17 - Semmi sem véletlen

Hogy velem mik nem történnek... Legalább látjátok, hogy nem vicceltem mikor azt mondtam: "egy sárkány élete kalandos és kifürkészhetetlen". ...
Reggel a bátyám szárnya alatt ébredtem fel. Életem első, és egyben legeszméletlenebb Halloweenja volt a hátam mögött, én pedig ennél nyúzottabban nem is ébredhettem volna. A fél szemem ki se bírtam szinte nyitni. Úgy botorkáltam haza. Megjegyezném, kicsit nehéz úgy repülni, hogy oda a térlátásod, de a többiek támogattak.
- Nana kisasszony, a sziget arra van. - mondta Karom és helyes irányba terelt.
- Köszi... - feleltem ismét égve. Furcsa, újonnan nagy forróság van ezeken a vizeken.
- Jó újra kinyújtózni! Bocsi Karom, de a jövőben szerintem mellőzzük az olyan helyzeteket, mikor össze vagyunk nyomorítva. - sandított ránk Starfire.
- Azt hiszem ebben megegyezhetünk! - nevetett ő is.
- Ti meg otthon még meséltek nekem. - néztem családtagjaimra.
- Oké, persze. - felelte Felhő.

...

Miután még nekirepültem vagy 2 sziklának, és még négynek majdnem, és Felhő egyszer majdnem lezuhant, mert bizony az ő szárnyait is megvisele a harc, végre megláttuk Hibbant partjait! Már dél körül járt az idő. Épp sárkányverseny folyt. Az egyik az évad utolsói közül. Bár állítólag most meghosszabbították még egy-két meccsel.
- És most mindenki spuri haza! - mondta Szikra.
- Ti a vendégeim vagytok. - mondtam Hullámnak és Felhőnek, és mind hazaindultunk.
Otthon mind leültünk és elmesélték nekem hogyan is van ez a dolog.
- Szóval?
- Oké, mondom is. Szóval emlékszel, hogy volt múltkor az a vihar a Sárkány - öbölnél?
- Hogy is felejthetném. - mondtam és szinte éreztem fejemen a fájdalmat, amit akkor is.
- Nos az a vihar nem volt véletlen. Villámszárny csinálta, már akkor téged keresett.
- Most komolyan?? - képedtem el.
- Aha. - szólalt meg Hullám is. - Leszedett az égről, talán meg is akart volna ölni, de pechjére Felhővel épp feléd igyekeztünk meglátogatni. Mikor beestél a vízbe kihúztalak, és te félig ébren is voltál.
- Tényleg?? Pedig semmire nem emlékszem, hogyhogy?
- Nem tudom. Bár nem is voltál túl beszédes. - nevetett Felhő.
- Együtt estünk neki Villámnak és harcoltunk, bár inkább mi, mert téged pihentetni akartunk.
- Meg nem is vagyok nagyon harcos alkat. - egészítettem ki, de Felhő megrázta a fejét.
- Eszméletlen mennyire mentél ellene, jól beindultál, alig tudtunk visszafogni. És jó erősen fénylettél, kékesen.
- Az szép. - mondtam elkerekedett szemekkel.
- Aztán véletlenül meglöktelek a szárnyammal és lezuhantál. - folytatta Felhő.
- Utánad akartunk menni de Villám lőtt ránk.
- Aztán a harc hevében meglőttünk pár sziklát a Sárkány - öbölben, és felbosszantottuk az ott lakó sárkányokat.
- És végül a csapat, együtt, véletlen ugyan, de porigrombolta a Sárkány - öbölt... - ez a hír kissé lesújtott. De legalább már tudom miért nincs a helyén...

- Aztán Villám valahogy eltűnt a tömegben. Mi meg megpróbáltunk megkeresni, de sehol nem találtunk. Azóta kerestünk, és úgy látszik nem csak mi.
- Hát.... ez mindent megmagyaráz...
- Szóval te mindeközben végig Hibbanton élvezted a vikingtársaságot? - mosolygott Felhő.
- Meg úgy látom szereztél pár barátot. - helyeselt Hullám is.
- Jah... - feleltem még mindig kissé lesúlytva. - Bár itt sem ment minden simán. És bocsi, hogy ennyi gond volt velem.
- Ugyan semmi.
- Bizony, a család összetart - mosolygott Felhő is.
- Jaja, már anya és a többi nővéred is ezen aggódik, meg hogy hol fogsz lakni. Anyu azt mondta vigyünk haza. Szóval gyere, ne is várassuk őket tovább! - mondta és mindketten felálltak hogy indulhassunk. Én is felkeltem, hisz olyan rég láttam anyát, meg a többieket is... de aztán megtorpantam.
- Mi a baj hugi?
- Nem.... nem mehetek veletek.
- Miért nem? - nézett rám nagy szemekkel Felhő.
- Figyeljetek... ez nem véletlen.
- Mi, hogy Villámszárny haragszik rád?
- Nem, ez az egész! Hogy Szikra megtalált, hogy idekerültem. Hogy itt ébredtem fel, egy házban, egy Szörnyennagy rémség mellett. Hogy újra találkoztam a régi barátaimmal! Ez az a hely ahol végre jól érzem magam. Ahol végre nem vagyok magányos. Itt önmagam lehetek! Itt végre nem csak annyit láttak belőlem hogy "heh egy lila Világréme", hanem mögénéztek és meglátták valamit. Itt mindenkiben van valami jó. Itt van a gazdám, a barátaim.... Ez az igazi otthonom. - mondtam halkan, s ők csendben álltak. Azt hiszem megértették, engem innen már többé el nem visznek.
- De ti most a vendégeim vagytok, addig maradtok amíg akartok. - mondtam mintegy témát váltva, s megkínáltam őket egy hallal.

...

Később végigvezettem Felhőt a klubházon. Kértem engedélyt Szikrától és szerencsére meg is adta. Hullámnak is megmutattam volna, de ő épp úszni volt, és nem találtam otthon.
- Ez nagyon jól néz ki, ügyik vagytok. - mondta végül Felhő.
- Köszi. - mosolyogtam rá.
- És nem tévedtek el?
- Hááát, eleinte volt, hogy elindultunk és teljesen máshol lyukadtunk ki. Olyankor aztán folyt a vita, hogy hol kanyarodtunk el rossz irányba. - nevettem felidézve az emléket, mikor Starral és Szikrával sétáltunk és beszélgetés közben elkeveredtünk a Cseppkő terem felé menet.
- Heh, értem. ... amúgy kedves haverjaid vannak.
- Köszi. Szerintem is rendesek. - mosolyogtam.
- Különösen az amelyik feltette rád azt az ékszert. - mosolygott sejtelmesen a farkamon díszlő nyakékre pillantva.
- Karomra gondolsz?
- Aha.
- Jaja, kedves.
- Meg helyes is nem? - mondta és folytatta a mosolyást, de én megtorpantam.
- Mi van?? Ez most hogy jött ide?
- Semmi, csak mondom. - mondta és sétáltunk tovább. Bár én nem igen értem ez mi akart lenni, de okés...

...

Később végül megtaláltam Hullámot, de akkor már késő volt az alagútrendszerhez. Szóval csak simán sétáltunk a parton és beszélgettünk.
- Szóval mi hír otthonról? Hogy vannak a többiek?
- Hááát.... Sok minden történt míg nem voltál othon. - mosolygott. - részben ezért is mentem hozzád. Az egyik tesónk megházasodott.
- Komoly?? Ki? Tengerúszó?
- Nem, de még találhatsz kettőt. - nevetett.
- Akkor Forrki?
- Neeem. - mosolygott tovább.
- Úristen .... Thor nevére.... Nitának van férje??
- Bizony ám. - nevetett rám.
- És megse hívott az esküvőre... a piszok... Na ezért még kap. - mondtam de közben mosolyogtam is. Elképesztő hogy a hugom már meg is házasodott. Nekem még barátom sincs, felőle meg már ezt hallom.
- Hát tudod hogy megy ez, találkozás, barátság, szerelem, házasság... olyan hamar lement az esküvő, a hír se jutott volna el hozzád, nemhogy te odaérhess. Bár a lagzi tartott egész másnap délig. - mosolygott visszagondolva a partyra.
- Kár hogy nem lehettem ott. Ez Nita nagy napja volt. Meg amúgyis szeretem a lagzikat.
- Jaja, szomorú is volt kicsit, hogy nem lehettél ott.
- Hát... majd legközelebb! - nevettem. - Amúgy ki lett a férje?
- Valami fura neve van, asszem valami Tűzfog. Ja nem, Tűzagyar! Ja, megvan. Szörnyennagy.
- Mármint alapból, vagy a fajtája?
- A fajtája. - mondta amin mindketten jót nevettünk. Majd rövid csönd következett. De én egy idő után beledúdoltam a csendbe.

Hullám figyelmesen végighallgatta míg az egészet eldúdoltam, és azt hiszem tetszett neki.

- Ezt Karomtól ismerem.

- Jah... A Szörnyennagy ugye?

- Aham.

- Értem... a barátod?

- Igen. Vagyis, öhm, hogy érted? - sandítottam rá.

- Hát, járásügyileg.

- Neeem, Karom csak egy jó barátom. De nem járunk.

- Értem.

- Amúgy mi van, hogy mindenki Karomról akar velem dumálni?

- Miért, ki még?

- Felhő is. Azzal jött hogy helyes-e szerintem... Mi ez a vallatás?

- Semmi. Csak "mögéd nézünk". - felelte, majd mindketten elhallgattunk. Ezen kissé elgondolkodtam, nem értettem mire céloz ezzel. Na mindegy...

- Jó itt ülni a parton nem? Mint a régi szép időkben. - mondta egyszercsak Hullám.

- Aha. Egy pillanat. - mondtam és nekidőltem, oldalának támasztva a fejem. - mostmár pontosan olyan. - mondtam, mire felém fordult és a szemembe nézett. Mélyen a szemembe, olyan kedvesen mintmég sosem. Furcsállottam is. Rámmosolygott, de ez most valahogy más volt mint régen, ez most olyan üzenetet sugárzott, olyan érzést keltett amitől megrémültem.

- Mi az? - kérdeztem végül, miután két teljes percig bámulta folyamatosan a szemem.

- Semmi, szép szemed van. Régen is mondtam már. - mondta s nevetve visszafordult a tenger felé.

- Nem... régen sosem mondtad. - néztem rá furcsállón, de ő nem mozdult, csak bámult a messzeségbe. Majd végül egy nagyot sóhajtott és ismét felém fordult.

- Figyelj, elkell valamit mondanom. Mostmár megkell tudnod, mert nem marad tovább meg bennem.

- Öhm, persze, mondd csak. - feleltem, bár már előre féltem mit akarhat mondani.

- Szóval... tudom hogy mindig azt mondom neked "Hugi", mert olyanok vagyunk mint a testvérek, de azért mégsem vagyunk azok vérszerint...

- Aha... és?

- És hát... szóval.... az van, hogy belédszerettem. - bökte ki végül és láttam ahogy összerezdül várva a reagcióm. Én meg sem szólaltam. Moccanni sem bírtam, annyira letaglózott. A bátyám, az egyetlen drága bátyám, akit úgy szeretek... nos még túlságosan is szeret. Azt hiszem nem tehet róla, hisz azért tudjuk, hogy nem vagyunk vérszerinti tesók, a vak is láthatja, hisz ő Forrkatlan én meg Világréme... De akkor is. Azért ez így sok.

- Légyszi mondj valamit.

- eee, uuu, ooo, öhm.. khümm... bocsi, asszem berekettem....

- Megleptelek mi? - nevetett zavartan.

- Az már biztos...

- Éééés.... - mondta jelezve hogy vár még rá valami választ.

- Figyelj Hullám... nem is tudom hogy mondjam... Szeretlek! De csak mint a bátyámat. Érted? A tesóm vagy! Mást el sem tudok képzelni.

- Oké, de csak képzeld el! Kérlek! Csukd be a szemed és próbáld meg.

- Oké... - feleltem kételkedő arcot vágva és becsuktam a szemem, de aztán rájöttem hogy nem, nem megy és kész, és kinyitottam. És nagyon megijedtem, mert Hullám feje nagyon közel volt, azt hiszem meg akart csókolni, de én hátraugrottam.

- EZT MOST MÉRT KELLETT??? - ordítottam neki jópár méter távolságból.

- Figyi, bocsi, én csak-

- Ne, maradj ott, ne gyere közelebb! Megmondtam, hogy a bátyámnak tekintelek! És ez nem fog megváltozni!

- Au, bocsáss meg kérlek!

