37 - Fény és Karmolás 2. rész

Figyelem!!


Ez a blogrész eddig a leghorrorisztikusabb elemeket tartalmazó mind közül, ígyhát kérem, amelyik olvasó esetleg írtózik a vér gondolatától, NE olvasson tovább!!

Köszönöm a megértést, és jó olvasást!



Szinte leforrázva feküdtem az égő ágak közt, és meredten bámultam a lángok közé, arra, amerre Karom elrepült. Úgy éreztem, ő tud valamit amit én nem. De ezzel nem értem rá foglalkozni. Mert ennél fontosabb volt az az érzés, ami végül győzött: az ijedtség, hogy most láttam utoljára.
- Karom, ne menj oda!!! - ordítottam utána már sokadszorra, de nem jött válasz. Könnyeim viszont már szaporán hulltak.
- Karom, azonnal gyere vissza, különben... különben... - gondolkodtam el, mit is mondhatnék - Gyere már, hallod!? Ha meghalsz, nem állok többet szóba veled!!!! - ordítottam, mire válaszképp egy hatalmas, basszus hangú, mély dübörgő hang hallatszott fel a távolból, és azt sugallta: "Enni kell",
Megéreztem benne valami kísérteties erőt, és szívemben megfagyott a vér. Egyszercsak egy nagy ordítás hallatszott. Karom csatakiáltása. Majd ahogy azt kiáltja: "Gyere és kapj el!!" Aztán egy reccsenés, mintha egy gerinc kettétört volna, majd egy hatalmas puffanás és egy újabb kiáltás, de magas, és sikítás szerű.
 - KAROM!!! - ordítottam fel teli torokból, majd fájdalom ide vagy oda, felpattantam. Szinte nem is éreztem hogy fáj. Mert a gondolat, hogy elveszíthetem azt a fiút, akit valaha a legjobban szerettem, jobban szorította a szívem. Berohantam az égő erdőbe, faágat faág után kerültem ki, vagy ugrottam át, mire egy tisztásra értem. Körülötte minden égett, az egész hely borzalmasan meleg volt, a talaj égette a talpam, a levegő pedig a szemem. De nem ez volt a leg vérfagasztóbb!! Hanem az a baromi nagy, világos citromsárga színű Tájfumeráng, aki a közepén állt!! Az egy dolog, hogy a tájfumerángok nagyok, de ez... ez mindent túlszárnyalt! Kissé mintha nem is tájfumeráng lett volna, egyszerűen más volt. Talán titán szárnyú lehetett? o.O Nem tudom, nem tudom milyen egy titán sárkány.
Beugrottam egy hatalmas, kidőlt fatörzs mögé, nehogy észrevegyen a monstrum. Közben nézegettem jobbra-ballra és.... megláttam. Megláttam ahogyan Karom ott fekszik, enyhén véresen egy ripityára tört ághalmon, amiknek egy része a becsapódás után hullott rá, a még álló fákról. Odarohantam, de nem tudtam megállapítani él-e még. (Részben talán a könnyeim okozta homályos látás miatt).
- Ne, ne, ne, ne, Karom, ne csináld ezt velem!! Ébredj fel hallod?? - szólongattam, de meg se moccant. Orrából egy kicsit folyt a vér, és az egyik foga letört... ez már nem a Halloween-i szemfényvesztés.
- Kérlek ne halj meg... Nem akarlak elveszíteni... - fúrtam végül fejem a vállába. Ennyi volt tehát.... ezzel egyszerre vesztettem el 2 dolgot. Életem legfontosabb tényezőjét. És a lelkiismeretem, ami immáron nem akadályozott abban, hogy széttépjem azt a mocskot, aki ezt merte tenni!!!
Mégegyszer megpusziltam a Szörnyennagy rémség fejét, aztán felkeltem és szembenéztem a tájfumeránggal, aki közben épp egy arra tévedt vadkant nyelt le egészben. Határozott léptekkel kisétáltam a tisztásra és rákiáltottam:
- Héj te!!
- ?? - fordult felém.
- Igen te!!! Most elégedett vagy??? Jónak képzeled magad??? Csak mert olyan hatalmas vagy!!!??? Akkor gyere, és mérkőzz meg velem, te radioactív hulladékkal szennyezett vízbe mártott OSTOBA HÜLLŐ!!!!!!!!! - ordítottam ahogy a torkomon kifért, mire nem kicsit felbőszítettem. Felém kapott hatalmas szárnyaival mire elugrottam. Szemem villámokat szórt, ha valaki rámnézett volna, egy piciny csíknyi pupillát se látott volna benne, karmaim talán még hosszabbra kinyúltak mint valaha hittem volna, a torkomban dobogott a szívem és csak egyre gondoltam: mindegy melyikőnkre, de HALÁL!!!
Hatalmas ordítással ugrottam neki az oldalának.
- ÁÁÁÁRRR!!! - ordított fel majd megpróbált letépni magáról, de állkapcsa mindig mellé sújtott le, ezzel önmagát megsebezve.
- Érzed már hogy fáj??? Igen, ÍGY FÁJ MOST NEKEM IS!!!!! - ordítottam vissza neki, kegyelmet nem ismerve majd újra beleméjesztettem a fogam hatalmas mellkasába. Egyszerre éreztem magam érzéketlenné váltnak, és mégis sírtam. Szemem előtt lepörgött minden apró részlet az életünkben. Minden amit hozzá kötöttem. Amikor először megláttam. Amikor rámmosolygott. Ahogy láttam szemében az éltető tüzet. Amikor egyszer megcsúsztam a jégen és ő felsegített. Aztán magához szorított, hogy tudjam nincs semmi baj, mert ő velem van. Ahogy megcsókolt... még utoljára, mert tudta, hogy sose lát többet. ... De az élet kegyetlen... Nem tarthatott örökké. De én nem akarok így tovább élni. Olyan űrt hagyott maga után ez a seb, amit nem lehet csak úgy befoltozni. Csak azt akarom hogy neki is fájjon úgy mint nekem. Aztán megölhet. Úgysem élnék túl soká... Hisz egyszer mindd meghalunk. Előbb vagy utóbb. És úgy tűnik, én előbb.
Egyszercsak egyik hatalmas karma felhasította a hátam, mire akaratlanul elengedtem és felordítottam. Leestem a földre, és nem bírtam felkelni. Nem tudom lehetséges-e... de ha igen, állítom, vért izzadtam. A hatalmas sárkány felém fordult, és végre megpillantotta hová zuhantam. Elvigyorodott és felém lépett. De még csak szemlélt.
- Mire vársz még? Ölj hát meg engem is!! - kiáltottam rá, kissé erőtlen hangon, mire meglepődött.
- Nem is könyörögsz kegyelemért?
- Minek... ha te nem teszed meg, úgyis kinyír valami más. Ha más nem, a bűntudat.
- Ne csináld! Legalább annyit mondj léci!
- Nem érted hogy nem!? Ölj meg, fáj minden perc, amit itt kell töltenem. - feleltem majd visszatettem a fejem. - És ha egyszer.. egyszer Hi-hibbantra tévednél... - szipogtam - mond meg a barátaimnak hogy... hogy Au csókoltatja őket Valhallából.... - s ezzel lecsuktam a szememet, és vártam a végső csapást. ... de az nem következett be.
- Inkább mondd meg te... - felelte, és ezzel... elsétált.
- Remek... még az öngyilkossághoz is túl béna vagyok... - feküdtem vissza, totál összetörten. Ilyen egy balfék mint én, mégegy nincs a világon, az tuti! ...
- Nah, jól van, halljam, miért akarsz öngyilkos lenni??? Nagyon jó indokod kell rá, mert különben elfelejtheted!! - mordult rám egy hang mögöttem. Először fel sem pillantottam. De aztán... rájöttem hogy én ismerem ezt a hangot. És ezt a léptet is... Felnéztem és... KAROM OTT ÁLLT ELŐTTEM!!
- KAROM??? - pattantam fel. - TE MEG HOGY KERÜLSZ IDE????
- Én is ezt szeretném kérdezni tőled kishölgy! Megkellett volna várnod, míg elterelem ezt a monstrumot és visszajövök, egyáltalán hogy tudtál felkelni? És mi a..... - nézett végig rajtam, aki tocsogtam a vértől. De nem ez volt a legfélelmetesebb hanem hogy... jesszusom... Karom zombivá lett!!!!
- ÁÁÁÁÁÁ, MIT AKARSZ TŐLEM??? - ugrottam hátra.
- Te meg miről beszélsz? - hunyorgott rám értetlenül.
- Nem, az nem lehet... te meghaltál!!
- Azért nem esik jól, hogy néhány karcolás miatt már temetsz! - nézett rám mérgesen.
- Nem, te meghaltál!! Láttam, és és és... Ha értem jöttél, nem kellett volna úgy sietned.... megtennéd hogy vársz még pár percet? - kérdeztem, közben folyamatosan hátrálva,. mivel egyre csak közeledett felém. Egyszercsak már egy szikla peremén találtam magam, ahonnan nem volt vissza út.
- Au, nehogy tovább menj!! - kiáltott rám, és megálltunk. Hátranéztem, le a mélységbe. Nagyot nyeltem, majd vissza pillantottam a sárkányra.
- Ne!   Mozdulj... oké? Gyere, erre felém! - mondta a zombi, vagy szellem vagy... vagy nem tudom mi! Én csak néztem rá riadt tekintettel.
- De ... te meghaltál.... - ismételtem el, sírógörcs szélén állva.
- Auróra... ne félj tőlem... kérlek. - mondta, már ő is könnyezve. És akkor belenéztem a szemébe. És ahogy ezt megtettem.... már tudtam hogy nem lesz baj. Mert még ha szellem is... Basszus, én akkor is szeretem!
Odarohantam hozzá és átöleltem. Átöleltem, tehát nem lehetett szellem. És élt. Nem volt zombi sem. Ő volt az. Túléltük.
- Jól van, nyugi, minden rendben lesz...
- Itt vagyok... - mondtam együtt vele az utolsó 2 szót. Sosem gondoltam volna hogy ide vezet a sors. De vettük az akadályt. 

Együtt.