Sárkány Naplók: 8 - Sárkány Klubi barlangtúra 2. rész

Mentünk beljebb és beljebb az üregben... Hamarosan egy nagy "terembe" jutottunk. Mint kiderült ez egy egész üreghálózat volt. Egész végig egy földalatti, elhagyatott sárkány város volt a talpunk alatt, és még csak nem is sejtettük!
- Jó tudni hogy itt ilyen is van. - mondta Karom végigmérve a vájatot. Ekkor jött rá hogy tartogat még meglepetéseket az ő kis szülőotthona.
- Gyönyörű... - jegyeztem meg halkan elbambulva, mire mind rám bámultak. Én csak a szemem sarkából láttam hüledező arcukat, de nem néztem oda. Ők ezt nem érthetik. Tudom, különös az ízlésem... De nekem tetszett. Minden kisebb járat ide futott be. Hatalmas volt, mind kiterjedését, mind a belmagasságot tekintve. A plafonon cseppkövek sorakoztak, s mikor egy-egy csepp víz lehullott róluk, minden falról kórusban jött vissza a hangja. S a kis tócsák az évek alatt egy szép kis tóvá nőtték ki maguk. Egy földalatti kis forrás lehetett a közelben, onnan folyt bele a víz, s onnan csurgott a cseppkövekre is. Olyan volt... pont mint a hely ahol kibújtam a tojásból..
Fejemben lejátszódott a jelenet, mikor kitörtem a tojás védelmező falát és kidugtam a fejem, kíváncsian nézve a nagyvilágra. Egyedül ébredtem... A Világréméknek nem természetes költőhelye az ilyesféle barlang. Már csak azért sem mert nagyon nyitott volt. Mai napig fogalmam sincs hogy kerültem oda. Talán egy sárkány ragadott el, és hurcolt be. Vagy a tojásom egyszerűen legurult a szirtről és odabent ért földet. Nem tudom. Nem tudhattam akkor sem. Csak azt hogy egyedül vagyok... és félek.
Ám egyszercsak a többiek felébresztettek gondolkodásomból.
- Héj, Au, kérsz egy halat? - fordult felém Star egy hallal a szájában. Ők közben megrohamozták a tavat és elkezdtek halászni.
- Igen, elfogadom. - mondtam mosolyogva és én is odaballagtam hozzájuk.

Mikor teleettük magunkat, már több erőm volt, amit a fény termelésére tudtam irányítani. Mégsem tettem.. Figyelmemet lefoglalták, a mélyről előtörő nosztalgikus érzések. Leültem egy sziklára és csak gondolkodtam. A többiek már indultak volna tovább, de észrevették hogy valami nincs rendben velem.
- Héj, minden oké? - kérdezte Karom mellém ülve. Star is leült a másik oldalamon.
- Igen... - feleltem, bár nem teljesen éreztem úgy hogy így is van...
- Mondd el nyugodtan.
- Semmi csak... eszembe jutott a gyerekkorom. Pont olyan ez a hely, mint az a barlang ahol születtem.
- És ezzel mi a baj? - kérdezte Starfire érdeklődve.
- Nem túl kellemesek az emlékeim róla...
- Oh..
- Egyedül voltam. Egyedül egy idegen világban. Egy hideg és nyírkos helyen, amit akkor láttam először. - kezdtem bele az elbeszélésbe. Ők pedig figyelmesen végighallgattak. Hiába, nem volt sétagalopp. Egyedül boldogulni. Van akinek jobban megy az ilyesmi. Nekem kevésbé. Sárkányként mindenért meg kell kűzdened. Az ételért, az otthonért, a barátokért, egyszóval... az életért. És ha valaki kisebb mint a karmom, nem sok az esélye. Nekem is csak szerencsém volt: Egy Forrkatlan befogadott magához úgy kb fél éves koromban. Vele nőttem fel. És persze a fiaival. Hosszasan meséltem nekik, elmerülve a múltban. Majd ők is meséltek pár érdekes storyt kiskorukból. Star például már kiskorában megismerte a gazdáját. Karom viszont még felnőtt élete első évében is a szabad sárkányok közé tartozott. Aztán találkozott a leendő gazdájával és végül ő is Hibbanton kötött ki. Kezdem úgy érezni: Minden út Hibbantra vezet. Lassan nem lesz sárkány aki ne járt volna még az utcáin. Hiába, a történelem lefolyása folyamatosan íródik és változik is. Minden egyes döntéssel amit meghozunk. És ide tartozott az is hogy elinduljunk.
Felüdültünk ettől a kis beszélgetéstől és frissen indultunk tovább. Végre láttunk is valamit.