- Tudod mit, menj haza. ... Anyáék úgyis aggódnak azt mondtad. Menj, nyugtasd meg őket, hogy semmi bajom, és mondd meg Nitának hogy sok boldogságot kívánok neki! - hadartam le okokat keresve, hogy miért ne kelljen tovább a társaságában ülnöm. De nem, egyszerűen nem ment, ez után már nem! Végül könnyes szemekkel elrohantam.

- Au, várj!! - ordított utánam, de én már messze voltam. Csak repültem, egyenest a Thor - szikla felé.

...

Végre nyugalom volt. Csönd és sötét. Bár egy kis fény mégiscsak volt körülöttem, hisz úgy fel voltam zaklatva, hogy nem tudtam levenni a fényerőből. Csak feküdtem az egyik járatban, fejemet félig kilógatva az egyik, nagyobb alagútra. A föld körülöttem nedves volt a könnyeimtől, de már nem sírtam. Csak azon gondolkodtam: Miért? Miért, nem lehet normális életem? ... Miért van az, hogy megbízom valakiben, aztán mégis mindig van valami? ...

- Talán mégis elkéne innen mennem. Olyan helyre ahol egyedül vagyok, senki nem ismer, de senkivel nincs is bonyodalom.

- Akkor oda az élvezet. - jött oda hozzám Karom halkan. Ez a sárkány hogy van mindig akkor ott, mikor pont egy jó kis beszélgetésre van szükségem?? Gondolatolvasó lenne?

- Ha nincs bonyodalom, nincs is benn semmi érdekes. - mondta és leült elém.

- Miért lógatod az orrod? Ráadásul ilyen későn, itt.

- Áh, nem érdekes... Te hogyhogy még itt vagy?

- Szikra megkért hogy ellenőrizzem a fáklyákat, és amelyik elaludt gyújtsam meg újra.

- Értem...

- Szóval, kivele, mi bánt?

- Hagyjuk...

- Ahogy akarod... Figyelj most szomorú vagy?

- Kicsit... Miért?

- Mert mondtam volna valamit... De ha szomorú vagy, akkor majd máskor...

- Mond csak.

- Áh, nem, majd holnap.

- Naa, légyszi! - kérleltem.

- Nem-nem. - rázta a fejét.

- Akkor is kiszedem belőled! - mosolyogtam rá elszántan.

- Ajjaj, kezdek félni. 

- Na, de tényleg! - mondtam és mellsőlábammal már a szárnyát fogtam, hogy nehogy elfusson.

- Akkor sem, most megmakacsolom magam! - válaszolta. Egyszercsak Star sétált el mellettünk, de vissza is nézett, úgy meglepődött a jeleneten.

- Öhm... ? - nézett ránk furcsán, mire én gyorsan le is vettem a mancsom Karomról, mert asszem főképp azt nézte.

- Semmi, csak-

- Csak beszélgetünk.

- Aha beszélgetünk.

- És meg akar ölni. - közölte egyszerű természetességgel, mint ahogy az előzőt is.

- Héééj, ilyet nem is mondtam! - mordultam fel mosolyogva és mancsommal kicsit megtaszítottam a szárnyát.

- Látod, megütött, ugye te is láttad?

- Jahj, hagyd már! Meg se érezted! - feleltem, s míg mi nevetve korholtuk egymást, Star úgy döntött inkább lelép.

- Inkább nem is zavarlak titeket, bármit is csináltok. Na sziasztok! - mondta és elment.

- Szia!

- Hali! - kiáltottuk utána, majd egymásra néztünk és nevetésben törtünk ki.

- Te jó ég, mit gondolhat most rólunk szegény Star. - nevettem.

- Rólunk? Csak magáról kisasszony! Maga kezdett el fenyegetőzni.

- Aha, és te semmit nem tettél, ugye?

- Nem hát.

- Olyan tökéletes lenne az úr?

- Hát bekell vallanom...

- Igen?

- Régen egy kicsit nagyképű voltam.... De mostmár tökéletes vagyok! - mondta és diadalittasan felemelte a fejét. Én meg újabb nevetésben törtem ki, amitől aztán ő is.

- Igen, és a szerény is bent van!

- Jah, Ego level 100. - nevetett ő is.

Lassan sikerült lecsillapodnunk, bár én személy szerint úgy éreztem röhögőgörcsöt kapok mindjárt.

- Gratulálok, ismét sikeresen elűzted egy sárkány rosszkedvét. - mondtam neki. - szép volt.

- Tényleg? - lepődött meg.

- Aha. De ehhez már hozá lehetsz szokva.

- Nem igazán..

- Nem? Pedig engem mindig felvidítasz... - mondtam, de mikor a szavak elhagyták a szám, kicsit asszem elpirultam. A fejemben jól hangzott, meg igazából kimondva is, csak így furcsa volt.

- Az jó. - mosolygott rám. - Az is a cél. - mondta, de én már nem tudtam felelni. Megint olyan furán éreztem magam. Mostanában egyre többször érzem ezt, de nem tudom miért. Hangtalanul ültünk egymás mellett, a falakat bámulva és közben gondolkodva. Aztán hirtelen mindketten egyszerre szólaltunk meg:

- Figyelj-

- Hullám a- - kezdtünk mindketten bele, de elhallgattunk és egymásra néztünk.

- Mondd előbb te. - mondta Karom.

- Nem, előbb te.

- De hölgyeké az elsőbbség. - mondta, s végül elmondtam neki amit akartam: elmeséltem a storyt a bátyámmal. Ahogy elmondtam, ismét szürkeség és szomorúság öntötte el a szívem. De elmeséltem az egészet, és jól esett hogy meghallgatott.

- Szóval... igen... aztán ide jöttem.

- Huh.. nem semmi.

- Jah... Csak azt nem értem, miért nem lehet körülöttem nyugalom?

- Nem vagy átlagos, ami nem is baj, legalább különleges vagy, de tudod aki más mint az átlag, azt a többiek is megérzik.

- Jah.. És szerinted mi a baj velem?

- Ezt nem értem, mi baj lenne veled?

- Mi baj van velem, hogy olyan szerencsétlen vagyok, még a saját bátyám is belémszeret! Pedig amúgymeg a kutya se néz rám.

- Na.

- Hát de így van! ... de nem érdekel, inkább ne is nézzen... ez bonyolult nekem Karom. - néztem rá nagyot sóhajtva. - inkább nem is leszek soha szerelmes. Az lesz a legjobb... - mondtam a falat nézve. Rövid csönd után ismét visszafordítottam a tekintetem a sárkányra.

- És am, te mit akartál mondani az előbb?

- Mi, jah semmit...elfelejtettem.... - mondta, de fura volt. Szerintem tudta ő mi volt az, csak nem akarta elmondani. De végül ráhagytam.

- Oké... akkor legközelebb te mondod először, okés?

- Okés. - mondta és rámmosolygott de keserűséget láttam az arcán.

- Baj van?

- Nem, semmi. - mondta és végül felkelt. - na gyere. Hazakísérem a kisasszonyt.

- Köszönöm uram. - mondtam halványan mosolyogva és én is felkeltem.

Csöndesen és szótlanul repültük át a Holdfényes éjszakát. Úgy éreztem már semmi nincs ezen a világon amit értek, csak talán egyet: hogy semmi sem véletlen.

16 - Egy valóravált rémálom

Fejvesztve rohantam végig a falun, és lélekszakadva repültem át minden sziget felett, ahogy torkomban dobogó szívvel igyekeztem az Éj-sziget felé. A barátaimat elrabolták, és nekem alig fél órám volt megtenni egy másfél órás távot. Mikor az üzenetet elolvastam, először azt hittem valaki szivatni akar, vagy Rubin szórakozik, vagy mit tudom én! Tehát elrohantam egyesével mindenkihez. És mivel valóban, egy lelket sem találtam, megijedtem hogy talán mégis igaz? És rögtön rohantam a szigetre. De mégis mi ez az egész? Ha elrabolták őket, és nekem hagytak üzenetet, nem ők kellenek neki/nekik, hanem én! Ki lehet az és mit akar tőlem?? A barátaimat ebből hagyja ki, bármit is akar!
- Oh Thor nevére, és még az esőnek is szakadni kell! - mérgelődtem, mert ahogy egyre repültem, egyre több fekete felhő vett körül. Egyenesen egy viharba repültem, de most fontosabb dolgom volt, minthogy azzal vacakoljak, hogy megkerülöm! Közben az agyam kattogott, az ég dörgött és villámlott. Egyszer mintha még egy dallamot is felfedeztem volna. Az I Will Not Die siettetett egyre csak, kikényszerítve belőlem minden szuszt.

Már majdnem ot voltam, már éreztem az Éj-sziget szagát, mikor megtorpantam. Egy sárkány húzott el mellettem, igencsak közel. Elkezdtem forogni, hogy lássam hol van, de már eltűnt. Az egész olyan kísérteties volt, mintha a pár nappal ezelőtti álmom láttam volna! De teljesen biztos voltam, hogy ébren vagyok. Hisz még álmomban is megtudom magamnak jegyezni hogy álmodom, de azt hogy ébren vagyok sose. És éreztem hogy ez már valóság. Egyszercsak az árnyék mögöttem tűnt fel, megragadott és elvitt magával.

...

Pár perc múlva az Éj szigetén dobott le, de én rögtön felpattantam, hogy lássam ki az: Gombóc! Hát mégiscsak álmodom?

- Jó estét Auróra. - szólalt meg mögöttem egyszercsak egy hang. Évek óta nem hallottam már ezt a hangot. De felismertem. Hangja reszelős, és érezni hogy a sárkány nőstény, mégis kissé mély hang jön ki a torkán. Ledermedve álltam, továbbra is háttal a sárkánynak, és láttam Gombóc arcát ahogy észreveszi rajtam az elhűlést.

- Látom idetaláltál. - mondta ismét, s végre megfordultam. Igen, ő volt az! Villámszárny!

Régi ismerősöm. Vagyis volt legjobb barát. De azok az idők már elmúltak. Mindünket kegyetlenül átvert. Azóta mint ősellenségek acsarkodunk egymásra. Igen, mi, mert Csonti és Nyesi is ismeri. Ők is jól tudják miket tett, mert velük is ugyanazt tette, ha nem nagyobb kegyetlenséget.

- Nem is köszönsz régi cimborádnak? - nézett rám az Ölvész, szinte mosolyogva, mire én is szemrehányó vigyorra húztam szám.

- Bocsáss meg, milyen udvariatlan vagyok. Üdvözletem a beképzelt naccsasszonynak! - mondtam, a végét már dühösen ordítva, és párát fújtam rá. De ő számított rá és elugrott.

- Nanana, tartogasd az erőd.

- Micsináltál a többiekkel?! - morogtam hangosan.

- Ugyan, jól vannak, nézd meg magad. - s szárnyával maga mögé mutatott. Hatalmas hálókban és ketrecekben, egyesével betuszkolva lógtak a fán barátaim. Kivéve Karmot és Start, ők egybe belefértek. Viszont mindükön szájkosár volt.

- Mit akarsz tőlem?

- Csak egy csekélységet. Bosszút! Na és persze van nálad valami, ami az enyém.

- Miről beszélsz? Hisz nálad van valami, ami az enyém! Elvetted az önbizalmam, két tüskét a hátamról, és ha tudni akarod, a bal szárnyam azóta is gyenge.

- Nagyon sajnálom hogy nem bírod a gyűrődést, de most nem ez a lényeg. Megbízható forrásom van. - mondta és Gombócra nézett.

- Te kémkedtél utánam?

- Nem, Dagi volt az.

- Héj, nem az a nevem! - mordult fel a Zablaagyar. Úgy tűnik ők se olyan hűdejó barátok.

- Kuss! Én mondom meg hogyan hívlak! - ordított rá Villám, mire a másik lehajtotta a fejét, s meghunyászkodott előtte. Hát szép, vele is azt teszi mint velünk egykor.

- Na és mi az, ami kéne, ha vóna? - tereltem vissza a szót a témára.

- Azt te is jól tudod. Hisz mindig magadnál tartod.

- Fogalmam sincs miről beszélsz. - és nem hazudtam! Semmi nincs nálam amit mindig magamnál tartok. Csak a saját testrészeim. Vagy.... lehet hogy arra gondol? De az olyan régen volt, tuti hogy meg sincs.

- Na, rémlik már? - kérdezte reménykedve. Azt hiszem meglátszott az arcomon a megvilágosodási pillanat.

- Honnan tudod, hogy az még nálam van?

- Honnan is tudom? - nézett kérdőn a Zablaagyarra. Mintha nem is lett volna benn biztos hogy igazakat hallott tőle.

- Villám, esküszöm, nála van, érzem, tudom, hidd el! - mentegetőzött, s Villámszárny ismét felém fordult.

