12 - Láz, rajzolás, és egy csipetnyi baj

Nos a cím összefoglalja az elkövetkezendő néhány napom. Otthon feküdtem az ágyon, lázasan a Tűzféreg géltől. Közben egy-egy barátom vigyázott rám, hiába is mondtam nekik eleinte hogy inkább menjenek a klubba, velem ne törődjenek, ők maradtak, és igazából én sem vettem zokon... Most hogy volt szabadidőm (és már egy ideje nem álmodtam rosszat): neki is álltam gyakorolni a rajzolást! Először azzal kísérleteztem hogy az ágyról látott kilátásom rajzolgattam. De nem igazán jöttek össze az egyenes vonalak. Sem a görbék! Akármilyen vonalat húztam, nem olyan lett mint akartam. Végül egész papírhalmok feküdtek az ágyam körül. Mérgemben széjjelrágtam őket. Azt hiszem alaptalanul, de azt hittem, ha nekiállok, nekem is oly könnyen megy majd mint a vikingeknek, vagy esetleg a Tűzférgeknek! Így aztán igencsak csalódott lettem.
- Gyakorlat teszi a mester. - bíztatott sokszor Karom. De én úgy éreztem nem megy. Nem megy és soha nem is fog. Ettől elkeseredtem, és könnyes szemekkel feküdtem tovább. De nem szólaltam meg, nem akartam hogy lássa mennyire elkeseredtem. De mellé lőttem, hisz minden barátom tudja, hogy imádok fecsegni, tehát ha nem beszélek, akkor vagy épp álmodozom, vagy nagyon rossz kedvem van.
- Most sírsz? - nézett rám meglepetten.
- Igen, lány vagyok, szabad! - törtem ki. Persze ezzel nem azt akartam mondani hogy ő nem sírhatna, sem azt hogy idegesít, csupán ideges voltam, és sajnos mindig akkor tör ki belőlem az ilyesmi, mikor olyannal beszélek akit nem akarok megbántani. Így azonban sokszor mégis sikerül.
- Csak kérdeztem... De ne ölj meg. - felelte halkan. Nem tudom elmagyarázni miért, de ez a mondata mindig felvidít. Talán a hangsúlya, vagy csupán a tudat hogy próbál velem viccelődni még rosszkedvemben is, de felvillanyoz. Most is elmosolyodtam.
- Most meg már nevetsz? Magának súlyos hangulatingadozási problémái vannak kishölgy. - mondta erre amin már tényleg egyértelműen nevettem, ezt már meg nem állhattam nevetés nélkül. De ő is mosolygott.
- Köszi. - mondtam szipogva, de már jobbkedvűen.
- Szívesen.

Később ismét nekiálltam a dolognak. És megint nem jött össze. Akkor épp Szikra volt velem, s látván elkeseredésem, elrepült a Sárkány - szigetre, és elhozta nekem a kis Tűzférget. Nagyon örültem a kis látogatónak. Ő is nekem, úgy tűnt. Majd segített rájönni hogyan is kéne nekiállni a rajzolásnak. Mint kiderült teljesen rosszul kezdtem neki. A bot remegett a fogaim közt, mert rosszul fogtam be. Amint erre sikerült rájönnünk (fél napba telt), már sokkal látványosabb eredményt ért el a rajztechnikám. De a Tűzféregnek (mellesleg a neve Nap volt), még dolga volt, szóval ez után Szikra haza is fuvarozta. Pont akkor mentek el, mikor a gazdám megjött. Ekkor már tudta hogy beteg vagyok, bár hogy mitől szerintem mai napig nem érti.
- Miket csinálsz te sárkány, hogy mindig van veled valami? - kérdezte kissé mérgesen, mikor hidegvizes borogatást cserélt rajtam. Én csak bámultam tovább az orrom elé bűnbánón.

Bár nem tudom én tehettem-e róla. De attól még rosszul érzem magam ha megszid. Amúgy egész finom volt. De ez az állandó forróság már korántsem tetszik. Meg a gyengeség sem. Utálom mikor még pár méterre sem tudok szinte arrébbmenni a gyengeségtől. Mondjuk ki nem.

- Nem lesz ez így jó. Nyomkövető kéne rád. Hogy lássam merre mész. Kár hogy ilyen nem létezik... pedig kéne.

- Talán egyszer.... talán egyszer... - ismételgettem magamban úgy félálomban. Ugyanis mikor ott voltak a barátaim, valahogy nem mertem aludni. Csak akkor éreztem úgy hogy lehet, mikor gazdám biztonságot adó hangját hallgattam. Még ha korholt is.

Elaludtam hát. S lázálmom volt:

Egy halomnyi Tűzféreggel hátam mögött repültem az égen. De valaki figyelt minket. Ismét köd, felhők, villámok mindenhol. Egy gonosz kacaj, s ahogy kapkodom fejem, a Tűzférgek megfogyatkoznak. Már csak Nap van velem. Hallok egy suhogást a hátam mögül, hátranézek: s felvillan egy arc: Gombóc az! Ördögi vigyor van a fején. Visszanézek, és már Nap is elvész...

- Auróra ébredj!! - hallottam gazdám kiáltását, de nem tudtam rá felébredni. Így csak folytattam az álmot:

- Nap! - kiáltoztam rémülten, és repültem össze vissza. Majd hirtelen engem is elragadott valami. Bedobott egy régi, rozsdás sárkánycsapdába.

- Ébresztő!! Auróra ébredj már fel!!! - hallottam gazdám kétségbeesett hangját. Ekkor már ki tudtam nyitni a szemem. De mindent homályosan láttam, és mindent csak úgy hallottam mintha víz alól mondanák nekem. De még megijedni sem volt erőm. Nyugodt, csendes erőtlenség uralkodott testemen, lelkemen. Annyit láttam, hogy barátaim az ablakban állnak aggódva, idebenn pedig vagy 7 viking fogdos, gazdám pedig könnyes arccal áll köztük. Nem volt több erőm, lehunytam a szemem, és néztem némán a sötétségbe.

...

Hamarosan egy ketrecben feküdve tértem magamhoz. Pontosan abban, ahová a vikingek zártak mikor elkaptak. Mármint, mikor először elkaptak...

A szám keserű volt a gyógyszertől, de már jól voltam. Nem izzadtam, nem voltam lázas, és egy kis rémültséget azt illetően, hogy is kerültem oda, leszámítva, teljesen jól voltam! Körbenéztem. Gazdám ott feküdt mellettem, közvetlenül mellettem, nem a rács másik oldalán mint számítottam rá! Ahogy megláttam, közelebb csúsztam hozzá és orrommal a hajába túrtam. Erre felriadt álmából, s mikor megpillantott, megkönnyebülten átölelte a nyakamat.

- Hát jól vagy! Már azt hittem elveszítelek! - mondta, s éreztem száraz pikkelyeimen a könnyét.

-  Sose félts egy Világrémét! - feleltem, s én is hozzábújtam. A beszédre egy halom viking sereglett oda a ketrecajtóhoz. Minden szem ránk szegeződött. Gazdám is felém fordult:

- Annyira sajnálom... Olyan rosszul voltál, hívnom kellett hozzád egy sárkányorvost. Ők meg végül ide zártak... De nem veszíthettelek el! Ugye megbocsátasz? - nézett rám könnyes, tengerkék szemeivel. Hogy is tudnék rá haragudni?

- Khgrrr - feleltem, s gyengéden képennyaltam. Erre a minket figyelők közt susmogás tört ki. Amúgy, mint kiderült: 5 teljes napig feküdtem kómában. Ami hihetetlen, mert nekem max 5 teljes percnek tűnt! Na de mindegy.

- Fiam, gyere ide. - hallatszott egy hang a tömegből. Erre a gazdám lassan és bizonytalanul fölállt, de nem mert elindulni. Így én magam is felkeltem és megindultam vele, közben egymást támogatva: míg én őt lelkileg, ő engem fizikailag. A vikingek közeledtemre hátrébb léptek. Majd kinyílt az ajtó, csak résnyire.

- Maradj. - kaptam a parancsot gazdámtól, s én engedelmesen leültem. Ő pedig kiment a rácsok alatt a többi emberhez. Erre nagy zsibongás támadt. Bármennyire füleltem, nem hallottam mit beszél az az ember a gazdámmal. Viszont szerintem az apja lehetett. De ezt is csak futólag jegyeztem meg magamnak, ugyanis figyelmemet lefoglalta, hogy a tömérdek ember felém mutogatott, ordibált, és nyújtogatta a kezét. De már ez rutin volt. Nem is számítottam többre egy ilyen primitív fajtól. Meg sem mozdultam, csak ültem, és figyeltem gazdámat. Többször is rámnézett, de arca komoly volt. Majd végre csönd lett. Egy nagyobb darab fickó egyetlen szavával csendet parancsolt, s minenki elhallgatott. Rám mutatott és valami olyat mondott: "nyelvet rá!". Ja igen! Biztos azt mondta nyerget rá! Áháá. Így már minden világos :))) 

Az emberek eloszlottak, a fiú pedig a nyergünket a kezében tartva lépett be hozzám. Némán feltette rám, de még csak álltunk. Csönd volt. Csak szuszogásunk hallatszott. De én éreztem rajta valami szorongást ahogy ott állt mellettem, a nyereg szíját markolászva. S egyszercsak megszólalt:

- Auróra.... Drága sárkányom... Ezen múlik minden! ... Most ki kell mennünk az Arénába, és megcsinálni egy pályát. Meg kell mutatnunk hogy milyen jók vagyunk együtt! Ha sikerül együtt maradhatunk, de ha nem... téged örökre száműznek Hibbantról. ...

Folytatása következik ...