16 - Egy valóravált rémálom

Fejvesztve rohantam végig a falun, és lélekszakadva repültem át minden sziget felett, ahogy torkomban dobogó szívvel igyekeztem az Éj-sziget felé. A barátaimat elrabolták, és nekem alig fél órám volt megtenni egy másfél órás távot. Mikor az üzenetet elolvastam, először azt hittem valaki szivatni akar, vagy Rubin szórakozik, vagy mit tudom én! Tehát elrohantam egyesével mindenkihez. És mivel valóban, egy lelket sem találtam, megijedtem hogy talán mégis igaz? És rögtön rohantam a szigetre. De mégis mi ez az egész? Ha elrabolták őket, és nekem hagytak üzenetet, nem ők kellenek neki/nekik, hanem én! Ki lehet az és mit akar tőlem?? A barátaimat ebből hagyja ki, bármit is akar!
- Oh Thor nevére, és még az esőnek is szakadni kell! - mérgelődtem, mert ahogy egyre repültem, egyre több fekete felhő vett körül. Egyenesen egy viharba repültem, de most fontosabb dolgom volt, minthogy azzal vacakoljak, hogy megkerülöm! Közben az agyam kattogott, az ég dörgött és villámlott. Egyszer mintha még egy dallamot is felfedeztem volna. Az I Will Not Die siettetett egyre csak, kikényszerítve belőlem minden szuszt.

Már majdnem ot voltam, már éreztem az Éj-sziget szagát, mikor megtorpantam. Egy sárkány húzott el mellettem, igencsak közel. Elkezdtem forogni, hogy lássam hol van, de már eltűnt. Az egész olyan kísérteties volt, mintha a pár nappal ezelőtti álmom láttam volna! De teljesen biztos voltam, hogy ébren vagyok. Hisz még álmomban is megtudom magamnak jegyezni hogy álmodom, de azt hogy ébren vagyok sose. És éreztem hogy ez már valóság. Egyszercsak az árnyék mögöttem tűnt fel, megragadott és elvitt magával.

...

Pár perc múlva az Éj szigetén dobott le, de én rögtön felpattantam, hogy lássam ki az: Gombóc! Hát mégiscsak álmodom?

- Jó estét Auróra. - szólalt meg mögöttem egyszercsak egy hang. Évek óta nem hallottam már ezt a hangot. De felismertem. Hangja reszelős, és érezni hogy a sárkány nőstény, mégis kissé mély hang jön ki a torkán. Ledermedve álltam, továbbra is háttal a sárkánynak, és láttam Gombóc arcát ahogy észreveszi rajtam az elhűlést.

- Látom idetaláltál. - mondta ismét, s végre megfordultam. Igen, ő volt az! Villámszárny!

Régi ismerősöm. Vagyis volt legjobb barát. De azok az idők már elmúltak. Mindünket kegyetlenül átvert. Azóta mint ősellenségek acsarkodunk egymásra. Igen, mi, mert Csonti és Nyesi is ismeri. Ők is jól tudják miket tett, mert velük is ugyanazt tette, ha nem nagyobb kegyetlenséget.

- Nem is köszönsz régi cimborádnak? - nézett rám az Ölvész, szinte mosolyogva, mire én is szemrehányó vigyorra húztam szám.

- Bocsáss meg, milyen udvariatlan vagyok. Üdvözletem a beképzelt naccsasszonynak! - mondtam, a végét már dühösen ordítva, és párát fújtam rá. De ő számított rá és elugrott.

- Nanana, tartogasd az erőd.

- Micsináltál a többiekkel?! - morogtam hangosan.

- Ugyan, jól vannak, nézd meg magad. - s szárnyával maga mögé mutatott. Hatalmas hálókban és ketrecekben, egyesével betuszkolva lógtak a fán barátaim. Kivéve Karmot és Start, ők egybe belefértek. Viszont mindükön szájkosár volt.

- Mit akarsz tőlem?

- Csak egy csekélységet. Bosszút! Na és persze van nálad valami, ami az enyém.

- Miről beszélsz? Hisz nálad van valami, ami az enyém! Elvetted az önbizalmam, két tüskét a hátamról, és ha tudni akarod, a bal szárnyam azóta is gyenge.

- Nagyon sajnálom hogy nem bírod a gyűrődést, de most nem ez a lényeg. Megbízható forrásom van. - mondta és Gombócra nézett.

- Te kémkedtél utánam?

- Nem, Dagi volt az.

- Héj, nem az a nevem! - mordult fel a Zablaagyar. Úgy tűnik ők se olyan hűdejó barátok.

- Kuss! Én mondom meg hogyan hívlak! - ordított rá Villám, mire a másik lehajtotta a fejét, s meghunyászkodott előtte. Hát szép, vele is azt teszi mint velünk egykor.

- Na és mi az, ami kéne, ha vóna? - tereltem vissza a szót a témára.

- Azt te is jól tudod. Hisz mindig magadnál tartod.

- Fogalmam sincs miről beszélsz. - és nem hazudtam! Semmi nincs nálam amit mindig magamnál tartok. Csak a saját testrészeim. Vagy.... lehet hogy arra gondol? De az olyan régen volt, tuti hogy meg sincs.

- Na, rémlik már? - kérdezte reménykedve. Azt hiszem meglátszott az arcomon a megvilágosodási pillanat.

- Honnan tudod, hogy az még nálam van?

- Honnan is tudom? - nézett kérdőn a Zablaagyarra. Mintha nem is lett volna benn biztos hogy igazakat hallott tőle.

- Villám, esküszöm, nála van, érzem, tudom, hidd el! - mentegetőzött, s Villámszárny ismét felém fordult.

- Hát akkor próbáljuk ki. Játszunk "Mi van a Világréme hasában"-t. - mondta sejtelmes vigyorral a fején és elindult felém. Elkezdtem hátrálni, de már eléggé a szirt szélén voltam. Fel akartam repülni, de Gombóc rám ugrott és lenyomott a földre. Hát kész, ennyi volt.... Egy Ölvész fog turkálni a gyomromban, aztán valószínűleg életem végéig egy ketrecben kuksolok... Míg eme két csodálatos és imádott sárkányismerősöm kimossa a gyomrom, elmondom mit is keresnek:

/ Még régen, mikor barátok voltunk Villámszárny, Csonti, Nyesi és én, mindent együtt csináltunk. Ami örök volt: hogy Villám kellett hogy legyen az "Alfa" úgymond négyünk közt. Egyszer járt a Sárkány - szigeten egy csapatnyi Viking, sárkányaikkal. Az egyik ember sárkányának, egy siklónak a nyakában volt egy nagyon szép kar-, vagy inkább nyakperec. Aranyos színe volt, és középen rajt egy nagy kék kő. Tényleg nagyon szép volt. Villámnak is nagyon tetszett, és egyik este azt mondta, mikor lemegy a nap az ékszert pedig leveszik a siklóról, odamegyünk és megszerezzük.

- De Villám, ez nem lopás? - kérdeztem félénken.

- Ahjj, menj már azzal a jókislányos szöveggel! - intett le, s utána már többet nem mert egyikünk se szólni. Este elmentünk a táborba, és settenkedve meg is szereztük. De mikor visszaértünk kissé összevesztünk hogy Villám csak magának akarta. Összekülönböztünk, s a nyakék legurult a szirtről: a elnyelte a tenger.

Következő nap, mikor Csontival mentünk a tengerparton, láttuk hogy a homokban valami csillógó van, félig eltemetve. Megnéztük, és hát az aranyékszer köve csillogott kéken a napfényben!

- Most mi legyen vele?

- Tedd el, te találtad.

- Nem, Csonti inkább tedd el te, rajtad úgyis jobban áll.

- Héj, merre vagytok? - hallatszott Villámszárny kiáltása a távolból.

- Gyerünk Au, dugd el!

- De nem marad nálam! - mondtam, s azzal én hülye fejemmel... lenyeltem. /

Az volt a tervem, majd előszedem és visszateszem a helyére vagy eldugom oda ahol senki nem találhatja meg. De a Vikingtábor reggelre már sehol sem volt. Aztán valahogy feledésbe merült. Azóta a gyomromban csücsül, de nem tudom mi lehet vele, hisz nem hiszem hogy elemésztettem volna, de azt se érzem hogy bennem lenne. Vagy lehet hogy csak egyszerűen megszoktam, azért nem érzem. De Villám most kideríti. Bár nehéz volt neki, mert egy sárkány száját felfeszíteni nem kis feladat. Főleg ha az illetőnek nincs rendes keze. Bár ez igazából csak nekem volt hátráltató, mert karma megcsúszott és belekapott a szemembe. Úgy feljajdultam, szerintem Hibbanton is hallották. És bizony míg kinyitottam a szám, már éreztem is hogy valaki bennem matat.

De egyszercsak egy Viharszelő hangját hallottam meg.

- Vááááááá!!!! - ordítot és nekiugrott Villámszárnynak és lekapta rólam, én és Gombóc pedig a lendülettől a vízbe estünk. Miközben esetlenül kapálóztam a vízben, a mélyből, valami morajlást hallottam meg. Egyszercsak egy ismerős farokúszó bukott ki a vízből! Majd valami kiemelt, mire én riadtan becsuktam a szemem. Mikor kinyitottam egy Forrkatlan hátán utaztam a part felé.

- Hullám?

- Bizony ám hugi. Ne félj, secperc alatt a parton leszünk. - válaszolt a sárkány. Hát mégsem csak képzelődtem! Túl nagy volt a hasonlóság. Hullám a bátyám, vagyis hát.. nem vérszerinti, de annak tekintem. Mint már említettem, mikor kicsi voltam, egy Forrkatlan befogadott. 4 kicsi Forrkatlannal voltam, azóta őket tekintem tesóimnak. De hogy Hullám hogyan kavarodott épp most ide, nem tudom. De hálás köszönetem Odinnak érte!

- Mi lesz a többiekkel? És Villámszárny hol van? - néztem az égre.

- Nyugi, a barátaidat mindjárt kiszedjük a ketrecekből. Viharszárnyat meg Felhő elintézi.

- Az unokatesóm is itt van?? Ő lett volna az a Viharszelő?

- Aha. Téged keres a fél família. - nevetett. - na jó nem, csak mi ketten.

- Később még ezt elmesélitek nekem, de most menjünk. - mondtam és átszökkentem a partra, Hullám meg utánam. Odarohantunk és segített leszedni a többieket a fákról, majd ki a ketrecből. Épp Szikráról segítettük le a szájkötést, mikor Gombóc mászott elénk, csurom vizesen.

- Ne, hadjátok azt békén! Én fogok kikapni! - mondta riadt szemekkel. Én mondtam Hullámnak hogy folytassa aztán, a Zablaagyar felé fordultam.

- Figyelj Gombóc, nekem semmi bajom veled.

- Héj! Ne haverkodj az ellenséggel! - mordult rám Csonti, de intettem hogy nyugi.

- Gombóc, tudom hogy te sem kedveled Villámot.

- De igen, ő az egyetlen barátom.

- Egy barát nem mondja a másikra hogy Dagi, mikor tudja hogy ez a gúnyneve.

- Na jó, hagyd abba, nem állok át hozzátok!

- De mi bajod velem, mit ártottam neked?

- Nem voltál hajlandó megenni velem egy szem halat! - mondta mérgesen és lőni akart, én már fordultam el hogy reflexszerűen védjem az arcom, de nem lőtt, mert Nyesi hátulról leütötte.

- Sosem kedveltelek! - mondta hozzá, mire én is közelebb léptem a Zablaagyarhoz.

- Sajnálom, de nem vagy az esetem... - mondtam halkan, majd segítettem a többieket is kiemelni a ketrecből.

- Mi volt ez az egész? - érdeklődött Karom.

- Majd elmesélem. - feleltem. Egyszercsak Felhő repült felénk, és ledobta elénk a megtépázott Skrillt. Hát mindig is tudtam hogy jó a "kiosztásban". Sárkányoknál ez is csak annak tudható be.

- Na van még kedved a bosszúhoz? - kérdezte Szikra, s mi mind diadalittasan álltunk előtte felsorakozva, és egyértelművé tettük: itt biza mi vagyunk az úr!

- Most nincs. - felelte és megpróbált elrepülni, de nem bírt.

- Ó, nézzétek milyen kis esetlen! - nevetett Nyesi.

- Na várj, segítünk. - mondta Csonti is, és egyszerre tüzeltek rá, a lövéssel lesegítve a párkányról. Villámszárny nagy csobbanással landolt a vízben. Egy faágba kapaszkodva próbált fennmaradni a felszínen.

- Ezúttal nyertetek, de még találkozunk!!! Nem most hallottatok rólam utoljára! - ordította utánunk, egy másik világ felé sodródva. Gombóc mikor felébredt, utánarepült, aztán mindketten eltűntek a ködben.

Én még remegő térdekkel ugyan, de sorra megöleltem a többieket, és neki akartunk indulni haza, de nem volt erőnk, így maradtunk. Találtunk egy jó kis barlangot, oda húzódtunk be. Sorra tértünk nyugovóra, de én nem bírtam még aludni. Meg hát, megígértem Karomnak hogy elmesélem a dolgot.... Bár eredetileg úgy gondoltam, elmesélem mindenkinek egyszerre, de mikor kint ültem a barlang szájánál, odajött és megkérdezte.

- Elég hosszú ám.

- Van időm. - felelte és rámmosolygott.

- Oké.... szóval... ami kellett neki, itt volt a gyomromban. Nem voltam benne biztos hogy még megvan, de mégis, íme: - mutattam neki oda amit pár perccel előtte mostam tisztára a tengerben.

- Azta, ez tényleg szép.

- Az. ...

- Mit fogsz vele kezdeni?

- Nem tudom. Nem akarom, hogy megtalálja, mert akkor ő nyerne. Vissza nem teszem, így már a többieknek nem adhatom, de nem tudom hová dugjam...

- Vedd fel.

- Nem lehet. Rám se jön, Sikló nyakra van tervezve.

- Nem, ne a nyakadra, a lábadra. Vagy talán a farkadra, várj csak. - mondta és karmai közé fogta ötödik "végtagom", és óvatosan ráhelyezte a végére. Mintha oda csinálták volna, úgy állt!

- Látod. Így ni. Gyönyörű. Szóval, illik az arcodhoz. - mondta ismét rámmosolyogva. Én melegséget éreztem, mintha hirtelen befűtött volna valaki. Belenéztem a szemébe, de aztán elkaptam a tekintetem, valahogy nem mertem belenézni a szemébe...

- Mi az?

- S-semmi... csak fáj a szemem ahol Villám belekapott... - mondtam gyorsan.

- Ne félj, még vissza fogja kapni. ... Na gyere aludjunk.

- Okés... - feleltem és bementünk. Odabújtam a bátyámhoz, mint a régi szép időkben. Mellette aludtam el, végre csendes nyugalomban, együtt és biztonságban.