- Hát akkor próbáljuk ki. Játszunk "Mi van a Világréme hasában"-t. - mondta sejtelmes vigyorral a fején és elindult felém. Elkezdtem hátrálni, de már eléggé a szirt szélén voltam. Fel akartam repülni, de Gombóc rám ugrott és lenyomott a földre. Hát kész, ennyi volt.... Egy Ölvész fog turkálni a gyomromban, aztán valószínűleg életem végéig egy ketrecben kuksolok... Míg eme két csodálatos és imádott sárkányismerősöm kimossa a gyomrom, elmondom mit is keresnek:

/ Még régen, mikor barátok voltunk Villámszárny, Csonti, Nyesi és én, mindent együtt csináltunk. Ami örök volt: hogy Villám kellett hogy legyen az "Alfa" úgymond négyünk közt. Egyszer járt a Sárkány - szigeten egy csapatnyi Viking, sárkányaikkal. Az egyik ember sárkányának, egy siklónak a nyakában volt egy nagyon szép kar-, vagy inkább nyakperec. Aranyos színe volt, és középen rajt egy nagy kék kő. Tényleg nagyon szép volt. Villámnak is nagyon tetszett, és egyik este azt mondta, mikor lemegy a nap az ékszert pedig leveszik a siklóról, odamegyünk és megszerezzük.

- De Villám, ez nem lopás? - kérdeztem félénken.

- Ahjj, menj már azzal a jókislányos szöveggel! - intett le, s utána már többet nem mert egyikünk se szólni. Este elmentünk a táborba, és settenkedve meg is szereztük. De mikor visszaértünk kissé összevesztünk hogy Villám csak magának akarta. Összekülönböztünk, s a nyakék legurult a szirtről: a elnyelte a tenger.

Következő nap, mikor Csontival mentünk a tengerparton, láttuk hogy a homokban valami csillógó van, félig eltemetve. Megnéztük, és hát az aranyékszer köve csillogott kéken a napfényben!

- Most mi legyen vele?

- Tedd el, te találtad.

- Nem, Csonti inkább tedd el te, rajtad úgyis jobban áll.

- Héj, merre vagytok? - hallatszott Villámszárny kiáltása a távolból.

- Gyerünk Au, dugd el!

- De nem marad nálam! - mondtam, s azzal én hülye fejemmel... lenyeltem. /

Az volt a tervem, majd előszedem és visszateszem a helyére vagy eldugom oda ahol senki nem találhatja meg. De a Vikingtábor reggelre már sehol sem volt. Aztán valahogy feledésbe merült. Azóta a gyomromban csücsül, de nem tudom mi lehet vele, hisz nem hiszem hogy elemésztettem volna, de azt se érzem hogy bennem lenne. Vagy lehet hogy csak egyszerűen megszoktam, azért nem érzem. De Villám most kideríti. Bár nehéz volt neki, mert egy sárkány száját felfeszíteni nem kis feladat. Főleg ha az illetőnek nincs rendes keze. Bár ez igazából csak nekem volt hátráltató, mert karma megcsúszott és belekapott a szemembe. Úgy feljajdultam, szerintem Hibbanton is hallották. És bizony míg kinyitottam a szám, már éreztem is hogy valaki bennem matat.

De egyszercsak egy Viharszelő hangját hallottam meg.

- Vááááááá!!!! - ordítot és nekiugrott Villámszárnynak és lekapta rólam, én és Gombóc pedig a lendülettől a vízbe estünk. Miközben esetlenül kapálóztam a vízben, a mélyből, valami morajlást hallottam meg. Egyszercsak egy ismerős farokúszó bukott ki a vízből! Majd valami kiemelt, mire én riadtan becsuktam a szemem. Mikor kinyitottam egy Forrkatlan hátán utaztam a part felé.

- Hullám?

- Bizony ám hugi. Ne félj, secperc alatt a parton leszünk. - válaszolt a sárkány. Hát mégsem csak képzelődtem! Túl nagy volt a hasonlóság. Hullám a bátyám, vagyis hát.. nem vérszerinti, de annak tekintem. Mint már említettem, mikor kicsi voltam, egy Forrkatlan befogadott. 4 kicsi Forrkatlannal voltam, azóta őket tekintem tesóimnak. De hogy Hullám hogyan kavarodott épp most ide, nem tudom. De hálás köszönetem Odinnak érte!

- Mi lesz a többiekkel? És Villámszárny hol van? - néztem az égre.

- Nyugi, a barátaidat mindjárt kiszedjük a ketrecekből. Viharszárnyat meg Felhő elintézi.

- Az unokatesóm is itt van?? Ő lett volna az a Viharszelő?

- Aha. Téged keres a fél família. - nevetett. - na jó nem, csak mi ketten.

- Később még ezt elmesélitek nekem, de most menjünk. - mondtam és átszökkentem a partra, Hullám meg utánam. Odarohantunk és segített leszedni a többieket a fákról, majd ki a ketrecből. Épp Szikráról segítettük le a szájkötést, mikor Gombóc mászott elénk, csurom vizesen.

- Ne, hadjátok azt békén! Én fogok kikapni! - mondta riadt szemekkel. Én mondtam Hullámnak hogy folytassa aztán, a Zablaagyar felé fordultam.

- Figyelj Gombóc, nekem semmi bajom veled.

- Héj! Ne haverkodj az ellenséggel! - mordult rám Csonti, de intettem hogy nyugi.

- Gombóc, tudom hogy te sem kedveled Villámot.

- De igen, ő az egyetlen barátom.

- Egy barát nem mondja a másikra hogy Dagi, mikor tudja hogy ez a gúnyneve.

- Na jó, hagyd abba, nem állok át hozzátok!

- De mi bajod velem, mit ártottam neked?

- Nem voltál hajlandó megenni velem egy szem halat! - mondta mérgesen és lőni akart, én már fordultam el hogy reflexszerűen védjem az arcom, de nem lőtt, mert Nyesi hátulról leütötte.

- Sosem kedveltelek! - mondta hozzá, mire én is közelebb léptem a Zablaagyarhoz.

- Sajnálom, de nem vagy az esetem... - mondtam halkan, majd segítettem a többieket is kiemelni a ketrecből.

- Mi volt ez az egész? - érdeklődött Karom.

- Majd elmesélem. - feleltem. Egyszercsak Felhő repült felénk, és ledobta elénk a megtépázott Skrillt. Hát mindig is tudtam hogy jó a "kiosztásban". Sárkányoknál ez is csak annak tudható be.

- Na van még kedved a bosszúhoz? - kérdezte Szikra, s mi mind diadalittasan álltunk előtte felsorakozva, és egyértelművé tettük: itt biza mi vagyunk az úr!

- Most nincs. - felelte és megpróbált elrepülni, de nem bírt.

- Ó, nézzétek milyen kis esetlen! - nevetett Nyesi.

- Na várj, segítünk. - mondta Csonti is, és egyszerre tüzeltek rá, a lövéssel lesegítve a párkányról. Villámszárny nagy csobbanással landolt a vízben. Egy faágba kapaszkodva próbált fennmaradni a felszínen.

- Ezúttal nyertetek, de még találkozunk!!! Nem most hallottatok rólam utoljára! - ordította utánunk, egy másik világ felé sodródva. Gombóc mikor felébredt, utánarepült, aztán mindketten eltűntek a ködben.

Én még remegő térdekkel ugyan, de sorra megöleltem a többieket, és neki akartunk indulni haza, de nem volt erőnk, így maradtunk. Találtunk egy jó kis barlangot, oda húzódtunk be. Sorra tértünk nyugovóra, de én nem bírtam még aludni. Meg hát, megígértem Karomnak hogy elmesélem a dolgot.... Bár eredetileg úgy gondoltam, elmesélem mindenkinek egyszerre, de mikor kint ültem a barlang szájánál, odajött és megkérdezte.

- Elég hosszú ám.

- Van időm. - felelte és rámmosolygott.

- Oké.... szóval... ami kellett neki, itt volt a gyomromban. Nem voltam benne biztos hogy még megvan, de mégis, íme: - mutattam neki oda amit pár perccel előtte mostam tisztára a tengerben.

- Azta, ez tényleg szép.

- Az. ...

- Mit fogsz vele kezdeni?

- Nem tudom. Nem akarom, hogy megtalálja, mert akkor ő nyerne. Vissza nem teszem, így már a többieknek nem adhatom, de nem tudom hová dugjam...

- Vedd fel.

- Nem lehet. Rám se jön, Sikló nyakra van tervezve.

- Nem, ne a nyakadra, a lábadra. Vagy talán a farkadra, várj csak. - mondta és karmai közé fogta ötödik "végtagom", és óvatosan ráhelyezte a végére. Mintha oda csinálták volna, úgy állt!

- Látod. Így ni. Gyönyörű. Szóval, illik az arcodhoz. - mondta ismét rámmosolyogva. Én melegséget éreztem, mintha hirtelen befűtött volna valaki. Belenéztem a szemébe, de aztán elkaptam a tekintetem, valahogy nem mertem belenézni a szemébe...

- Mi az?

- S-semmi... csak fáj a szemem ahol Villám belekapott... - mondtam gyorsan.

- Ne félj, még vissza fogja kapni. ... Na gyere aludjunk.

- Okés... - feleltem és bementünk. Odabújtam a bátyámhoz, mint a régi szép időkben. Mellette aludtam el, végre csendes nyugalomban, együtt és biztonságban.

15 - Halloween

- Ááá igen, ez az élet. - sóhajtottam fel mélyen beleszippantva a friss Hibbanti levegőbe. Épp a házam tetején ücsörögtem és fürkésztem a falut. Már délután volt. Jól laktam, pikkelyeim melegen sütötte a nap. Becsuktam a szemem és csak élveztem a meleget, és a pihegést. Úgy festhettem, mint egy nagy gyík. Egy jókora nagy gyík! De nem hiába. Mostanra jött ki belőlem az összes feszültség, ami a minapi tesztrepülést illeti. Egyszercsak az a gondolatom támadt: én most rajzolni fogok! S be is rohantam papírért és az én kis "varázs botocskám" -ért. Visszahuppantam az előbbi helyemre és leterítettem magam elé a papírt. Felnéztem, mit is rajzolhatnék.
- Hmm... a napba nem tudok belenézni, a felhős eget tuti nem tudom lerajzolni, a vikingeket meg sem próbálom, de talán... próbálkozzunk egy házzal. - mondtam magamnak, s neki is kezdtem. Órákig csináltam, abban a hitben, hogy most én profi festőművész vagyok. Vagy legalább annak nézek ki. Nos lehet hogy annak néztem ki, de hogy nem vagyok az, az fix! Eléggé furcsa lett... De életem első műve ami hasonlított valamire! Épp beakartam tenni a hasam alá, hogy meglegyen míg megpróbálkozom egy másik rajzzal, de amint kiengedtem a mancsomból, a szél elfújta.
- Neee! - kiáltottam utána ijedten, és otthagyva minddent, elrohantam utána. Közben suhogást hallottam, a többi papírt is elfújta a szél.
- Na remek!, de legalább az legyen meg! - dünnyögtem és loholtam tovább a cetlim után. Felugrottam, hogy elkapjam, de nem sikrült, én pedig jól orra estem. Szomorúan néztem magam elé. Még egy papírdarab sem marad meg nálam... De egyszercsak egy sárkány állt meg előttem.
- Ezt keresed? - kérdezte Szikra, egy papírdarabbal a szarván.
- Igen, köszi! - pattantam fel rögtön és levettem róla a rajzom. Kissé megtépázott volt, de a lényeg látszott.
- Huh, köszi.
- Nincs mit. Mit rajzoltál rá?
- Egy házat, megnézed?
- Aha. Ha már egyszer rámragadt. - nevetett. Odamutattam neki, de már jó erősen fogtam.
- De szép lett.
- Köszi... - mondtam, s meginvitáltam magamhoz.
Mikor hazaértünk, jöttem csak rá, hogy a "ceruzám" is a tetőn hagytam! Te jó ég! Felrohantam .... szerencsére még ott volt. Nagyon megkönnyebbültem. Felkaptam és mindkét dolgot bevittem a házba, szélmentes helyre. Na ekkor meg arra jöttem rá, hogy minden papírom oda.... De egyszercsak hangok jöttek kintről. Mikor kinéztem Nyesi volt az.
- Figyelj Au, találtam odakint pár lapot, nem kell?
- De, köszi!! A szél szétfújta mindd.
- Ó, akkor már értem miért találtam papírt a halamon. - mondta.
- Figyi, légyszi segítsetek összeszedni! - kérleltem őket, s szerencsére segítettek is. Közben a többieket is összeszedtük, és együtt folytattuk:
- Á, itt is van egy! - kiáltottam fel boldogan, mikor megláttam egyet egy ajtófélfa tetején. Leemeltem és Karom volt alatta.
- Ááá! - ijedtem meg hirtelen, s hátraugrottam.
- Bocsi. Csak megakartalak viccelni. - nevetett.
- Hát az átverés része sikerült is. - feleltem.
- Akkor... most menjek elbújni, mert bántani fogsz?
- Nem - nevettem - elég ha segítesz a papírszedésben.
- Oké. - felelte és folytattuk.
- Au, várod már az estét? - kérdezte egyszercsak Csonti.
- Öhm, biztos... - feleltem, mire ő csak sejtelmesen mosolygott. A többiek is hasonlóképp. Asszem tudnak valamit én nem.... Na mindegy is, most az a lényeg, hogy ne árasszuk el Hibbantot papírcetlikkel! Vagyis, ha már megtettük, hozzuk rendbe.

