6 - A vikingfiú

Nos, míg be voltam zárva, sok mindenen eltudtam gondolkodni.. Például átgondoltam újra ezt a vikinges dolgot is… Ismét arra jutottam, hogy a vikingekkel semmire nem megyek. Viszont az egész nézőpontom fordulóban volt. Pontosan azon este óta, mikor azzal a fiúval találkoztam.


Azóta minden nap, pontban 9 kor odajött a ketrecemhez. Egy idő után már tudtam és vártam mikor jön. Egyik vikinget sem kedvelem, mindig csak megbámulnak, bekiáltanak hozzám valamit, vagy az orrom elé dugják a kezük. De ez a fiú valahogy más volt. Oké, egyszer, még első nap, megpróbált hozzámérni, de miután rámorogtam nem próbálta többet. Azonban minden este odajött, leült a rács másik oldalán és elkezdett hozzám beszélni. Hangja kedves volt és megnyugtatóan hatott rám. Mindig elmesélte a napját, vidámságát, vagy éppen bánatát. És nem zavarta, hogy én tulajdonképpen néhány felmordulást kivéve nem tudtam válaszolni neki. Akkor is mondta volna, ha én abból történetesen egy szót sem értek. De értettem! Szinte minden szavát. És néha válaszoltam is neki sárkányul. És meglepő módon, annak ellenére, hogy nem értettük egymást tökéletesen, nagyon jól megvoltunk. Ugyanúgy beszélgetett velem, mint ahogy azt viking-viking közt is tapasztaltam. Emberszámba vett. És ez jól esett.

És bár nekem azóta is minden este, rendületlenül heringet meg csellét adtak be, ő este mindig megjutalmazott egy falat sügérrel, vagy szardellával. Napközben pedig a többiek is hoztak néha egy-egy halat, ha sikerült nekik becsempészni. Olyankor pedig maradtak is még egy kis csevegésre. Ami mindig bearanyozta a napom.


Azonban egyszer úgy esett, hogy Starfire olyan negyed 10 felé visszajött, miszerint otthagyta nálam véletlen a gazdája kedvenc plüssállatát, amit a gazdája még a nővérétől kapott valamikor annó. Ő azonban azóta másik szigetre költözött, így ez a tárgy immáron emlékké vált a gazdája számára. Szóval visszajött érte, és meglátta, hogy én azzal a fiúval társalgom épp. És miután egy percig meredten bámult ránk, végül úgy döntött, majd holnap visszajön azért az állatkáért és sietve elment.


Következő nap, mikor jöttek hozzám (ezúttal Szikra is benyomorította magát) rögtön elkezdtek kérdezgetni róla.
- Egy viking, nem tudom a nevét – válaszoltam meg a szokásos „ez meg ki?” kérdést.
- Na, és mit gondolsz róla? – kérdezte aztán Szikra érdeklődve. Azt hiszem abban reménykedtek mostmár megváltozott a véleményem a vikingekről.
- Most mi van? – háborodtam fel a sok kérdésen – Ne csináljatok már belőle ekkora ügyet, úgy viselkedtek mintha legalábbis a szerelmem lenne! – nevettem. Ezt mondjuk ők is megmosolyogták.
- Hiába néztek így rám, még mindig ugyanaz a véleményem a vikingekről.
- Oké. És mi a véleményed erről a bizonyos vikingről? – tette fel nekem a kérdést Karom. Kissé megtorpant a nyelvem. Mert rájöttem, hogy, bár a vikingeket tényleg nem kedvelem… ezt a fiút igen. Bár ettől még nem lettem okosabb.            


Még eltartott pár napig, míg megszoktam a gondolatot, miszerint igenis kötődöm egy emberhez. Először igenis megrémültem. Megrémültem, mégpedig saját magamtól! A saját gondolataimtól / érzéseimtől. Aztán végül valahogy beletörődtem, hogy ez már csak így van, és így is lesz.
Következő nap pedig egészen különös dolgok történtek:
Mint mindig, 9-kor ismerős lépteket hallottam meg közeledni. Rögtön fölpattantam és odaszaladtam a rácshoz. A fiú azonban lassan lépdelt felém. Már ekkor tudtam: rossz napja volt. Mikor odaért rögtön köszöntött.
- Szia. Milyen napod volt? – kérdezte, miközben lekuporodott mellém a rács túlsó oldalán. Én magam jókedvűen felhorkantottam, miszerint kiválóan érzem magam. (Bár igazából nem azért mert jó a börtönélet, hanem mert végre megjött).
- Az jó… Nekem kevésbé volt jó.
- Hrrr – Feleltem erre, jelzésképp hogy mesélje el mi volt.
- Szüleim megmondták, hogy nem lehet sárkányom… nem lehet, mert fiatal vagyok, meg mert nem értek hozzá eléggé, vagy nem is tudom, de nem lehet. Ez olyan igazságtalan! Hablaty főnök is már 15 évesen sárkányt szelídített! – mondta idegesen és öklével belevágott egyet a vaskapuba, ami elválasztott minket. Ijedtemben hátraugrottam. Ő meg jól beverte a kezét, és eléggé fájhatott neki, mert hirtelen felkiáltott és kezét a szájába vette, amennyire belefért. Tőlem meg megpróbált bocsánatot kérni, de hangján még akkor is hallatszott, hogy a vaskapu sokkal erősebben visszaütött, mint az ökle. Odaléptem és megnyaltam én is a kezét, hátha az enyhíti fájdalmát. Kissé meg is lepődött. Ugyanis most értem hozzá először.

Aztán miután megnyugodott kissé, mesélt még nekem mindenfélét, többek közt a bátyjáról is, aki folyton kineveti, mikor valami olyant mond egy sárkányról, amit őszerinte csak ő talált ki, mert ilyenről senki se hallott. De nem is bátyja olvasta el a Bork-papírokat!
- De nem állhatnak az utamba, egyszer úgyis lesz saját sárkányom! … Te mit gondolsz? … Mi illene hozzám a legjobban? … hmm…. talán egy sikló. – motyogta magában, majd elgondolkodva rám pillantott. Mélyen a szemembe nézett, majd végül így szólt:
- És veled mi lesz? Azok az idióta vikingek nem akarnak maguknak, csak mert világréme vagy. Igazságtalan a világ, nem igaz?
- Krrrr…. – feleltem helyeslőn.
Egyszercsak mozgolódni kezdett, hogy törökülésből átüljön a térdére. Ez nem is lett volna különös. Azonban a falnak támasztotta közben a hátát, és megnyomott egy kart. Melynek következményeképp felnyílt kalitkám vasajtaja. Mindketten meglepődtünk és egy ideig meg sem mozdultunk. Ekkor elindultam kifelé a ketrecből, ő meg hátrahúzódott, és szinte hátán csúszva tolta magát hátrébb tőlem. Eddig mindig ott volt köztünk a rács. És most ez megszűnt. Asszem megijedt hogy még a végén megsebzem... Hát rosszul hitte! Valóban elindultam felé, de eszem ágában sem volt rátámadni. Ő pedig hamarosan falba ütközött és nem tudott tovább hátrálni. Én meg tovább mentem felé. Mikor már eléggé közel voltam, kiadtam egy egészen mélyről jövő, halk morgást, ami sárkány nyelven annyit tesz: "nyugi, nincs semmi baj", de úgy tűnik neki elfelejtettem erről szólni... Ijedtében kezét odarántotta közém és az arca közé. Ettől én is megálltam. Megszagoltam a kezét. És... valami furcsát éreztem... olyat amit az előtt sose: kötődést. És késztetést hogy odarohanjak és boldogan képennyaljam... de a testem nem mozdult. Aztán csak azt éreztem, hogy fejem megindul előre és orrom a tenyerében landol. (Ő is nagyot nézett, de már úgy tűnt legalább nem fél tőlem). Meg sem bírt szólalni. Lassan a másik kezét is a fejemre helyezte és végigsimította a nyakam.
- Ghhhhrrrrr - jött ki belőlem a hatalmas, sóhajszerű, boldog felmordulás. Minden szorongás, minden rossz érzés, egyszerre távozott belőlem eme sóhajjal. Erre ő is elmosolyodott.
- Nem is vagy te olyan vad, igaz-e? - (nem is értem mért hitt mást).
Immáron volt gazdám. A fiú szülei azonban nem engedték volna, hogy sárkánya legyen, pláne nem egy magamfajta. Így hát az egésznek titokban kellett maradni. De a fiú nem akart odabenn hagyni sem.
- Gyere gyorsan, keresünk neked egy biztonságos helyet. - mondta és elindultunk a kijárat felé. Amint kiértünk a házak közé, én már tudtam hová fogok menni: Az én kis elhagyatott vikingházamba. Elszaladtam arra amerre tudtam, hogy vezet az út, ő pedig megijedvén, hogy elveszít szem elől, utánam rohant. Hamarosan már a ház küszöbén álltam. Mesés volt ismét orromba szívni a szoba sajátságos illatát. Kis gazdám pont ekkor ért oda.
- Huh, már azt hittem itthagysz! - sóhajtott fel boldogan, miközben átölelte a nyakam. Majd benézett a házba.
- Ez meg mi? - kérdezte, és belépett az ajtón. Én pedig követtem és figyeltem mit szól az én kis lakásomhoz. Körbenézett. Még az ablakot is megvizsgálgatta. Azt hiszem végül rájött hogy ez az én kis lakhelyem. (A félig megrágott, és rossz íze miatt padlóra köpött papírgalacsinom árulkodó jel lehetett).
- Szóval itt laksz... ez jó lesz, napközben megbújhatsz itt. Én meg esténként eljövök hozzád, mint ahogy eddig is, oké?
- Argh! - feleltem.
- Akkor okés. Aludj jól. - mondta és megölelt, majd hazament. Én pedig boldogan, és immáron szabadlábon aludtam el, saját házikómban.