Reggel a bátyám szárnya alatt ébredtem fel. Életem első, és egyben legeszméletlenebb Halloweenja volt a hátam mögött, én pedig ennél nyúzottabban nem is ébredhettem volna. A fél szemem ki se bírtam szinte nyitni. Úgy botorkáltam haza. Megjegyezném, kicsit nehéz úgy repülni, hogy oda a térlátásod, de a többiek támogattak.
- Nana kisasszony, a sziget arra van. - mondta Karom és helyes irányba terelt.
- Köszi... - feleltem ismét égve. Furcsa, újonnan nagy forróság van ezeken a vizeken.
- Jó újra kinyújtózni! Bocsi Karom, de a jövőben szerintem mellőzzük az olyan helyzeteket, mikor össze vagyunk nyomorítva. - sandított ránk Starfire.
- Azt hiszem ebben megegyezhetünk! - nevetett ő is.
- Ti meg otthon még meséltek nekem. - néztem családtagjaimra.
- Oké, persze. - felelte Felhő.
...
- És most mindenki spuri haza! - mondta Szikra.
- Ti a vendégeim vagytok. - mondtam Hullámnak és Felhőnek, és mind hazaindultunk.
Otthon mind leültünk és elmesélték nekem hogyan is van ez a dolog.
- Szóval?
- Oké, mondom is. Szóval emlékszel, hogy volt múltkor az a vihar a Sárkány - öbölnél?
- Hogy is felejthetném. - mondtam és szinte éreztem fejemen a fájdalmat, amit akkor is.
- Nos az a vihar nem volt véletlen. Villámszárny csinálta, már akkor téged keresett.
- Most komolyan?? - képedtem el.
- Aha. - szólalt meg Hullám is. - Leszedett az égről, talán meg is akart volna ölni, de pechjére Felhővel épp feléd igyekeztünk meglátogatni. Mikor beestél a vízbe kihúztalak, és te félig ébren is voltál.
- Tényleg?? Pedig semmire nem emlékszem, hogyhogy?
- Nem tudom. Bár nem is voltál túl beszédes. - nevetett Felhő.
- Együtt estünk neki Villámnak és harcoltunk, bár inkább mi, mert téged pihentetni akartunk.
- Meg nem is vagyok nagyon harcos alkat. - egészítettem ki, de Felhő megrázta a fejét.
- Eszméletlen mennyire mentél ellene, jól beindultál, alig tudtunk visszafogni. És jó erősen fénylettél, kékesen.
- Az szép. - mondtam elkerekedett szemekkel.
- Aztán véletlenül meglöktelek a szárnyammal és lezuhantál. - folytatta Felhő.
- Utánad akartunk menni de Villám lőtt ránk.
- Aztán a harc hevében meglőttünk pár sziklát a Sárkány - öbölben, és felbosszantottuk az ott lakó sárkányokat.
- És végül a csapat, együtt, véletlen ugyan, de porigrombolta a Sárkány - öbölt... - ez a hír kissé lesújtott. De legalább már tudom miért nincs a helyén...
- Aztán Villám valahogy eltűnt a tömegben. Mi meg megpróbáltunk megkeresni, de sehol nem találtunk. Azóta kerestünk, és úgy látszik nem csak mi.
- Hát.... ez mindent megmagyaráz...
- Szóval te mindeközben végig Hibbanton élvezted a vikingtársaságot? - mosolygott Felhő.
- Meg úgy látom szereztél pár barátot. - helyeselt Hullám is.
- Jah... - feleltem még mindig kissé lesúlytva. - Bár itt sem ment minden simán. És bocsi, hogy ennyi gond volt velem.
- Ugyan semmi.
- Bizony, a család összetart - mosolygott Felhő is.
- Jaja, már anya és a többi nővéred is ezen aggódik, meg hogy hol fogsz lakni. Anyu azt mondta vigyünk haza. Szóval gyere, ne is várassuk őket tovább! - mondta és mindketten felálltak hogy indulhassunk. Én is felkeltem, hisz olyan rég láttam anyát, meg a többieket is... de aztán megtorpantam.
- Mi a baj hugi?
- Nem.... nem mehetek veletek.
- Miért nem? - nézett rám nagy szemekkel Felhő.
- Figyeljetek... ez nem véletlen.
- Mi, hogy Villámszárny haragszik rád?
- Nem, ez az egész! Hogy Szikra megtalált, hogy idekerültem. Hogy itt ébredtem fel, egy házban, egy Szörnyennagy rémség mellett. Hogy újra találkoztam a régi barátaimmal! Ez az a hely ahol végre jól érzem magam. Ahol végre nem vagyok magányos. Itt önmagam lehetek! Itt végre nem csak annyit láttak belőlem hogy "heh egy lila Világréme", hanem mögénéztek és meglátták valamit. Itt mindenkiben van valami jó. Itt van a gazdám, a barátaim.... Ez az igazi otthonom. - mondtam halkan, s ők csendben álltak. Azt hiszem megértették, engem innen már többé el nem visznek.