Ahogy mentünk, egyszercsak pocsolyába léptem. Lenéztem, és mégsem pocsolya volt hanem egy kis patak! Kifelé igyekezett a tengerbe.
- Gyertek, ha a víz ki tud jutni, talán mi is! - mondtam és nekilódultunk.
Egyre világosabb lett. Már biztosak voltunk hogy meglesz a kijárat. Ott járkáltunk a járatok közt, mikor egyszercsak megéreztem, mintha kissé remegett volna a föld. Lenéztem és a kövek a földön csakugyan pattogtak föl - le.
- Ez meg mi?
- Suttogó halál csorda? - vetettem fel az ötletet, mire mindketten nagy szemekkel bámultak rám. A suttogó halálok ugyanis nem élnek "csordában", de mindegy, én megpróbáltam...
- Várjatok! Hallok valamit. - mondta aztán Star. És csakugyan, hamarosan én is meghallottam, valami egyre erősödő, mély hangot. Ami ismerős volt... Nem is kicsit! Az egyik fentről jövő hatalmas járatból jött. Hirtelen elkaptuk a fejünk jobbra, onnan is valami hasonlót hallottunk meg, ez viszont kissé magasabb hangú volt. És egyre hangosabb és hangosabb lett, kezdtem félni, mi lesz.
- Fedezékbe! - ordította Karom, mire beugrottunk egy nagy szikla mögé.
Egyszercsak:
- Juhúúúúúúúúúúú!!!!!! - Reccs - Pufffff - és porfelhő. Aztán egy - Ááááááá!!! - és mégegy pufff. Majd sárkánybeszéd:
- Húúú!! Ez állati!! Menjünk mégegyet!!
- Mint a csúszda! He!
Mikor kissé elült a porfelhő kidugtuk a fejünk a szikla mögül. Hát láss csodát: a barátaink voltak azok! Találtak nagyobb üreget és leszánkáztak, hogy megkeressenek. Csontinak pedig láthatóan nagyon tetszett a dolog. Azt leszámítva hogy alighogy földet ért, Nyesi a nyakába esett.
- Srácok, hát itt vagytok! - mosolyogtam rájuk.
- Jaja. Fúú, elképesztő ez az üreg. - mondta Szikra mikor körbenézett.
- Pontosítok: Üreghálózat. - mondta erre Star.
- Az ám.
- Auróra, te világítasz? - kérdezte kissé ledöbbenve Csonti.
- Jah... - feleltem szégyenlősen.
- És most hogy leértünk... hogyan megyünk ki? - kérdezte Nyesi. Mi közben már meg is feledkeztünk arról hogy a patakot követve akartunk kijutni.
- Gyertek, ha minden igaz, már majdnem kint vagyunk! - feleltem boldogan és ismét nekiindultunk.

Ekkor már kezdtem az egészet inkább egy jó kis kirándulásnak, mint megriadt kifelé igyekvésnek érezni. És elkezdtem dudorászni:

Ha meguntam, hogy mindig itt legyek,

majd utazgatok, mert utazni élvezet.

De szóba se jöhet Skandinávia,

Csak a jó meleg Thor-szikla,

Ott ... (erre a sorra már nem emlékszem, szóval maradt a hümmögés)

- Te is ismered ezt a dalt? - kérdezte Starfire felcsillanó szemmel.
- Jaja. - feleltem és kissé hangosabban belekezdtem a refrénbe:

Gronkel, Tűzféreg, Éjfúria, ... Sárkányok!

Nagy sziklák, Tisztások - Szirtek, ... Rémségek.

Fűpuszták, Viharszelők,

óho-óhó Thor-szikla!

Ide illő kis dalocska volt. És azt hiszem a többiek sem vették rossz néven jókedvem. Legalábbis remélem... Star énekelte is velem, a többiek nem ismerték. Viszont mikor másodjára értünk a refrén közepéhez, az alagút végén nagy fényességet pillantottunk meg. Szaporázni kezdtük lépéseink és végre odaértünk! A gyönyörű, homokos tengerpart ott zubogott az orrunk előtt. Mindannyian fellélegezhettünk.
- Fú micsoda napunk volt! - mondta Szikra.
- Hát igen. - feleltem, de egyszercsak Csonti ugrott oda elém.
- Au, visszajössz velem csúszni mégeggyet? - kérdezte reménykedő mosolyt vágva, aminek én nem tudtam ellenállni.
- Okés, gyere. - feleltem hát.

Így alakult, hogy tartottunk egy kis felfedező túrát... a föld alatt! És bár nem így terveztük, a klubhelyiség is meglett. Ezek után minden nap az alagútrendszer tangerparti bejáratánál találkoztunk, és szépen lassan bejárattuk az üreget: csináltunk jelzéseket a falakra hogy mégegyszer el ne tévedjünk, más-más színnel jelölve a kijárathoz, a tóhoz, és az egyéb külön alagutakhoz vezető utakat. Egy idő után már simán tájékozódtunk ezek nélkül is, ami már csak azért is kapóra jött, mert azok időről-időre lekoptak. A főbb alagutakban pedig egy kis világítást is csináltunk. Egész kis takaros lett. És ami a legjobb volt: