogytam a homokba.

Nos ez az ötlete már talán be is vált volna. ... A dolog ott bukott el, hogy az egész szétesett én meg ismét a vízben végeztem. És többet nem voltam hajlandó hajóra ülni.
- De Auróra! - kérlelt.
- Bocsáss meg Karom... De nem merek ráülni mégegyszer. Tuti hogy beleborulok és nem tudok úszni sem..... - sütöttem le a szemem. Végül beletörődött, hogy nem olyan könnyű engem hazafuvarozni mint hitte és mást talált ki.
- Nah jó.... Inkább maradjunk az első variációnál. ... Kérlek!! - kérleltem mikor már egy fából tákolt (azért tákolt mert kéz nélkül nehéz építeni) repülő szerkezet féle volt rám erősítve.
- Ez be fog válni! Felemellek és amikor felkap a szél, te ezzel ráfekszel és hazasiklunk! Vagy legalábbis egy szomszédos szigetig eljuthatunk... aztán mindig eggyel arrébb. - mondta boldogan. Teljesen fel volt buzdulva. Én meg reszkettem. Egy hatalmas szirt szélén álltunk és vártuk a szelet.
- Most! - kiáltott és felreppent, de én nem mertem ugrani. Erre megfogott felülről és lerántott. Sikítva behunytam a szemem és vártam a becsapódást és/vagy a halált.... De az nem jött. A dolog működött, a szél felkapott, én a szerkezettel ráfeküdhettem a szélre és siklottam.
- Huhúúúú!! Újra repülök! - ordítottam boldogan a levegőbe, és élveztem a menetszelet.
Csak az volt a baj, hogy a szél nem volt elég erős hozzá, hogy sokáig a levegőben tartson, így Karom próbált meg valahogy fenn tartani. De ez nem sikerült hosszú távon, folyamatosan ereszkedtünk.
- ...Vagy mégsem. - hűltem el, magam előtt látva a tengert, nem túl messze alattam...
- Kanyarodj el! - ordította Karom.
- Merre??
- Nem tudom, csak fordulj meg!! - sürgetett ijedtem, mert ő egyedül nem tudott megfordítani. Főleg nem 5 méterrel mögöttem repülve...
Erre mintha csak repülnék, mármint úgy, mintha semmi bajom nem lenne, megdőltem jobbra, közben farkamat kormánylapátként használva, és sikerült is elkanyarodnom, újra a sziget irányába. De a fák egyre közeledtek.
- Ne ne ne ne ne, nem tetszik ez nekem!
- Tarts ki!! - hallottam mögülem Karom kiáltását, majd egyszercsak éreztem hogy egy halom éles karom hatol bele a műszárnyamba és talán egy kicsit a hátamba is, majd hirtelen felrántott, ezzel megelőzve, hogy orral repüljünk egy sziklának. Azonban nem lett sok eredmény, a fák közé így is úgy is beborultunk. A fa váz amivel repültem darabokra zúzódott, a sínbe tett szárnyam is éppenhogy csak túlélte, mi meg két golyóként gurultunk a fáknak.
- Áucs.... - jegyeztem meg halkan, mikor már elült minden hang, és elterültünk a földön.
- Egyetértek... - felelte kicsivel arrébbról.


Egyszercsak azonban nagy robajt hallottunk meg.
- Jahj ne már! - kelt fel Karom, akinek úgy láttam, már legalább annyira elege volt, mint nekem.
- Most komolyan! Volt már vulkánkitörés, hatalmas sárkány támadása, jégeső, meg visszanövő fák, amiknek meg se kottyan egy kis láva... Mi jöhet még??? - ordította az ég felé nézve.
- Karom.... - kezdtem halkan, elhűlve.
- Mi az? - fordult felém idegesen, aztán meglátta mit nézek...
- Ezek bekerítettek..... - néztem körbe. Körülöttünk mindenhol Fürge fullánkok sorakoztak és hangtalanul figyeltek minket.
- Oké... Csak semmi hirtelen mozdulat.... - mondta halkan, mire a többiek mögül előtört a vezér fullánk.
- Kik vagytok, és mit kerestek ezen a területen? - kérdezte, a helyzethez képest egészen barátságosan.
- Az én nevem Karom, ő pedig a társam, Auróra. - mutatkozott be Karom. - Véletlenül tévedtünk erre, és nem tudunk hazajutni. ... Tudnátok segíteni?
- Az ki van csukva! - förmedt ránk a vezető. - Éppen elég nehéz itt az élet, nem kell, hogy még két idegen sorsát is én vegyem a kezembe! - mérgelődött. - És amúgy is... innen még senki nem tért haza. Csak egyetlen egy sárkány... jutott ki innen élve. De ő túl nagy méltóság, hogy a ti fületek meghallhassa a nevét!
- Akkor... Mit csináljunk? - nézett rám tanácstalanul Karom, a dolgot részben a fullánktól kérdezve.
- Egyétek meg egymást. Bár úgy látom, ezt már megpróbáltátok! - nevetett rajtunk egy fiatal tag, mikor végigmért minket, mire a komoly vezetőt kivéve szinte mindenkin végigfutott egy halk (vagy nem annyira halk) nevetés. Erre kissé mérges lettem, és nem tudom, talán védelmező mehanizmusnak tudható be, de előrébb léptem, és egészen fényesen világítva morogtam rájuk.
- Nézzétek! - kiáltott erre fel egyikük és a szemek rám szegeződtek. (Hajh de utálom ezt! -_- ). De nem is engem néztek, hanem... Azt a nyakéket a farkamon. Kicsit megmozgattam jobbra-balra a farkam, és miután pislogás nélkül követték tekintetükkel, már biztosra vettem, hogy azt nézik.
- Öhm, miért....? - kezdtem, de erre hirtelen mindenki leborult előttem. - ŐŐ, mi az?
- Parancsolj velünk úrnő.... - rebegte a vezető.
- Úrnő?? - kerekedett el mindkettőnk szeme.
- Nah, ne hülyéskedjetek már. - nevettem el magam idegesen. Hirtelen a fejünk fölött ismét megdördült az ég, amitől mind összerezzentünk, a fullánkok pedig lassan felálltak. Vezetőjük az égre meredt.
- Thornak nem tetszik, hogy itt ácsorgunk... Jöjjetek velünk! - nézett aztán ránk, majd nyakamba akasztottak valami virágfüzér féleséget és elkísértek magukkal. Annyira körbevettek a fürge fullánkok, hogy Karmot már nem is láttam...


Hamarosan beértünk a táborukba. Magyarul egy Jungeles tisztásra, ahol mégnéhány fullánk futkosott, beszélgetett, játszott, meg hát egyebek, amiket egy sárkány általában csinál :)
A vezető kiadott egy hívó hangot, mire mindenki rögtön köré gyűlt. Aztán suttogott nekik valamit, mire sokan szétszéledtek, páran pedig bekísértek minket egy hatalmas belterű barlangba. Bár a nyíláson alig fértünk be, de odabent akkora hely volt, mint a Nagyterem legalább!
- Helyezd kényelembe magad. - mosolygott rám kedvesen egy fiatal sárkány, miközben leültetett egy hatalmas levélre, majd elnyargalt. Karom lassan felém fordult és kérdőn nézett.
- Ezeknek mi bajuk? - kérdezte.
- Nem tudom. Szerintem agyukra mehetett az elátkozottság, meg a hülye éghajlat. - dugtam ki a nyelvem, szinte ezt a szmájlit utánozva: :P.
Ebben a pillanatban egy sárkány siklott oda mellém és lerakott elém valami ételt. Aztán el is suhant. De röktön jött a következő és rövid idő alatt az egész körülöttem lévő területen elborította a padlót az ételek sokasága. Csak ekkor éreztem meg milyen éhes is vagyok!
- Köszönjük... de ezt mire kapjuk? - nyeltem nagyot. A Fullánkok összenéztek, majd a vezér így szólt:
- Hát valóban nem ismeritek a legendát?
- Milyen legendát? - kérdeztük egyszerre Karommal.
- Jól van, elmesélem... - mondta és közelebb jött. Ekkor pedig az összes többi tag egyszerre leült, hogy meghallgassa a storyt.
- Minden itt kezdődött, ezen a szigeten, de réééges régen. - kezdte nagy beleéléssel - Gyönyörű verőfényes délután volt. A nap is sütött. .... Akkor még nem voltunk elátkozva.
De egyszercsak, egy hatalmas lény jött ki a vízből! Egy az előtt még sosem látott sárkány. Népünk kedvesen köszöntötte, és vezetőjük megkérdezte, mijáratban van erre?
~ Azért jöttem, hogy elfoglaljam a szigeteteket! ~ felelte a harcias jószág, majd egyetlen lépésével letarolta az erdőnk.
~ Alázkodjatok, e poshadványos sziget lakói! ~ ordította nevetve. De a vezető nem hátrált meg.
/(- Mi közben nagy izgalommal hallgattuk, és Karommal felzabáltuk a kajákat is XD)/
- A vezető magához hívta a sárkányait.
~ Hadd halljam sárkányok, ki volt itt előbb?
~ Mi voltunk, uram!! ~ ordította a tömeg.
~ Kinek a törzse él itt évszázadok óta?
~ A miénk, uram!!
~ Ki a sziget ura??
~ Mi vagyunk, uram!!
~ ÉS KI FOG MA ITT MEGHÁTRÁLNI??
~ AZ ELLENSÉG, AZ ELLENSÉG, HAJRÁ FULLÁNKOK, HAJRÁ!!!!! ~ ordította az egész csapat és nekiindultak, hogy megmérkőzzenek a hatalmas sárkánnyal. Egész nap folyt a harc, de nem bírtak el vele. A hatalmas sárkánynak megsem kottyant a bénító méreg, de az sem tudta elkapni a fürge sárkányokat. És akkor.... a távolból Sikló hangot hallottak meg. Mindenki az égre meredt és a beborult, felhős égbolton, egyszercsak egy barna színű, kékes-zöldes tüskéjű Siklósárkány jelent meg, nyakában egy arany nyakékkel, kék kővel a közepén. - mutatott felém.
- Azzal, ami most a te farkadon díszeleg. - nézett a szemembe. Kicsit talán tátott szájjal, ámulattal néztem én is a nyakékre, ahogy megcsillant a félhomályban.
- A sikló nem volt sem hatalmas, se nem rendelkezett természetfeletti képességekkel. Azonban okos volt. - folytatta aztán - Odarepült a hatalmas állathoz és addig körözött az orra előtt, amíg az mérgesen felé nem csapott. Ekkor elindult a vulkán felé. Az óriási ellenség követte, azonban a mi törzsünk helyben maradt. Magas sziklákra és fákra hágva figyelték a sárkány hőstettét, ahogyan arra a sámánunk intette őket.
Az ifjú sikló addig vezette, míg az véletlen bele nem lépett óriási lábával a vulkán szájába.
- Ijjjj.... - szisszentünk fel mind egyszerre, de ő csak folytatta a történetet.
- A hatalmas bestia felordított, majd lábát kikapta a lávával teli vulkánból. Jól megperzselődött. Ekkor a sikló leszállt az orrára és így szólt:
~ Erre gondolj, ha mégegyszer megtámadnád ezt a gyönyörű szigetet! - morogta és farkát az égnek meresztette. Egy siklótüskével fél szemére megvakította az állatot.
- Ájjjjj uuuu..... - borzongtunk újra meg, mire a vezető mérgesen nézett ránk, hogy félbeszakítottuk.
- Pardon... Folytassa kérem. - sütöttem le a szemem. Megenyhülten folytatta:
- Abban a pillanatban a sziget összes, felbőszített sárkánya (beleértve a fürge fullánk nemzetet is), egyszerre rontott a fenevadnak. Nem kellett sok, a sárkánynak elege lett a harcból és szaporán megindult a tenger felé, hog eltűnjön, olyan hirtelen, ahogyan jött. De még az utolsó szavakat visszakiáltotta:
~ Legyen átkozott ez a sziget, és legyetek átkozottak, ti mind, akik itt éltek! Örüljetek a győzelemnek, mert erről a szigetről, nem jut ki élve már senki többé!!! ~ ,s ezzel eltűnt. Örökre.
A siklót az egész sziget hősként tisztelte, vendégül látta, kedvében járt, míg csak itt volt. Az ellenséges sárkány szavaira senki sem figyelt, egészen addig, míg a vulkán ki nem tört.... Az egész sziget kezdett elváltozni. Az öblökben pirányák úszkáltak, az erdő fái éjszakánként olykor ártatlan lelkeket emésztettek fel, és az időjárás paranormális jelenségeket produkált. Aki pedig útra indult onnan, két nap múlva partravetette a víz... holtan.
- Mikor ezt kimondta, a drámai hatásszünet után, én ijedtemben mancsommal megkerestem a mellettem ülő Karom szárnyát és megszorítottam.
- A sikló azonban.... álmában szörnyűséget látott meg. Édesszülői halálát.... Ezután már nem volt maradása többé. Hiába kérte a törzsünk, ne menjen, hiszen veszélyes, úgyis odaveszne! De hajthatatlan volt és nem hitt a babonákban. Egyik nap elindult hát. Elbúcsúzott a sárkányoktól, majd belerepült, egyenesen az óriási hurrikánba. Sosem látták többé... Napokig kémlelték a sárkányok az eget, keresték a parton, kivetette-e a víz... De semmi. Sem élve, sem holtan nem került elő. Egyesek szerint meghalt, tetemét a cápák pusztíthatták el... De a mi népünk hitte, és hiszi ma is, hogy a sikló túlélte az utat. És erre ad tanúbizonyságot az is, hogy te, a külvilágból idetévedt lány, magaddal hoztad az ékszerét. - fejezte végül be. Hosszú csönd támadt, ahogy mind emésztettük a történetet....
- Huh..... Ez... öhm... Nem semmi! - szólaltam meg végül halkan.
- Valóban... - mondta halkan a vezető.
- Akkor hát ezért szólítottatok engem "úrnő"-nek?
- Igen. Népünk szerint, akinek a birtokában van ez az ékszer, annak, és csakis annak esélye van megtörni az átkot és kijutni innen.
- Vagyis... azt remélitek, hogy Auróra megszabadít titeket az átoktól? - nézett rájuk Karom felém mutatva, nem kis felháborodottsággal a hangjában.
- Talán.... De persze egy hőst nem lehet sürgetni. - felelte - Nem biztos, hogy ő ebbe belemenne. De persze nem mondjuk h nem örülnénk neki. - nevette el magát.
- Aha, szóval azt mondjátok, hogy nem szenvedtünk még eleget, most még ilyenekre is vállalkozzunk?
- Karom, nyugi! - mondtam neki, de idegesen felkelt és nem is figyelt rám.
- Nem nyugi!! Hát nem látod?? Kiakarnak használni!! Ez a sok halandzsa, hogy te majd felszabadítod őket....
- Szerinted nem lennék képes rá? - mordultam fel és én is felkeltem.
- Nem!
- És miért nem??
- Tudni akarod? Igazán tudni akarod??
- Igen, tudni akarom!!! - ordítottam vissza.
- Azért, mert még ahhoz sincs elég bátorságod, hogy felülj egy nyavajás hajóra, hogy hazavigyelek!!! - ordította vissza, mire talán még a szívverésem is megállt egy percre. Pontosan tudja, hogy mi az ami a legjobban elkeserít.... hogy gyáva vagyok. Nyafogós. És haszontalan. És felhántorgatja nekem.... Mindenki elhűlve hallgatott, csak Karom ideges szuszogását lehetett hallani. Tekintetemet lassan a padló felé fordítottam, mire azt hiszem rájöhetett, hogy ezzel nagyon mellé lőtt.
- Auróra.... - kezdte, de halkan közbeszóltam.
- Megtennétek, hogy magunkrahagytok egy kicsit? - pásztáztam közben folyamatosan a talajt.
- Rendben.... Gyertek. - intett a vezér a többieknek és rekordidő alatt hagytak minket kettesben.
- Au... bocsáss meg, kérlek. - mondta halkan Karom, de nem néztem fel rá.
- Karom, hallgass meg kérlek.
- Rendben..
- Hidd el, én is utálok itt lenni. Én is utálom ezt a helyzetet. De senki egy szóval nem mondta, hogy nekiállunk mindenféle rituálékat csinálni, hogy felszabadítsuk őket! És.... ahjj, utálom hogy ebben most igazad van.... - ültem le szomorúan.
- Mi? - nézett rám értetlenül.
- Igazad van.... gyáva vagyok. - hullt le egy könny az orromon végiggördülve a padlóra.
- Dehogyis! Auróra, figyelj.... annyira sajnálom, amit az előbb mondtam. Nem kellett volna... és nem is volt igazam. Nem vagy gyáva, hidd el! - felelte halkan és közelebb lépett, de én felpattantam és odébb léptem.
- Hagyj most egy kicsit egyedül légyszi..... - suttogtam.
- Oké... de ugye nem sírni akarsz? - hajolt oda hozzám.
- De, de igen!!! - förmedtem rá könnyes szemekkel - Hát tán már azt sem szabad??? Ezen a világon mindenki akármit tehet, csak én nem sírhatok??? - kiáltottam bele a hatalmas terembe.
- Hát jó, akkor sírj! Maradj egyedül ha akarsz! - fordult hirtelen sarkon, majd mérges léptekkel megindult kifelé. Tekintetem visszafordítottam a szemben lévő fal felé, és épp elmerülni készültem a bús gondolatokban, amikor egy halk szisszenést, majd nagy puffanást hallottam magam mögött. Hátranéztem, és Karom ott feküdt eszméletlenül a földön.
- Karom!!! - ordítottam fel és rémülten odarohantam hozzá.
- Karom, ébredj fel, mi bajod??? - ébresztgettem. Böködtem az orrommal, jó sárkányszokáshoz híven.
- Fullánkok, gyertek gyorsan, valaki segítsen!!!! - ordítottam ki, mire egy pillanat alatt mellettem termettek. Valamit összebeszéltek, majd felkapták és elrohantak vele én meg utánuk, a messzeségbe.

...

- Ne félj... jobban leszel. - simítottam gyengéden végig az arcát. A fullánkok egy hatalmas levélre fektették le Karmot. Azt mondták belső vérzése van... Eléggé súlyos. Nem tudni mi lesz vele.... Megengedték, hogy ápoljam. Így most ott ültem mellette a félhomályban, a föld alatt. Egy fa gyökerei közt voltunk egy üregben. Csak a gyökerek közt szűrődött be némi fény. Annyit sírtam már mostanában, hogy azt már mostanra egyáltalán nem tudtam... Így csak ültem és figyeltem rá. Közben pedig beszéltem hozzá. Állítólag kómában is lehet hallani amit a körülöttünk lévők mondanak. Állítólag...
- Sajnálom...... tudom, hogy nem akartál megbántani. - suttogtam halkan - Én sem akartalak téged, Karom.... Tudod... mindigis ez volt a gyenge pontom. Az egyik. - pontosítottam - .... Kiskoromban.... menő, vagány, amolyan fiús fióka akartam lenni. Nem akartam lányos lenni, különleges akartam lenni. És ez tetszett meg. De ki a fene gondolta, hogy így mellélövök..... Nem vagyok olyan jó, Karom, mint hiszed. Akárhányszor mondod, hogy szép vagyok, hogy okos, hogy csodállsz... Mert hidd el, korántsem olyan jó Világrémének... nem is.... Aurórának lenni.... mint hinnéd. Szerinted végtelen vidámság lakozik bennem. De ez nem igaz... Amikor senki nem lát, többször vagyok szomorú, mint a világ összes sárkánya. Igen.... talán különleges vagyok. De ez már maga egy átok. Te szerencsés vagy.... Pontosan úgy élsz, ahogy én mindig is akartam volna. És pontosan olyan vagy.... akiről mindig álmodoztam. ... Én tehetek arról is, hogy most itt vagy.... Igaza volt Daninak. Bajkeverő vagyok... és nem azért mert magamat keverem bajba. Hanem mert azokat is akiket szeretek. És megbántom őket.... - itt lesütöttem a szemem és hosszú percekre elhallgattam. Aztán ismét felnéztem rá. Az az orrvonal..... Sosem verem ki a fejemből a vonásait.
- .... Karom. Nem tudom mit csinálnék nélküled... - s ezzel fejemet az övé fölé hajtottam, úgy, hogy az orrom hozzá is ért. - ... Szeretlek........ én őrült.
És ahogy így ültem, és a szívverésemet figyeltem..., egyszercsak a feje megmoccant.
- Én is téged.... te őrült. - hallottam halk hangját, mire felkaptam a fejem. Rám nézett és elmosolyodott. Hirtelen nem tudtam mondani semmit. Csak odanyomtam az arcához az enyém. Aztán az ég felé néztem.
- Köszönöm Odin. - suttogtam. .....

...

Egész délután a fullánkok táborában mászkáltunk. Azt mondták, hogy mozoghatunk, de Karom kímélje magát. Egyszer, mikor a "főutcán" sétáltunk, egy fiatal fullánk jött oda hozzánk. Igazán kicsi volt, még fióka, azt gyanítom, de annak már nagyobbik fajtája.
- Szerbusz, te vagy az aki megvált majd minket? - nézett rám, hatalmas bociszemeivel.
- Öhm... Nem hiszem, hogy tudnék nektek segíteni... - mondtam halkan. Hát igen... az önbizalmon még csiszolni kell.
- De igen! Csak annyi a dolgod, hogy a sámánunk térképével megkeresed az elrejtett talizmánt, amivel feloldhatjuk az átkot! - újságolta boldogan, mire Karomra pillantottam. Csak nézett rám, jelezve, hogy ebben nekem kell döntenem, de azért láttam, hogy reméli, hogy nem megyek bele.... Ígyhát... nemet mondtam.
- Sajnálom kicsim..... De nem ígérhetem meg..
- Oh... semmi baj. Bocsánat... úrnőm! - felelte, majd meghajolt és elnyargalt.
- *sóhaj* .... fárasztó már kissé ez a sziget. - sóhajtottam fel, szomorún.
- Tudom... - helyeselt.
Egyszercsak az egyik fullánk vészjelzést adott, le, mire mindenki felkapta a fejét. A következő pillanatban pedig azt vettük észre, hogy mindenki otthagyott és elfutottak a hang után.
- Ezek meg hová lettek?? - néztünk ilyedten körbe. Hirtelen egy fullánk termett előttünk.
- Gyertek! - intett, majd követtük a többiek után.

Mire odaértünk, egy halom fullánk állt körbe valamit.... amiből semmit nem láttunk. Hátul hallgattuk, ahogy elöl a vezér valamit beszélget.
- .. egy Szönyennagy rémséget és egy... - hallatszott egy ismerős hang.
- Egy Világrémét? - kérdezett közbe a vezető. - Mi dolgotok van velük? - morgott barátságtalanul, mire egyszercsak Csonti morgását véltem felismerni. A mellettem álló Karomra néztem, aki ugyanúgy felismerhette a hangot, mert ő is rám pillantott. Ebben a pillanatban utattörtünk a fullánkok közt és előre léptünk. A többiek egytől egyig, lovasokkal, ott álltalk az orrunk előtt! John és Jázmin álltak legelöl.
- Srácok!! - kiáltottam fel örömömben, mire mind ránk néztek, de elborzadtak.
- Te jó ég! Mi történt veled?? - kérdezték kórusban, ahogy meglátták, hogy nézünk ki.
- Jah, ez? - néztem magamra. - Ez csak egy kis.... karcolás. - vigyorogtam Direkte nem túl meggyőzőn. Dani hirtelen odarohant hozzám és átölelte a nyakam. Szemem sarkából láttam, hogy Karom gazdája is odament megcirógatni sárkányát.
- Soha többé, ne tűnj így el, érted? - suttogta nekem a fiú.
- Igyekszem... - válaszoltam vissza.
Ekkor John is odajött hozzánk és szemügyre vett minket. Megtapogatta a szárnyam, ami eléggé fájt is. Végigmérte Karom sebeit is, majd így szólt:
- Karom, Auróra, maradjatok a helyeteken, és ne csináljatok semmit!
Engedelmesen megálltunk egymás mellett. Közben kissé egymást támasztva és mosolyogva. Legalábbis én mosolyogtam a többiek felé. John a többiekre nézett, mindenki hátrébb ment egy lépést, aztán intett Jázminnak, mire az felrepült.
- Mit csinál? - súgtam Karomnak.
- Nem tudom. - felelte erőtlenül.
Mikor már jó magasan volt, zuhanni kezdett. Felénk....
*Mi van, ez a John kiakar nyiratni minket??? Mit tettünk, hogy ezt érdemeljük???* - futott át az agyamon. egy gondolat. Egyszercsak Jázmin felénk lőtt egy plazmabombát. Ijedtemben összehúztam magam és nekiszorítottam magam Karomnak. Aztán a bomba becsapódott.......
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.

ÉS TÚLÉLTÜK!!!! Sőt!!! Még a sebeink is mind begyógyultak!! Mikor a por elült a sín rögtön le is esett a szárnyamról, mire kicsit meglengettem. Olyan jó érzés volt újra normálisnak érezni!
Mindenki boldogan felkiáltott, majd hozzánk rohantak és megöleltem mindenkit egyesével! ^^
Aztán jött a búcsú.... Egyesével elköszöntünk minden fürge fullánktól. Mivel én őket is végigölelgettem, nekem kicsit tovább is tartott XD Összetalálkoztam azzal a kis fiatallal is. Mikor átöleltem, odasúgtam neki:
- Add ide.
- Tessék? - lepődött meg, és még mindig öleltem.
- Gyerünk!
- Köszönöm úrnő!! - lelkesedett be és.... megpuszilt. (ó a kis cuksi *--*)
- Au, gyere! - jött gazdám hangja a többiek felől. Megint mindenki rám várt.... Átlagos dolog XD
- Megyek már! - futottam oda hozzájuk.
- Nah gyere Kislány. Hazamegyünk. - simította végig gazdám a szarvamat.

- Merre megyünk? - néztem aztán Johnra.
- Arra! - mutatott az égre. Nem volt túl bíztató az időjárás.
- Oké. Induljunk! - mondtuk kórusban és felszálltunk. Egyenest arra, amerre John mutatott. Középen repültem. Senkinek ne mondjátok de azért..... mert abban reménykedtem, ha innen, valóban csak ennek a dísznek a tulajdonosa juthat ki, talán ha szorosan a többiek közt repülök, rájuk is hat az ereje és mind kijutunk. És sikerült is! Nem tudom, hogy ezért-e, vagy amúgyis simán kiértünk volna....... de a lényeg, hogy már kint voltunk. Aztán hazafeléúton elmeséltük a többieknek azt a bizonyos családi összejöveteli galibát.... Azt hiszem megértették a helyzetet.
Lassacskán 7 óra felé járt az idő. Tudtuk, hogy hamarosan beesteledik. Méghozzá elég hirtelen, ezeken a vizeken! Úgyhogy leszálltunk egy szigeten. Volt már ott egy táborhely és mindenki otthonosan mozgott. Villám mondta is, hogy itt aludtak előző éjjel is.
- John olyan rémtörténetet mesélt, hogy az emberek majd bepisáltak! - újságolta nevetve Csonti a táborban.
- Azt elhiszem! - nevettem én is - Még jó hogy én nem voltam itt....
- Megkérjem neked, hogy mondja el újra? - csillant fel a szeme.
- Ne ne ne, elég borzalmat láttam már. - hátráltam el picit.
- Nyugi, csak viccelünk Au! - jött oda kedvesen rámmosolyogva Szikra is.
- Hogy vagy Anya? - bújt be a szárnyam alá egyszercsak Villám.
- Sokkal jobban kicsim, sokkal jobban. - mosolyogtam rá, majd egymáséhoz dörzsöltük az orrunk.
- Na, takarodó! - kiáltotta el magát egyszercsak Nyesi gazdája.
- Úgy van nyápicok! Aludni, mert különben leesünk a nyeregből! Én majdnem kiestem! - nevetett Csonti gazdája, amit mindenki mosolyogva fogadott. Az ő szájából a "nyápic" szó, nem sértő. Hisz ő már csak úgy beszél ahogy... Kissé csúnyán. XD  De ez van.
Ez után végre nyugodtan ledőlhettem aludni. Gazdám hozzámbújt, hogy úgy aludjon. Villám pedig a mások oldalamon feküdt le.
- Jó éjt Anyu.
- Neked is Villám. - doromboltam halkan. Csönd támadt. Mindenki elpihent. Hosszú ideig feküdtem álmatlanul és élveztem a nyugit. Aztán Danit körülöleltem a farkammal és a farokdíszemet szemléltem. Körbenéztem lát-e valaki. Mikor meggyőződtem róla, hogy mindenki alszik... egy cetlit húztam elő alóla. egy térkép volt rárajzolva. Az átkot feloldó talizmánhoz vezető labirintus térképe.
- Ne féljetek Fürge fullánkok! Segítettetek nekünk, és én is segítek nektek! - suttogtam halkan, majd visszacsúsztattam a papírt, melynek hátuljára az volt ráírva:

A KékHalál átka.

_________________________________________________________________________________

http://sarkanyember.blogspot.hu/2015/01/18fejezetmegvannak-az-elveszett-baranyok.html