- De ti most a vendégeim vagytok, addig maradtok amíg akartok. - mondtam mintegy témát váltva, s megkínáltam őket egy hallal.
...
- Ez nagyon jól néz ki, ügyik vagytok. - mondta végül Felhő.
- Köszi. - mosolyogtam rá.
- És nem tévedtek el?
- Hááát, eleinte volt, hogy elindultunk és teljesen máshol lyukadtunk ki. Olyankor aztán folyt a vita, hogy hol kanyarodtunk el rossz irányba. - nevettem felidézve az emléket, mikor Starral és Szikrával sétáltunk és beszélgetés közben elkeveredtünk a Cseppkő terem felé menet.
- Heh, értem. ... amúgy kedves haverjaid vannak.
- Köszi. Szerintem is rendesek. - mosolyogtam.
- Különösen az amelyik feltette rád azt az ékszert. - mosolygott sejtelmesen a farkamon díszlő nyakékre pillantva.
- Karomra gondolsz?
- Aha.
- Jaja, kedves.
- Meg helyes is nem? - mondta és folytatta a mosolyást, de én megtorpantam.
- Mi van?? Ez most hogy jött ide?
- Semmi, csak mondom. - mondta és sétáltunk tovább. Bár én nem igen értem ez mi akart lenni, de okés...
...
- Szóval mi hír otthonról? Hogy vannak a többiek?
- Hááát.... Sok minden történt míg nem voltál othon. - mosolygott. - részben ezért is mentem hozzád. Az egyik tesónk megházasodott.
- Komoly?? Ki? Tengerúszó?
- Nem, de még találhatsz kettőt. - nevetett.
- Akkor Forrki?
- Neeem. - mosolygott tovább.
- Úristen .... Thor nevére.... Nitának van férje??
- Bizony ám. - nevetett rám.
- És megse hívott az esküvőre... a piszok... Na ezért még kap. - mondtam de közben mosolyogtam is. Elképesztő hogy a hugom már meg is házasodott. Nekem még barátom sincs, felőle meg már ezt hallom.
- Hát tudod hogy megy ez, találkozás, barátság, szerelem, házasság... olyan hamar lement az esküvő, a hír se jutott volna el hozzád, nemhogy te odaérhess. Bár a lagzi tartott egész másnap délig. - mosolygott visszagondolva a partyra.
- Kár hogy nem lehettem ott. Ez Nita nagy napja volt. Meg amúgyis szeretem a lagzikat.
- Jaja, szomorú is volt kicsit, hogy nem lehettél ott.
- Hát... majd legközelebb! - nevettem. - Amúgy ki lett a férje?
- Valami fura neve van, asszem valami Tűzfog. Ja nem, Tűzagyar! Ja, megvan. Szörnyennagy.
- Mármint alapból, vagy a fajtája?
- A fajtája. - mondta amin mindketten jót nevettünk. Majd rövid csönd következett. De én egy idő után beledúdoltam a csendbe.
Hullám figyelmesen végighallgatta míg az egészet eldúdoltam, és azt hiszem tetszett neki.
- Ezt Karomtól ismerem.
- Jah... A Szörnyennagy ugye?
- Aham.
- Értem... a barátod?
- Igen. Vagyis, öhm, hogy érted? - sandítottam rá.
- Hát, járásügyileg.
- Neeem, Karom csak egy jó barátom. De nem járunk.
- Értem.
- Amúgy mi van, hogy mindenki Karomról akar velem dumálni?
- Miért, ki még?
- Felhő is. Azzal jött hogy helyes-e szerintem... Mi ez a vallatás?
- Semmi. Csak "mögéd nézünk". - felelte, majd mindketten elhallgattunk. Ezen kissé elgondolkodtam, nem értettem mire céloz ezzel. Na mindegy...
- Jó itt ülni a parton nem? Mint a régi szép időkben. - mondta egyszercsak Hullám.
- Aha. Egy pillanat. - mondtam és nekidőltem, oldalának támasztva a fejem. - mostmár pontosan olyan. - mondtam, mire felém fordult és a szemembe nézett. Mélyen a szemembe, olyan kedvesen mintmég sosem. Furcsállottam is. Rámmosolygott, de ez most valahogy más volt mint régen, ez most olyan üzenetet sugárzott, olyan érzést keltett amitől megrémültem.
- Mi az? - kérdeztem végül, miután két teljes percig bámulta folyamatosan a szemem.
- Semmi, szép szemed van. Régen is mondtam már. - mondta s nevetve visszafordult a tenger felé.