...

Hamarosan sikerült is összeszedni. Legalábbis remélem, hogy nem maradt. Mikor hazamentem letettem őket arra a kis rozoga asztalkámra, ami ott állt a szoba falának támasztva. Majd hirtelen megdermedtem. Valami halk motoszkálást hallottam magam mögül. Hirtelen megfordultam és Világréme párát fúlytam az idegen felé. De nem volt ott senki. Jól körülnéztem, de egy lélek sem volt a házban. Ekkor megint meghallottam a hangot, de nem a házból jött... hanem alóla!! Követtem a hangot és a kis csapóajtóhoz vezetett. Megpróbáltam felnyitni, de persze nem sikerült, és a hang is elhallgatott. Odinra, valaki járkál a ház alatt! - gondoltam rémülten, s nem mozdultam. Egyszercsak lentről egy puff, durr és megremeg a föld! Azt hiszem volt odalenn egy járat és ekkor szakadt be. Hosszan figyeltem de nem jött már több hang. Az agyam meg csak kattogott, hogy mi lehetett az.
Gondolatmenetemnek az vetett véget, hogy gazdám egy lepellel, és egy lámpással a kezében belépett az ajtón. A lámpást még értem, már sötétedik, de mire a Lepel? És minek a tök?? Amit csak ekkor vettem észre a másik kezében: egy nagy sütőtök volt az.
- Szia, Auróra! Na, tudod-e milyen nap van ma? - mosolygott rám.
- Talán kedd, miért? - néztem rá kérdőn.
- Halloween van! - kiáltott fel boldogan. Erre az én reagcióm: AZ MEG MI?? Ez is valami emberi szokás lehet. Én még életemben nem hallottam róla. De biztos. ...
- Gyere még előkell készülnünk, már csak addig van időnk míg lemegy a nap! - mondta és lepakolt az ágyra. Én még visszapillantottam a csapóajtóra, de hát mit is kezdenék vele.. Ha valaki mászkál/mászkált a ház alatt, hát egészségére... Már úgyis elment onnan. Szóval követtem a fiút, és figyelmesen néztem készülődését.
  Először is elővette a zsebkését. Egy kicsit morogni kezdtem, valamiért nem bírom a késeket... valamiért...
- Nyugi, az egyetlen dolog amit ezzel ma kibelezek: ez a tök. - mondta, és neki is állt. Belevágott a tökbe felülről, majd kivette a közepét. A tetejét pedig különrakta. Majd rámnézett hosszan és fürkészve. Aztán vissza a tökre és nekiállt faragni. A falába csinált egy karcolatot. Nem is értettem minek, de aztán megláttam. Egy Világréme feje rajzolódott ki. Én pedig ámulattal néztem. Mintha víztükörbe néztem volna! Nem is tudtam hogy egy ilyen kis ügyes kezű viking a gazdám.
- Tetszik? - kérdezte, mire csak tovább néztem és néha megböktem orrommal.
- Ezt igennek veszem. - mosolygott, majd felém nyújtotta belsejét felémmutatva. - Megtennéd hogy fújsz rá egy kis párát? - kérdezte, s én habozás nélkül megfújtam.
- Köszi. - mondta, s félretette. Megsimogatott, majd a lepelért nyúlt. Volt rajt két apró lyuk. Még megnézegette, milyen lett, aztán festéket húzott ki alóla. Na jó! Mi ez az őrület? Kibelezett sütőtök, amin a rajzom van? Egy fehér lepel, amin van két lyuk? És még festék is?? Mostmár érdekelne mire megy ki a játék.
- Na gyere csak! - mondta, s a festékkel a kezében felém lépett. De én elhátráltam.
- Nyugi, nem lesz tőle bajod! - győzködött. Végül a fal állított meg. Ő pedig beért, és elkezdte lefesteni az orrom fehérre. Eléggé büdös volt. De kellemes, ahogy az ecsettel végigment rajtam, szóval behunytam a szemem és hagytam, hogy csinálja.

Jó sokáig tartott, de készen lettem! Mikor kinyitottam a szemem.... kiderült hogy tetőtől talpig, orrtól farokhegyik beterít a fehér festék!
- Mostmár tényleg szellemnek nézel ki! Főleg ha fénylenél is. - mondta, s kézjelként ki is adta a parancsot a fényre. Meg is tettem, amennyire ugye bírtam. A fény áthatolt a festéken és átvette a színét is! Mint egy lila szemű albínó olyan voltam. (Igen, a Világrémék általában kék szeműek, én lila).
- Na így már tökéletes! - mondta elégedetten és fejére húzta a lepedőt, kezébe vette a lámpát, nekem pedig odaadta a tököt.
- Mostmár mehetünk!

...

Csendben jártuk a sötét utcákat. Az én hátamon közben mindvégig egy sütőtök csücsült, én világítottam (fehéren ugye), s követtem gazdámat a főtérre. Ott végre megértettem mi is ez az egész. A lényeg az volt, hogy minden fiatal sárkánylovas beöltözött valaminek. Valaminek ami félelmetesnek hatott. És mindenkinek a sárkányával együtt kellett beöltözni. A Vikingek még beszélgettek valamit a téren, de azt én nem hallottam, megkerestem barátaim. Hamarsan meg is találtam Csontit. Majdnem halálra rémültem mikor megláttam! Nem elég hogy a fajtája Csönttörő, de még művért is festetett magára! Brrr. De Nyesi is hasonlóképp nézett ki. Tele volt vörössel felfestett hegekkel. Meg az egyik szárnya olyan volt egy helyen, mintha kint lenne a csontja is. Star hátán egy fekete takaró volt, a szarva vége pedig meg volt feste pirossal és feketével, váltva. És... fokhagyma szagú volt? Nem tudom jól éreztem-e de asszem egy fokhagyma lehetett a nyeregtáskában. Szikrát és Karmot semerre sem láttam ekkor még. De a többiekkel azért megcsodáltuk egymás "jelmezét".

- Au, ne hozd már rám a frászt, olyan vagy mint egy szellem! - nevetett kissé ilyedten Starfire mikor megpillantott. (Áháá, szóval szellemet csinált belőlem! Nagyon ravasz ez a fiú.)

- Heh. - nevettem én is. - és titeket minek öltöztettek?

- Vámpír - mondta Star.

- Zombi. - felelte Nyesi is.

- Csontos zombi hulla - vágta rá büszkén Csonti. Mi meg csak néztünk.

- Nem tudom az milyen, de nagyon jól eltaláltátok a "csontos" és a "hulla" részét. - Ha engem kérdeztek, ott, abban a félhomályban, ha nem tudom hogy ő az, simán elhiszem, hogy egy élőhalott sárkány áll előttem!

- Jó estét. - hallottam meg Karom hangját. Hátrafordultam, és épp köszönni akartam, de valahogy nem sikerült. Karom és Szikra ott állt előttem, olyan eszméletlenül furán mint még soha! Karom fél szeme bekötve, egyik szemfoga letörve, összekarmolva, hát az valami kész volt... Szikra meg valamit viselt a fején, szájában egy nagy bot, az egész sárkány mégjobban zöldrefestve mint alapból. Olyan hullaszínnel volt megspékelve. Mint ahogy én fehérrel. Meg egy kicsit mintha Star is ki lett volna hippózva...

- Hali. - köszönt Szikra is. Én csak ekkor szólaltam meg.

- Pardon, sziasztok.

- Na hogy nézünk ki?

- Úgy mint még sose az már biztos! - ezen mind nevettünk. Mint későb kiderült Szikra a gazdájával boszorkánynak, Karom kalóznak öltözött. És kiderült hogy nincs letörve a foga, csak volt rajt pluszban valami réteg, ami így lett megformázva, hogy úgy nézzen ki mintha letörte volna. Mondjuk ez nekem megkönnyebbülés volt. Hisz délután még megvolt... Na mindegy.

Végre elindultunk. Kisebb csoportokban haladtunk tovább háztól házig. Mi Csontiékkal mentünk, és még egy Cipzárháttal, akit Csonti ismert, én viszont nem. A dolog lényege az volt hogy elindultunk, háztól házig mentünk és mindhez bekopogtunk. Amikor ajtótnyitottak, megpróbáltunk rájukijeszteni, és minél jobban sikerült, annál több finom sütit kaptunk. Arra kellett a tök. Ilyesmit még életemben nem csináltam, de nagyon tetszett. Jól szórakoztunk. Volt hogy egy-egy háznál összefutottunk másokkal is. Egyszer Nyesivel és Starral is. Meg egyszer, mikor a Larsen Família házánál beszélgettem Csontival, a távolban, egy másik háznál láttam is Szikrát és Karmot is. Köszöntem is nekik, de nem vettek észre. Úgy láttam jót beszélgetnek. Aztán el is mentek. Szóval ennyit a találkozásról.

- Mit nézel Au? - kérdezte egyszercsak Csonti.

- Ja semmit... - feleltem felébredve, és folytattuk a sütivadászatot.

A házak sütikészletét rövid idő alatt kifosztottuk, és még bőven kergetőzhettünk a többiekkel. Ezúttal csak mi sárkányok.

- Na gyere, kapj el! - kiáltotta Nyesi és nekilódult. Szikra volt a fogó, de minthogy lassú vagyok, gyorsan megfogott. Miközben fel-alá rohangáltunk, csak úgy tocsogtunk a vízben, ugyanis az este végén mindannyiónkat lespricceltek vízzel, hogy lejöjjön a festék. Szóval tócsákban állt a víz. De minket nem zavart, csak futottunk egymás után.

- Most megvagy! - kiáltottam el magam, mikor szembe repültem Starral és így végre közel volt hozzám annyira hogy megérintsem.

Egészen fél 12-ig játszadoztunk, mikor végülis elfáradtunk.

- Na sziasztok!

- Hali, aludjatok jól!

- Te is!

- Halas szép álmokat srácok! - köszöngettünk egymástól.

Végül fáradtan értem haza. Legszívesebben lehuppantam volna az ágyra és rögtön aludtam is volna, mondjuk olyan délig. De mikor hazaértem, már tudtam hogy ez lehetetlen lesz... Először is mert írtózatosan büdös volt a sütőtökbelsőtől, amit elfelejtettünk eltenni. Másodszor pedig... Egy cetlit találtam a padló közepén. Meghatározott alakzatokban volt szétszaggatva: ez felér egy sárkány írással. Furcsamód ezt minden sárkány képes kiolvasni. Egy idegen (vagy mégsem annyira idegen?) sárkány üzenetet hagyott nekem. És a papíron az állt:

"Gyere éjfélig az Éj-szigetre, ha még látni akarod a barátaid. Senkinek ne szólj. Különben a te lelkeden szárad, ha bajuk esik.

Ismerős ismeretlen."

14 - A szabadság sós, halas illata

Ez egyszerűen hihetetlen! Vége a bújkálásnak, a rejtőzködésnek, titkolózásnak. Mostmár bármikor kiléphetek az utcára, és nem kell attól félnem hogy a vikingek megtalálnak fogni. Nyugodtan vehetem a levegőt, és arra mehetek amerre akarok, és nem csak éjjel. Hibbant kapuja most tárult csak ki előttem teljesen. Vár az élet!

A gazdám még aznap délután hazavitt és sorra bemutatott a családjának, és azok sárkányainak. Az anyukája nagyon szimpi volt, de a sárkánya már nem. Egy elég nagy, citromsárga, narancs tüskés sikló volt. Mellesleg hím, és írtó otromba. Igazából nemének tudatában ez meg sem lepett. Eddig életemben csak a bátyáim, és Karom volt aki fiú létére kedves volt velem.
Gazdám apjával meg pont fordítva volt: a viking volt unszimpatikus és a sárkány a szimpi. Az egy Gronkel volt. Ő is hím, de nos, igazából nem nagyon törődött jelenlétemmel. Szóval nem volt miért kedvelnem, de utálnom se.
A tesójától viszont egyenesen írtóztam! Folyton valami furcsa vigyor volt az arcán és összevissza kapkodta körülöttem a kezét, ami korántsem tetszett. És mikor gyengén megtaláltam harapni, a sárkánya felém kapott. Az egy nőstény Szörnyennagy volt, erősen vörös színű. Na azt is utáltam. Ebben a családban egy normális tag sincs a gazdámat leszámítva? Nos eléggé úgy tűnt. De mindegy, nem kellett velük sokat törődnöm. Bár először úgy volt hogy odaköltözöm, de Rubin (a szörnyennagy) ezt   gyönyörűségesen megakadájozta. Szószerint kitúrt a házból. Mivel folyton acsarkodott, mire én is morogtam már végül, a vikingek úgy döntöttek nem eresztenek össze. Szóval lakhatásom visszaszállt az eredeti kis házra. De én is így örültem a legjobban. Már nagyon megszerettem azt a kis zugom. És nem mellesleg utálok olyan helyen lenni, ahol érzem hogy nem látnak szívesen. De így ezzel már nem kellett bajlódni. Különben is, a barátaim nehezebb lett volna úgy vendégül látni. Jut eszembe! Most hogy vége a rettegésnek, végre repülhetek a többiekkel reggel a sziget felett!

Másnap reggel így is tettem. Amint felébredtem, kiléptem az ajtón és nekiindultam a falunak. Kissé éhes voltam megvallom, mert ekkor már gazdámra volt bízva a reggeli, de még korán volt ahhoz, hogy oda is jusson hozzám. Szóval csak sétálgattam korgó gyomorral a főutcán. De nem zavart, végre rendesen körbetudtam nézni. Ahogy mentem, az emberek meg-meg bámultak, esetleg susmorogtak, de nem nyúltak hozzám. A többi sárkány is hasonlóképp bámult, de némelyik még odadobott egy olyant hogy:
- Szia, Láttam a bemutatót, gratu! - meg:
- Héj, ibolya, hogy hívnak?
Én nem feleltem, esetleg egy-két köszönömöt. S sétáltam tovább. Az egyik épület előtt, ahonnan finom sülthal és kenyér illat szivárgott ki, egy csomó sárkány ácsorgott és bámult befelé. Az egyiküket meg is ismertem. Starfire volt az! Épp egy Forróböffcsivel beszélgetett.
- Hmm, de jól néz ki! - mondta Star.
- Szerinted nekünk is adnak?
- Nézz szépen. Az mindig beválik! Előbb utóbb.
- Az jó lenne, borzalmasan korog már a gyomrom! - léptem oda hozzájuk én is.
- Au! De jó látni hogy minden rendben veled! Mi szél hozott erre téged? - mosolygott rám Star.
- Nem a szél, az illat a szélben.
- Gondolhattam volna! Még nem reggeliztél?
- Nem, sajnos.
- Akkor gyere, nézd velünk a sülő pisztrángokat! Talán kapunk mi is egy falatot. - mondta s tekintetét visszafordította a házra. Én is közelebb léptem. Fú, azt az illatkavalkádot! Volt ott minden, pisztráng, sügér, hering, cselle, ponty, harcsa, keszeg, szardella, lazac, még rák is! Szemem odatapadt a sercegő ételre és nem tudtam levenni róla. Szinte a számban éreztem, s időnként nyeltem is egy nagyot, mert a nyál összefutott a számban.

Álmodozásunk akkor ért véget, mikor az egyik viking kiszólt, miszerint nekünk ott dolgunk nincs, szóval kotródjunk, vagy baj lesz! Mi pedig szomorúan arrébb sonfordáltunk. Sokan valóban elmentek, de Star állhatatosabb volt annál, minthogy ily könnyen feladja. Az élet elsőszámú törvénye: ha éhes vagy vedd el! Az emberség, ami belénk lett súlykolva, mondja csak ezt lopásnak. Hiába, sárkányoknál csekély az értelme a magántulajdonnak. De azért nem vagyunk tolvajok! És Star sem egy megáltalkodott bűnöző. Csupán annyi trükköt vetett be, hogy mikor egy viking bement, ő türelmesen kivárta hogy étellel a kezében kifelé ballagjon. Akkor odament hozzá, és eljátszotta neki az éhezőt. A legtöbben már jól ismerték ezt a technikát, meg magát Start is! De voltak olyan adakozó kedvő, lágyabb lelkű vikingek akik odadobtak neki egy falatot. Pedig ők is tudták mire megy ki a játék. Azután Star elégedett arccal lépett újra mellém, aki messzebbről figyeltem.

- Isteni! Kérsz te is?

- Nem köszi.

- Biztos? Azta, rák! - kiáltott fel és visszarohant a kirakathoz, mert odabenn újabb rákok kezdtek el sercegve sülni. Én meg csak nevettem. Azért ez furfangos csel. De minthogy ismét elzavarták üres manccsal tért vissza hozzám.

- Nem adtak mi?

- Nem...

- Majd legközelebb. - bíztattam. egyszercsak egy viking lépett oda hozzánk. Egy fiatal lány. Odalépett Starfire-höz és kezét az oldalára téve beszélni kezdett hozzá.

- Hát itt vagy Star! Gondolhattam volna hogy a sütöde előtt talállak meg. Na gyere, még rengeteg dolgunk van ma! - erre Star felém fordult.

- A gazdád? - előztem meg mondandójában.

- Igen.

- Menj csak, majd még találkozunk.

- Köszi Au. Szia! - mondta, s akkor már gazdájával a hátán, elszárnyalt. Én pedig ottmaradtam. Valahogy nem tudtam elmenni onnan. Az illatok nem engedték a lábam mozdulni. Szóval csak ültem, és korgott a gyomrom. Egyszercsak a sütöde épületéből egy kb 8 éves kislány jött ki nagy boldogan, kezében egy kis pisztránggal és kenyérrel. Hosszan bámultam majd sóhajtottam. Kissé talán nagyot is, mert meghallotta. Odajött elém és mélyen a szemembe nézett. Gyönyörű barna szeme volt.

- Tessék szép sárkány! - mondta és felém nyújtott egy falatot a sülthalból. Óvatosan elvettem tőle majd mohón befaltam. Hát szavamra, olyan finomat még nem ettem! Legközelebb, ha halászni megyünk, tuti megsütöm. Pontosabban megkérek valakit hogy pirítsa meg nekem...

- Khhhh... - mondtam köszönetet.

- Szívesen. - felelte mosolyogva és elugrált. Érdekes jelenet volt. De a kislány felettébb kedves. Na jól van mostmár menjünk! - gondoltam és megindultam. De alig léptem pár lépést gazdám futott elém.

- Auróra, végre megvagy! Már mindent tűvé tettem érted! - mondta nyakamba ugorva. - na gyere, megyünk az Arénába reggeli gyakorlatra! Ja igen, csak hazaugrunk a nyeregért. - mondta, s elrohantunk haza. Míg feltette a nyerget, még gyorsan megkaptam a reggelim. Majd felpattant a hátamra, s alighogy kiléptünk az ajtón már repültünk is az égen.

Pár perc alatt már benn is voltunk az Arénában. Volt már ott jópár fiatal lovas sárkányával. Barátaim is köztük voltak. Boldog morgással üdvözöltük egymást mikor beálltam melléjük. Gazdáink viszont úgy tűnt nem igen ismerik egymást. Mi pedig az szerint álltunk fel, gazdáink kivel vannak jóban. Így míg Szikra, Star és Nyesi álltak egy helyen más, számomra ismeretlen sárkányokkal, addig Karom egyedül állt egy Cipzárhát és Sikló csoport közepén. Mi egy olyan csoportban álltunk ahol rajtunk kívül még egy ciklámenes Dörgődob, egy Nyökdöc és egy bordó Sikló állt. Hmm, Hibbanton jó sok sikló él. Már épp kezdtem félni, hogy egy ismerősöm sincsen, mikor Csonti és gazdája vágott át sokakon, s mellénk állt.

- Szia, Auróra.

- Hali! Már kezdtem félni hogy egyedül leszek.

Közben gazdáink is beszélgetni kezdtek. Még nagyban folyt a traccsparti, mikor egy eléggé nagy Rumblehorn állt be a kapuba. A gazdája vezette a közös gyakorlatot.

- Jól van, nézünk egy névsort. Tegye fel a kezét aki tud valakit aki nincs ma itt. - egy Gronkeles srác felszólalt:

- Steven nincs ma, megfázott tegnap a tóban.

- Én mondtam hogy fel! .... na jól van, még valaki? - senki nem felelt. - akkor nézzük, két újoncunk van, lépjetek elő.

Erre mi és még egy Esőszelős 16 éves csaj lépett elő. Azt hiszem ő nem is idevalósi lehetett.

- Jól van, tehát látjátok, ők velünk vannak. Akkor most induljunk is! Ne feledjétek mindenki ott repül ahol bírja az iramot a mögötte lévő előtt, csak engem nem lehet megelőzni! Start! - ordította, s kirepült a kapun. Mi meg sodródtunk az árral, s végül mindd az égen repültünk. Így mégjobban látszott mennyien is vagyunk. Baromi sokan már bocsánat a szóért! Egészen az elején repültünk, de hamar beelőztek. Nem vagyok túl gyors. Meg nem is szeretek rohanni, csak annyira amennyire nekem kényelmes! A saját tempómat szeretem. Már rögtön az elején elhúzott mellettünk Rubin is.

- Aztán nehogy leess a randa sárkányodról, mert anyáék engem tolnak le! - kiáltotta oda gazdámnak a bátyja, majd el is tűntek a sok színes sárkány közt.

- Ne is figyelj rá, ő már csak ilyen. És nem is vagy ronda. - simogatott meg gazdám, s repültünk tovább. Hamarosan újabb ismerős hangokat hallottam meg magam mögött. S egyszercsak Karom és Starfire repült be mellém.

- Na milyen a csapatos repülés? - kérdezte Karom jókedvűn.

- Eddig jó, még csak 3-an jöttek nekem. - nevettem.

- Jössz velünk? - kérdezte aztán Star. De egyértelmű volt, hogy sokkal gyorsabbak nálam.

- Nem, menjetek csak, én megnézem mi van hátul.

- Azért csak pozitívan. - felelte Karom, majd egy lendítéssel el is húztak előttem. De én nem túloztam, jól hátra kerültünk. Szikra is bejött mellénk egyszer, de ők is gyorsabban mentek.

- Nyesiék üzenik hogy menj hátra hozzájuk. - mondta.

- Okés, köszi.

- Nincs mit. - felelte mosolyogva s tovarepült. Én kissé belassítottam, s végül be is értem Nyesi és Csonti közé.

- Sziasztok, megkaptam az üzenetet.

- Szia. Repülünk együtt? - kérdezte Csonti.

- Persze. - az már régen is jellemző volt, hogy míg a többi sárkány nagyban rohant a csoport élén, vagy az felé, mi nyugisan lustiztunk a sereghajtó szerepében. Szóval gondoltam is már az elején, hogy valószínűleg velük fogok majd repülni. De nem maradt idő több dumcsizásra, a hegyekben repültünk. Már egy ideje kissé felfelé irányulva repültünk, s most jött el az idő, hogy lefelé vegyük az irányt. Mindenki lefelé fordult és zuhanórepülésben suhantunk az égen. Majd mikor a jéghez közeledtünk, mindenki sorra felkanyarodott. Ahogy arra repültünk, láttunk egy szerencsétlen narancssárga siklót, aki gazdájával a vízben ért földet. Star és gazdája is ott repültek, próbálták őket kihúzni. Bár a csapat haladt tovább, mi is megálltunk segíteni.

- Mi történt? - kérdezte tőlük gazdám.

- Valaki meglökte a hugomékat és leestek, a jég meg beszakadt alattuk. - felelte Starfire gazdája, majd Starral közös erővel kihúztuk a másik sárkányt és az ő gazdáját.

- Köszi. - mondta vacogva a sikló.

- Nem tesz semmit. - feleltem.

- Ti siessetek hogy utolérjétek a csapatot, mi visszakísérjük Nikiéket. - mondta Star gazdája az enyémnek. Amint elindultak, mi is belehúztunk.

Nem volt könnyű de azért beértük Nyesiéket.

- Hol voltál? - nézett rám kérdőn Nyesi.

- Valakik vízbeestek mert meglökték őket.

- Ja, Narancslikőrt ugye?

- Úgy hívják a sárkányt?

- Hát nem is a gazdáját. - vetette be a szarkazmust Csonti.

- Máskor is lökték már be? - kérdezősködtem aztán tovább.

- Aha. Van egy Azúr nevű Szörnyennagy, nagyon nem bírja. De Start sem. Valamelyikük mindig vízbe kerül, vagy ha nem egy másik sikló, jaj Au, megtennéd hogy megmaradsz egyik oldalamon, nem szeretem, hogy nem tudom hol vagy! - mordult fel végül, mert csakugyan hol egyik, hol másik oldalán repültem. Ez nekem valami mániám: ha úgy érzem már nincs elég helyem azon az oldalon, fogom magam, lelassítok, és a mellettem menőt a háta mögött megkerülve átmegyek a túloldalra. Mondjuk így tényleg nehéz lehet velem beszélgetni. Meg is értem, hogy Csonti mérgesen nézett rám.

- Bocsi.

- Semmi. - nevetett aztán rám. - Visszatérve: Sokszor edzenek külön, mert már tucatszor fáztak meg ilyen eset miatt.

- Értem. Szóval ezért van mindig olyan korán ott a klubban Star?

- Aha. - felelte Nyesi.

- Értem...

- Szlalom! - kiáltott fel hirtelen egy előttünk repülő srác, s egy pillanaton belül már mi is megkaptuk a parancsot. Sziklák közt repültünk ide-oda.

Később még gyakoroltuk a siklást is, mikor a gazdáknak fel kellett térdelni a nyeregben, míg mi egyenletesen siklottunk lefelé. Azután már haladóknak volt képzés, azon mi nem maradtunk. Profinak azért még nem éreztük magunk. Csonti sem maradt, a többiek igen. Velük repültünk haza.

- Milyen volt?

- Fárasztó. - felelte, s mindketten jót nevettünk.

- Sárkányfogócska? - kérdezte egyszercsak Csonti lovasa, mire gazdám rám nézett. Erre én:

- Fogócska? Ezazz! Mondj igent!

- Oké, kapj el ha tudsz! - felelte hát gazdám, majd elhúztunk mellettük, miközben én még mancsommal gyorsan megfogtam Csonti szárnya hegyét, hogy foganatosítsam, ők a fogók.

- Ajj! Na várj csak! - felelte a fiú és Csonti is nekilendült.

Még órákhosszat fogócskáztunk a levegőben, mikor fáradtan, de vidáman hazaértünk.

13 - Az igazság a Sárkánynak is kijár

- Érted Auróra? Ezen múlik minden!! Jónak kell lennünk! Nem, még annál is jobbnak! ... - mondta gazdám, s mélabús tekintettel nézett maga elé. De én orromat az összeszorított ökléhez érintettem, mire szétnyitotta tenyerét, s én puhán beletettem fejem, úgy mondva hogy minden rendben lesz!
- Akkor hát induljunk! - mondta. Mire én fejem diadalittas büszkeséggel felhúztam, magabiztosan felhorkantottam, s így indultunk meg kifelé.
Mint két hős, oly lépésekkel álltunk ki a sárkányistálló kapujába. A falu népe mind kicsődült az utcára, lelátókra, megnézni mi is folyik itt. Lehajtottam fejem, ő felszállt a hátamra, s egy percig némán állva vártuk a jelet. Közben szememmel megtaláltam barátaim. Míg Star kissé rémült fejet vágott, Csonti egy jól kiartikulált "Menni fog!"-ot mondott oda nekem. Aztán ismét előre fordítottam fejemet, és minden ízemben koncentráltam gazdám mozdulataira.
Végre a távolban egy ember meglengetett egy sárgás színű zászlót. Ez volt a jel! Gazdám abban a pillanatban: sarkát az oldalamba, én fel az égbe. Majd neki a pályának: be az Arénába a kinyitott tetőn át, alacsonyra felfüggesztett rönkök alatt, alagúton át, fel egészen a Sámáni házig, onnan gazdám lekapta a feltűzött zászlót, s zuhanórepülésben vissza az Arénába. De ami nem volt belekalkulálva: egy elszabadult Cipzárhát repült velünk szembe. Sikeresen kitértünk előle, de így belekanyarodtunk a sziklákkal teli öbölbe. Mindkettőnkön ilyedtség hullám söpört végig. De rámhajolt, erősen belémkapaszkodott, s egy hirtelen mozdulattal berántott az első kanyarba. Éreztem a magabiztos mozdulatokat, és ettől én is magabiztosabbnak éreztem magam.
Aztán már úgy ment a szlalom mintha erre születtünk volna, szinte olvastunk egymás gondolataiban. Már majdnem kint voltunk a sziklák közül, mikor az egyik előttünk, elkezdett felénk dőlni. Én észre sem vettem, de gazdám az utolsó pillanatban megállított, s így éppenhogy nem talált minket telibe. Végül lassan repültünk vissza az Arénáig, a kissé megtépázott zászlóval. Ekkor már mindegy volt... Túl lassan értünk be. Mélabúsan leszálltunk az istálló tetején. S egy perc néma csönd következett. Majd az egész közönség felmorajlott. Zengett a falu az éljenzéstől és üdvrivalgástól. Mi pedig nem értettük mi történt, hisz lassan értünk be, a tesztet elbuktuk. Mégis ünnepeltek minket. Egyszercsak egy robosztus Esőszelő szállt le mellénk, hátán a nagydarab, szőke férfival.
- Fiú. ... Átmentél a teszten! - mondta, mire ismét kitört a nagy harsogás a lelátókról.
- De főnök... Hiszen lassúak voltunk.
- Igen, az igaz. De a vészhelyzetben, mikor gyorsan kellett kapcsolni a szikláknál, jobban teljesítettetek, jobb volt köztetek az összhang, mint a sziget legjobb sárkánylovasa és sárkánya, vagyis kettőnk között. - nézett a főnök saját sárkányára. Na jó ez a kijelentés kissé nagyképűnek hatott. De e pillanatban annyira örültem neki. Ennél nagyobb boldogságom még sosem volt! Sikerült, mostmár teljes jogú Hibbanti hátas vagyok!!

12 - Láz, rajzolás, és egy csipetnyi baj

Nos a cím összefoglalja az elkövetkezendő néhány napom. Otthon feküdtem az ágyon, lázasan a Tűzféreg géltől. Közben egy-egy barátom vigyázott rám, hiába is mondtam nekik eleinte hogy inkább menjenek a klubba, velem ne törődjenek, ők maradtak, és igazából én sem vettem zokon... Most hogy volt szabadidőm (és már egy ideje nem álmodtam rosszat): neki is álltam gyakorolni a rajzolást! Először azzal kísérleteztem hogy az ágyról látott kilátásom rajzolgattam. De nem igazán jöttek össze az egyenes vonalak. Sem a görbék! Akármilyen vonalat húztam, nem olyan lett mint akartam. Végül egész papírhalmok feküdtek az ágyam körül. Mérgemben széjjelrágtam őket. Azt hiszem alaptalanul, de azt hittem, ha nekiállok, nekem is oly könnyen megy majd mint a vikingeknek, vagy esetleg a Tűzférgeknek! Így aztán igencsak csalódott lettem.
- Gyakorlat teszi a mester. - bíztatott sokszor Karom. De én úgy éreztem nem megy. Nem megy és soha nem is fog. Ettől elkeseredtem, és könnyes szemekkel feküdtem tovább. De nem szólaltam meg, nem akartam hogy lássa mennyire elkeseredtem. De mellé lőttem, hisz minden barátom tudja, hogy imádok fecsegni, tehát ha nem beszélek, akkor vagy épp álmodozom, vagy nagyon rossz kedvem van.
- Most sírsz? - nézett rám meglepetten.
- Igen, lány vagyok, szabad! - törtem ki. Persze ezzel nem azt akartam mondani hogy ő nem sírhatna, sem azt hogy idegesít, csupán ideges voltam, és sajnos mindig akkor tör ki belőlem az ilyesmi, mikor olyannal beszélek akit nem akarok megbántani. Így azonban sokszor mégis sikerül.
- Csak kérdeztem... De ne ölj meg. - felelte halkan. Nem tudom elmagyarázni miért, de ez a mondata mindig felvidít. Talán a hangsúlya, vagy csupán a tudat hogy próbál velem viccelődni még rosszkedvemben is, de felvillanyoz. Most is elmosolyodtam.
- Most meg már nevetsz? Magának súlyos hangulatingadozási problémái vannak kishölgy. - mondta erre amin már tényleg egyértelműen nevettem, ezt már meg nem állhattam nevetés nélkül. De ő is mosolygott.
- Köszi. - mondtam szipogva, de már jobbkedvűen.
- Szívesen.

Később ismét nekiálltam a dolognak. És megint nem jött össze. Akkor épp Szikra volt velem, s látván elkeseredésem, elrepült a Sárkány - szigetre, és elhozta nekem a kis Tűzférget. Nagyon örültem a kis látogatónak. Ő is nekem, úgy tűnt. Majd segített rájönni hogyan is kéne nekiállni a rajzolásnak. Mint kiderült teljesen rosszul kezdtem neki. A bot remegett a fogaim közt, mert rosszul fogtam be. Amint erre sikerült rájönnünk (fél napba telt), már sokkal látványosabb eredményt ért el a rajztechnikám. De a Tűzféregnek (mellesleg a neve Nap volt), még dolga volt, szóval ez után Szikra haza is fuvarozta. Pont akkor mentek el, mikor a gazdám megjött. Ekkor már tudta hogy beteg vagyok, bár hogy mitől szerintem mai napig nem érti.
- Miket csinálsz te sárkány, hogy mindig van veled valami? - kérdezte kissé mérgesen, mikor hidegvizes borogatást cserélt rajtam. Én csak bámultam tovább az orrom elé bűnbánón.

Bár nem tudom én tehettem-e róla. De attól még rosszul érzem magam ha megszid. Amúgy egész finom volt. De ez az állandó forróság már korántsem tetszik. Meg a gyengeség sem. Utálom mikor még pár méterre sem tudok szinte arrébbmenni a gyengeségtől. Mondjuk ki nem.

- Nem lesz ez így jó. Nyomkövető kéne rád. Hogy lássam merre mész. Kár hogy ilyen nem létezik... pedig kéne.

- Talán egyszer.... talán egyszer... - ismételgettem magamban úgy félálomban. Ugyanis mikor ott voltak a barátaim, valahogy nem mertem aludni. Csak akkor éreztem úgy hogy lehet, mikor gazdám biztonságot adó hangját hallgattam. Még ha korholt is.

Elaludtam hát. S lázálmom volt:

Egy halomnyi Tűzféreggel hátam mögött repültem az égen. De valaki figyelt minket. Ismét köd, felhők, villámok mindenhol. Egy gonosz kacaj, s ahogy kapkodom fejem, a Tűzférgek megfogyatkoznak. Már csak Nap van velem. Hallok egy suhogást a hátam mögül, hátranézek: s felvillan egy arc: Gombóc az! Ördögi vigyor van a fején. Visszanézek, és már Nap is elvész...

- Auróra ébredj!! - hallottam gazdám kiáltását, de nem tudtam rá felébredni. Így csak folytattam az álmot:

- Nap! - kiáltoztam rémülten, és repültem össze vissza. Majd hirtelen engem is elragadott valami. Bedobott egy régi, rozsdás sárkánycsapdába.

- Ébresztő!! Auróra ébredj már fel!!! - hallottam gazdám kétségbeesett hangját. Ekkor már ki tudtam nyitni a szemem. De mindent homályosan láttam, és mindent csak úgy hallottam mintha víz alól mondanák nekem. De még megijedni sem volt erőm. Nyugodt, csendes erőtlenség uralkodott testemen, lelkemen. Annyit láttam, hogy barátaim az ablakban állnak aggódva, idebenn pedig vagy 7 viking fogdos, gazdám pedig könnyes arccal áll köztük. Nem volt több erőm, lehunytam a szemem, és néztem némán a sötétségbe.

...

Hamarosan egy ketrecben feküdve tértem magamhoz. Pontosan abban, ahová a vikingek zártak mikor elkaptak. Mármint, mikor először elkaptak...

A szám keserű volt a gyógyszertől, de már jól voltam. Nem izzadtam, nem voltam lázas, és egy kis rémültséget azt illetően, hogy is kerültem oda, leszámítva, teljesen jól voltam! Körbenéztem. Gazdám ott feküdt mellettem, közvetlenül mellettem, nem a rács másik oldalán mint számítottam rá! Ahogy megláttam, közelebb csúsztam hozzá és orrommal a hajába túrtam. Erre felriadt álmából, s mikor megpillantott, megkönnyebülten átölelte a nyakamat.

- Hát jól vagy! Már azt hittem elveszítelek! - mondta, s éreztem száraz pikkelyeimen a könnyét.

-  Sose félts egy Világrémét! - feleltem, s én is hozzábújtam. A beszédre egy halom viking sereglett oda a ketrecajtóhoz. Minden szem ránk szegeződött. Gazdám is felém fordult:

- Annyira sajnálom... Olyan rosszul voltál, hívnom kellett hozzád egy sárkányorvost. Ők meg végül ide zártak... De nem veszíthettelek el! Ugye megbocsátasz? - nézett rám könnyes, tengerkék szemeivel. Hogy is tudnék rá haragudni?

- Khgrrr - feleltem, s gyengéden képennyaltam. Erre a minket figyelők közt susmogás tört ki. Amúgy, mint kiderült: 5 teljes napig feküdtem kómában. Ami hihetetlen, mert nekem max 5 teljes percnek tűnt! Na de mindegy.

- Fiam, gyere ide. - hallatszott egy hang a tömegből. Erre a gazdám lassan és bizonytalanul fölállt, de nem mert elindulni. Így én magam is felkeltem és megindultam vele, közben egymást támogatva: míg én őt lelkileg, ő engem fizikailag. A vikingek közeledtemre hátrébb léptek. Majd kinyílt az ajtó, csak résnyire.

- Maradj. - kaptam a parancsot gazdámtól, s én engedelmesen leültem. Ő pedig kiment a rácsok alatt a többi emberhez. Erre nagy zsibongás támadt. Bármennyire füleltem, nem hallottam mit beszél az az ember a gazdámmal. Viszont szerintem az apja lehetett. De ezt is csak futólag jegyeztem meg magamnak, ugyanis figyelmemet lefoglalta, hogy a tömérdek ember felém mutogatott, ordibált, és nyújtogatta a kezét. De már ez rutin volt. Nem is számítottam többre egy ilyen primitív fajtól. Meg sem mozdultam, csak ültem, és figyeltem gazdámat. Többször is rámnézett, de arca komoly volt. Majd végre csönd lett. Egy nagyobb darab fickó egyetlen szavával csendet parancsolt, s minenki elhallgatott. Rám mutatott és valami olyat mondott: "nyelvet rá!". Ja igen! Biztos azt mondta nyerget rá! Áháá. Így már minden világos :))) 

Az emberek eloszlottak, a fiú pedig a nyergünket a kezében tartva lépett be hozzám. Némán feltette rám, de még csak álltunk. Csönd volt. Csak szuszogásunk hallatszott. De én éreztem rajta valami szorongást ahogy ott állt mellettem, a nyereg szíját markolászva. S egyszercsak megszólalt:

- Auróra.... Drága sárkányom... Ezen múlik minden! ... Most ki kell mennünk az Arénába, és megcsinálni egy pályát. Meg kell mutatnunk hogy milyen jók vagyunk együtt! Ha sikerül együtt maradhatunk, de ha nem... téged örökre száműznek Hibbantról. ...

Folytatása következik ...

11 - 3 régi barát

Este hullafáradtan értem haza a bulinkból. Gazdám ott mászkált fel-alá a házban, mikor betoltam az ajtót.
- Auróra, hát itt vagy! - kiáltott fel megkönnyebülten mikor meglátott. Még egy puszit is nyomott az orrom hegyére. - Te meg merre jártál?
- Erre meg arra... - feleltem fáradtan.
- Jól rám ijesztettél ám!
- Oké, de most pihenjünk, széttáncoltam a lábam. - mondtam sárkányul, és elkezdtem hátrafelé tolni magam előtt a fiút, míg végül az lehuppant az ágyra, én pedig felugrottam, lefeküdtem köré és fejemet az ölébe téve készültem aludni egy jót. Ő lassan simogatni kezdte fejemet.
- Hol jártál, hogy így kifulladtál? - kérdezte ismét, mire én csak sóhajtottam.
- Hát akkor ezek szerint ma már nem repülünk.
Ebben meg is egyeztünk. Ugyanis én azon nyomban mély álomba merültem.

És ismét álmodtam. Olyasmi volt mint az előző napi, de rögtön a viharban voltam, nem volt ott sem Nyesi, sem Szikra, se senki. Csak én, és a viharos szél. Egyszercsak valami gonosz kacajt hallottam.
- Ki van ott? - kiáltottam el magam. De senki sem felelt. Hirtelen ismét elsuhant mellettem egy árny, mint a tegnapi álmomban. És éreztem azt az ütést a fejemen, amire emlékszem, hogy bizonyosan megtörtént. Lezuhantam a tengerbe. De valaki kihúzott. Mikor kinyitottam a szemem sárkányhangokat, acsarkodást hallottam az égből, és elájultam.

Ekkor riadtam fel. Szaporán vettem a levegőt az ijedtségtől. De minden nyugis volt körülöttem. Hajnalodott. Gazdám ott feküdt mellettem. Ő még aludt. De ideges, nyüszítés szerű hangomra majdnem felébredt. De inkább nem akartam felkelteni, hadd aludjon még egy kicsikét. Viszont ezt az egészet egyre kevésbé értettem. Mi lehetett vajon ez az egész? És miért álmodok ilyeneket egyáltalán? Érdekes, hogy nem is akkor álmodtam a viharról, mikor közvetlen utána voltam, hanem most, hogy már az emlékét is eltemettem magamban. Ez nekem furcsa. És ami méginkább az volt: ettől kezdve 3 napon keresztül ugyanezt álmodtam. Minden reggel a félelemtől leizzadtan ébredtem. Nem tudom elmagyarázni miért, de nagyon féltem és rosszul esett ez az álmom. 3 nap alatt totál kiakadtam. A többiek is sorra kérdezték mikor beléptem a klubházba, hogy mi van velem, mert már konkrétan kivert tőle a víz.
- Au, veled meg mi van?? - kérdezte riadtan Szikra egyik alkalommal.
- Semmi, nem érdekes.
- De látjuk, hogy bajod van, mondd el! - kérlelt Star is.
- Nem, nem akarok róla beszélni! - vágtam erre rá mogorván. De bevált, mert mindenki riadtan nézett rám, most meg mi bajom van?
- Bocsi, napok óta alig alszom. - mondtam aztán megenyhülten.
- Rosszat álmodsz?
- Aham...
- Az szar. - fintorgott együttérzőn Nyesi.
- De mindegy, ne törődjetek velem... Szóval, mi jót csinálunk ma? - tereltem el gyorsan a szót. Be is vált, Szikra belevágott beszédébe:
- Én úgy terveztem, a mai napon mindenki szabad kezet kap.
- Az mit takar? - kérdezte Csinti.
- Azt, hogy nekem még van dolgom, és ezért úgy gondoltam, ma nem csinálunk különleges programot... remélem nem baj.
- Nem, akkor ma relaxálunk! - mosolygott Karom.

Mind ki is indultunk. Én megbeszéltem Csontival és Nyesivel, hogy ma együtt fogunk lógni, hisz sok bepótolni valónk van még. Elköszöntünk a többiektől és felrepültünk.
- Szóval, merre menjünk? - kérdeztem.
- Nem tudom, de én majd még oda akarok érni a Tűzféreg showra, a Sárkány-szigeten! - mondta Csonti. Nem is tudtam hogy olyan is van!
- A tűzférgek show-t adnak?
- Aha. Mi is csak tegnap tudtuk meg. - felelte Nyesi.
- Azt beszélik lesz egy látványos fény-előadásuk mikor leszáll az éj. - homályosított fel Csonti. - Pedig állítólag festeni is szépen tudnak.
na erre megint elkerekedett a szemem.
- Festeni?? Az milyen?
- Mint amikor az emberek rajzolnak. Csak ez színes és más anyagból van. Hogy pontosan mi is az, nem tudom.
- És van sárkány aki tud rajzolni? Ráadásul színesben?? - na jó itt totál leragadtam. Ilyenről még nem hallottam. Én is mindig akartam rajzolni!! Ez egy olyan dolog amit muszáj kipróbálnom egyszer.
- Igen, ők tudnak. Ráadásul pillanatok alatt megörökítenek bármilyen tájképet. De most nem ez a lényeg, ők most fényshowt adnak. - mondta végül Nyesi, közben nagy szárnycsapásokkal haladva előre a levegőben.
- Elmegyünk rá majd? - kérdeztem reménykedve.
- Hát ha mindketten így akarjátok elmehetünk - egyezett bele Nyesi - de előtte akkor eljöttök velem inni egy turmixot.
- Okés, persze.

El is repültünk egy közeli kis szigetre, a Nyaktörő Lápra. Nyesi szerint ott lehet szerezni a legfinomabb turmixot. Mikor megkérdeztem mi is van benn, azt mondta titkos recept, neki azt mondták mikor kérdezte. Én eddig megvallom őszíntén, azt sem tudtam hogy nem ő csinálja. De hamarosan megtudtam honnan szerezte: ahogy mentünk a sok fa közt, egyszercsak megpillantottunk egy mindegyiknél nagyobbat. Már messziről hallatszott a sárkány zsivaly, minden egyes ágán legalább 7 sárkány ült, ha nem több. Azt hiszem emberi nyelvre lefordítva azt mondanám: ez volt a történelem első sárkány "étterme".
Felszálltunk egy erős ágra, hogy mindünket elbírjon. Egész magasan voltunk, de semmit nem láttam a nagy köddtől. Egyszercsak egy kis füstfelhő lépett elénk. Amint kissé elült a köd, előtűnt egy egészen kicsi, kb Rettenetes Rém méretű Üszkös Füstlehelő.
- Mit hozhatok a hölgyeknek? - kérdezte aztán illedelmesen.
- A szokásosból hármat. - mondta erre Nyesi, mire a sárkány a szemébe nézett és szinte hallottam ahogyan szemeikkel megbeszélik hogy:
"ááá, maga az! Akkor azt? - Igen azt." Majd a sárkány eltűnt a ködben.
- Au készülj fel, isteni!
Hamarosan ott is termett a kis sárkány, orrán három tálat egyensúlyozva. Mind fémből volt.
- Ezek honnan vannak? - kérdeztem meglepetten. Mire ő a távolba mutatott.
- Ezen a szigeten annyi az emberi fém, mindenre jut elég. Mi szedtük le hajókról, olvasztottuk össze, és formáztuk meg.
- Á értem.
- Parancsolnak még valamit?
- Nem köszönjük. - mondta Csonti, mire a sárkány ismét ködbebúrkolózott és elszárnyalt. Én a tálra pillantottam. A benne lévő lötty nem nézett ki túl fényesen, mit ne mondjak.
- Idd csak meg. - bíztatott Nyesi. Én még gyorsan átgondoltam biztosan beleihatok-e... de hát egyszer mindent ki kell próbálni! - gondoltam és belekortyoltam. És egyszerűen isteni volt! Nem hasonlított az íze semmire amit eddig kóstoltam, nem tudnám leírni, de isteni! Az és kész! Fenékig kiittuk. Majd Nyesi a gyomrában odaszállított halak közül 2 vel kifizette a turmixunk, s ezzel éttermi látogatásunk végére értünk. De én megfogadtam: vissza fogok még ide jönni!

Elrepültünk a szigetről, és leszálltunk egy számomra igencsak ismerős szigeten: Hónalj-nyalin! De hogy ki adta ezeket a neveket a szigeteknek... ? Na mindegy. Maga a hely nagyon szép. Leszálltunk és csak sétálgattunk céltalanul a fák közt. Közben pedig beszélgettünk.
- Figyeljetek, szerintetek meddig leszünk barátok? Mármint... Mi lesz ha mondjuk egyikőnk gazdája ide költözik, másikunk oda, harmadik meg harmadik helyre, és egyedül maradunk? - kérdezte egyszercsak Nyesi. Ezen erősen el is gondolkodtam...
- Semmi, barátok maradunk, mi lenne? - vágta rá Csonti
- De hosszútávon, akkora távolságból, hogy soha nem találkoznánk szinte, nehéz lenne.
- Attól még az úgy van.
- És ha új barátaink lennének?
- Attól még ti maradtok a Best of.
- Szerintem meg ilyesmire ne gondoljunk. Én nem akarok elköltözni. - mondtam.
- Én sem. Egyedül maradnék.
- Én is. Nem tudok barátkozni.
- Akkor mi hogyan lettünk barátok? Meg a többiekkel? - nézett rám Nyesi.
- ...Szerencsém volt. Tudjátok hogy visszahúzódó típus vagyok, ha idegenekről van szó.
- Ebben mondjuk igaza van. - erősítette meg Csonti.
- Attól még lesznek barátaid, akk is, ha ilyenre egyszer sor kerülne.
- Amúgy, ez honnan jutott eszedbe? - kérdeztem ilyedten.
- Semmi, csak gazdám unokatesója most költözött. Ami mundjuk engem nem zavar, a sárkányát mindig is utáltam.
- Mi a neve?
- Gombóc, vagy mi. De minden sárkány Daginak hívja, akinek van szeme. - felelte ezzel is a sárkány kövérségére utalva. - Amúgy Zablaagyar a fajtája.
- Őőő, véletlen nem hatalmas vörös foltjai vannak, és talán egyel kevesebb szemfoga? - kérdeztem vissza rémültem, mire ő kérdőn rámnézett.
- De igen, a jobb alsó foga hiányzik. Nem rég vesztette el. De honnan tudod?
- A múltkor leszólított. Meginvitált egy közös halra. - feleltem, mire ők nevetésben törtek ki.
- És mit mondtál neki? - kérdezte Csonti.
- Hogy sietek. Ami igaz is volt, rohantam a választásra.
- Ja értem. - nevetett tovább Nyesi. - nekem egyszer azt mondta: Szia cica, van gazdád?
Ezen mind nagyot nevettünk. Így utólag vicces, de ha nekem ezt mondta volna valaki, nem is tudom hogyan reagálok. Normális választ nem tudnék adni, elrohanni nem rohanhatok el, hogy megszabaduljak tőle, de elmenni se fogok senki ismeretlen sráccal semerre. Szóval nehéz ügy. Na mindegy, annyira nem félek ilyesmitől. Tapasztalat hogy a sárkányok általában nem kedvelik a magamfajtát. Pedig én nem tartom magam sem bunkónak, sem olyannak, akinek még egy titkot sem lehet elmondani, mert rögtön kikotyogja, hazudni sem szokásom, de ez manapság nem előny. Engem a sárkányok vagy utálnak, vagy lenéznek, vagy ha megbíznak bennem, nagyon jó barátok tudunk lenni. Ha megszeretek valakit, azt tényleg tudom szeretni. Na mindegy, ez most nem ide tartozik, nem is tudom hogy jutott eszembe. Mindenesetre jól kinevettük magunk, és  így elszállt az előbbi beszélgetés szürke hangulata.

Már kezdett sötétedni. Mi hárman a fűben feküdtünk és pihengettünk. Azonban mikor az égen felbukkant a Sarkcsillag, eszünkbejutott, hogy ma még mennénk valahová.
- Na lassan induljunk a Sárkány-szigetre. - kelt fel Csonti.
- Oksa. - feleltem és mi is feltápászkodtunk. Majd neki is indultunk. 5 perc alatt már ott is voltunk, ahogyan egy csomó másik sárkány is! Mindenki ott tolongott, nem is tudtunk közelebb jutni a bemutató színteréhez. Csonti előre ment, hogy törje nekünk az utat, de mi lemaradtunk és elvesztettük őt szemelől.
- Csonti!! Hol vagy? - kiáltoztuk Nyesivel. De túl nagy volt a hangzavar, nem hallottuk egymást. Végül Nyesi utána ment, de lelkemre kötötte, maradjak a társaság szélén, és el ne mozduljak onnan! Majd eltűnt a tömegben. Én meg kifelé igyekeztem, de közben több mint 10-en tapostak át rajtam. A végén már hangosan morogtam, ha valaki felém lépett, és egyszer (kissé túl hangosan is), megjegyeztem, hogy ha rámernek lépni a farkamra, kicsinálom őket. Ennyit nem bír ki, és én még szeretném évekig használni. Ahogyan a lábaim is. Bár ezt egy tömegnek nehéz elmagyarázni. De végre kijutottam. Leültem kissé távolabb a társaságtól, és felnéztem az égre. Szépséges csillagos ég volt, és fogyó Hold.
- Már el kellett volna kezdeniük a műsort... - gondolkodtam magamban ücsörögve. Egyszercsak valami apró, és forró rohant neki a lábamnak. Odanéztem és egy Tűzféreg volt!
- Elnézést. - mondta és elfutott. Én pedig gondoltam egyet és követtem. Egy kis bokorba surrant be, én is bekukkantottam: Egy halomnyi Tűzféreg volt ott. De több mint a felük csak betegen feküdt.
- Most mi lesz? Millió sárkány várja a beígért előadást, és a fellépők majdnem mindeggyike beteg! - mérgelődött egyikük.
- Igen, igen, de tudjátok a mondást: a shownak mennie kell!
- De hogyan ha nincs elég fellépő? Így nem tudjuk megcsinálni az alakzatokat!
Miközben ezt hallgattam, az egyik épp a tömegbe igyekvő Dörgődob hátulról meglökött és beestem a Tűzférgek közé. Mindannyian nagy szemekkel bámultunk egymásra.
- Világréme? - hallottam egyiküktől a meglepett kérdést.
- Igen... Sajnálom ha megzavartam valamit, máris megyek! - mondtam riadtan, nehogy megharagudjanak amiért hallgatóztam, de utánam kiáltott egy vékony hang:
- Ne menj! Te tudsz világítani igaz?
- Háát... Gyengén igen, de normálisan csak ha különleges algát eszem.
- És egy kis Tűzféreg Géltől?
- Még nem próbáltam.. De miért? - értetlenkedtem. Ő csak intett a többieknek, hogy hozzanak belőle. Hamarosan hoztak is, de nem túl sokat.
- Kóstold meg.
- Biztos? Nem haragszotok meg érte?
- Nem, dehogy, fenékig! - mondta kissé sűrgetőn. Én magam pedig az utolsó cseppig kilefetyeltem a kis lépből. Először csak annyit éreztem hogy egészen finom. Aztán egyszercsak elkezdett elönteni a meleség. A testem egyre forróbb lett, és elkezdtem egyre erősebben fényleni, de ez nem kékes-lilás fény volt, mint normálisan, hanem narancssárgába hajló. És egyre Citromsárgább, egyre fényesebb, és egyre forróbb. Mind (beleértve engem is) nagyot bámultunk.
- Figyelj, nincs kedved beszállni a parádéba?
- De nem tudok koreográfiát.
- Nem kell, mi mindig inprovizálunk. Csak érezd a ritmust, és ha úgy érzed, mozdulj. Elrontani nem tudod. Együtt kihoztok valamit.
- Oké, megpróbálhatom.
- Akkor mindenki indulás, kezdünk!

...

Ez a hirtelenjött fellépés kissé megrémített bevallom. Mi lesz ha elrontom? Akkor oda ennek a sok apró lénynek mind a műsora! Ráadásul Nyesi azt mondta maradjak egy helyen, hogy megtaláljon majd. De mondjuk a fellépők közt tuti észre fog venni.
- Oké, mehettek! - jöt oda egy Tűzféreg, aki az előbb konferált fel minket.
- Kéz és láb törést! - hallatszott többektől.
Visszavettem amennyire tudtam a fényem és a sötétben kiléptem a bokrok közül. Az apró Tűzférgek mint valami fán, ültek rajtam, de ők is csak sötétbe burkolózva. Majd lassan előtűntek a sötétségből, és körbe-körbe repkedtek az égen. Itt volt az ideje nekem is színre lépnem és felvillantottam szinte izzó testem fényét, amitől hirtelen a tömegen egy meglepett kiáltás söpört végig. De nem tudtam bekapcsolódni. Csak figyeltem őket. És akkor jöttem rá mire gondolt az a Tűzféreg! Azt mondta: érezzem a ritmust, mégpedig azért, mert ezt mind, egy képzeletben lejátszódó zenére táncolták! Felismertem bennük a Kingdom Dance-t.

Ekkor már tudtam mit tegyek, nem volt vissza út! Léptem egyet előre. S lassan nekikezdtem valami keringő szerű táncnak, előbb csak a földön, majd felreppentem az égre. A kis sárkányok körém gyűltek és míg ők változatos alakzatokat csináltak, én is próbáltam néha szárnyaimmal valami különlegesebb formájú kört bezárni. Végül a levegőben szaltózva, tárt szárnyokkal leugrottam a földre, a Tűzférgek pedig a szárnyamon sorakoztak fel. Mindenki hangosan hallatta hangját, mintegy elismerés gyanánt. De a parádénak még nem volt vége. A Tűzférgek ismét felrepültek, de egyikük még a fülembe súgta gyorsan:
- Wonderland! - s ő is felrepült. De az üzenet célba ért, ez a következő szám címe volt.

Magamban dúdoltam a dalt, úgy mozogtam, szinte táncoltam rá velük az égen. A második refrénnél az apró sárkányok összeálltak és közösen játszottuk el a jelenetet ahogyan épp repülünk a tökéletes "álomvilágba". Testemben a vér pedig egyre csak forrt, és én egyre élénkebben mozogtam. S már majdnemhogy hangosan énekeltem a dalt. Kissé elvesztettem magam felett a kontrollt ahogy egyre nagyobb beleéléssel csináltam az előadást, de végül amilyen tökéletesre egy magamfajta sárkány tudta, olyan tökéletesre csináltuk. A többi sárkánynak nagyon tetszett. A levegőben még láttam ahogyan Nyesi és Csonti hátul, hatalmas szemekkel bámul rám, mintegy azt kérdve: Te meg hogy kerültél bele a műsorba?? De aztán már csak az egyre halkuló zsibongást érzékeltem, és mind az izgalomtól, mind a túlmelegedéstől, ájultan estem a porba. ...

...

- Au, jól vagy? - hallottam aztán Csonti kétségbeeset hangját, s kinyitottam a szemem. A sárkányok már elmentek, nyugalom volt, csak én feküdtem még mindig a porban, körülöttem a barátam és a sok Tűzféreg. Mindd meg voltak rémülve mi történt velem. De én sem igen értettem.
- Ah... mi történt? - kérdeztem kissé felemelkedve.
- Ó hát jól vagy! - kiáltott fel Nyesi, és mindketten megöleltek.
- Jól ránk ijesztettél ám!
- A mi hibánk, a Világréméknek nem tesz jót a Tűzféreg gél, de mentségünkre, nem tudtuk! - magyarázkodott az egyik apró sárkány.
- Semmi baj. - feleltem - hogy sikerült a fellépés?
- Nagyon jól! A sárkányok egyszerűen imádták!
- Tényleg nagyon jól csináltátok! - mondták erre Csontiék is.
- Akkor jó... - feleltem és visszatettem fejem. Eléggé le voltam gyengülve. Testem még mindig forrón izzodt, de már egyáltalán nem sugárzott energiát. Inkább csak mintha lázas lettem volna.
- Na gyere, hazaviszünk! - mondta végül Nyesi, s hátára vett.
- Várjatok! - kiáltott utánunk egy Tűzféreg (az aki a fellépés közben fülembe súgta a dalcímet), s odaugrott most is a fülemhez, és halkan mondta:
- Úgyhallottam szeretnél rajzolni megtanulni. - s az orrom alá dugott egy vékony kis botocskát. - Ezt mártsd kicsit vízbe, és húzd végig a papíron, fogni fog rá.
- Mi van rajt? - kérdeztem meglepetten.
- Gél. Próbáld ki otthon. És ha kell segítség gyere, szívesen leszek segítségedre. De a titkot ne áruld el senkinek! Ez a hála amiért segítettél.
- Köszönöm. - feleltem halkan és fogaim között erősen megszorítottam az ágat, nehogy elveszítsem. A kis sárkány visszahuppant társai közé, mi pedig felszálltunk, és rövid búcsúszkodás után elindultunk haza.

...

Otthon Nyesiék szóltak Starnak és Karomnak akik bevittek a házba, és lefektettek az ágyra. Gazdám ma nem jött, dolga akadt, amivel nem ellenkezhetett. Szóval egyedül voltam. Vagyis lettem volna, de barátaim nem hagytak magamra.
- Hallom jól szerepeltél a Tűzférgek parádéján. - mondta Karom mikor egy tál vizet hozott nekem hogy lehűljek.
- Jah. Spontán fellépés volt. - jegyeztem meg, s beletettem nyelvem hegyét a vízbe. Olyan jól hűsített! De nem sokáig. Az egész forró lett a nyelvemtől.
- Thor nevére Au, de forró vagy! - kiáltott fel ilyedten Starfire mikor vizes borogatást akart pakolni a hátamra.
- Tudom... Figyelj Star, hoznál nekem légyszi az asztalról papírt?
- Persze. - felelte amaz, s oda is hozott nekem egyet. Én számbavettem a botot, belemártottam a hegyét a vízbe, s húztam vele egy csíkot a papírra. Vékony, citromsárgás csíkott hagyott maga után, mely egy pillanat alatt átfordult narancsba, majd pirosba, vörösbe, s végül vöröses-barna színt vett fel a papíron.
- Azta! - hallatszott a többiek ámélkodó hangja. Én is meredten bámultam magam elé. Mostmár akármit rajzolhatok!