38 - Az elátkozott szigeten ragadva

Már hajnalodott. De mi még mindig egy sziklaszirten álltunk. Úgy ért minket a napfelkelte: viharverten, de együtt.
Úgy döntöttünk, amennyiben nem változunk hirtelen vámpírrá) inkább megszabadulunk ettől a zavaró ténytől, miszerint mindenünk csurom vér, holott mi magunk már nem véreztünk. Lebotorkáltunk a tengerpartra és megmosdottunk a vizében. Eléggé csípett, és a víz is elég furcsa színt kapott mit ne mondjak... De én legalább visszakaptam a kékes-lilás színem! ^_^
Hamarosan ki is pattantunk újra a partra és elindultunk vissza az erdőbe, neki a hegynek.
- És most? Hogyan tovább? - nézett rám Karom.
- Nem tudom, de a lehető leghamarabb tűnjünk el innen! Nem akarok sokáig ittmaradni, ezen az elátkozott szigeten! - feleltem határozottan.
- Ugyan már! - állt meg előttem nevetve. - Dehogy elátkozott, ezt meg honnan vetted? - nézett rám kérdőn, mire én csak lazán felmutattam a fejünk fölött lévő ágakra.
- Átkozott, átkozott, a sziget elátkozott!! - kurjantgatták a felettünk játszadozó kis Rettenetes rémek. Újra egymásra pillantuttunk, s megrántottam nem létező szemöldököm, mintegy azt kérdve: "Nah? Ez már elég hihető indok?"
- Ugyan már Auróra! Attól még hogy találkoztunk itt egy gigantkus sárkánnyal, aki mindent felégetett / szétrombolt és minket is kishíján megölt...
- "Most komolyan? Ez neked nem balszerencsés?" - sugallta tekintetem.
- Jó oké, ez eléggé rosszul sült el, de ettől még nem elátkozott!!
- Okés... reméljük igazad lesz. Mert hacsak ki nem találunk valamit, itt ragadunk örökre! Vagyis míg meg nem javul a szárnyam. Vaaaagy.... amíg rám nem unsz és haza nem repülsz egyedül. ...
- Ne viccelj, dehogy hagylak itt! - hortyant fel majd szárnyával átkarolt.
- Köszönöm... - feleltem halkan.

Egyszercsak azonban hatalmas morajlás törte meg a csöndet. A föld megremegett, a kavicsok ugráltak a lábaink közt, a fák meghajoltak.
- Mi ez?? - rémültem meg azonnal és megszorítottam a szárnyát. Körbenéztünk és azonnal kiszúrtuk a szigeten álló hatalmas hegyet. Füstölt, nem is kicsit!.
- Odin szakállára, ez egy működő vulkán!! - kiáltott fel Karom majd a jó szárnyamnál fogva megragadott és magával rántott az ellenkező irányba.
- Mi az a vulkán? - kérdeztem lihegve, de nem válaszolt, csak rohant, menedéket keresve. Ahogy felnéztem, egy seregnyi madár és sárkány repült el felettünk a levegő pedig máris csupa hamu volt, könnyezett tőle a szemem. És még büdös is volt! Pfujj.
- Karom, mondj már valamit!! - kiáltottam rá ismét, mert egyre idegesebb lettem ettől a helyzettől. Körülöttünk mindenki menekült, akárcsak mi. Mindenki tudta hogy veszély van. Én is, hiszen az ösztönöm megsúgta. De azt nem hogy mi elől.
- Karom, mondd már el mi ez az egész!! - ordítottam túl a zajt, ami körülöttünk volt. Végre rámnézett.
- A vulkán az egy ilyen hegy, ami forró lávát, meg lángoló köveket lő ki, aztán fekete hamuval terít be mindent. Szép a maga módján, de amondó vagyok, ne nézzük ilyen közelről! - lihegte.
- Okés... én sem szorgalmazom. - mondtam mikor megértettem a helyzet súlyosságát.

Gyere, ez pont jó lesz! - kiáltott fel egyszercsak, és berántott egy barlangba. Bementünk jó mélyre a barlangban, ott végre ledőlhettünk.
- Itt nem fog utolérni az a láva meg miegymás? - kérdeztem félve.
- Nem hiszem. - felelte nyugodt hangon, ami engem is megnyugtatott. Fejemet megpihentettem a földön, míg ő elindult kifelé, megnézni mi történik odakinn.
- Au, akarsz látni valami szépet és forrót? - káltotta egyszercsak vissza a válla felett.
- Attól függ. - feleltem, de felálltam és odasétáltam mellé. Elakadt a lélegzetem! És nem csak azért, mert olyan forróság volt, hogy égette a pikkelyeim a levegő, hanem a látvány... az egyszerűen letaglózó volt! A balang a hegy oldalában volt, a bejárat háttal a hegyoromnak. Így a lefolyó láva szépen kikerült minket, majd ismét egybe folyt és úgy hömpölygött tovább, elpusztítva fűt, fát, ami csak az útjába került. A teteje már feketéllett, ahogy meghűlt a kőzet, de ahogy folyt, a teteje megrepedezett és láthatóvá vált az alatta megbúvó, narancssárgás, izzóvörös színű folyékony lávaanyag. Festői táj volt. Bárcsak elhoztam volna a ceruzám...
Karom visszasétált kicsit bejjebb, és ott ült le. Rövidesen követtem példáját, és leültem. Sőt, le is feküdtem, majd meghemperedtem a porban. Ám rögtön rájöttem, hogy ezt nem lett volna szabad, mert a hátamon végigfutó hatalmas vágás rettenetesen megfájdult. Hatalmas szisszenést követően azonnal felültem, és lenyalogattam az összes sebem, ahogy azt Karom is tette mellettem. Hiszen a nyál gyógyító és fájdalomcsillapító hatású, mégha az ember nem is éjfúria, csak egy olyan sárkánylovas lelkű ember, mint ti kedves olvasók!

Pár perc múlva azonban eszembejutott valami, hogy azt kipróbálnám... Így szóltam hát Karomhoz:
- Karom? - szólítottam meg halkan.
- Igen aranyom? - fordult felém.
- ... Eléggé fáj a hátam, de nem látok el odáig tökéletesen, megnéznéd nagyon ronda-e?
- Oké. - egyezett bele éls felém lépett, mire pajkosan elmosolyodtam.
- Mi az? - döntötte kissé oldalra a fejét, mire hirtelen felugrottam, két mellső lábam a nyaka köré fontam és felakaszkodtam rá. Felmászni is megpróbáltam a hátára de ez végül nem jött össze. Ő viszont rájött mire megy ki a játék és mégjoban felágaskodott, úgy, hogy a lábam már el se érte a földet. Erősen megkapaszkodtam a marjában, mire ő hátravetette magát, amiből ismét valami birkózó-játék féleség alakult ki. Hamarosan ledöntött a földre, majd orrát mosolyogva az enyémnek nyomta és felállt. Én magam feküdtem tovább és kismacskát megszégyenítő pillantásokkal bámultam rá. Farkam vége játékosan, kígyószerűen mozgott és halkan doromboltam.  Karom rám sem nézett, úgy tett mintha nem figyelne ,de biztos vagyok vbenne hogy a szeme sarkából azért engem figyelt, mert mikor hirtelen ismét rávetettem magam ő számított rá és elszaladt, befelé a barlangba. Utánaeredtem és üldöztem mígnem falba nem ütköztünk. Ekkor ismét szemtől szemben álltunk.
- Arghgruuuu - morogtam rá játékosan, majd mikor nekemugrott, én elrugaszkodtam és egy pillanat alatt a hátán termettem. Diadalittasan hallattam a hangom, mire egy gyengéd mozdulattal legurított a hátáról és folytattuk a játékot, míg el nem fáradtunk bele.

Végül fáradtságában lefeküdt én meg befúrtam magam a mellkasa alá. Így ahogy pihent a nyaka átkarolt. Fejét az enyém mellé fektette, úgy pihentünk. Egyszer arcon is nyaltam, aztán csak élveztük a pillanatnyi nyugalmat, hisz ki tudja mikor lesz belőle részünk legközelebb...

Később tüzet is raktunk, sőt Karom kirepült és fogott pár halat is kettőnknek.

- Tessék. - tette le elém őket. - nehogy még éhenhalj! - s leült velem szemben.

- Köszi... De ugye te is ettél?

- Igen.

- Akkor jó. - nyeltem le az utolsót is - Nem szorgalmaznám hogy éhenhalj.

A szörnyennagy rémség elmosolyodott, úgy kérdezte:

- Akkor mit szorgalmaznál? - érdeklődött, mire elgondolkodtam.

- Egy csókot....... Tőled. - feleltem félénken, mire ismét elmosolyodott. Közelebb húzódott hozzám és a szemembe nézett. Felváltva néztem a jobb és a bal szemét. Aztán az egyik szárnya lassan megindult felém és lasan végigsimította az arcom.

- Gyönyörű vagy... Hiába is tagadod. Mert én tudom, hogy az vagy. - mondta halkan, amitől akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. És akkor megcsókolt. És mikor már elengedett is összeért az orrunk. Nem akartam elengedni, soha.... soha többé.

Figyelem, mostantól határozatlan ideig a Nyesi szemével a világ, és Auróra bejegyzései felváltva fognak felkerülni! :)