- Nem... régen sosem mondtad. - néztem rá furcsállón, de ő nem mozdult, csak bámult a messzeségbe. Majd végül egy nagyot sóhajtott és ismét felém fordult.
- Figyelj, elkell valamit mondanom. Mostmár megkell tudnod, mert nem marad tovább meg bennem.
- Öhm, persze, mondd csak. - feleltem, bár már előre féltem mit akarhat mondani.
- Szóval... tudom hogy mindig azt mondom neked "Hugi", mert olyanok vagyunk mint a testvérek, de azért mégsem vagyunk azok vérszerint...
- Aha... és?
- És hát... szóval.... az van, hogy belédszerettem. - bökte ki végül és láttam ahogy összerezdül várva a reagcióm. Én meg sem szólaltam. Moccanni sem bírtam, annyira letaglózott. A bátyám, az egyetlen drága bátyám, akit úgy szeretek... nos még túlságosan is szeret. Azt hiszem nem tehet róla, hisz azért tudjuk, hogy nem vagyunk vérszerinti tesók, a vak is láthatja, hisz ő Forrkatlan én meg Világréme... De akkor is. Azért ez így sok.
- Légyszi mondj valamit.
- eee, uuu, ooo, öhm.. khümm... bocsi, asszem berekettem....
- Megleptelek mi? - nevetett zavartan.
- Az már biztos...
- Éééés.... - mondta jelezve hogy vár még rá valami választ.
- Figyelj Hullám... nem is tudom hogy mondjam... Szeretlek! De csak mint a bátyámat. Érted? A tesóm vagy! Mást el sem tudok képzelni.
- Oké, de csak képzeld el! Kérlek! Csukd be a szemed és próbáld meg.
- Oké... - feleltem kételkedő arcot vágva és becsuktam a szemem, de aztán rájöttem hogy nem, nem megy és kész, és kinyitottam. És nagyon megijedtem, mert Hullám feje nagyon közel volt, azt hiszem meg akart csókolni, de én hátraugrottam.
- EZT MOST MÉRT KELLETT??? - ordítottam neki jópár méter távolságból.
- Figyi, bocsi, én csak-
- Ne, maradj ott, ne gyere közelebb! Megmondtam, hogy a bátyámnak tekintelek! És ez nem fog megváltozni!
- Au, bocsáss meg kérlek!
- Tudod mit, menj haza. ... Anyáék úgyis aggódnak azt mondtad. Menj, nyugtasd meg őket, hogy semmi bajom, és mondd meg Nitának hogy sok boldogságot kívánok neki! - hadartam le okokat keresve, hogy miért ne kelljen tovább a társaságában ülnöm. De nem, egyszerűen nem ment, ez után már nem! Végül könnyes szemekkel elrohantam.
- Au, várj!! - ordított utánam, de én már messze voltam. Csak repültem, egyenest a Thor - szikla felé.
...
Végre nyugalom volt. Csönd és sötét. Bár egy kis fény mégiscsak volt körülöttem, hisz úgy fel voltam zaklatva, hogy nem tudtam levenni a fényerőből. Csak feküdtem az egyik járatban, fejemet félig kilógatva az egyik, nagyobb alagútra. A föld körülöttem nedves volt a könnyeimtől, de már nem sírtam. Csak azon gondolkodtam: Miért? Miért, nem lehet normális életem? ... Miért van az, hogy megbízom valakiben, aztán mégis mindig van valami? ...
- Talán mégis elkéne innen mennem. Olyan helyre ahol egyedül vagyok, senki nem ismer, de senkivel nincs is bonyodalom.
- Akkor oda az élvezet. - jött oda hozzám Karom halkan. Ez a sárkány hogy van mindig akkor ott, mikor pont egy jó kis beszélgetésre van szükségem?? Gondolatolvasó lenne?
- Ha nincs bonyodalom, nincs is benn semmi érdekes. - mondta és leült elém.
- Miért lógatod az orrod? Ráadásul ilyen későn, itt.
- Áh, nem érdekes... Te hogyhogy még itt vagy?
- Szikra megkért hogy ellenőrizzem a fáklyákat, és amelyik elaludt gyújtsam meg újra.
- Értem...
- Szóval, kivele, mi bánt?
- Hagyjuk...
- Ahogy akarod... Figyelj most szomorú vagy?
- Kicsit... Miért?
- Mert mondtam volna valamit... De ha szomorú vagy, akkor majd máskor...
- Mond csak.
- Áh, nem, majd holnap.
- Naa, légyszi! - kérleltem.
- Nem-nem. - rázta a fejét.
- Akkor is kiszedem belőled! - mosolyogtam rá elszántan.
- Ajjaj, kezdek félni.
- Na, de tényleg! - mondtam és mellsőlábammal már a szárnyát fogtam, hogy nehogy elfusson.
