36 - Fény és Karmolás 1. rész

Csak repültem, közben magamban morogva: Miért velem történik mindez? Repültem eszeveszett dühvel a nagy semmibe, mikor szárnysuhogást hallottam meg magam mögött.
- Au várj!! ... Nem játszuk el a múltkorit! - viccelődött mögöttem Karom. Hátrapillantottam, mire halványan, de legfőképeen bíztatóan rámmosolygott. Hagytam hogy beérjen és mellettem szálljon.
- Gyere, szálljunk le azon a szigeten. - mondta, mire landoltunk is egy apró szigeten. Olyan kis pici volt, nem is tudtam mi a neve, ha egyáltalán van neki. Ott aztán összecsuktam a szárnyaim majd várakozón néztem Karomra.
- Miért, jöttél utánam? - kérdeztem halkan.
- Ugyan már! Erre te magad is tudod a választ. - felelte, majd felém lépett én pedig hozzábújtam.
- Azért mert Szeretlek. - fejezte aztán be a mondatot, mire mégjobban magamhoz szorítottam.
- Én is téged Karom.. - suttogtam, de aztán sírni kezdtem.
- Az a sárkány igazságtalan volt... - szepegtem.
- Igen tudom, valóban az volt.
- A többiek miért nem álltak ki mellettem? - néztem fel rá sírva.
- Azért mert ők a jelenetből csak annyit láttak, hogy megütöd. És nem ilyennek ismertek, hogy csak úgy felpofozz valakit.
- De nem csak úgy!!! - horkantam fel, ezzel kiszabadítva magam a szárnyai közül. Ugyanis ez, hogy fruskának nevezett, ez ez... olyan volt mintha azt mondta volna rám hogy r*banc. És ez fájt. Nagyon is fájt...
- Tudom, nyugi. - nyugtatgatott, de már túl ideges voltam. Becsörtettem az erdőbe. Ő pedig utánam.
- És én agresszív vagyok.. Akkor tényleg az leszek! Majd akkor megnézhetik maguk!! Mert akkor már nem mondhatnak rám akármit, mert az aki rosszat mond, onnantól HALOTT SÁRKÁNY!!! - ordítottam, a végén pedig olyan jó érzés fogott el a gondolattól, hogy többé senki se árt nekem, hogy Karom nem kicsit megijedt.
- Au, hagyd abba, kezdesz megijeszteni!! - kérlelt, de már késő volt. Előjött belőlem a vad sárkány, ami embereknél talán egy pszichopatával ért volna fel.
- Akkor majd én nevetek utoljára!!! - ordítottam ki ismét. Pupillám összeszűkült, izmaim megfeszültek, és szétvetett az ideg, mégis nevetni lett volna kedvem. Egyszerűen vérszemet kaptam.
- Au, azt hiszem nem csak mi vagyunk itt! - próbált figyelmeztetni Karom, de nem figyeltem. Hirtelen gondoltam egyet és mint egy farkas üvöltöttem fel.
- Áááááúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú!!!!
De hirtelen Karom mögém ugrott és befogta a szám.
- Ssssst!! Ránkvonod a figyelmet. - suttogta nekem, mire visszaszállt belém a lélek, ami már majdnem magárahagyta őrjöngő testemet. Hirtelen átfutott rajtam a félelem.
- Mit hallasz? - súgtam vissza neki, mire megkönnyebülten felsóhajtott, feltehetően annak örömére, hogy újra visszatértem.
- Zajokat a bozótban. - felelte aztán. Egyszercsak valóban megmozdult valami előttünk. Mi viszont nem éreztük a szagát, mert a szél pont a mi szagunk vitte a potenciális támadó felé, nem pedig fordítva. Meredten álltunk, és vártuk mi lesz. Amikor egyszercsak a bozót megint mozogni kezdett és elénkugrott egy.....
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.

Kecske.
- Huh... - lélegeztünk fel egyszerre.
- Ez meg mit kereshet itt? - nézett Karom az állat felé, majd mivel az láthatóan nem zavartatta magát evés közben, ráordított, mire az mekegve eliszkolt.
- Egy gyors, mégfontosabb kérdés: MI MIT KERESÜNK ITT??? - hűltem el, mikor rájöttem hogy ott állunk egy sötét éjjel, egy ismeretlen erdő közepén, totál egyedül, és teljesen elveszetten.
- Hát.. begyalogoltál ide... emlékszel? - frissítette fel memúriám. Hangja nem volt megvető, tudtam hogy igaza van. Kellett nekem ide jönnöm!
- Nah jó, nem baj, felrepülünk, és máris meglátjuk hol vagyunk! - mondtam nem kicsit idegesen, majd felakartam repülni.
- Au, vigyázz! - kiáltott rám, de késő volt, mert teljes erővel nekirepültem egy hatalmas ágnak, majd visszaestem és eszméletemet vesztettem...

...

- Jól van, nyugi, nem lesz semmi baj.... Remélem így kényelmes... - hallottam Karom kedves kis hangját, ahogy ápol, miközben én éppencsak ébredeztem. Valami tisztásfélén voltunk, egy tábortűz mellet. Mohaágyon feküdtem, míg ő mellettem ült, és néha beleszagolt a levegőbe, nem érez-e veszélyt. Hirtelen beugrott valami. Mikor Hibbanton ébredtem, és ő ott ült mellettem... Félálomban hallottam ahogy beszélt hozzám. És ez most ugrott be mind! Olyan kedves volt, már akkor... Én végsősoron nem csodálkozom, hogy belehabarodtam.

- Ah, mi történt? - mozdultam végre meg. De amint ezt megtettem egy éles fájdalom nyilalt bele a szárnyamba.

- Ne-ne, ne mozogj! Azt hiszem eltört a szárnyad... Jól vagy? - hajolt fölém aggódó tekintettel.

- Asszem, de mi történt?

- Nem figyeltél és nekirepültél egy ágnak, aztán visszaestél a szárnyadra. - felelte - Úgy rámijesztettél! - morgott aztán. Olyan aranyosan aggódik...

- Bocsi... Csak utálom a sötét erdőket... Nappal imádom, de éjjel más..... - feleltem és fejemet visszatettem a talajra, majd bánatosan bámultam a messzeségbe.

- Nah, jól van, semmi baj. Most pihenünk, aztán reggel kimegyünk innen valahogy. - mondta és mellém feküdt, majd betakart szárnyával. Így aludtunk el.

Még éjjel volt, mikor arra ébredtem, hogy valami motoszkál a bokrok közt. Kinyitottam a szemem, de meg sem mozdultam.

- Karom... - kezdtem halkan, de már ébren volt. Fejét a maromon pihentetve súgott vissza egy csitító "s" hangot. Meredten figyeltük tovább, hogy mi lesz. Egyszercsak az egyik fáról egy üszkös füstlehelő szállt le mellettünk.

- Jöhettek! - hallatszott halk kiáltása, mire egyre többen és többen jöttek elő. Lecsuktuk a szemünk, hogy ne lássák, hogy fent vagyunk. Körbenéztek, megszaglásztak minket, közben pedig halkan beszélgettek.

- Mit kereshetnek itt?

- Biztos kirándulni jöttek.

- Ide??

- Miért, azt állítod nem jó a hely???

- Nem, azt nem mondtam. De nem túl jó a társaságod.

- Nah, most aztán szétkaplak! - hallatszott felőlük, majd feltehetően össze is kaptak.

- Csönd legyen már fiúk! ... A nősténynek eltört a szárnya.

- Úgy kell neki, minek jöttek ide. - felelte az egyik mire könnyes lett a szemem. Igaza van! Miattam vagyunk most itt. Ki tudja mit tesznek velünk ezek a sárkányok! Létszámfölényben vannak, semmit se tehetnénk ketten, ha úgy döntenének nem ide tartozunk.

- Most itthagyjuk őket sorsukra?

- Miért, szerinted hogy szedjük fel őket innen?

- Szerintem pusztítsuk el őket! Az a legbiztosabb. - mondta az egyik hang, mire megrémültem, és azt hiszem egy kicsit közelebb húzódtam Karomhoz.

- Oké, szavazzunk! - felelte erre az egyik, de ez végül elmaradt, mert nagy morajlás hallatszott.

- Futáááás!!! - ordították és eltűntek. Ekkor felkaptuk mi is a fejünk.

- Mi ez?? - kérdeztem félve, mire Karom felkelt és közelebb ment a zaj forrásához, de egy szót se szólt.

- Karom én félek! - néztem rá teljesen riadtan. A hang egyre hangosabb lett, mi pedig még mindig csak álltunk (vagyis én feküdtem), de én már rohantam volna, csak Karom figyelt még mindig erőteljesen. Egyszercsak a fák elkezdtek sorra kidőlni, az egyik majdnem ránk esett, majd meg is gyulladtak. Én viszont nem tudtam felkelni. Úgy éreztem, ez már nem csak a törött szárnyam, az oldalam is fájt!

- Gyere gyorsan, elkell innen tűnnünk! - futott oda hozzám Karom és szárnyával megpróbált felnyalábolni a földről, de én visszaestem.

- Nem megy! Nagyon fáj! - feleltem, mire megállt. Riadt szemeiben láttam, hogy halálra van rémülve. Mert tudja, hogy ha túlakarja élni, itt kell hagynia. Szinte láttam rajta, ahogy pörögtek agyában a gondolatok, aztán elszánt pillantásokat vetett rám.

- Mire készülsz? - hűltem el.

- Bocsi... - felelte majd... megcsókolt. De úgy, mint aki utoljára teheti ezt meg... Aztán berepült a lángragyúlt fák közé.

Folytatása következik...