- Akkor sem, most megmakacsolom magam! - válaszolta. Egyszercsak Star sétált el mellettünk, de vissza is nézett, úgy meglepődött a jeleneten.
- Öhm... ? - nézett ránk furcsán, mire én gyorsan le is vettem a mancsom Karomról, mert asszem főképp azt nézte.
- Semmi, csak-
- Csak beszélgetünk.
- Aha beszélgetünk.
- És meg akar ölni. - közölte egyszerű természetességgel, mint ahogy az előzőt is.
- Héééj, ilyet nem is mondtam! - mordultam fel mosolyogva és mancsommal kicsit megtaszítottam a szárnyát.
- Látod, megütött, ugye te is láttad?
- Jahj, hagyd már! Meg se érezted! - feleltem, s míg mi nevetve korholtuk egymást, Star úgy döntött inkább lelép.
- Inkább nem is zavarlak titeket, bármit is csináltok. Na sziasztok! - mondta és elment.
- Szia!
- Hali! - kiáltottuk utána, majd egymásra néztünk és nevetésben törtünk ki.
- Te jó ég, mit gondolhat most rólunk szegény Star. - nevettem.
- Rólunk? Csak magáról kisasszony! Maga kezdett el fenyegetőzni.
- Aha, és te semmit nem tettél, ugye?
- Nem hát.
- Olyan tökéletes lenne az úr?
- Hát bekell vallanom...
- Igen?
- Régen egy kicsit nagyképű voltam.... De mostmár tökéletes vagyok! - mondta és diadalittasan felemelte a fejét. Én meg újabb nevetésben törtem ki, amitől aztán ő is.
- Igen, és a szerény is bent van!
- Jah, Ego level 100. - nevetett ő is.
Lassan sikerült lecsillapodnunk, bár én személy szerint úgy éreztem röhögőgörcsöt kapok mindjárt.
- Gratulálok, ismét sikeresen elűzted egy sárkány rosszkedvét. - mondtam neki. - szép volt.
- Tényleg? - lepődött meg.
- Aha. De ehhez már hozá lehetsz szokva.
- Nem igazán..
- Nem? Pedig engem mindig felvidítasz... - mondtam, de mikor a szavak elhagyták a szám, kicsit asszem elpirultam. A fejemben jól hangzott, meg igazából kimondva is, csak így furcsa volt.
- Az jó. - mosolygott rám. - Az is a cél. - mondta, de én már nem tudtam felelni. Megint olyan furán éreztem magam. Mostanában egyre többször érzem ezt, de nem tudom miért. Hangtalanul ültünk egymás mellett, a falakat bámulva és közben gondolkodva. Aztán hirtelen mindketten egyszerre szólaltunk meg:
- Figyelj-
- Hullám a- - kezdtünk mindketten bele, de elhallgattunk és egymásra néztünk.
- Mondd előbb te. - mondta Karom.
- Nem, előbb te.
- De hölgyeké az elsőbbség. - mondta, s végül elmondtam neki amit akartam: elmeséltem a storyt a bátyámmal. Ahogy elmondtam, ismét szürkeség és szomorúság öntötte el a szívem. De elmeséltem az egészet, és jól esett hogy meghallgatott.
- Szóval... igen... aztán ide jöttem.
- Huh.. nem semmi.
- Jah... Csak azt nem értem, miért nem lehet körülöttem nyugalom?
- Nem vagy átlagos, ami nem is baj, legalább különleges vagy, de tudod aki más mint az átlag, azt a többiek is megérzik.
- Jah.. És szerinted mi a baj velem?
- Ezt nem értem, mi baj lenne veled?
- Mi baj van velem, hogy olyan szerencsétlen vagyok, még a saját bátyám is belémszeret! Pedig amúgymeg a kutya se néz rám.
- Na.
- Hát de így van! ... de nem érdekel, inkább ne is nézzen... ez bonyolult nekem Karom. - néztem rá nagyot sóhajtva. - inkább nem is leszek soha szerelmes. Az lesz a legjobb... - mondtam a falat nézve. Rövid csönd után ismét visszafordítottam a tekintetem a sárkányra.
- És am, te mit akartál mondani az előbb?
- Mi, jah semmit...elfelejtettem.... - mondta, de fura volt. Szerintem tudta ő mi volt az, csak nem akarta elmondani. De végül ráhagytam.
- Oké... akkor legközelebb te mondod először, okés?
- Okés. - mondta és rámmosolygott de keserűséget láttam az arcán.
- Baj van?
- Nem, semmi. - mondta és végül felkelt. - na gyere. Hazakísérem a kisasszonyt.
- Köszönöm uram. - mondtam halványan mosolyogva és én is felkeltem.
Csöndesen és szótlanul repültük át a Holdfényes éjszakát. Úgy éreztem már semmi nincs ezen a világon amit értek, csak talán egyet: hogy semmi sem véletlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése